Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-07 / 23. szám
, 3ájj^ TÖRTÉNELEM - GÖRBE TÜKÖRBEN Az én nemzedékem képviselője, amikor iskoláit végezte - bárhol tanult is Nyugaton - erősen eltorzított képet kapott a történelemről. Többé-kevésbé kitartóan, olyan tömegű hazugsággal tömték tele a fejünket, sokunknak hosszú évekre volt szüksége ahhoz, hogy apránként „újra megtanulja“ a történelmet. Emellett nem csupán szándékosan eltorzították az igazságot - a hazugságot választékos akadémiai csomagolásban nyújtották át, a legkiválóbb tekintélyek támogatták. Hogy valaki ne higgye el mindezt, ehhez az volt szükséges, hogy egészen más szemmel nézzen azokra, akik hazudtak társadalmunknak. Ugyanilyen pókhálóval fonták be a második világháború történetét. Amikor az orosz fronton az események óriási méreteket öltöttek, akkor ezt természetesen semmiképp sem sikerült elhallgatni. Ezek az impozáns győzelmek tanulságosan jelentősek voltak, semhogy el lehetett volna titkolni őket. De a keleti fronton lejátszódott hadműveletek a háború idején sem kaptak nyugaton kellő megvilágítást. Az egész világ úgy üdvözölte az oroszok Sztálingrádnál aratott győzelmét, mint a második világháború fordulópontját - mégis majdnemhogy egyetlen, bár igen nagy katonai győzelemnek tüntették fel. A Kurszk melletti csata viszont nyugaton csaknem teljesen ismeretlen maradt, a hadtörténet évkönyvei jóformán nem is említik, bár ez az óriási harckocsi-ütközet a hadművészet szempontjából klasszikus mintaképnek tűnik. Tíz évvel a háború vége után páncélos-stratégáink alig tettek említést róla, húsz év múlva pedig a hadtörténészek jóformán teljesen elfelejtették. És csupán nemrég ismerték fel közülük azok, akik elfogulatlanul akartak tájékozódni a keleti front eseményeiről, hogy a kurszki harckocsi-ütközet a második világháború egyik legnagyobb csatája volt. Ez csak egy az ezernyi példa közül, hogyan torzítják el, adják át a feledésnek azokat az eseményeket, amelyek a háború kimenetelét eldöntötték. Az egyszerű angolok, még azok is, akik őszintén érdeklődnek a Szovjetunió iránt, vajmi keveset tudnak arról, milyen szenvedésekbe és áldozatokba került a szovjet nép számára a győzelem. Erről ők nem tehetnek. Történészeink egyáltalán nem igyekeztek hiteles képet összeállítani számukra az eseményekről. Most pedig a náci Németország fölött aratott győzelmet kizárólag a Nyugat győzelmeként, a háborút kizárólag olyan háborúként próbálják feltüntetni előttünk, amelyet a Nyugat viselt, s amelyben csak a Nyugat hozott áldozatokat. Éppen ezt próbálták bebizonyítani számunkra a nyugati szövetségesek normandiai partraszállásának 40. évfordulója alkalmából tartott emlékünnepségek rendezői. Éppen ezért próbálta a brit kormány eltemetni azt a gondolatot, amely szerint a győzelem 40. évfordulójáról ünnepélyes szertartással kell megemlékezni. Lady Young, brit külügyi államminiszter, miután bejelentette, hogy Anglia nem hajlandó ilyen ünnepségeket rendezni, közölte, hogy ez ,,a szovjet történelemszemlélet propagandáját segítené elő“. Milyen propagandáról lehet szó? A Szovjetunió csupán azt akarta, hogy ünnepeljék meg a fasizmus fölött aratott győzelem jubileumát, és emeljék ki a Szovjetuniónak a győzelem kivívásában játszott szerepét. Kiderült, hogy ez egyeseknek nincs Ínyére. Igaz ugyan, a tory-kormány a közvélemény és nem utolsósorban saját hívei éles tiltakozásának nyomására kénytelen volt megváltoztatni szándékát. A második világháborúnak és következményeinek valóságos képét eltorzító, céltudatos propaganda már réges-rég kezdődött, akkor, amikor Winston Churchill elmondta gyászos hirü beszédét Fulton amerikai városban, és forgalomba hozta a ,, vasfüggöny“ hírhedt szólamát. Lényegében- éppen Churchill eresztette le ezt a függönyt, amikor arra törekedett, hogy a szocialista országokat elvágja Európa többi részétől. Ennek az álnok lépésnek a következményei több mint tíz éven keresztül éreztették hatásukat, amikor a szocialista országokra vonatkozó mindenféle hazugság, csalás, koholmány ,.történelmi ténnyé“ vált. A hidegháború meghirdetése a történelem vulgarizálása remekművének látszik. A múlt a politikai intrika és csalás olyan nagymestereinek nevét juttatja eszünkbe, mint Richelieu és Talleyrand. Richelieu azonban ezenkívül tehetséges államférfi volt, Talleyrand pedig - ragyogó diplomata. A hidegháború korának intrikusai viszont primitív bábuként, olyan illúziók kitalálóiként és szócsöveiként állnak előttünk, amelyek az emberiségnek kishíján a puszta létébe kerültek. Azóta ijesztgetnek bennünket - végtelen sokszor ismételgetve - a „szovjet veszélyről“ szóló hazugsággal. Ennek a hazugságnak a paradoxona abban rejlik, hogy az igazság egészen közel van. A Szovjetunió ugyanis, ha fölénnyel rendelkezne - szerintük - bármely pillanatban leigázhatná Európát. Bennünket azonban állandóan „Ígéretekkel áltatnak“ - meg akarnak félemlíteni a jövővel kapcsolatban. Ha nem fogunk fegyverkezni, új fegyverzetet rendszeresíteni, új, elrettentő fegyvereket kitalálni - akkor az oroszok holnap meghódítanak bennünket. Csak az érthetetlen, miért késlekednek ma, ha az agresszió a céljuk?! Bennünket állandóan arról igyekeztek meggyőzni, hogy a Szovjetunió - primitiv, elmaradott ország. De amikor a Nagy Színház balettkara, Ojsztrah és fia, a grúz balett művészei látogattak el hozzánk - egyszerűen lehetetlen volt jegyet szerezni az előadásaikra. Ezeknek a vendégszerepléseknek nagy sikerük volt Az a sok ezer brit turista, aki évente ellátogat a Szovjetunióba, saját szemével látja, milyen gondoskodást tanúsítanak ott a múlt kulturális örökségének megőrzése és a kultúra fejlesztése iránt. Nekünk azonban újra meg újra azt a régi, hosszú történetre visszatekintő hazugságot hajtogatják, hogy a Szovjetunióban 1917 óta állítólag megsemmisítik a kultúrát, és a tudatlanságot terjesztik. Azonfelül azt szeretnék elhitetni velünk, mintha a Szovjetunióban létrehozott új társadalom számára általában idegen volna a kultúra, a mi nyugati kultúránk pedig még inkább. De nemrég Londonban szovjet könyvkiállitást tartottak - ennek anyagát jelenleg Nagy-Bri- tannia más városaiban is bemutatják - és mi arról értesültünk, hogy a háború után a különböző angol szerzők könyvei több mint 300 millió példányban jelentek meg a Szovjetunióban. Klasszikusok és többé-kevésbé jelentős kortárs írók egyaránt vannak közöttük. Nálunk Angliában egészen más a helyzet a szovjet szerzők műveivel - rendkívül keveset olvashatunk tőlük. Ebben az a teljesen tudatos, szándékos politika tükröződik vissza, amelynek célja a szovjet kultúra elhallgattatása és az, hogy akadályokat gördítsenek terjesztése elé. Ha tehát országaink kulturális színvonalát egymás irodalmának ismeretén akarjuk lemérni - akkor a Szovjetunióban ez a színvonal sokkal magasabb, mint nálunk. A valóságban azonban mindkét ország gazdag kultúrával rendelkezik, és az igazság az, hogy ezt kölcsönösen tisztelni kell. A hazugság és a közvélemény becsapása jellemzi sok év óta a Nyugatnak a szovjet békepolitika iránt tanúsított megközelítését is. Itt úgyszólván a történelem mindennapos félremagyarázásának módszerét alkalmazzák. Ismeretes például, hogy a Szovjetunió azonnal elutasította a csillagháborúk nyugati koncepcióját, meg akarja akadályozni ezeket, és a fegyverkezési versenynek a világűrre való ki nem terjesztéséről hatékony egyezményt igyekszik kötni az Egyesült Államokkal. A mi propagandánk azonban az úrfegyverkezés koncepcióját is szovjet elgondolásnak tünteti fel, és fájlalja azt, hogy Reagan elnök - úgymond - válaszlépéseket kénytelen tenni a világűrben végrehajtott szovjet akciókra. Azt a tényt, hogy a Szovjetunió minden tőle telhetőt elkövet a világűrbeli fegyverkezési verseny megakadályozására - egyszerűen figyelmen kívül hagyják. A legutóbbi tiz év alatt hasonló magatartást tanúsítottak sok más szovjet békekezdeményezés iránt. A szovjetek rossz szándékára vonatkozó hazugság csupán akkor létezhet, ha újonnan kieszelt vádakkal táplálják. Valamikor a ,, vörösök az ágy alatt“ jelszót találták ki, most pedig a „vörösök“ a levegőben, a világűrben jelentek meg - egyúttal pedig Greenham Commonban, az atomleszerelésért küzdő mozgalom soraiban, és általában mindenütt, ahol az angolok az atomveszély ellen harcolnak. Ifjúkorunk óta arra tanítottak bennünket, hogy a történelmet görbe tükörben fogjuk fel. Ma, amikor életről vagy háláiról van szó, az emberek gyanítani kezdik, hogy nem az igazságot mondják nekik. Feszült figyelemmel, nagy bizalmatlansággal és kritikusabban fogadják azokat a dolgokat, amelyeket hallaniuk kell. Maga a történelem mintegy mikroszkóp alá került, és még ha nem is lehetséges eltüntetni a hazugságnak a mindennapos mítoszalkotás folyamán emelt valameriy- nyi torlaszát, a koholmányokat egyre kevésbé hiszik el... JAMES ALDRIDGE angol író __ ÚJ szd 15 1985. VI. 7, Az arab világban mindenütt lehet érezni a szaúd-arábiai fölényt, a „szaúdi túlsúlyt“. így van ez akkor is, ha pillanatnyilag Ríjad is kénytelen tudomásul venni, hogy lanyhul az olajpiac, csökkennek a bevételek, s ahogy fogy a pénz, úgy porlad a befolyás, a világpolitikai és a regionális kérdésekbe való szaúd-arábiai beleszólás lehetősége és jelentősége. Néhány tény a szaúd-arábiai lehetőségek szűküléséről: hat évvel ezelőtt napi 11 millió hordó olajat adtak el, ma a napi eladás nem éri el a 4 millió barrelt. De Szaúd-Arábia még mindig a világ harmadik legnagyobb olajtermelője (a Szovjetunió és az Egyesült Államok után), .és mindmáig az első olajexportőrnek számít. Mégis: a szaúdi bankéletben megjelent az eddig ismeretlen csőd: egy év alatt mintegy húsz százalékkal csökkent a bankok profitja. „Hidegre tették“ az új ötéves tervet, mielőtt irányszámait nyilvánosságra hozták volna. Nem cselekedhettek másként, hiszen most már hozzá kell nyúlni a valutatartalékokhoz is, amitől évtizedekig óvakodtak, s nem is volt rá szükség. Mégis lehet „szaúdi túlsúlyról“ beszélni, mert az ország csak önmaga - jórészt vélt - lehetőségeihez képest lett szegényebb és kényszerült szerényebb ügyvitelre. A világpolitikában Szaúd-Arábia most is irányadó tényezőként jelenik meg, befolyása főként az arab és az iszlám régióban számottevő, de észrévehetően megnövekedett szerepe az el nem kötelezettek között is. Szaúd-Arábia - a perzsa sah bukása után - megdöntött minden fegyvervásárlási rekordot. Eléggé szerény méretű hadserege számára a világ legdrágább „játékszereit“ vásárolja évről évre, s most is arra készül, hogy új fegyver-kívánságlistával ejtse ámulatba a Pentagont. A romló olajpiaci viszonyok ellenére három és fél tucat F-15-ös harci repülőgépet, több ezer levegő-levegő rakétát, ugyancsak több ezer kézből kilőhető légvédelmi rakétát, sok ezer páncélelhárító rakétát és szokatlanul nagy mennyiségű harckocsi-elhárító rakétát kiván vásárolni. Ríjad egyúttal arra készül, hogy újabb AWACS-gépet szerezzen be, amely nemcsak a felderítésre, hanem a szárazföldi és a légi alakulatok harcának koordinálására is alkalmas.-A fegyvervásárlási igénylistát Fahd király terjesztette be februári washingtoni látogatása során. Aligha tudná bárki is megjósolni, mit mondana a király, ha megkérdeznénk: mire is akarja felhasználni ezt a folyamatosan duzzasztott, s most is nagy tétellel megnövelt arzenált. Rekordnagyságú fegyverüzletre van kilátása az amerikai hadiiparnak, s ezért Ríjad némi kompenzációra számít. Fahd király ezzel a nagyvonalú megrendeléssel is megpróbálja arra késztetni az Egyesült Államokat, hogy szánja el magát újabb - a konzervatív monarchiáknak is megfelelő - közel-keleti békekezdeményezésre. Érdekes, hogy egy évvel ezelőtt Szaúd-Arábia hasonló előkészítéssel és célzattal fordult Nyugat- Európa felé. Akkor a francia hadiipar kapott konkurensei által irigyelt megrendeléseket. De akkor is árukapcsolás történt: Ríjad elvárta, hogy Párizs kezdeményezze a Közös Piacnál új közel-keleti rendezési terv kidolgozását. Szaúd-Arábia nem volt szerény: megadta a szenipontokat is, mit is látna szívesen egy új békekezdeményezésben. Eszerint arra számit, hogy a Közös Piac diplomatái egybegyúrják a fezi arab csúcsértekezlet béketervét (amely a ma király, akkor trónörökös nevét viselő „Fahd-papírok“ formájában jelent meg először), a Reagan- tervet, a Biztonsági Tanács 242- es határozatát és esetlegesen a Közös Piac ,, velencei nyilatkozatát". Nyugat-Európa akkor nem sietett a válasszal, majd egy év kellett az új kezdeményezés megformálásához. Ezzel aztán Andreotti olasz külügyminiszter járta be nemrég a közel-keleti fővárosokat, bátorítást remélve és kapva. Nem is csoda: ilyen béketerwel, amelyben úgyszólván mindenkinek a szempontjai benne vannak - csak egyetérteni lehet. (Nagy kérdés, mit ér az effajta egyetértés.) De Szaúd-Arábia nemcsak a közel-keleti válság nagy egészében gondolkodik: jónéhány javaslatot kidolgozott a libanoni rendezésre is. Ez ügyben a pénz előzékenyen meghajolt a realitások előtt: Rijadnak tudomásul kellett vennie, hogy az a tekintély és a befolyás, amelyet Damaszkusz birtokol, legalább annyira fontos, mint az a pénz, amellyel viszont ő rendelkezik. A libanoni belső rendezésre előterjesztett szaúdi terveket eléggé hűvösen fogadták Bejrútban, a diplomáciai akusztika csak akkor javult meg, amikor már Szíria is jóváhagyta a szaúdi elgondolásokat. A játszma rendkívül bonyolult. Szíria nemcsak a legfontosabb, hanem az egyetlen keleti frontország. Határozott álláspontot képvisel: nem nyugszik bele abba, hogy érdekeit és az általa képviselt összarab érdekeket sértő megoldást kényszerítsenek Libanonra. Ez ygyben Szaúd-Arábia lényegesen hajlékonyabb volt, ám a fegyveres teljesítőképességgel alátámasztott Szíriái szilárdság fontosabbnak bizonyult a pénznél is. (Pedig jórészt ettől- a pénztől függ Damaszkusz jelene és jövője is.) Szaúd-Arábia jelentős szerepet játszik az öböl-menti nagy konfliktus, az iraki-iráni háború körüli diplomáciai-politikai játszmában is. Volt rá példa, hogy Ríjad rákényszerült légiereje alkalmazására: kénytelen volt egyértelművé tenni, hogy válaszút esetén az arab sorban marad, nem tehet mást, mint hogy Irán ellen lép fel. Ugyanakkor fáradhatatlanul bátorítja a közvetítő akciókat: időszerűnek tartja a konfliktus békés lezárását. Ríjad - öböl menti társaival együtt - arra is kész, hogy némi készpénzzel is hozzájáruljon az iráni kártérítési igények kielégítéséhez s ezzel a konfliktus lezárásához. Szaúd-Arábia regionális hatalmi szerepet játszik, de nem hajlandó bezárkózni sem az arab, sem az iszlám régió keretei közé. Abdallah bin Abdel-Aziz herceg az ősszel megemlítette a „kínai nyitás“ lehetőségét, amikor méltatta a Peking és az Egyesült Arab Emírségek között létrejött diplomáciai kapcsolatokat. Nem zárta ki, hogy( hasonlóra sor kerülhet Peking és Ríjad között is, ám ezt - mint mondotta - „később még magas szinten meg kell vitatniuk" az érdekelteknek. Régóta érzékeny pontja a szaúdi külpolitikának a szovjet-szaúdi diplomáciai kapcsolatok kérdése. A Szovjetunió az elsők között ismerte el a frissen megalakult sivatagi olajbirödalmat, ám a szaúdi udvar gyorsan felfüggesztette a diplomáciai kapcsolatokat. Nem szakadtak meg azok azóta sem, csak szünetelnek. Több mint tíz évvel ezelőtt Fejszál király - méltatva a negyedik arab-izraeli háború idején tanúsított szovjet magatartást - felemlítette, hogy időszerű lenne a kapcsolatok teljes értékű helyreállítása. Fejszéit azóta a „hetedik mennyországba“ küldték az őrült rokon, a főhercegi gyilkos golyói, de a diplomáciai kapcsolatok tekintetében azóta sincs változás. Valami mégis történt: a szaúdi békekezdeményezések - akár az egész régióra vonatkoznak is, akár egy-egy részkérdésre - kezdenek bizonyos hasonlóságot mutatni a szovjet elgondolásokkal- A reálpolitikai megfontolások közeledéséről van szó: ez még korántsem érdekazonosság. De talán indokoltan biztató jel, hiszen nem esnek túl távol egymástól a gazdasági érdekek sem. Magától értetődő módon Szaúd-Arábia elsősorban a közvetlen környezetben játszik szerepet. Ott pedig - az olaj dekonjunktúrája ellenére — továbbra is túlsúlyban van. így befolyása növekszik, véleménye ezután is nagy súllyal esik latba. KRAJCZÁR IMRE
