Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-07 / 23. szám
DÉNES GYÖRGY CSÖND Fehér abrosz. Az esti fény behull a lugasba, borospohárban csillog a feltámadt remény. Ülök némán, s magammal koccintok, de jó ez a magány, a szívben alvó emberi szó. Már hazafelé tart a csorda, lassan vonul, mint szívemben az emlék tarka képei. Sorsom az idő kifaragta, úgy érzem, ezer éve élek, mint az örök hegyek. De nekem emberi szívem van, s szivemben üzenet. Szétosztom most némán ezt a verset, szívem vérét, vegyétek pásztortűz fényű békességét. Tudom, kemény a föld, jó szóval kell a gondot betakarni, le kell hajolni a humuszhoz egészen, hogy föltekintve, szebbnek lássuk a csillagot az égen, a csodát, amely elforog s újra visszatér. Testvéreim, megszólalt asztalomon a bor és a kenyér. VAGY Ha percnyi békességem volna, fűszálat vennék tenyeremre, a megtestesült lélek szólna, s kihajóznék a szőke csendre. Vitorlámban csöpp szelek üdve, bennem angyalok ragyogása, vinne az emlék szemlesütve, hogy romló arcomat ne lássa. K osztyik apóval régi jó barátok vagyunk. Immár vagy tizenöt - ha nem több - éve járok erre a vidékre a vadászidény megnyitására, és mindig csakis őnála szállók meg. Tudom, hogy az öreg őszintén örül nekem, és ezt igyekszem is viszonozni. Hallomásból tudom például, hogy Kosztyik apó, valahányszor nyáron átvizsgálja a kaptárokat, mindig érintetlenül hagy egy keret lépes mézet, és mindenkinek elmagyarázza, hogy ezt a tanítónak, vagyis nekem szánja. Hogy kóstolhatna ilyen ritka finomságot egy városi ember? - mondja. A tanító számára tartogat néhány darab hasaalja szalonnát, készít édes és mámorító méhsört - általában olyan sok melegséget meg jóságot mutat, hogy szinte kínossá válik, bár az ember tudja, hogy az öreg fölöttébb őszinte. Mindennap jóval éjfélen túlra nyúló „tudományos" beszélgetést folytatunk Kosztyik apóval, és én csodálkozom az öreg csillapíthatatlan vágyán, hogy behatoljon a mindenség feltáratlan titkaiba, a nagy és kis államok titkos politikájába, egyetlen tekintettel átfogja az emberiség további fejlődésének távlatait. Kosztyik apó a nevemet valami okból figyelmen kívül hagyja, és csak tanítónak szólít. Minden alkalommal az apó telhetetlen faggatása közben kell elaludnom: „Aztán mondd meg csak nekem, tanító..." Én nem neheztelek emiatt az öregre, ő sem neheztel, ha válasz helyett közömbös szuszogást hall. Jól tudja, hogy szállóvendége egész nap a lápot járva holtra fáradt, így hát szokásos kérdését: „Aztán mondd meg csak nekem, tanító...“ - reggelre halasztja, amikor reggelizem, és felhúzom a csizmámat. egészségét illetően alaptalannak bizonyultak. Úgy tetszett, az idő csak úgy elmegy e mellett az alacsony, fürge kis öreg mellett.- Fogadjisten, ha nem tréfálsz - válaszolja köszönésemre Kosztyik apó, egy kis üvegcseréppel tovább kapargat egy gereblyenye- let, és kezet sem nyújt. A legutóbbi odaérkezésemkor közönyösen, hogy ne mondjam, ellenségesen fogadott Kosztyik apó. Nem szaladt elébem öreges, tipegő kocogásával, sőt még fel sem állt az alacsony fatönkről. Már-már azt gondoltam, hogy valami baj történt az öreg lábával: akárhogy is, nemrég lépett túl a kilencedik X-en. ' De aggályaim Kosztyik apó Zavartan veszem le a hátizsákomat, amelyben a töltények mellett ott lapulnak az öregnek szánt ajándékok is, falhoz támasztom a puskámat, leguggolok az apó mellé, és cigarettával kínálom. v- Tele a kezem - mondja fog- hegyről Kosztyik apó, és elhallgat. Hallgatok én is, és kutatok az emlékezetemben: ugyan mivel sérthettem meg az öreget, de semmit sem találok, így hát - ahogy mondani szokták - nekiszegezem a kérdést:- Mi történt, Konsztantyin Iva- novics?- Nem történt semmi - válaszolja Kosztyik apó. - Mi történhetne minálunk? Hanem te, azt beszélik, írónak mentél. Csak szóbeszéd?- Hát, hogy is mondjam csak... Talán nem csak szóbeszéd.- Egyszóval igazat mondanak? Úgy hát... Itt aztán el is akad a beszélgetés. Látom, Kosztyik apót gyötri valami, amit még nem mondott ki, de hogy mi az - nem értem, sőt megközelítőleg sem tudom elképzelni. Az öreg végez a gereblyenyél- lel, aztán a pápaszeme fölött rám sandítva, hozzáfog egy másikhoz.- Eszerint felcsaptál írónak?- Eszerint felcsaptam - feleltem értetlenül.-Úgy hát... - állapítja meg Kosztyik apó, és nem tesz hozzá többé egy szót sem. Az öreg megtisztított már vagy fél tucat villás végű száraz fenyó- rudat, én pedig a harmadik cigarettát is elszívtam, és a hátizsákért akartam nyúlni. Kosztyik apó csak ekkor nem bírta tovább, és feltette azt a kérdést, amely régóta gyötri:- A tanítóságból meg elcsaptak, mi? MAKAI IMRE fordítása A hazai filmkomédiákban az udvarló /l rövidre nyirt bajuszt és lenyalt po- faszakállt visel, s úgy jár, mintha karót nyelt volna. A valóságban az udvarló és szive hölgye épp olyan, mint bárki közülünk (mindannyian valószínűleg tudjuk, hogyan festünk). Ha valak azt se tudja, hogy néz ki, akkor mit tud egyáltalán? Idővel azonban az emberábrázatú szeretőnek nagy feje nő, kétszer akkora, mint ahogyan megszoktuk. Ezen a nagy fejen aztán akad hely három fül, két orr vagy két fül, három orr, talán még négy szem és két arc számára is. Ha szeretné megismerni, az is előfordulhat, hogy csak egy fület, fél szemet, fél arcot és három szerelmes szívet talál. A feje tetején vékony vibráló csápot, de a törzs végződésénél két csápot, egy helyett.- Marslakó. Ha időközben nem zördülünk vele össze, mármint a Marslakóval, bensőséges barátokká is válhatunk, akik kölcsönösen látogatják egymást. így aztán valamelyik Marslakó egy földi család házibarátjává válik, a Föld lakója pedig az ő házába látogathat. Ha úgy adódik, hogy a házasság járma olyannyira nehéz lesz, hogy hármasban kell cipelni, egy szép napon, vagy talán előbb is, a Marslakó a mi földi asszonyunknak odapöccinti az első labdát. Ha kettesben maradnak, ahogy az már lenni szokott, közli vele, hogy nagyon imponál neki a férje. VLADO BURIC- Valóban nagyon intelligens és csinos férfi! Ebből az intelligens nő rögtön megérti, hogy a bók tulajdonképpen neki szól, és a férje említése csak amolyan falazás. Végül is az asszony rájön, tetszik neki, még előbb, mint ahogyan ezt a Marslakó tudatosítja önmagában. Pillantás pillantást követ, millimétert milliméter s ezek ketten szerelmes ölelésben fonódnak össze. Szeretném azért látni az első ölelést az asszony és a Marslakó között! Biztosan hasonlít a Földlakó és Marslakó közti öleléshez. Világmindenség, bolygóközi tevékenység! Az ugye teljesen világos, hogy csak a legjobb Marslakókból lesznek földi szeretők, nem valami kajlákból. Már most: melyik Marslakó szép, és melyik kajla? - hogyha a mi szemszögünkből mind hajszál pontosan egyforma. Kivéve a csápját. Igaz is, meg nem is, egyetlen szomszédos bolygó lakóját sem képzeltük el mostanáig bajuszosan vagy vörös hajjal. Akkor sem, ha kedvesen is festene rövidre nyirt bajusszal a fémkék színű képén és sárgás-vörös hajával a két remegő tapo- gatódzó csápja közt. Így aztán a Föld asszonya félkézzel átölelheti a fej-féléjét s másik keze egyetlen ujjával könnyen rezgésbe hozhatja a csápját, ahogyan az autónk antennáját megpöccintjük. Mindezt összevetve: az elkövetkező szerelmi életünkben fantasztikus lehetőségek rejlenek. BÚSMÁR,Aforditása i az egész levegö- zel megtakarított, rnagatyája, de hát eggel és este ott íyékünkön, s kész 3 nem fedezte fel 3sztenyefával és salakfutó és vág- i illett volna, hogy egyik vagy a másik - ugyanaz volt a vérük, s az nem válik vízzé. Aztán ismertem én még egy kis mellékutat is; ott kezdődött nyomban a főút mellett, s valószínűleg a főút édeslánya lehetett, és megunta már a civakodást a mamájával, hogy merre menjenek vagy ne menjenek - egyszerűen bekanyarodott a bokrok közé, és még maradt annyi k fölfelé üget, az cc elől senki sem le hát nem is futott sem félt tőle: olyan rúnyograjok, ame- zállták kertjeinket, zinte látni lehetett, tonyára édes öcslehettek, vagy az ereje, hogy nekiiramodjék a házsorunk fölé emelkedő domboldalnak; úgy csordogált ott, az aszott fű és tyúkoktól feltúrt por között, mint valami keskeny kis vízér. Voltaképpen ez is csak egy kis gyalogösvény volt, amely két féltekére osztotta a dombot, s ez ennek következtében távolabbról úgy festett, mint valami nagy női fenék. Jól lehetett futni rajta. S szeptemberben, amikor a nyár már könnyeket hullat, mert úgy érzi, haldoklik, és minden egyes lehullott falevél egy-egy könnycsepp, elsőnek mindig a gesztenyefa kezdte hullatni a lombját, elfedve vele a kis padot: amikor aztán a levelek megbámulták, távolról úgy látszott, mintha a női ülepen anyajegy is ékeskedne. Ezen az ösvényen már sok minden történt, jó is, rossz is; sokan nem is sejtették, hogy életük vándorútja erről a vén pádról indult el, mások meg olykor az árnyékában aludtak - sőt egyszer, amikor olyan trópusi hőség volt éjszaka, hogy még az újságok is írtak róla, erre a gesztenyefára akasztotta fel magát valami otthontalan csavargó, aki egy kis üveg rummal meg egy skatulya gyufával tévedt oda, de a gyufaszálak mind használtak voltak, s Így senki sem tartott rájuk igényt. Október elején, amikor Spicc végre felfedezte az ösvényt, a gesztenyefa már majdnem teljesen csupasz volt; Spicc ekkor kezdte végre megnyújtani a lépéseit. Hurrikán meg a kutyáját gyakorlatoz- tatta - így hát végül is találkozniuk kellett egymással. Ez pedig így játszódott le: Spicc Örült, hogy már három napja kezdenek megnyúlni a léptei - Hurrikánnak pedig újra eszébe ötlött a felesége, aki annak idején meglépett azzal a nyamvadt kisváltósúlyúval. Spicc most már delente is felvágtatott a dombra. Hurrikán lelkén csakis az könnyíthetett volna valamelyest, ha sürgősen agyoncsaphat valakit. (gy aztán egy szép reggel elsőnek Hurrikán iramodott neki az ösvénynek, mialatt a kutyája, amely ugyanazt a nevet viselte, a farkán ült, és várta, amíg Hurrikán szert tesz arra a bizonyos száz méternyi előnyre, hogy utána vethesse magát, és letéphesse legalább a vattauj- jat, ha már Hurrikán kezét néni téphette le. Ebben a pillanatban valahonnan oldalról közéjük vágtatott Spicc, és elkezdte nyújtani a lépteit. És ekkor a kutya is nekiiramodott, és Spicc torkának ugrott. Olykor az az érzésem, mintha álmodnék, és álmomban beszélnék; mintha a fejem helyén egy kaptár lenne, s méhek helyett mélységes titkokat rejtő szavak rajzanának ki belőle. Minden másképpen van: a hagyma addig jó, amíg falatozzuk, de ha már esszük, megszűnik ízleni, mert az íze egész napra ott reked a szánkban és apró sebeket éget az ínyünkbe. Az utóbbi időben meg az az érzésem támadt, hogy hízni kezdek, ezért aztán csak paradicsomot fogyasztottam, mindig jól megsózva, és két egyenlő félgömbre szelve; ilyenformán úgy festettek, mint két gyógyszerészeti üvegtégely, emelyikben vér forr. Voltaképpen minden, ami létezik, vért tartalmaz, s olykor ez a vér, se szó, se beszéd, az agyamba tolul, és ilyenkor magam sem tudom, ismertem-e valóban azt a kutyás fickót meg a salakfutót és azt a régi kis gyalogösvényt. Mindössze némi enyhe hagymaíz maradt utánuk a szájpadlásomon. Meg némi bizonytalanság. Spiccet másnap reggel láttam utoljára, amint munkába siettem: egy kicsit bicegett, de attól kezdve sohasem vágtázott többé a mi környékünkön - lehet, hogy jobb helyre bukkant, bár ilyen domboldalt sehol másutt nem találhatott. Hurrikánnak nyoma veszett. S vele együtt a legelső föld körüli utazásról szóló, Antonio Pigafella, a máltai rend lovagja által szerzett Híradás című, cseh nyelven jrott könyvemnek is. S a kutya? Az még aznap délután megdöglött: állítólag annyira agyon volt tépve, marva, hogy más választása aligha maradhatott. Ekkor végre fellélegeztek és kivirultak a kardvirágjaim, de egy hét múlva felperzselte őket az első fagy. Közeledett a tél: elhatároztam, hogy felhagyok a hagymaevéssel, és áttérek a fokhagymára - ha már bűz, legyen jó erös RÁCZ OLIVÉR fordítása %EmP CMP
