Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1985-05-31 / 22. szám

2 SZÚ

5

. V. 31.

Összeesküvés az UNESCO ellen

Párizsban az UNESCO központjában februárban tartották a Végrehajtó Tanács rendkívüli ülését. Napirenden azoknak a következményeknek megtárgyalása szerepelt, amelyeket az Egyesült Államoknak a szervezetből való kilépése idézett elő. Mint ismeretes, Washington immár egy éve tartó „pszichológiai hadviselése“ - azaz zsarolás, A. M. M’Bow főigazgatónak címzett sértések és fenyegetések, pénzügyi megtorló intézkedések az ENSZ tekintélyes, szakosodott szervezete ellen - végül is az Egyesült Államok 1984. december 31 -i kilépésével zárult.

Ezzel szinte egyidőben Londonban bejelentették, hogy Angliának szintén szándékában áll ez év végén kilépni az UNESCO-ból, ha ez a nemzetközi szervezet „ nem javul meg“, ha a brit külügyminiszter, Howe ingerült nyilatkozata szerint, „nem reformálják meg“ annak munkáját. Ugyanerre az útra kíván lépni, mint ismeretessé vált, az NSZK is.

Vajon mivel bószítette fel az UNESCO ezeknek az országoknak a kormányait? Washington, London és Bonn tulajdonképpen azonos érvekkel támasztja alá álláspontját. Az amerikai külügyminisztérium 1984. december 20-i nyilatkozatában arra panaszkodik, hogy e szervezet tevékenysége - úgymond - „politikai irányultságú“, hogy az UNESCO - a nyilatkozat szerint - ,,ellenségesen viseltetik a szabad világ intézményeivel, különösen azokkal szemben, amelyek a sajtó és az emberi jogok szabadságát védelmezik“; szóvá teszik az UNESCO „alkalmatlanságát“ is. A Fehér Ház nyilatkozata, amelyet Thatcher brit miniszterelnök kijelentései is megerősítettek, hasonló vádakat tartalmaz.

Az UNESCO ellen indított erőteljes propagandakampány, az Atlanti-óceán mindkét partján ellene felvonultatott, koholt és hazug vádak megerősítik, hogy mindenekelőtt politikai döntésről van szó. Csak fel kell tenni a kérdést: miért éppen most, ilyen felelősségteljes nemzetközi helyzetben hagyják ott a nyugati nagyhatalmak azt a szervezetet, amely célul tűzte ki, hogy „meggyökerezteti a béke eszméjét“ az emberek tudatában, „előmozdítja a béke és biztonság megerősítését“ (az Alapokmány bevezetője és I. fejezete), a válasz önmagától adódik. Az UNESCO a legnagyobb kormányközi szervezet, amelyben, mint cseppben a tenger, korunk legidőszerűbb politikai, tudományos és ideológiai problémái tükröződnek.

Az UNESCO nem légüres térben létezik, tevékenységét nem lehet elszakítani a legfontosabb világméretű kérdésektől. Felszámolható-e például Ázsia, Afrika, Latin- Amerika lakosságának írástudatlansága, gyorsítható-e kulturális fejlődése anélkül, hogy megszüntetnénk az elmaradottság alapvető okát, a kolonializmus maradványait és véget vetnénk a jelenlegi neokolo- nialista politikának? Vajon nem akadályozza-e a népek szellemi és társadalmi fejlődését a hatalmas összegeket felemésztő, tékevesztett fegyverkezési verseny? Tagadhatja-e bárki, hogy a további nemzetközi tudományos együttműködés, a kulturális értékek cseréje, a felnövekvő nemzedék harmonikus nevelése csak az országok közötti bizalom fejlődésének, az enyhülésnek, az ellenségeskedés és a hideghá- búrú okainak elhárítása talaján jöhet létre?

Az UNESCO tevékenysége a szervezet érettségének növekedéséről, arról a törekvésről tanúskodik, hogy az idő szavára hallgatva haladjon. A Szovjetuniónak és a többi szocialista országnak eltökélt és következetes politikája lehetővé tette, hogy egy szűkén szakosított szervezetből, melynek munkáját eleinte a nyugati országok érdekei határozták meg, az UNESCO az emberiség mai legfontosabb problémáinak megoldásában jelentős szerepet játszó szervezetté váljék. Tanulmányozza a tömegkommunikációs eszközök felhasználásának lehetőségét a népek közötti megértés és bizalom , erősítésében, hozzájárul a békés egymás mellett élés kibontakoztatásához, részt vesz az ENSZ-nek a leszerelésre, a gyarmatosítás és a fajüldözés megszüntetésére irányuló munkájában.

Az UNESCO, az általános jellegű politikai kérdések mellett, figyelmet szentel olyan nagyméretű terveknek és programoknak, melyek sokoldalú együttműködést irányoznak elő a művelődés és káderképzés, a műszaki és természettudományok, az oceanográfia, a földtan, a hidrológia, a környezetvédelem, az energetika, az informatika, a filozófiai és humán tudományok fejlesztése, a kulturális értékek megőrzése és gazdagítása, valamint a könyvkiadás terén. Az elmúlt évtizedben az UNESCO működésének fontos irányává vált a tömegkommunikációs eszközök fejlesztési programjainak megvalósítása - az új információs világrend létrehozása.

Az UNESCO-nak a béke, a népek közti bizalom és együttműködés megerősítését célzó politikája lényegileg idegen a háborús pszichózis felszításának, a nukleáris katasztrófa előidézésének, a népek közti ellenségeskedés kiváltásának irányvonalától. A szervezet törekvése a kölcsönösen előnyös tudományos, kulturális és egyéb kapcsolatok ápolására ellentmond a Rea- gan-kormányzat elvi állásfoglalásának e kapcsolatok korlátozását illetően a szocialista országokkal és egy sor más országgal.

Washington, London és Bonn elégedetlenségét az váltja ki, hogy az UNESCO előmozdítja a békét, a leszerelést, a népek harcát a gyarmatosítás, a fajüldözés és a faji elkülönítés ellen, s egy új, igazságos gazdasági és információs világrend megteremtését. Az utóbbi években a szervezet falai között éles és megalapozott bírálatnak vetették alá az Egyesült Államok közvetlen szövetségesei militarista irányvonalát, elítélték Izrael hódító politikáját, kemény vádakkal illették a Nyugatot a fejlődő országokra erőltetett társadalmi-gazdasági fejlődési modell miatt, leleplezték a multinacionális konszernek rabló módszereit.

Természetesen az UNESCO tevékenysége nem folyik zavartalanul. Munkaszerveiben éles véleményütközések zajlanak, sót néha egymással összebékíthetetlen nézetek hangzanak el. Nyugaton sohasem halkultak el az UNESCO „politikamentességének“ tézisét hirdető hangok, amelyek a szervezet problematikájának szűkítésére törekedtek, és arra szólítottak fel, hogy az UNESCO tartsa magát távol az emberiség létérdekeit érintő kérdésektől. A testület „depolitizációja“, melyért Washington és néhány szövetségese száll síkra, a legleplezetlenebb imperialista politika. Célja - akárcsak régebben -, hogy a szervezetet széles körű ideológiai terjeszkedésre használja fel, arra, hogy mindenütt meghonosítsa a nyugati fejlődési modellt. Nemegyszer előfordult, hogy az Egyesült Államok - félretéve minden politikamentességi demagógiát és álcázást - kiagyalt „problémákat“ akart kényszeríteni az UNESCO-ra, provokatív dokumentumok kidolgozását és szovjetellenes kirohanásokat kezdeményezett. Emlékeztetünk például az Egyesült Államok és a NATO-országok sikertelen kísérleteire, hogy a szervezetre erőszakolják az ún. afgán kérdés, a kambodzsai probléma, valamint különböző spekulációk megvitatását „az emberi jogok“ helyzetéről a szocialista országokban, valamint az új információs világrend elleni összeesküvés megszervezésére. Vajon mindez nem a nemzetközi együttműködés felszámolását célozza, annak felcserélését a hidegháborús konfrontációval?!

Hiszen éppen most, a nemzetközi helyzet éleződése közepette lenne a legnagyobb szükség arra, hogy az UNESCO minden tagja, sokkal inkább, mint máskor, realista szellemben, megfontoltan álljon hozzá napjaink problémáihoz és felismerje felelősségét a világ sorsáért. Végül is a munkában felmerülő ilyen vagy olyan hiányosságok leküzdésére, a szervezet tevékenysége hatékonyságának növelésére a válasz nem lehet a soraiból való kilépés. Ellenkezőleg, a logikus eljárás bennmaradni és a lefektetett eljárási szabályok keretei között törekedni valamilyen változtatás elérésére.

Ám előbb az Egyesült Államok, most pedig Anglia és az NSZK más utat választottak. A brit és a nyugatnémet kormány engedett Washington nyomásának és szolidáris a Fehér Háznak az UNESCO ellen indított „keresztes hadjáratával“. Nyílt titok, hogy az Egyesült Államok erőteljesen megdolgozta Nagy-Britanniát. Ezért a Fehér Ház Londonba küldte UNESCO-követét, aki azt kérte Angliától, kövesse az amerikai példát, és adja le a „második sortüzet“ az UNESCO-ra. A nyugati, mindenekelőtt az amerikai sajtóban jelenleg erőteljes, közös zabolátlan kampány folyik abból a célból, hogy valamilyen módon igazolják a két atlanti szövetséges UNESCO-ellenes lépéseit. Figyelemre méltó, hogy ebben a kampányban nem csekély szerep jut a szovjetelle- nességnek. így például egy széleskörűen reklámozott interjújában James Showyer képviselő arra ragadtatta magát, hogy kijelentette, az UNESCO - úgymond - „a nyugati értékek, a személyiség és a sajtó szabadságának aláaknázását szolgáló, szovjet propagandaeszközzé változott“. „Az UNESCO - a baloldali propaganda szócsöve...rímel rá a nyugatnémet Die Welt.

A lényeg természetesen nem „a Szovjetunió ármánykodása“ vagy az UNESCO „politizálódása“. Az Egyesült Államok,

Anglia és az NSZK akciói - az imperialista hatalmak nyílt összeesküvése, kísérlet arra, hogy megzsarolják az UNESCO-t: kövesse a Washington megszabta irányvonalat. Emögött a korábbi állapot visszaállításának törekvése húzódik meg, amikor az Egyesült Államok és Anglia uralkodó szerepet játszott az UNESCO-ban és más ENSZ-intézményekben, és saját érdekeinek rendelte alá e szervezetek tevékenységét.

Az UNESCO elleni támadások tulajdonképpen a második világháború után a tartós béke és biztonság, a nemzetközi együttműködés fejlesztése céljából létrehozott ENSZ-intézmények rendszere ellen irányulnak. Ez a UNESCO és az ENSZ egyetemlegességének, tagjaik egyenrangúságának durva megsértése. Van azonban az angol-amerikai akciónak egy másik célja is: „korbácsként“ felhasználni a fenyegetőzést az UNESCO-ból való kilépéssel a fejlődő országokkal szemben. Az UNESCO ellenségei úgy számítják, ha kilépnek a szervezetből, akkor annak csökkenni fog a költségvetése, következésképpen kevesebb pénz fog jutni azokra a programokra, amelyekben a fejlődő országok érdekeltek. Figyelmeztetés ez a harmadik világnak, jól gondolják meg - írja köntörfalazás nélkül a Philadelphia Inquirer.

A NATO-szövetségesek eljárását világszerte elítélték, a nyugati országokban is. Az USA pozíciójával kapcsolatos „sajnálkozását“ és „csalódását" fejezte ki az ENSZ főtitkára, Perez de Cuellar. „Az Egyesült Államok UNESCO-ellenes aknamunkája - írja a francia Afrique-Asie - teljes összhangban áll az enyhülés és a béke elleni agresszív politikával.“

Mindamellett az Egyesült Államok igényt tart arra, hogy - az immár csak volt UNES- CO-képviselője, Gerard asszony szavait használva - „hangját meghallják azért az UNESCO-ban“. Washington valamiféle megfigyelői „missziót“ készül létrehozni párizsi nagykövetsége mellett, amelynek feladata lenne az UNESCO munkájának nyomon követése, „a szervezet megreformálásának támogatása“, együttműködés a titkárság munkatársaival és a szervezetben maradó országok képviselőivel. Az Egyesült Államoknak például nem áll szándékában elhagyni az UNESCO nemzetközi kommunikációfejlesztési programját. Arra számít, hogy „megfigyelőket“ tarthat majd a Végrehajtó Tanácsban, hogy ellenőrizheti az UNESCO egyéb szerveit. Ily módon az amerikai kormány meg szeretné tartani „jelenlétét“ az UNEÍSCO-ban, vagyis lehetőséget nyerni arra, hogy nyomást gyakoroljon a szervezet titkárságára és zsarolja azt. A jelek azt mutatják, a jövőben nem szűnnek meg a kísérletek, hogy hátracsavarják egyes szövetségesek, valamint más olyan államok kezét, amelyek nem hajlandók a fejbólintó János szerepét vállalni.

De végül is, milyen alapon próbál jogot formálni magának az Egyesült Államok, amely önmagát zárta ki az UNESCO-ból, hogy közvetlenül részt vegyen munkaszerveinek tevékenységében?

Más kérdések is felmerülnek. Például a titkárság azon munkatársaival kapcsolatban, akik az UNESCO-t elhagyó egyik vagy másik ország állampolgárai. Semmi kétség nem férhet hozzá: a szervezetből kilépő országok elveszítik állománybeli kvótájukat az UNESCO központjában és regionális alegységeiben egyaránt. Nagy-Britan- nia az UNESCO letéteményes állama (letéteményes: az az állam, amely kötelezettséget vállalt a nemzetközi egyezmények, szabályzatok, ratifikációs okmányok őrzésére). Vajon megmaradhat-e még tisztében, miután szakít az UNESCO-val?

„Az UNESCO-t nem azért hozták létre, hogy egy állam vagy valamilyen államcsoport érdekeit szolgálja. Ha így tenne, elvesztené nemzetközi jellegét1- nyilatkozta a párizsi Politique Etrangere-nek A. M. M'Bow.

Ami a Szovjetuniót illeti, az UNESCO itt aktív támogatásra talál. A Szovjetunió külügyminiszter-helyettese, a, Szovjetunió- UNESCO-bizottságának elnöke, V. F. Sztukalin az UNESCO főigazgatójához írt levelében a Szovjetunió álláspontjáról, az UNESCO tevékenységét érintő, elvi jelentőségű kérdésekkel kapcsolatosan rámutat: „Továbbra is határozott visszautasításra kell találniuk a béke, az enyhülés és az egyenjogúságon alapuló nemzetközi együttműködés érdekében végzett tevékenység ellen fellépők szüntelen kirohanásainak és gyanúsításainak. Az UNESCO- nak élnie és működnie kell, továbbra is saját útját kell járnia, amely a béke és a haladás útja. “

J. NALIN (Nemzetközi Szemle)

V

ajon kevetik-e a japánok miniszter- elnökük példáját? Nakaszone Jaszuhiro április végén egy tokiói áruházban 72 ezer jen (290 dollár) értékben vásárolt magának csupa külföldi, francia, brit és olasz ruházati cikket. A japán politikust korántsem az importcikkek imádatának hóbortja kerítette a hatalmába. Nem divatozni akart, hanem példát kívánt mutatni honfitársainak: évente mindenki legalább 100 dollár értékben vásároljon Nyugat-Európából vagy az Egyesült Államokból származó importárukat.

Bármilyen hihetetlen: a japánok jobban kedvelik a hazai gyártmányú dolgokat, amelyek legalább olyan jó minőségűek - ha nem jobbak, mint a külföldiek - s ami döntő szempont: lényegesen olcsóbbak. Nakaszone a hatás fokozása céljából külföldi holmikban megjelenve a tévé képernyőjéről győzködte a szigetország lakóit: ne idegenkedjenek az importcikkek vásárlásától, s vegyenek példát róla.

Nyomós az oka annak, hogy miért éppen áprilisban indított valóságos kampányt az importholmik népszerűsítésére. Nem tavaszi ruhatárát akarta felfrissíteni néhány divatos, a határokon túlról származó holmival, hanem már Bonnra tekintett. Készült a számonkérésre. Tudta, hogy Reagan elnök a hét legfejlettebb tőkés ország csúcstalálkozóján mellének szegezi a kérdést: vajon mikor érzi meg

Kimenőre

n e m

kimonót?

az Egyesült Államok a hangzatosán meghirdetett tokiói behozatali kapunyitás kedvező hatását.

A tudósítások arról nem számoltak be, hogy Nakaszone milyen márkájú öltönyöket, ingeket viselt a háromnapos gazdasági csúcs idején, de Reagant nyilván nem is ez érdekelte elsősorban, hiszen a japán kormányfő lehetett ugyan a feje búbjáig netán az Egyesült Államokból vásárolt holmikban, egy fecske azonban ilyen tekintetben még a felkelő nap országában sem csinálhat nyarat. Az amerikai elnököt elsősorban az érdekelte, hogy ezentúl a „Made in USA“ védjegyű papíripari cikkek, gyógyszerek, gyógyszeripari gépek, elektronikai berendezések vajon könnyebben bejuthatnak-e a rendkívüli módon védett japán piacokra. A szigetország évek óta különlegesen bonyolult szabályokkal gátolja a külföldi termékek beözönlését az importőröknek sokféle papírt kell kiállítaniuk, a behozott áruknak meg kell felelniük bizonyos szigorú japán szabványoknak és az engedélyezési eljárás sokszor hónapokig iseltarthat.

Egyszóval egész sor mesterséges akadályt gördítenek a behozatal útjába, ami bosszantja a japán piacra betörni óhajtó Egyesült Államokat és Nyugat- Európát. Itt is, ott is egyre türelmetlenebbek, s nem nagyon bíznak a legutóbb meghirdetett, az utóbbi négy év alatt immár a hetedik japán piacnyitási tervben. Gyakran idézettek a következő adatok, amelyek sokat elárulnak a távolkeleti ország és a tőkés világkereskedelem másik két fő központja közötti ellentétekről: Japán tavaly 37 milliárd dollárral több árut adott el az USA-ban, mint az Japánban, a Nyugat-Európával szembeni többlete pedig mintegy 15 millió dollár.

A bonni csúcson ezúttal is ugyanaz történt, ami a korábbi tíz összejövetelen: az amerikai elnök, valamint brit, francia, nyugatnémet és olasz kollégái követelőztek, míg a japán kormányfő széles mosolyokkal övezett hajlongások közepette most már biztos kapunyitást ígért.

A japán mosolydiplomáciának azonban már nem dőlnek be a partnerek: „Aszerint ítéljük majd meg a dolgokat, hogy a japánok mit cselekszenek, függetlenül attól, hogy most mit mondanak.“ Tokiói részről tehát ismét elhangzottak az obiigát ígéretek, miközben áruik folytatják hódító hadjáratukat Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban. A japán áruözön „áldozatai“ fegyverszünetet követelnek, méghozzá mihamarabb, Japán pedig további kapunyitási Ígéretekkel próbálja megnyugtatni a kedélyeket. A londoni Times szerint csak azért teszik ezt, hogy az indulatok lecsillapodása után a kereskedelmi háborút ott folytassa, ahol rövid időre abbahagyta. Azt a csatát, amelyben nem lőnek, hanem eladnak: ki többet, ki kevesebbet.

P. VONYIK ERZSÉBET