Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-18 / 3. szám
f>«icsay Imre 55 éves. Azon gabcikoV/ö vóiak egyike, akiknek ingázó vándoréletét a dunai vízmű építése szakította félbe. Tizenhárom év és kilenc hónap után, amelyből csak a hétvégeket töltötte otthon, bár azokat sem mindig, visszatért szülőfalujába, családjához, ismerősei, a földiek körébe. Épp az istállóból ballagott előre, amikor otthonában meglátogattam, de mielőtt leültünk volna a takaros családi ház egyik szobájában, még megmutatta a kertet, tele gyümölcsfákkal és szőlőtövekkel, a garázst, benne a Skodát, mindazt, ami keze munkájának nyomát őrzi, ezért szavak nélkül is a gazdáról mesél. De mit árultak el róla a szavak, az emlékek?- Apám parasztember volt, többnyire haszonbérbe vett földeken dolgozott, s vele együtt az egész család. Nehéz gyermekkorom volt... Szinte egész évben a határba jártunk dolgozni, aztán a végelszámolás után alig maradt valamink a termésből, annyi felé kellett adni belőle. S ez Így ment évről évre... A szövetkezetesítés idején apám nem igen akart kötélnek állni, csak az utolsók között csatlakozott a közösbe. Végül rájött: jól döntött, mert végre megszabadult ettől a hihetetlenül nehéz munkától. Apám ekkor a családdal Csehországba költözött, én meg itthon maradtam.- Mihez kezdett azután?- Gyerekkoromban kovács szerettem volna lenni. A háború idején elvégeztem a két polgárit, előtte a hatodikat és hetediket magánúton jártam ki. Délelőtt vetettünk, délben iskolába mentem, ott elmondtam a leckét, aztán indulhattam vissza a földekre. Tavasztól, őszig így ment ez napról napra, nem jutott idő az iskolába járásra. Apám gyakran elküldött a kovácshoz, hogy élesíttessem meg az ekevasat. A mesternek kedves felesége volt, mindig vastagon megkent baracklekváros kenyeret nyomott a kezembe. Ennek persze nagyon örültem és megkedveltem őket. Gondoltam, ha idekerülnék inasnak, mindig ilyen kenyeret kapnék. Boldog voltam, valahányszor a kovácsékhoz küldött az apám. Aztán mégsem lettem kovács... Másképpen alakult az életem.- Mi jött közbe? *-A háború. Németországba kerültem, tizennégy hónapos fogságba. 1945. február 24-én történt, hogy háromnapi élelemmel útnak indultunk Győrbe... Az előzmények? Bősön a Füstös kocsma előtt katonákat lőttek agyon. A tetteseket a temetőben végezték ki, és elrettentésül a kocsma előtti telefonoszlopokra akasztották fel őket. Ezután összetoborozták a falu fiataljait, köztük engem is. Tizenhat éves voltam akkor. Győrig gyalogoltunk. „Szeretek bütykölni, hegeszteni... egy partiba, jól megértettük egymást, megbarátkoztunk. Azóta is levelezünk... Hetvennyolctól dolgozom Gabcikovó- ban. Hogyan lettem gépkezelő? Mindig szerettem bütykölni, hegeszteni, s a vasmunkát is kedveltem. Ha egy kis időm akadt, máris a műhelybe siettem. Ez ma is így van. Amikor Liptovská Maráról hazajöttem Gabcíkovóba, azt akarták, legyek partivezető. Elvállaltam. A kezdet azonban nehéznek ígérkezett. Alig volt gép, kézzel végeztük a legnehezebb munkát is. Az ún. „nagy kísérlet“ során próbafúrásokat és próbacementbentonit- belövéseket végeztünk a földbe, és a papírmunka is rám maradt. Ezután kerültem a partimmal Felbárra, ahol a szivárgó csatorna medrét készítettük. Ugyancsak cementbentonit-belövéssel. Közben tagja lettem a szakszervezeti tanácsnak. Akkoriban akarták bevezetni a tíznapos munkaciklusokat. Mondtam, kérdezzék CSICSAY IMRE BIRODALMÁBAN tunk a pincébe rejtőzni. Nagy bombázás érte a várost. Szinte rombadőlt, csak a mi épületünk maradt épen. a csodával határos módon... Amikor a bombatámadás után feljöttünk, mindenhol mentők, sebesültek... Akkor tudatosítottuk igazán, hogy milyen veszélyben voltunk. Később Plzenbe kerültünk, megfigyelő táborba. Apám Dunaszerdahelyen várt, ö hozta érkezésünk hírét a faluba. A szülők azonnal útrakeltek, indultak elénk. Mire Vár- konyba értünk, a fél falu gyalogolt velünk szemben... Hazatérésem után az erdészetnél kaptam munkát. Fákat ültettem, amíg be nem vonultam katonának. Leszerelés után tizenegy évig a postán dolgoztam, kézbesítő voltam. Akkoriban álmomban is az utcákat jártam, leveleket szortíroztam. Aztán tíz hónapig Bakán voltam postamester. De az irodai munkát nem szerettem. Egyszer, télidőben - emlékszem, nagyon hideg volt - nem hoztak szenet a postahivatalba. Nagyon felmér- gedtem! Elhatároztam, hogy más munka után nézek, kimegyek a négy fal közül a természetbe. Beadtam a felmondásomat, de nem fogadták el, nem akartak elengedni. Még pénzjutalmat is kaptam, csakhogy maradjak. De nem tudtak meggyőzni. Mindenhova irkáltam a leveleket, ,... más elfoglaltságom ellenére sem hagyom abba“ (Gyökeres György felvételei) 985. I. 18. Ott elszállásoltak bennünket, de csak annyi időre, amíg megérkeztek a vagonok. Közben folyton riadó... Egyszer, amikor menedékhelyünkről visszafelé tartottunk, már csak hűlt helyét találtuk a szállásunknak. Lebombázták. Aztán marhavagonokba raktak bennünket, és vittek Németországba... (Hangja itt elakad. Mintha a rettentő élmény emléke folytogatná. Néhányszor felsóhajt, szemében megcsillannak a könnyek.)- ... emlékszem, 1945. április 7-én estünk amerikai fogságba. Később különböző gyűjtőtáborokba kerültünk. Ujjongtunk, amikor megtudtuk, hogy véget ért a háború. Egyetlen vágyunk az volt, hogy ha már megmenekültünk, akkor minél előbb érjünk haza, a szüléinkhez. Hányán voltunk? Bősiek legalább hatvanam még meg is van valahol a névsor. Negyvenhat április 12-én értünk haza. Kalandos utunk során sok mindenen átestünk. Például Bielefeldben... Alighogy megérkeztünk, máris megszólalt a sziréna. Az épületből kénytelenek volkérvényeket, engedjenek már el végre. Aztán sikerült. Az ismerőseim többször mondták akkoriban: „úriembert akartunk belőled faragni, te meg hátat fordítottál nekünk“.- Végül is hol folytatta?- Egy ismerősöm malomszerelésre csalt el magával. Ő maga asztalos volt, engem is annak akart betaníttatni. Először egy bratislavai takarmányellátó üzemhez tartoztunk, később ez felvásárló vállalat lett. Itt dolgoztam tizenhárom évig, mint malomszerelö. Időközben hegesztői képesítést is szereztem, de asztalos nem lett belőlem. Bejártam egész Szlovákiát, s nem mondhatom, jól kerestem. De ahogy teltek az évek, egyre jobban vágytam haza. A feleségem is mondta, próbáljak meg közelebb keresni munkát. S éppen akkor kezdődött falunk határában a vízmű építése. Azzal a szándékkal jelentkeztem a zilinai Váhovstav- nál, hogy Gabcíkovóba kerüljek, de elvittek a Liptovská Mara-i építkezésre, mint a többi falubelit. Kilenc hónapig jártam Liptóba dolgozni. Keletiekkel kerültem meg a szakszervezeteket, az embereket is. En nem egyeztem bele, s nem léptem munkába a partimmal. A főnököm erre írt egy levelet és egyik napról a másikra menesztett. Akkor kerültem a gabcíkovói injektáló telepek egyikére, a tíznapos munkaciklust pedig bevezették... De csak másfél évig dolgoztak így. Azóta, akárcsak mi, ők is tizenkettöznék! A Wirt keverékszívó-nyomó gépeket a telep központjában hetvenkilenc őszétől kezelem. Innen kerül a cementbentonit vagy a vegyi keverék a furatokon keresztül a kavicsos földbe. Láthatta, nem nehéz munka amit végzek. Ezen a nagyberuházáson már a harmadik nagyobb vállalkozás, amelyen részt veszek. Gyermekéveimben kovácsnak készültem, s most mégis gépkezelő vagyok. De a kettő azért nem esik oly távol egymástól... Csicsay Imre napjai azonban nemcsak gépkezelésből .állnak. Nemcsak barkácsolásból, az állatok, a baromfi etetéséből, a szőlőtőkék metszéséből. Falujáért is sokat tett és tesz. Mikor erről kérdezem, kissé meglepő válasszal kezdi:- Évekkel ezelőtt levelezője voltam az Új Szó-nak. Hogyan lettem azzá? Falunkban nem volt benzinkút, motoros meg egyre több. Bántott, hogy míg minden harmadik házban van már gépjármű, addig benzinkút nincs a településen. Pedig régen volt. írtam hát egy levelet az Új Szó-ba, s kértem, járjanak közbe az ügy érdekében. Az első válasz Csicsay Irma névre érkezett, de mert a cím pontos volt a borítékon, megkaptam. Akárcsak a falu a benzinkutat. Ezt követőleg kezdtem tudósítgatni: Állandóan volt miről írni, a tömegszervezetekben is mindig történt valami. Volt áttekintésem mindenről, mivel elnöke voltam a helyi ifjúsági szervezetnek, dolgoztam a Vöröskeresztben, voltam CSEMADOK-pénztáros. Itt jó gárdát sikerült összehozni. Színdarabokat tanultunk be. Negyvenkilencben már játszottam a Lúdas Matyiban, a komédiás volt az első szerepem, ötvenhárom-öt- vennégyben a Boci-boci tarka című operettel arattunk sikert. Ebben egy parasztot alakítottam, s a közönség nagy derültségére két borjút vezettem be a színpadra. Ennek betanulása közben ismerkedtem meg a feleségemmel, ő a lagzis Erzsa. szerepét alakította. Egyszer próbára jöttünk össze, s viccből azt találtam mondani, jó lenne, ha valaki elmenne nekem cigarettáért. Ó el is ment, és hozott, (gy kezdődött... Sokszor szerepeltünk együtt, az énekkarban még mindig énekelünk. Bátran állíthatom: bennünket a CSEMADOK hozott össze. Évek óta alelnöke vagyok a CSEMADOK helyi szervezetének. Színdarabokkal most nem próbálkozunk, mert nincs hol gyakorolni, nem készült még el a község új művelődési háza. Esztrádműsorral azonban még ma is fellépünk. Engem magával sodort a kulturális élet, mindenbe belekerültem, mindenre képes voltam. A közönség igénye' még nem volt olyan magas, mint manapság. Amit tudtunk, azt megadtuk nekik. így is mindig telt ház előtt léptünk fel.- Azután családot alapított, jöttek a gyerekek...- Szerettem volna, ha a gyermekeim is a nyomomba lépnek. Árpi fiamat könnyen sikerült rábírnom, Lívia lányom is egészen fiatalon belekóstolt a fellépések légkörébe. összeszedtem az addigi szerepléseinkről készült fényképekét, s egy táblára rögzítve kifüggesztettem az előszoba falára. Ezzel próbáltam meggyőzni a többieket, hogy lépjenek a kultúra éltetői közé. Később Róbert fiam is meggondolta magát, főleg amikor látta, hogy más elfoglaltságaim ellenére sem hagyom abba. De hogy is tehetném? Alapító tagja vagyok a CSEMADOK-nak a faluban, kezdettől fogva vezető beosztásban tevékenykedem. Bármennyi munkám van, ha elérkezik a próba vagy a gyűlés ideje, abbahagyom, és máris indulok. Bennünket, idősebbeket a lelkesedés vitt bele ebbe a közös élményszerzésbe, de már csak hárman-öten lehetünk, akik máig is kitartottunk. Gyakran eszembe jut egy megható emlék: egyik társunknak hirtelen meghalt a kisfia. Nagyon megviselte öt, de azért eljött játszani, hogy előad hassuk a darabot. Ézt nem tudom elfelejteni ... A jövőről milyenek az elképzeléseim? Újra szeretném bevonni gyermekeimet a kultúréletbe. Ma már mindhárman családosak. Ha elkészül a művelődési ház, s remélem, az idén már így lesz, mindenképpen megpróbálom. Ebből nem engedek! A gyermekek már belekóstoltak a szereplések nyújtotta élményekbe, ha módjukban áll, biztosan vállalkoznak majd újabb fellépésekre is. Jelenleg, akárcsak én, mind a hárman a vízmű építésén dolgoznak. Csupán a feleségem ingázik naponta, a várkonyi Elekt- rosvit üzemébe jár munkába. Közben előkerül a CSEMADOK-króni- ka, amelyet egy ideig ö vezetett. Még megmutatja „A Váhostav legjobb dolgozója“ kitüntetését, s „A Gabcíkovo- Nagymarosi Vízlépcsőrendszer építője“ emlékérmet, munkája erkölcsi elismerésének tárgyi bizonyítékait. Aztán fakuló, régi fényképeket tesz elém. Mindegyikhez fűződik valamilyen emléke, mindegyik egy-egy élmény néma hordozója. Korábban már jártam munkahelyén, az injektáló telepen. Most megmutatja a CSEMADOK-klubot, s megnézzük a nemrég átadott új tájházat, melynek létrejöttén szintén sokat fáradozott. Végigvezet szinte egész birodalmán. Csupán a Duna partra nem jutunk el a csípős péntek délután. Talán majd máskor, ha újra felkeresem. J. MÉSZÁROS KÁROLY RÉGI FILMEKRE BUKKANTAK HARKOVBAN Egy harkovi ház pincéjében, régi filmszalagok között, megtalálták David Griffith amerikai filmrendező (1875-1948) egyik filmjét. Bár a cím nem szerepel rajta, a mű minden részletében Griffith stílusára vall. A feliratokon állandóan feltűnik a Biograph cég neve, amelynél Griffith 1913-ig főrendezőként működött. És persze a sztori felépítése és tartalma nagyon hasonlít a rendező egyik előző filmjéhez (A magányos villa, 1909), amelyben Griffith merész újítással alkalmazta a párhuzamos montázst. A villában, ahová banditák törtek be, pergő események montázs- szerűen váltakoznak a segítségre sietók közeledését ábrázoló képeKkel. Az olasz filmművészet hőskoráról nyújt új adatokat a Rolland gránátos című, 1910-ból való film, amelyet a harcos filmekre „szakosodott" Ambrosio és Co. ismert torinói cég készíttetett. Rendezője Luigi Maggi - a Pompeji végnapjai, a Néró és a Galilei alkotója - és operatőre Giovanni Vitrotti, a természetes felvételek egyik legkiválóbb mestere. A főszereplők is ismertek: Alberto Capozzi játssza Rolland gránátost, és Maria Cleo Tarlarini a feleségét, Elenát; ők a kritika szerint „eszményi házaspárt“ alkottak. Ezek az adatok Georges Sadoul A film világtörténete című művéből valók - ő azonban ezt a filmet eltűnése miatt csupán a ránk maradt néhány fénykép alapján ismertette. És a megtalált film most újra látható lesz a mozivásznon. Egy angol filmre is rábukkantak, címe: A varázssugarak. Nagyon korai időből való, groteszk vígjáték. Témája bizarr: egy bizonyos Brook professzor feltalált egy csodálatos gépet, amely olyan sugarakat bocsát ki, hogy hatásukra minden azon nyomban eltűnik. A Harkovban talált filmek között még két amerikait és egy olaszt is meg kell említeni. Mindkét amerikai mű vígjáték, az egyik a Pocsont nem lehet rábeszélni (a kövér Pocson a rendőr szerepében), a másik pedig a Vesszenek az alkoholisták! Az olasz film történelmi témájú: A piacenzai összeesküvés. A filmkópiákat átadták a Szovjet Állami Filmalapnak. (APN)
