Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1985-05-17 / 20. szám

mikor a nagyanyjával lin, és most is vissza- jy legalább egy darab- jiek elől abból a tiszta Biztonságban érezte oldog volt, mert bármi- i3tta e sötétséget, ami- e volt rá. Csakis az ís a világon semmiért j le róla. Ebben a sö- ">ók tolakodó vigyorgá- ietlen tekintete... csak irikák léteztek, melye­it megszámolni, meg /alószerútlen, végtele- vel, mely újra és újra ámította bőrén, i a szemét, elvakította iny pillanat múlva éb- rehúzott függöny mö- rá. Aja... súgta oda neki homlokba vágta volna ny erecskében folydo- ilte le. összeszorította londta suttogva: n, Ajka? rt jöttél ide? - kérdezte 'e. Zavarában mellére nyerét, és nem tudta z Albin arcán kígyózó ról. Kissé az is zavar- lelyett, hogy leszidta r, egyszerre valahogy e megfeledkezett róla, teztelenül áll előtte, t képes. Még akkor jlt feléje. Csak állt és két. És azután, miután í ujjai, ismét elmerült ágben, ahol a temér- yszerre vidáman tán- bizonyos pillanatban hársfaillat csapta még minden eltűnt a sze­íyja mintha óvatosab- mint máskor. Sőt reg- ttára sem gyújtott rá. mben, és némán mo- zólt egy szót se, csak ba indult, súgta oda ildását adná rá: ;a... Menj csak... leszállt a villamosról, írt forgatta meg kezé- Vlilyen gyönyörű nap és valami valószerűt- i indult növekedésnek agyok... Igazi nő va- ilgette magában. És ia egy pillantást sem züntelenül megfordul- ilyogtak rá. A kíváncsi zavarták többé. Tele és megértéssel... ia, hogy az, ami a mo- arcán a felszínre tör, ág mozdult meg... És >DI JÁNOS fordítása S imán megölt, egyszerűen csak összetörte a fejemet a kövezeten. Bum! Teremtóm, milyen kötözni való bo­lond voltam! Egész gyűlöletem elszállt az első koccanásra: bolond, aki ekkora ze­nebonát csap! Azért mert rajtacsíptem egy asszonnyal? És mindennek a tetejé­be ezt műveli velem - bum! Ez volt a második koccanás, és erre mindenem elszállt. Rugalmas fiatal lelkem valahonnan, úgy látszik, megcsillant a holdfényben, mert láttam, hogy ö merően bámul fel a testem mellől. Erről eszembe jutott valami: kísérteni fogom. Világéletemben kísértetek gyötörtek, most magam is kí­sértet lettem, így legalább megbosszu­lom magamat. Bezzeg ő nem félt: azt mán mások meghallják, amit mondok, ez bizonyos. De csendben maradtam: most még nem jelentem fel. Ő pedig egész idő alatt magában mosolyogva ment. Sohasem volt benne egy szikra lelkiismeret, mondtam magamban, most új gyilkosság terheli a lelkét, és olyan derűsen mosolyog, mintha semmi sem történt volna. De azért valahogy mégis rossz képe volt. Furcsa, hogy egyszerre csak kísértet lett belőlem, mikor tíz perccel ezelőtt még eleven nő voltam, most meg a levegőben sétálok, és nedves hideg szél járja át a lapockámat. „Haha!“ - szabályszerűen huhogtam, rikácsoló nevetésben törtem ki, az egész olyan furcsa volt... . Johnnak ezt már RICHARD HUGHES um mondta, nincs is kísértet a világon. Már hogyne volna! Majd megtanítom rá rövi­desen. John felállt, még mindig maga elé meredve; jól láthattam, és egész gyűlöle­tem fokozatosan visszatért. Egészen kö­zelről bámultam bele az arcába, de úgy látszik, észre sem vette, tovább is maga elé meredt. Azután megindult, mint aki át akar gázolni rajtam: erre megijedtem. Ostobaság, hogy szellem létemre meg­ijedek egy hústömegtöl, de hát ilyenek vagyunk, a félelem nem akkor tör rá az emberre, amikor várja, és én meghátrál­tam előle, majd oldalt sompolyogtam, hogy kitérjek az útjából. Már majdnem eltűnt az utca félhomályában, amikor ma­gamhoz tértem, és utánasiettem. Pedig nem szökhetett meg tőlem: va­lami volt köztünk, ami összekötött vele - akarva, nem akarva követtem a High Streeten felfelé, majd lefelé a Lily Lane- en. A Laly Lane-en már egészen sötét volt, de azért olyan tisztán láttam őt, mintha világosság lett volna. Aztán visz- szatért a bátorságom: meggyorsítottam lépteimet, amíg be nem kerültem, kering­tem körülötte, összecsaptam a kezemet, és siralmasan hörögtem, mint olvasmá­nyaimban a kísértetek. Ő elégedett kis mosolyra fakadt: úgy látszik, még mindig nem vett észre. Lehetséges, hogy meg­átalkodott hitetlensége a kísértetekben képtelenné tette arra, hogy észrevegyen? „Hu!“ - sziszegtem a fogam között. „Hu! Gyilkos! Gyilkos!“ Valaki felrán­tott egy padlásablakot. „Ki az?“ - kiáltot­ta egy női hang. „Mi történt?“ - llyenfor­feltétlenül meg kellett hallania: de nem, éppen befordult a Pole Street sarkán. Végig a Pole Streeten a platánok leve­lüket hullatták: most már tudtam, mi a te­endőm. Élükre fordítottam a holt levele­ket, mintha csak a szél forgatná őket. A levelek végigkísérték az egész Pole Streeten, száraz ujjúkat ropogtatták a ko- csiúton. De John beléjük gázolt és tovább­ment, én meg követtem; mert amint mondtam, még mindig volt köztünk vala­mi kapocs, amely nem engedett el. Csak egyszer fordult meg, mintha ész­revette volna, arcáról tükröződött, hogy rám ismert: de semmi félelem, csak dia­dal. „örülsz, ugye, hogy meggyilkoltál, de ne félj, nem fogsz sokáig örülni“ - gondoltam. Aztán egyszerre elpárolgott a jóked­vem. Jó kis keresztény vagyok én, ahe­lyett, hogy az Istennek ajánlanám telke­met! Mintha azt mondta volna bennem egy hang: „Hagyd el, Millie, hagyd magá­ra, amíg nem késő!“ Amíg nem késő? Hiszen akkor abban a pillanatban hagy­hatom ott, amikor jólesik! Kísértetek ak­kor tűnnek el, amikor akarnak, nem igaz? Csak még egy próbát teszek, hogy rá- ' ijesszek: aztán békében hagyom, külön­ben is legfőbb ideje repülni a mennyor­szágba. Megállt, megfordult és egyenest a sze­membe nézett. Én mindkét kezemmel reá mutattam. „John! - kiáltottam. - John! Az mind nagyon szép, hogy itt állsz és moso­lyogsz, és bámulsz a nagy halszemed­del, és azt hiszed, hogy győztél: csak­hogy nem győztél. Én ellátom a bajodat. Én végzek veted! Én...“ Megálltam és kacagtam egy keveset. Az ablakok kinyíltak. „Ki az? Miféle zene­bona?“ Mindenki hallotta: egyedül ő for­dult be, és ment tovább. „Hagyd el, Millie, amíg nem késő“- mondta a hang. Egyszóval ezt akarta mondani a hang: hagyjam el, mielőtt elárulom a titkát, és a bosszú bűne nem terheli telkiismerete­met. Nem bánom, teljesítem a kívánsá­gát: elhagyom ezt az embert. Sietek fel az égbe, mielőtt baj történik. Kitártam két karomat, és megpróbáltam a levegőben libegni: de egyszerre csak megragadott valami erő, mint egy nagy szélroham, és John után sodort az utcán. Még mindig remegett bennem valami, ami hozzáfű­zött. Különös, olyan valóságos vagyok mind e sok ember szemében, hogy eleven nőnek néznek: ellenben ő, akinek legtöbb oka van arra, hogy féljen tőlem - talán még észre sem vett. És ugyan hová készül a Pole Street elhagyott végében? Befordult a Rope Streetre. Kék lámpát pillantottam meg: a rendőri órszoba volt.- „Istenem - gondoltam -, hát mégis elértem a célomat. Istenem, most megy és feljelenti magát!“ „Te kényszerítetted rá - mondta a hang. - Azt hiszed, ostoba nöszemély, hogy nem vett észre? Hát mit vártál? Azt vártad, hogy sikoltozni és karattyolni fog rád ijedtében? Azt hitted, a te Johnod gyáva fickó? Most rajtad szárad a ha­lála.“ „Nem én vagyok az oka, nem én!- kiáltottam. - Soha nem kívántam neki semmi rosszat, igazán nem kívántam! A világ minden kincséért sem akarom, hogy baja essen. Ó, John, ne mereszd így a szemed! Még mindig van idő... Van idő!“ Eközben egész idő alatt ott állt az ajtóban, és engem nézett, és a rendőrök kijöttek és körülfogták. Most már nem menekülhetett. ,,Ó, John - zokogtam -, bocsáss meg, nem akartam. Féltékenységből tettem, John, mert szerettelek.“ De a rendőrök még mindig nem vettek róla tudomást. „Ez az a nő - mondta az egyik rendőr rekedt hangon. - Kalapáccsal végzett vele... Rögtön kifolyt az agyveleje. Nem kísérteties az arca? Mint aki rémet lát.“ „Nézd a szegény lánynak a fejét. Nem olyan, mintha saját magát verte volna fejbe azzal a kalapáccsal, azután?“ A rendőrőrmester egy lépést tett előre: „Nem mondhat olyat, ami ne maga elten szólna.“ „John!“ - szólogattam szelíden, kitárt karokkal, mert végre meglágyult az arca. „Szűzanyám - mondta az egyik ren­dőr, és kereszten vetett. - Ez látja azt az embert.“ „Nem akasztják fel - suttogta egy másik rendőr. - Hát nem látjátok, mi tett ebből a szegény lányból?“ HEVESI ANDRÁS fordítása CSÁKY KÁROLY Tavaszköszöntő Tavasz: fűszái-fakadás, kapaszkodás, harmatcsepp-remegés, föltámadás. Tavasz: a jó példa, példák próbája, erőtlenek ereje, erjedés kezdete Tavasz: rügyből fakadó mindenség, magából való megújulás, , ■ újat hozó megváltás. Tavasz: a folytonosság, szerelem forrása, források szerelme; szülő és születő, termékeny ismétlés, áldást adó továbblépés. Tenyerek először nyiladozó vörös-rózsa-tenyér csecsemők hajnalcsillaga mindenség-markoló polipostor vagyontszerző magántulajdon aztán szerelem-eszköz-tenyér párválasztók érzékeny csápja csalogató hiány-háló később oltalom-tenyér gyökereit gyűjtögető magát morzsoló virág önterhétől termékenyülő magház majd akár az üstökös remegve alázuhan s a szív tájékán összekulcsolja egy utód Két idős asszony fekszik abban a kórte­remben, ahol végóráikban helyezik el a be­tegeket; mindkettőjüknek kényszerűen az egyik oldalán kell feküdnie, így aztán hátat fordítanak egymásnak, és el-elakadó tár­salgásuk közben a falat nézik, amelyre már annyi hunyó fényű szem meredt, de ők szívesen beszélnek a falnak, mert azok még visszhangozzák szavaikat:- Még nem láttam az arcát, de maga nagyon szép és nagyon jó tehet, kedves, ezt a hangjából ítélem meg - mondja az ajtótól balkézre fekvő, terebélyes asszony, akit úgy hoztak be falujáról, mint egy eldőlt tölgyfát, aztán sóhajt és nézi tovább a falat; tudja, hogy elhangzott fölötte az utolsó szó. - Az öreg addig haljon meg, amíg bánkód­nak miatta - szól később ismét. - Mikor már odaadják a halálnak, az elfordul tőle, és meggyűlölik. Én nem hagytam rá időt, hogy meggyúlöljenek, ugye?... A csizmás, bőrzekés férfi, aki eddig a szögletből teste megilletődött reményke­déssel az asszony szemének minden reb- benését, most szinte odakúszik az ágyhoz; aggódó verítékezéstől, virrasztástól kócolt haja összetapadt és fölfelé mered, egyik kezében báránybőr süvegét fogja, a másik­kal az asszony keze felé tapogat, és restel­kedve pillant hátra, hogy vajon látják-e az ő érzelmes szándékát, majd vonagló, cse­repes ajkával élettársa kezére hajol.- Ó, hogy meggyötörtetek benneteket az én sok szenvedésemmel! - nyögi most az asszony, szemérmesen elhárítva a hálát, és a fájdalmas marasztalást. - Bocsássa­tok meg nekem... Odakünn a téli világban fertőző nátha­járvány láthatatlan vírustörzsei száguldoz­nak, amelyek évröl-évre edzettebb paj­BÁLINT TIBOR zsokkal, ravaszabb harci eszközökkel tá­madnak Európára, lázban elégettek, süke­tek, bénák, nyomorékok tízezreit és fölper­zselt telki tájakat hagyva maguk után még ott is, ahol az orvostudósok önérzetesen már a rák elten igyekeznek védósáncot ásni. Mentőkocsik szirénázása hallatszik a vattafalak mögül, telnek a kórtermek, szaporodik a jajszó. Én magam is beteglá­togatóként vagyok itt a papírból előkandi­káló három szál fagyott szegfűmmel, de nem tudok mozdulni a két asszony közelé­ből, akik légszomjukban kinyitották az ajtót. Valami beteljesedésre, valami meglepe­tésre, valami csodára várok; mindig meg­sejtem az ilyen pillanatokat, s egyszer csak hallom, amint az eldőlt tölgyfaasszony föl- jajdul:- Úgy fáj a létem!... És ekkor váratlan boldogságot érzek a tág, tiszta és mégis rideg kórházi folyo­són, s magam sem tudom, miért. Talán mert még soha nem hallottam betegtől, hogy ne a gyomrát, a veséjét, a köszvé- nyét, ne a megszaggatott idegeit vagy a lábán fölbomló ércsomót fájlalta volna, hanem egy kiáltásba, egy sóhajba a teljes LÉTet sűrítette volna össze gömbszerüvé: hogy elvetve kínjának minden alkalmi tüne­tét, a testi-lelki szenvedést bölcseleti foga­lommá tegye, amely a hétköznapok fölé emeli öt, egyéni léte által részese lévén a teljes létnek, az anyagi és szellemi vi­lágnak ... És számomra ez is esemény a sok kórterem, a sok fájdalom között, hogy egy kórházi ágy hirtelen fölragyogott a fénytől és a tisztaságtól, amelyet valamelyik kisköz­ségből hozott ide, életének végállomására egy ismeretlen asszony, aki rövid ittlétével is megszentelte a helyet a maga szétára­dó jóságával és bölcs türelmével. Az étet szürke folyója azonban nem sokáig őrzi felszínén a beömlő források tiszta foltjait, és igyekszik elkeverni azokat a maga hor- dalékos vizével. Másnap, amikor meghök- kenve tapasztalom, hogy az asszony ágya már üres, a reggelit széthordó nő, látva zavaromat, jóindulatúan fölvilágosít:- Bizony, még az éjszaka kivitték sze­gényt. Itt nem sokat szenvedett.- De hát mégis hogyan halt meg? - kér­dem. Tegnap még beszélt... A nő megvonja a vállát, aztán már az edényekkel csörömpöl a négykerekű kocsi polcain:-Valami nagyon komoly baja tehetett, mert egyre csak ezt ismételgette: „Úgy fáj a lépem, a lépem!...“ rajza (A lovak és lovasok ciklusból)

Next

/
Thumbnails
Contents