Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-17 / 20. szám
JÁN TUZINSKY 1- ij^ -— xF» +JML* n jyg* *j* ^-ygB»*irovCTBBK».»-‘ - - - ^ s? ■ -^ ■'V' n JB ly ^ * *'*C, JK ~ fr *1** * r ■**',i *"■§ 9 fltf ^ ■ | * J » Tmávkában rövidek a nyári éjszakák. Csak rövid időre sötétül el az ég, mint az öreg cigányasszonyok szeme, akik pity- mallatig kint üldögélnek a házak előtt az átforrósodott utcákban. A sötétbe belepislákol a holdfény, melynek alapszínét furcsára festik a neonégök. Az utcákban kutyák nyargalásznak, locsolóautók zúgnak fel, majd zümmögve hatalmas éjjeli lepkék érkeznek, vakon belecsapódva a fénylő utcai lámpákba. A közeli kaszárnyákban elfújják a takarodót, két óra múlva éjfélt kongat atrnávkai kis templom toronyórája, a Rádió utca kanyarulatában lehullik a trolibusz póznájáról az utolsó marék sárga szikra, és ettől fogva aztán már minden csendes a környéken. Az öreg cigányasszonyok szemhéjára ólomszürke sötétség telepszik, s a roskatag teremtések lassú, bágyadt léptekkel beslattyognak a hús szellő járta házakba. A fiatalok még maradnak kis ideig, bök- dösik egymást, és ha az utcában véletlenül feltűnik egy cigányfiú, meggyötrik egy kicsit, évódnek vele... Megkínáltatják magukat kedvenc Spartájukkal, meg is gyújtatják vele, de aztán eleresztik, menjen csak a maga útján. Nincs ebben rossz szándék. Játék ez csak, hozzátartozik a dologhoz. Hisz a cigányfiú is a városban volt, mulatni egyet, érezni rajta a bort meg a kocsma szagát, amit pár perc múlva elnyel a Dimitrov-gyár bűze, ekkor aztán már a fiatalok is felszívódnak az utcákból. Aját nem vonzzák az efféle szórakozások. Nem tetszik neki, hogy ilyen módon ingerük a legények a cigányfiúkat, nem tetszik neki az utcán való örökös ácsor- gás, az öreg cigányasszonyok lefetyelé- se, mosdatlan, sikamlós kifejezéseik pedig egyenesen zavarják, idegesítik öt. Valami miatt idegen tóle hangoskodásuk, noha másrészt viszont, amikor el-elgon- dolkodik a dolog fölött, nem bírja megérteni, honnét van benne ez az ellenszenv. Hisz bármint legyen is, mégiscsak hozzájuk tartozik. Egy közülük. Ezt a munkahelyén is érzi, bár senki sem közösíti ki a többi közül, tudja, hogy ó más, mint a többiek. ,,A kormos", hallja, amint egyik lány súgja a másiknak a könyves állványok között a Klincova utcai raktárban, ahol már csaknem tíz éve dolgozik, és ez valamiképpen szintén idegenné teszi öt a többiek világában. Elvégre hogyan is lehetne az normális dolog, hogy egy cigány kibírjon tíz évet ugyanazon a munkahelyen.-Olyan egy gádzsó vagy - mondta neki Albin - csakugyan. Aja, épp olyan vagy, mint bármelyik más gádzsó. Olyan munka nem létezhet, amit én tíz évig kibírnék.- Érdekel.- Tényleg?- Tényleg.- Akkor se hiszem, hogy létezne olyan munka...- Engem érdekel.-Olyan gádzsó vagy... Már ideje, hogy valamilyen medáliát kapj. Folyjon ki a szemem, ha neked nem adnak egyszer valami kitüntetést! Ezt senki se hinné el. Ha nem ismernélek, én se. Ki csinálhatott téged?... Te alighanem fehér kakas magjából vagy. Kérdezd csak meg nagy- anyót. Aja lenyelte keserű nyálát, és lassan, észrevétlenül eltűnt az utcáról.- Mész aludni? - kérdezte a nagyanyja, aki a kivilágításán konyhában üldögélt az asztalnál, és cigarettájának parázsló vége, melyből nagyot slukkolt, réz színű fénnyel szórta tele mély ráncokkal barázdált arcát. Aja semmit sem szólt. így hát az öregasszony nem tudja kinek, magának-e, vagy Ajának szánva, dünnyögte:- Aludni is kell... Aztán felköhögött. A cigaretta parázsló vége virágzott a kezében, és reszketett, mintha a szél fújná. Aja bement a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Az öregasszony kis ideig a sötétbe meredt, és azután ilyesfélét dünnyögött magában:- Nem való egy nőnek egyedül aludni... Csakhogy Aja már nem hallotta, mit mond. Amint levetkőzött és bebújt az ágyba, nyomban elaludt. Mindent elnyomott a sűrű, rozsdaszín sötétség, melyet csak a lámpák fénye oszlatott szét valamelyest, amint őrszemként álltak a hirtelen elnéptelenedett utcákon. A kopott vekker sem volt képes öt felébreszteni. Ingerülten és sürgetően csörgött az ágya mellett, de éppúgy, mint majd minden reggel, most is hiába.- Mint akit agyonvertek... - suttogta maga elé az öregasszony, mezítláb slaty- tyogva a betonpadlón. - Ez még a borotvát se érezné. Nyisz-nyisz - és vége lenne. Mégcsak nem is tudna róla. Oda slattyogott Aja ágyához, kis ideig figyelmesen kémlelte az arcát, majd belecsípett a meztelen vállába. Aja nagyot rándult, és felült az ágyon.- Mi van? - nézett rá rémülten a nagyanyjára.- Mi volna? Reggel van... Semmi egyéb... Csak reggel, éppolyan, mint tegnap volt, meg amilyen holnap lesz. Ugyan mi más volna még? Mintha te melletted megérhetne az ember valamilyen változást. Mindennap ugyanaz. Már itt volna az ideje, hogy jöjjön valami változás.- Mi kell hogy változzon? Ugyan mi!?... - sziszegte Aja ingerülten, mert tudta, hogy a nagyanyja már legszívesebben Albint látná az ágyában, akit szüntelenül taszigált elé. Ám azt is tudta, hogy Albint 6 nem érdekli. „Olyan egy gádzsó vagy - csendült meg most is a hangja a fülében. - Ugyan ki csinálhatott téged?...“ Gyors pillantást vetett az ébresztőórára, s amikor felfogta, hogy öt perc múlva negyed hét, egyszerre ledobta magáról a paplant, és kiment a konyhába, ahol már várta a gőzölgő feketekávé és az öregasszony szüntelenül füstölgő Detvá- jának a bűze.- Nem kéne annyit dohányoznod...- Hát ugyan miért? - kérdezte a nagyanyja.- Árt neked.- Nekem már semmi se árt. Attól, ami árthatott, már végképp nyugtom van. Az én koromban már minden mindegy. Én már a földet is harapdálhatom. Semmi se árt nekem. Csak nézz rám, milyen vagyok. Szélem-hosszam egy. Te nem is cigarettázol és olyan vagy akár egy deszka... Ez csak azért van, mert nincs férjed.. Férfi kell neked. JEz juszt is a sírba visz engem, te, Ajka, nem bírsz találni magadnak egy akkurátus férfit. Mit hány- torgatod te fel nekem, hogy bagózom? No mondd meg, minek hányod állandóan a szememre? Mit tudsz te egyáltalán az életről?! És ne vágj olyan képet, mintha bírósági idézést kaptál volna. Ilyen képpel ki is fog belédhabarodni?!... No mondd, ki?...- Nem akarom, hogy bárki is belémha- barodjon!- Úgy! Nem akarod!...- Nem, nem akarom.- Lehet, hogy talán szeretnéd is, ha kellenél valakinek - mondta keményen az öregasszony. Hátat fordított Ajának. Kinyitotta a tűzhely porcelángombos ajtaját, és bedobta a tűzbe a cigarettacsutkát. Amikor felegyenesedett, elfogta a köhögés. Aja nem vett róla tudomást. Mintha ott sem lett volna az öregasszony, lassanként iszogatta a kávéját. Élvezte a fanyar kesernyés ízét. örült átható illatának, mely elnyomta a helyiség nehéz szagát, ahol nagyanyja cigarettáinak füstje kavargó«. Aztán felállt az asztaltól, és gyors mozdulatokkal öltözködni kezdett. Kikészítette az arcát, vállára vetette kézitáskáját és elment. Az öregasszony még látta, amint egy pillanatra eltűnik a zöldre festett kiskapuban, aztán eltűnt az utcán.- Ostoba liba. Keményfejú kecske. Meg se fogok tudni halni, ha így fog élni, ebben az örökös mozdulatlanságban. Se előre - se hátra. Mintha fából volna. Aja nem haragudott az öregasszonyra, úgy vette őt, amilyen. Neurotikus vénasz- szony. Nem tudta a nőt elképzelni anélkül, hogy ne fetrengjen az ágyában férfi. Időnként maga is belátta, hogy sokan azok közül a férfiak közül, akik megfordultak Aja körül, hajítófát se érnek, és hogy több gondot okoznak, mint örömet, másrészt viszont nem felejtette el Aját újra meg újra emlékeztetni rá, hogy férfi nélkül csupán fél ember a nő.- De te még nem is tudod, hogy nő vagy - ismételgette Ajának az utóbbi időben. - És férfi nélkül még egyetlen némber sem vált nővé. így van ez, kedvesem. Bizony így! Aztán bizonyosféle kihallgatásoknak vetette őt alá, amire gyenge pillanataiban Aja mindig rá is állt.- Mi újság a munkahelyeden? Nem forog körülötted valamilyen füstös?- Nem, nem forog...- Akkor forogj te! - böffentette ki az öregasszony, egészen komolyan felher- gelődve. - Ha nem fogsz te, majd forog más... mit képzelsz, valami madonna vagy?! Csak nézd meg az arcod, tele van kiütésekkel. Csak állj oda a tükör elé, és majd meglátod. A te korodban rólam már rég eltűntek a pattanások és púder nélkül, ha éppen tudni akarod. Aja azután konokul nallgatott. Ám az a pasas, aki együtt dolgozott vele... Nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjon. Képzeletében ugyanis Veselka jelent meg, mert ó volt az osztályukon az egyetlen férfi, amint egy csomó kiadólapon ül, és vastag tintaceruzával végeláthatatlan számoszlopokat ír a „bevétel-kiadás" rovatba. Az eltelt tíz esztendő alatt, amióta Aja a raktárban dolgozik, ez a Veselka egy szót se váltott egyetlen nővel sem. Azontúl persze, hogy kiosztotta a kész kiadólapokat. Egyébként akár mezítelenül is mászkálhattak előtte. Semmit sem látott, semmit se hallott. A nők világa, ismeretlen okokból, láthatatlan volt számára.- Hályoggal a szemén született - súgta egyszer oda Ajának munkatársnője, Heda, aki nyáron gyakran melltartóra és bugyira vetkőzött, mert a raktár bádogteteje alatt kibírhatatlan volt a hőség. Heda néhányszor elsomfordált Veselka mellett, de az fülebotját se mozdította. Szó nélkül Heda kezébe nyomta a köteg kiadólapot, és rá se hederített tovább.- Nem is - javította ki aztán Heda. - Kiadólapokkal bélelték ki a bölcsőjét születésekor. Ha majd egyszer elmegyek innét, veszek neki klott könyökvédőt. Az lesz a jegykendője. Aja mindenen csak nevetett, de amikor néha elgondolkodott Veselkán, valamiféle szomorúságot is érzett. Elvére ha alaposabban belegondol, miben különbözik ö voltaképpen Veselkától? Nem ugyanabban a helyzetben van-e, mint ő? Nem épp ugyanolyan magány veszi-e körül ót is? Nem űz-e őbelőle is a nagyanyja, vagy a háta mögött talán a munkatársnői is, éppúgy tréfát? Nem ugyanaz a sors vár-e őrá is, mint amilyen most á Veselkáé? Örökös kotlás a kiadólapokon a raktár mélyén... Persze, ha egyáltalán valaha is eljut odáig. Mert a kiadólapokat sem írkálhatja ki bárki. Hiszen az alapiskolát is alig-alig végezte el. Ugyan, még a kiadólapokig sem jut el. Lehet, hogy éppen ezért vonzza ót annyira a raktári munka. Amikor fölvették a raktárba, a barátnői előtt, akik szakmunkásképzőbe vagy középiskolába mentek, megjátszotta, hogy hivatalban dolgozik... Ha jókedvében volt, a nagyanyja is el-eldicsekedett az utcán, hogy hajaj, micsoda arany élete van Ajának... hivatalnoknő. Kényelmesen él... Jól is keres. Aja pontosan tudta, hányadán áll, de a raktári munkát szerette. Végtére is, most, amikor már túllépte a huszonötödik évét, már nem is tartotta fontosnak „hiva- talnokságát". Egykori iskola barátnőivel az utóbbi időben csak ritkán találkozott. Véletlenül. A villamoson, moziban vagy valamilyen boltban. Degeszre tömött bevásárlótáskákkal látta őket szombatonként vagy amint mosolyogva üldögélnek a parki pádon, amint féltékenyen és kissé aggódva figyelik csemetéjük bizonytalan lépteit. Amikor tudatára ébredt, hogy ó voltaképpen szüntelenül egyedül van, ha nem számítja a nagyanyját, aki folyton csipkelődő megjegyzéseket tesz, kissé keserűvé vált ajkán a mosoly... Ilyenkor eléggé fájt neki, hogy a férfiak egy pillantást sem vetnek rá. Ezért egy idő óta gyűlölte a férfiakat. Utálta arogáns tekintetüket, mely sohasem őrá, hanem mindig valahová mellé esett. „Hogy lehet az, hogy engem soha még csak észre sem vesznek?" - kérdezgette önmagától, amint lépdelt a járdán, és nyíltan az arcába nézett idegen férfiaknak. Ám a nyílt kihívása semmiféle figyelmet sem ébresztett bennük. Egyesek talán azt gondolták: „Vajon miben sántikálhat ez a pimasz nőszemély?...“ De közvetlenebb érdeklődést egyikük sem tanúsított iránta. Egyszerűen nem volt képes lekötni a figyelmüket, ugyanakkor majd felfalták éhes tekintetükkel azt a magányos nőt, aki néhány lépéssel Aja előtt ballagott. „Talán a nő combján felhasított szoknya ingerli őket... Igen, a szoknya... és lehet, hogy a combja is. Utálat...“ - zárta le megvetéssel a gondolatsort. De néhány nap múlva ő is ugyanolyan szoknyában feszített a járdán. A tavaszi nap pajzánul beosont a szoknya hasítékába, végigsimított opá- los bőrén, és kissé lekerekítette hegyes, csaknerAfiús térdét De egyébként semmi sem változott. Senki sem vette észre. Szinte sírhatnékja volt. „Ha legalább nem tettem volna tönkre a szoknyámat. Kár az anyagért... Semmi eredmény...“- sikoltozott benne a kétségbeesés, miközben ó maga bátortalan pillantásokat vetett a közelében elhaladókra. A férfiakkal ellentétben a nők viszont egészen nyíltan méregették ót, valamiféle csendes, de leplezetlen csodálkozással. Tévedhetetlenül kiolvashatta a szemükből: „Szegény csaj...“ De Aja tudta, hogyha ezt fennhangon kimondták volna, gúny csendült volna ki belőle, és sziklaként hullott volna rá. Akkor életében először valamiféle furcsák rokonszenvet érzett a férfiak iránt. „Legalább nem olyan kegyetlenek. Nem vesznek észre, de nem kegyetlenek hozzám" - mondta lélekben. „A női szem sebet ejt. A férfiak egészen másként néznek. Kíváncsi a tekintetük. Esetleg szégyentelen is?... Talán. De az ő tekintetük nem fáj. Miért is nem néznek rám? Miért?“ - tette fel magában újra és újra ugyanazt a kérdést, és szájában, rózsaszín nyelve alatt megkeseredett a nyál. Kedve lett volna leköpni valamelyiket az ápolt és öntudatos nők közül, akik oly szemtelen és sértő tekintettel nézték ót. “Nem teszem meg, de szívesen megtenném ..." - gondolta és ugyanakkor elképzelte, hogy megváltozna nyomban a tekintete egy-egy nőnek, hogy semmivé lenne a tenyésztett fölénye. Szinte látta maga előtt, hogy omlik össze a büszke nők öntudata, akár egy kártyavár, és zavartság, kétségbeesés, rémület telepszik az arcukra... S talán félelem is.“ Elég lenne csak szembesercinteni őket. De én ezt nem teszem meg. És már a kedvem is elmúlt." - Biztosította efelől önmagát. De az a gondolat, hogy csakugyan megtehetne ilyesmit, ha akarna, teljesen feloldotta benne a nők nyomasztó kíváncsisága okozta szorongást. Egyszerre nem is látszottak már (őhozzá képest) olyan erőseknek és öntudatosaknak. Megértette, hogy nem lakozik az emberben olyan öntudat, amit ne lehetne megingatni...- Kiég a szemem miattad, Aja. Hogy tehetted tönkre ezt a vadonatúj szoknyát? Ostoba - szidta a nagyanyja. - Saját fiúja nincs a nyomorultjának, idegeneknek mutogatja, a combját!...- Az én szoknyám.- Igen, csak a tiéd... És minek? Milyen buta vagy te, Aja, milyen buta! - ismételte meg a nagyanyja, majd fölvette az asztalról a detvás dobozt, a gyufás skatulyát, és dudrogva kiment az átforrósodott utcára, ahol az öreg cigányasszonyok üldögéltek a hársfák alatt, és időnként károgó hangon rá-ráripakodtak egymásra, mintha túl akarták volna kiabálni a méhek egyhangú zümmögését a hársfák koronái között.- Talán csakugyan ostoba vagyok- suttogta önmagán csodálkozva Aja, miközben a nagy tükör előtt állt a szobában. Hófehér kisnadrágban, melltartó nélkül. A függöny mögül lágy fény hullott a vállára, és kissé gömbölyűbbre formálta megkésett lányos szögletességét. Fölvette az éjjeliszekrényről a fésűt és fésül- getni kezdte sűrű hollófekete haját. A haj csiklandozta a nyakát meg a vállát, és a szoba csöndjében tisztán hallhatóan pattogott a villamos kisülésektől. Aja becsukta a szemét. Minden eltűnt a rózsaszín sötétségben, ahol temérdek pici karika kergette egymást. Semmi nem létezett. Csak az apró karikák a sötétben, a hajszálak csodálatos pattogása, a csik- landozás a nyakán és a szellő, mely a függöny mögül lopakodott be a nyitott ablakon, kellemesen hűsítve meztelen testét. „Mintha csak keze volna, végtelenül gyönyörű keze... - képzelődött Aja a rózsaszínű sötétségben, melyben mindig oly nagyszerűen el tudott rejtőzni a világ elől. Gyermekkora óta ebbe a sötétbe men összekapd visszatért I kát elrejts« gyermeki magát ben kor segiisí kor csak ó világa v sem mond tétségben sa, a férfia az apró tá két sohase a langyos : nül gyengi végigsimítr Amikor I a tükör. C: redt tudatá gül Albin v- Ne bol a férfi, méc a cipőjével Albin arc gált a vér. I száraz ajkí- Miért v- És te. csaknem k szorította i levenni a s piros véres ta, hogy / volna, mim megszelídi hogy máj« Mozdulni ! sem, amiki nézte a pin megérinteti a rózsaszír dek apró i« colni kezd« az utca fele az orrát, é: me elöl. Reggel í ban keltett« geli közber Csak ült Aj solygott rá. amikor Aja a lánynak,- Csak r És Aja, nem is sejt ben a tásl van...“ - g lenül nagy benne, „lg gyök...“ - a férfiak, í vetettek rá, tak utána, t női tekintet voltak jóir Mintha éré; solygós cig igazi csoda Aja ezt már Varg
