Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1985-06-28 / 26. szám

■ F iTJ pT ■ AH f S 9 Különös itt a hangulat. Megteritett asz­talnál - porcelán tányérok csillogásában, kanalak és evőeszközök villogásában, középen egy rózsákkal teli váza mellett- ül a család. Ma, erre az ünnepélyes pillanatra, Imro Pokorny ismét a család feje lett. Harmincéves lányát készül kihá­zasítani, ezért van itt Rudo Pokorny és szúrós szemű felesége, Vilma s egy absztinens ismerősük, Stevka, aki annak a kis Fiatnak a tulajdonosa, amellyel Rudót és feleségét a fővárosból elhozta. Karla és édesanyja, Tekla a takaréktűz- hely és a tálalóasztal között ingázik, amely roskadozik az előkészített ételek­től. A vőlegény, Ondro Hudec minden pillanatban megérkezhet. Vilmát, a sógor­nőt ugyan már meglegyintette a gyanú szele, hogy Ondro talán be sem fut, hogy újabb családi kudarcnak néznek elébe, hogy jóllaknak, összevesznek és haza­mennek fővárosi lakásukba; az öreg Imro ismét megszűnik a család feje lenni, papucsot húz a lábára, és leül a tévé elé, ahol nyugodtan szundikálhat. Tekla és Karla - mi mást tehetnének? - kisírják magukat a konyhában; a macskák kinyal­ják a megereszkedett tejszínhabot, ügyet sem vetve a kutyára, amely e szomorú alkalommal szintén megtörni feneketlen bendőjét csontokkal, sót édességekkel is... Karla bátyja, Rudo már nagyon régen nősült, s mert szereti a húgát, legszíve­sebben azt mondaná neki, hogy sose bánkódjék a vőlegénye után, inkább örül­jön. Óh, a szabadság! Még a katonaság sem olyan rossz, mint egy hosszú, végte­len házasság. Vilma megjegyzi.- Hol marad el ez az ember? Most mit csináljunk? Imro Pokorny fölkapja a tekintetétr Mi­ért, valamit csinálni kellene? Várni kell! Rudo gyakorlati kérdésre tér át;-Már egy órája várunk. Együnk... gondolom, ezzel csak nem sértjük meg öt. Nem, Karla?! Karla bólint,Ss a tálalóasztalról áttesz a nagyra egy levesestálat. A tányérok fölé hajolva, mindenki a maga módján eszi a jó húslevest, melynek felszínén metélőhagyma úszik. Június van. Az udvaron, amely egykor parasztud­var volt, a fekete bodza leveleit suhogtat­ja a szél. Fehér virágai vadul illatoznak, s még az ételek tömény szagán is érezni; ezt az illatot Stevkán kívül az étkezők mindegyike össze tudja kötni ifjúságával, gyermekkorával. Még Vilma asszonyt- akinek a leikébe pedig egy csipetnyi költészet iránti fogékonyság sem szorult- is emlékezteti ez az illat valamire... milyen pompás legalább egy pillanatra tudatosítani, hogy jók vagyunk. Vilma tudatán átfut a Sambucus nigra - kutya­bodza. Sureau noir. A 866 614-es cseh­szlovák állami norma fénylő szemű, szár- talan alapanyagot kíván a droghoz... Amikor gondolatai visszatérnek a leves­sel teli tányérhoz, s az óriási kanálra tekint, úgy érzi, mintha Gulliver lenne az óriások között. Hiába, az ö patikusi érzé­kenysége a súlyok és szagok iránt! Rudo villámgyorsan bekanalazza a le­vest, s öntudatlan mozdulattal maga elé húzza a fogpiszkálókat. Vilma zord pillan­tást vet rá: ez a paraszt már sose tanul mórest - remélem, a tányért csak nem tolja el maga elől!? A tányért az öreg Imro tolja el maga elől, rákönyököl az asztalra és vidáman azt mondja:- Ha nem jön ma, majd megjön holnap. Tekla nem tudja, mire vélje ezeket a szavakat. Karla azonban elmosolyodik:- Mondtam neki, hogy ne vonaton utazzon. Az autóbusz gyorsabb, de ö biz­tosan vonaton jön... s vesztegelnek va­lahol... Rudo megtoldja:- Egy ilyen személyvonat minden fűz­fánál megáll. Vilma arcáról ez olvasható le, amikor férjére néz: micsoda szellemes vagy! Imro int Teklának, hogy szolgálja föl a kö­vetkező fogást, és azt mondja:- Hiszen nem gyerek már. Ha azt mondta, hogy tizenkettőre megjön, akkor megjön. Lehet, hogy eltörte a lábát. Imro beleharap a húsba, és tovább folytatja megrökönyödött hallgatósá­gának:- Ez lenne azonban a kisebbik baj. A láb meggyógyul. Eljön azután, ép bőr­rel és lábbal. Csakhogy, nem gondolta-e meg az egészet... Tekla nem tudja magát tovább türtőz­tetni, lehurrogja a férjét:- Istenem, milyen ostoba is vagy te! Mi lenne, ha te törted volna el a lábad?- Én? - derül föl Imro. - Ha én törtem volna el a lábam? De mi lenne, ha te törted volna el a lábad? Mindenki eltörhe­ti a lábát, valamennyien, ahogy itt ülünk.- A nyelved, az törhetne ki egyszer - sziszegi Tekla, s a vendég Stevka úgy kacag, hogy még a könnyei is csorognak. Karla is nevet. Imro kijelenti:- Nekem átlőtték a lábam. És mégis megnősültem. Rudo Vilma néma utasítására tárgyila- gosabb hangot üt meg:- Szolid férfi. Ehhez nem fér kétség. Amit maga pedz, papa, arra gondolni sem szabad. Hiszen ő írt először Kariá­nak. Ő akar nősülni. Mi van azon, hogy apróhirdetés útján? örülhet, hogy nős lesz. S ne fessétek már az ördögöt a falra! Csönd lesz. Imro fészkelódik. Képte^n hallgatni. Sosem értette fia okoskodó beszédét. Azt mondja:- Miféle ördögről beszéltek, hiszen én itt vagyok! Tekla elismerően bólint: legalább be­látja ez a vén sátán. Azt mondja neki:- Csak járatod a szád, de a gyereked­re nem gondolsz... Karla megsimogatja apja szőrös karját. Már miért ne gondolna őrá? Hiszen egye­dül ő a kedvence - senki más. S most, ez a kínos helyzet is neki fáj a legjobban. Legszívesebben mindenkit elzavarna, mert titokban örülnek Karla szerencsét­lenségének. Nem kellett volna annyit vá­logatnia! Hányszor a szemére hányta ezt1 az anyja, az apja azonban sosem! Fokozatosan leürül a tálalóasztal, Tek­la hordja el a rékast, az asztalra bor kerül, Tekla kezében megvillan a nedves törlő­rongy, Vilma szétrakja a poharakat, Imro föláll és az ablakhoz lép. Ki, az udvarba dörmögi:- Nem jön. És esni fog. Karla egy pohár bort nyújt apjának, a többieknek meg int, hogy igyanak. Rudo kiüríti a poharát (közben persze a világért sem nézne felesége szemébe), s az ablakhoz lépve azt mondja apjának:- Jó bor. A miénk. Vilma a „miénk“ szócskából azt érzi ki, hogy férje ebben a pillanatban elsza­kad tőle, s ismét ennek a durva paraszt- embernek a fiává vedlik, akinek halvány gőze sincs a városi ember gondjairól, a betegségekről, gyógyszerekről, légies patikamérlegekról, az urbanizációról, amely ezt a falut még nem érte el... Lét a tudat uszályában... előítéletek, de egészségesek. Kezek, amelyek képesek kitekerni a kakas vagy a galamb nyakát. Hisznek az ilyenek egyáltalán az elmú­lásban? Majd ott megpihennek. Azon a bizonyos helyen, az ükapák és ükanyák mellett- csontok a csontok mellett. Mind­egyikük azt gondolja, hogy az lesz a jó hely, a föld alatt, ott már nem zargatja az embert senki. Karla bort önt a bátyjának, s pohará­hoz koccintja a magáét. Rudo agyán átsuhan annak az epizódnak a képe, amikor a nagy asztal mellett együtt itták a tejet, s egymásra kuncogva lóbálták meztelen lábukat az asztal alatt. Végtele­nül hosszú az élet! De egyszer... egy­szer tatán elszökik valahová... egy olyan országba, ahol mindig meleg van, s nem rohadnak ki az ember fogai. Nagyot só­hajt. Gyerekek... talán nekik is lesznek még gyerekeik. Imro Pokorny, a családfő visszaül a helyére, szeme elé emeli a poharát és azt mondja:- Vihar lesz. Stevka az órájára néz. Vilma serényen kijelenti:- Nos hát, talán be is fejezhetnénk. A vihar mindjárt itt lesz, meg aztán Stev- kának is vannak kötelességei... Tekla:- De hiszen várjatok még, akár nálunk is alhattok. Csakhogy Vilma nem hagyja magát. Föláll, megböki a férjét. Stevka is föláll. Rudo maradna, de amikor látja, hogy Vilma és Stevka kimennek, megiszik még egy utolsó pohárral, követi őket. Mind­nyájan kimennek az utcára. Stevka már bebújt az autóba. Rudo az eget kémleli; délről a viharfelhők óriási templomai tor­nyosulnak. Vilma megtartja neki az autó­ajtót. Fölberreg a motor, Tekla az ablak­hoz hajol és integet. A kicsi autó kitárol az útra s esiindul végig a falun. Karla bemegy a konyhakertbe. Nyo­mában az anyja és az apja lépked. Kör­bejárják az ágyasokat, némán szemlélik a magasra nőtt hagymát, petrezselymet; Tekla lehajol és kitép egy gyomot, Imro leszakít egy szem cseresznyét, szét­nyomja, nézi, férges-e. Bejárják az egész kertet. A kutya vidáman fogadja őket a kertkapuban. Végre nyugodtan kificán­kolhatja magát, a vendégek már elmen­tek. Illedelmesnek kellett lennie. A kutya szigorúan ránéz a házfal tövében lapuló macskákra, mintha ezt akarná nekik mondani: „Jók legyetek, mert...!“ Ha akarná, úgy rájuk ijesztene, hogy csak estére ^mernének hazajönni. Egyébként nincs ellenük semmi kifogása. Ameddig szót fogadnak. Különben ő is tudna ege­ret fogni, de nem erről van szó. Nincs semmi felelősségük, ezért olyan lusták. Most megsimogatja őt Karla. Nagyon jó. Még a füle tövét is, ha lehetne. Leg­alább az egyiket. Illatos, drága kéz. De vigyázat! Vigyázat! Valaki a kapuban. Figyelem! Bodri nagy ugrásokkal az utca­kapunál terem és várakozik. A kapu meg- nyikordul, Bodri kaffant. Az ajtó becsapó­dik. Na mi lesz? Én vagyok az, a kutya, minthogy Bodri a nevem. Hrrr. Karla odaszalad a kapuhoz, elkergeti a kutyát; egy férfi áll ott, csokorral a kezé­ben, Ondro Hudec. Imro és Tekla feléje sietnek. Bodri illedelmesen hátrább hú­zódik. Hogy fölöslegesen ne galibáz- zon... hiszen ez egy jobbfajta vendég, azok a virágok... Ondro Hudec kezet nyújt Kariának, Imrónak és Teklának. Tekla kilódul az utcára, visszafordult-e a fia és a menye, hiszen találkozhattak a jövevénnyel. Ondro követi Karlát, aki a melléhez szo­rítja a virágcsokrot, lehajol Bodrihoz és azt suttogja neki: - Aztán jó légy, eredj szépen a bódédba, no eredj. Imro belekarol Ondróba- hej, micsoda behemót ez a Hudec, ezzel aztán nem szeretnék ujjat húzni -, és vonszolja öt befelé. Ondro elmarkolja a zsebében a jegygyűrűket, s azt mondja:- Késett a vonat. Hát ez szörnyű. Már azon voltam, hogy kiugrók és elindulok gyalog. Elneveti magát, és leveszi új kalapját az ajtó előtt. Lehajtja a fejét, nehogy beleverje az ajtófélfába; a huncut kis kopaszodás megvillan a feje búbján, az­tán az előszoba jótékony félhomályában ez a fej már ismét szolid, a világért sem lehetne egyetlen rossz szóval sem illetni. Tekla megelőzte őket, s már hordja is az asztalra az ételeket. Leülnek. Karla el­hordja a fölös székeket, Imro azt magya­rázza, miként mentek el a vendégek. Ondro kiteszi az asztalra a gyűrűket. Azt mondja:- Mégiscsak autóbusszal kellett volna jönnöm... De a mamám azt mondja: az autóbuszban nyomakodnom kell, a vo­natban meg szépen ülhetek, nem nyo- morgatom meg a csokrot, örül, hogy megházasodom. Mindent elrendeztünk, akár holnap is megtarthatnánk az es­küvőt ... Imro bólint, Tekla úgyszintén. Ondro folytatja:- Már Karla leendő munkahelyével kapcsolatban is tájékozódtam. Szüksé­gük van tervezőre. A fizetése is jobb lesz, mint a fővárosban, és nem kell olyan korán kelnie, a gyár ott van mindjárt a falu szélén. Tekla aggodalmaskodik:- Gyár? Karla a szavába vág:- Egy óriási üzem, nem csak munká­sok dolgoznak benne, mama, hiszen én láttam. Ondro, hogy ne maradjon ki semmi, folytatja:- A bölcsőde teljesen üres. Gyönyörű, a tanítónők sétálni járnak a gyerekekkel, úgyhogy... Karla lesüti a szemét. Tekla merően ránéz, de Imro - még mindig magas tónusban - azt mondja:- Gyerekek nélkül nem lenne normális ez a világ. Tekla levest mer Ondrejnak. Ondro nekifog, Karla magyarázkodik: - Itt voltak a bátyámék, úgyhogy mi már megebé­deltünk. .. Imro azt mondja:- Rudo papucsférj. Ondro még nem is végzett a levessel, Tekla máris kacsasültet, salátát és egy pohár bort tol eléje. Ondro csöndesen eszik. Új fiaskó jelenik meg az asztalon. Amikor Tekla látja, hogy Ondro a cson­tokkal ügyetlenkedik, azt módja:- Mi egyszerű emberek vagyunk, egye úgy, ahogy a legjobban megy. Ondro leteszi a villát s hatalmas ujjai közé fogja a húst. Karla szalvétát nyújt neki. Ondro megtörli a száját, és azt mondja:-Tulajdonképpen nem is vagyok éhes... köszönöm szépen. Imro:- Igyál, fiam. Ondro fölemeli a poharát. Egy pillana­tig habozik. Föláll, megfogja a gyűrűket o megszólal: ,- En már mindent elrendeztem, ezért is jöttem volna. Hogy maguk hogyan látják a dolgot, nem tudhatom. Én is egyszerű ember vagyok, de ez nem je­lenti azt, hogy... Karla véleményét már ismerem, ezért is vettem meg a gyűrűket - s máris veszi ki őket a dobozból, egyiket Kariának nyújtja, aki nyomban ráhúzza a gyűrűsujjára, de rögvest le is kapja, mintha megsértette volna a szer­tartás rendjét; közben azonban Ondro is fölhúzta a magáét és segítséget várva pillog Teklára és Imróra... Imro föláll, megvárja, hogy Karla ismét visszahúzza ujjára a jegygyűrűt, aztán ünnepélyesen azt mondja:- Karla jó leány. Csak keményfejű. S az ilyen embereknek nincs szerencsé­jük az életben... Tekla odasúgja Kariának:- Már megint színezi... Ondro zavarban van, aztán kiböki:- Ilyen asszonyt akartam mindig ma­gamnak. Mindnyájan arra várnak, hogy mi lesz tovább. Ondro lehajol a menyasszonyá­hoz és megcsókolja. Teklának könny in­dul el a szeme sarkából. Imro mindkettő­jüket átkarolja, Ondrót és Karlát egyszer­re, mintha örökké egymáshoz akarná láncolni őket, s feleségére nézve azt mondja:- így van ez rendjén! Na, igyunk abból a miénkből... Karla átül az ellenkező oldalra, úgy, hogy Ondro most a jobbjára kerül, ám ebben nincs semmi szándékosság, talán csak azért, hogy a férfiak nyugodtan elbeszélgethessenek. BERECK JÓZSEF fordítása Ilosszú idő fl jól meg Ám, mire felébri be egyetlen épk böngésztem e semmi olyasmii érdemes lett ve hasznavehetetk unalmas közhe álmomban rgjlyr den. Valami füle kanyarítottam « lést. Az utolsó I tem a kellemes került. Ez biztc ismét szemétke szerű, örvende csörgött az ébri álom. Szombat reg< nem. Haragudta nak húztam fel tam lehiggadni, s hagytam goi hátha rálelek a t ra. Gogolnak Az tem fel magami sonlitott. Déry Ambrus Zoltán i ről, ha nem téve Lám, milyen nac ezek után fülről tudnék mondani S ekkor mint bennem az álc Déry, Ambrus, érzékszerveiről ról, fülükről. Nek jobb fülem, ami fel. Igaz, nem s egy csipetnyi, n egyszer valaki vele. Ha belepill jól látszik, hogy * nem sérülés. Hát erről fog< roztam el magi sem kell erőltel annyira, hogy I zem az álmomi volna. A forma összefüggéstele éppen megfelel Senki nem ma vetheti a szeme Igen ám, de hol dig mondanivaló egész. Erre mé gyelmeztettek. Valamiféle ért montartani mind összeakadtam e mel, neves iroda vakkal fordult ho- Hogy vagy?- Köszönöm, Rövid hallgató- Bizonyára i kontárkodtam a2 Julo Polák: Nyár

Next

/
Thumbnails
Contents