Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-17 / 20. szám
E zerkilencszáznegyvennégy decemberében, amikor a második világháború a mi vidékünkön söpört végig, illetve ott is, én tizenöt éves voltam és tele bizonytalansággal, meg rettegéssel. Mi tagadás, korábban azt reméltem, abban bizakodtam, hogy a cselédszülők polgári iskolába járó utódaként vihetem valamire a életben, ám karácsony előtt három nappal, amikor a Gomboson (Hu- bosovce) letelepedett német katonák felgyújtották felettünk a zsúptetős házat és a többi lakossal együtt menekülhettünk a faluból, szörnyű érzés fogott el, Sacán (Saca) húzódtunk meg és mindaddig ott bujkáltunk, amíg a délről, a Csereháti dombvonulat irányából támadó románok és a keletről, a Dargó felől előrenyomuló szovjetek kiszorították környékünkről a német fasisztákat. Sajnos, a második világégés a menekülésen, rettegésen, bujkáláson, házégésen és lövészárok ásáson kívül szomorúbb emlékeket is hagyott bennem. Hét testvérem közül az egyik bátyám a csatatéren esett el - három hónappal a harc végső beszüntetése előtt -, a másik bátyám pedig a katonai kiképzésen szerzett betegség áldozata lett. Karcsák László beszédes ember és mindamellett olvasott is. Meglátszik rajta, hogy annak idején a könyvvel nem mások nógatására barátkozott, hanem belső szükségből - leggyakrabban a petróleumlámpának vagy a gyertyának pislákoló fényénél, esetenként pedig még a holdvilágnál is. Azt mondja, ma is igen ritka az olvasás nélküli nap az életében, mert ha a könyvet kevesebbszer veszi is a kezébe, mint fiatalabb korában, azért a napi sajtónak és egy-két szívéhez nőtt folyóiratnak az átlapozását nem mulasztja el. A felszabadulást követő első években a nincsteleneknek mifelénk még kevés munkalehetőségük akadt. Hivatalosan én is csak 1948-ban léptem munkába, egy kassai (Kosice) építövállalathoz, segédmunkásnak szegődtem. -Középületeket, diákotthonokat építettünk, majd negyvenkilenctől Bárca (Barca) közelében a mai Kassai Nehézipari Gépgyár alapjainak a lerakása volt a munkánk, ötvenegyben a kötelező katonai szolgálat következett - ott tanultam meg szlovákul -, majd a Honvédelmi Szövetség kerületi autóklubjának a műhelyében dolgoztam, onnan aztán a lakhelyemmel, Gombossal szomszédos Nagyidéra (Vefká Ida), illetve az épületelemeket gyártó ottani üzembe kerültem, majd az időközben felépült Kelet-szlovákiai Vasműben kerestem és találtam magamnak állást. Azóta itt, a szállítóüzem vasúti részlegén dolgozom. A munkaköröm? Egy ideig a teherrako- mány szállítását ellenőriztem az enyickei (Haniska pri Koáiciach) vasútállomáson, később a vasúti kocsik műszaki állapotának az ellenőrzésével bíztak meg majd 1970-ben ugyanazon a munkahelyen kineveztek annak a tizenhat tagú karbantartó csoportnak a mesterévé, amelyik a vasgyárba kokszot és szenet szállító vonatok kocsijait javította. Mivel az ürítő- telepen megsérült vagonoknak a központi vasúti javítóműhelybe való tolatasa és visszavitele néha sok időbe telt, ezért 1981 -ben úgy döntöttünk, hogy egy hat tagú csoport az üritőtelepre költözik és ott, helyben végzi majd a dolgát. Mondanom sem kell, a javítás így sokkal gazdaságosabb, a vagonok pedig nem állnak annyit. Nos, azóta ennek a kis kollektívának vagyok a vezetője... tétlenül sohasem éreztem jól magam. Tény, hogy nehéz lesz elbúcsúzni ettől a közösségtől, a gyártól. Persze, az is lehet, hogy egy darabig még a hatvanon túl-is ide járok majd, hiszen ez a gyáróriás néhány nyugdíjast is tud alkalmazni... A most ötvenöt esztendős, de az öregkorról egyelőre csak inkább viccelődve, mintsem komolyan beszélő Karcsák László „életrajzi kivonatában" külön figyelmet érdemel a tömegszervezetekben, a Vöröskereszt, a Honvédelmi Szövetség, a CSEMADOK, a Csehszlovák- Szovjet Baráti Szövetség helyi szervezeteiben, az üzem műszaki-tudományos társaságában, s főleg az ifjúsági szervezetben, valamint a békemozgalomban kifejtett tevékenysége. 1950-től például szép emlékként él benne az a két hónap, amikor a nyugat-szlovákiai Ifjúságfalvát (Dedina mládeze) építette az ország többi fiataljával, no meg arra is büszke, hogy ötvenéves koráig tiszteletbeli, a tagdijat fizető tagja volt a Szocialista Ifjúsági Szövetségnek. Gyárközeiben ____________________________________________________________________________________ Mu nkahelyén otthonosan mozog. Rengeteg embert ismer, és őt is sokan ismerik. Útban hozzá benyitottam az üzemi pártbizottság elnökéhez is. Ő a következőket mondta róla: - Karcsák László ugyan nem párttag, de viselkedése, magatartása, nézetei és munkája alapján mi igazi elvtársunknak tartjuk.- Elégedett a munkabeosztásával, tetszik a hatalmas gyár? Belevág a kérdésbe:- Ha nem tetszene, aligha húztam volna itt le, s méghozzá ugyanabban az üzemben huszonhárom évet. Ezalatt szinte észrevétlenül ez a gyár is majdnem annyira a szívemhez nőtt mint mondjuk a könyv, az olvasás, vagy éppen a lakóhelyi közügyek intézése. Az is jó dolog, hogy közel van a lakóhelyemhez. Toronyiránt gyalogosan talán egy negyedórába sem telne az út. Sokáig váltott műszakban, egyszer nappal, másszor éjjel dolgoztam. Megszoktam azt is. Sőt, amikor az enyickei vasútállomásról bekerültem a gyár belterületére és megszűnt az éjjeli szolgálat, egy ideig furcsa volt az egymúszakos munkaidő is. S a családból egy jó ideje már nemcsak egyedül dolgozom itt. Két gyermekem közül a közgazdasági egyetemet végzett lányom ugyan nem itt kötött ki, ám a fiam a gyár szakmunkásképzőjében tanulta a villanyszerelő mesterséget és most ő is itt keresi a kenyerét. Nem rossz itt. munka mindig van, a kollektíva ügyes, dolgos és összetartó... Mostanában már egyre többet foglalkoztat, hogy mihez kezdek majd, ha elérem a nyugdíjkort: ugyanis Ez utóbbi úgy lehetett, hogy az enyickei vasútállomáson évekig egy tizenhat tagú ifjúsági munkabrigádot vezettem. Hogy miért éppen én? Azért, mert a csoport megalakulásakor a többiek engem, a társaság legidősebb tagját választották vezetőjüknek. Békevédö szocialista munkabrigád volt a nevünk, aranyjelvényesek lettünk. Az én javaslatomat tartotta a csoport a legmegfelelőbbnek, én pedig azért választottam a „Békevédő“ címet, mert a háború borzalmait sohasem tudom elfelejteni, s úgy gondoltam, nem árt, ha a nálam jóval fiatalabb brigádtagokat maga a puszta név is figyelmezteti erre a nagyon fontos kötelességünkre. Egyébként kitűnő kollektíva volt, sokáig a gyár legjobb ifjúsági brigádjaként emlegettek bennünket. Nagyon jól kijöttem a fiúkkal, meg úgy gondolom, hogy ők is velem, hiszen adtak a szavamra, hallgattak rám. Minden komolyabb munkahelyi dolgot megvitattunk, s néha még az egyéni problémáinkat is közösen oldottuk meg.- Ezek szerint ön jól ismeri a mai fiatalokat...- Hogy jól-e? Nem tudom. Mindenesetre sokat dolgoztam velük együtt és olyankor volt alkalmam megfigyelni a viselkedésüket, meggyőződhettem a szaktudásukról, hallhattam a politikára, a termelésre, a társadalmi és családi életre vonatkozó véleményeiket. Állítom, hogy semmivel sem rosszabbak ők, mint mi voltunk. Hogy látszólag több velük a baj, mint régen velünk volt, az talán azért van, mert ma sokkal több a szórakozási, a sportolási, a tanulási és nem utolsó sorban a munkalehetőségük, mint nekünk volt. Negyven-ötven évvel ezelőtt hol jártunk mi bölcsődébe, óvodába, hány faluban volt kultúrház, az ifjúsági klubtermekről, klubhelyiségekről nem is beszélve..., ki mehetett akkor egyetemre, főiskolára, hol volt annyi munkalehetőség, mint ma...! Ugyanakkor állítom, hogy a mai fiatalságot is lehet formálni, nevelni és irányítani. Lehet, csak ahhoz jól felkészült, ügyes nevelők, gondos szülök, példás felnőttek kellenek! A hetvenes évek elején a szocialista munkabrigád élén végzett munkája és a közéletben való tevékenysége alapján megválasztották a Szlovákiai Béketanács tagjává. Négy évvel ezelőtt, amikor egy kisebb csoporttal kivált a tizenhat tagú közösségből, a brigád vezetését átadta másnak, a SZISZ-től is elbúcsúzott, ám a Béketanácsnak továbbra is tagja. Aki ismeri, az tudja róla, hogy számára nemcsak a család és a gyár létezik. Szívügyének tartja szülőfalujának, a közigazgatásilag már évek óta Nagyidéhoz tartozó Gombosnak a közügyéit is. Fiatal korában, azaz az ötvenes évek elején a községi ifjúsági szervezet élén állva tett-vett e kis településért. Immár negyedszázada mindezt a helyi nemzeti bizottság képviselőjeként végzi és tizenkét éve a Nagyidai Helyi Nemzeti Bizottság alelnökeként.- Sajnos, Nagyida és Gombos közvetlen a gyár szomszédságában fekszenek, s mivel ott még igen jelentős a levegőszennyeződés, a községfejlesztés bizony eléggé korlátozott, nem sok új létesítményt építhetünk... A helyzetünk tehát ilyen szempontból nem irigylésre méltó. Ennek ellenére mégis igyekszünk szépíteni és gazdagítani a lakóhelyünket. A közeljövőben az ivóvízellátás közművesítése lesz a legfontosabb dolgunk, utána - minden bizonnyal - újabb és újabb munkát találunk magunknak, hiszen azt akarjuk, hogy az élet a gyár tövében meghúzódó falvakban is erőteljesen lüktessen. GAZDAG JÓZSEF 85. V. 17. A Szlovákiai Nöszövetség tavalyi kongresszusán láttam először, s most ugyanolyan mosolygós arccal nyitja a családi ház kapuját az idevetődött idegenek előtt, mint amilyen mosolygósán mondta el egyszerű szavakba szedett, tartalmas gondolatait a kongresszus szónoki emelvényén. Csak a ruhája egyszerűbb, ez a hétköznapi népviselet, ott, Bratislavában az ünneplőt viselte. Mert legszívesebben ma is a falujára - Vazec- re - jellemző ruhadarabokat hordja. Habár nem a ruha teszi az embert, őt mégis mindenhol népviseletében tartják az „igazi“ Milka Profantovának, mint ahogy kevesen is emlegetik hivatalosabban Emília Profantovának. Pedig nagyon sokan ismerik. A Liptovsky Mikulás-i járásban elsősorban szülőfaluja, Vazec és környékén képviselőként, Liptótól Brati- slaváig viszont a Nőszövetség aktiv, régi funkcionáriusaként. Szívélyesen tessékel bennünket a nappali szobába, addig nem hajlandó beszélgetni, míg kávé és háziszalonna, kolbász nem kerül az asztalra. S még ö szabadkozik, hogy hirtelenjében „csak“ szerényen kínálhatja a váratlan vendégeket.- Ma már nálunk is egyszerű az ilyen vendéglátás - kezdi noszogatás nélkül is a múltidézést. - Néhány évtizede bizony talán csak kenyér akadt volna a legtöbb háznál. A régi időkre emlékezve egy pillanatra elkomolyodik korát meghazudtoló pirospozsgás arca. Nem csoda, hisz gyermekkorától látta, milyen keményen kell dolgozni a mindennapi falat kenyérért, fiatal- asszonyként egyik gyerekét a hátára kötve, a másikat kézen fogva kora reggel indult a mezőre, s csak a naplemente kísérte haza.- Nem szívesen emlékszem azokra az időkre. Már az öt-hat kilométernyi gyaloglás a gyerekekkel felért egy műszakkal, aztán az egész napi kemény munka, s utána itthon is el kellett látni a családot. Ismeri ezt minden asszony, aki az én koromban parasztnak született. De én nem is akartam elszakadni a földtől. A szüleim, ha nélkülözve is, taníttattak volna, én nem akartam. Ez a vonzalma a földhöz, a mezőgazdasághoz a mai napig megmaradt. A szövetkezet megalakulásakor - 1960- ban egyetlen nőtagja volt a vezetőségnek. Szívvel-lélekkel agitált a közös mellett, a legnehezebb teendők egyikét - a borjak etetését, gondozását - vállalta, szorgalmával, példamutatásával hamarosan segédzootechnikussá lépett elő.- Kezdetben nálunk főleg nők dolgoztak a szövetkezetben, s bizony örültek a munkalehetőségnek. A kereset nem volt túl sok, nyolc-kilencszáz korona körül mozgott. Ma meg komoly gondot okoz meggyőzni egy-egy fiatalt, hogy például vállalja a fejést. Pedig a munkakörülmények összehasonlíthatatlanok a régiekkel. Szivén viseli a szövetkezet sorsát, ahol nyugdíjasként még ma is tevékenykedik: az ellenőrző bizottság elnöke. Ugyanúgy, ahogy szívügye volt és az ma is a faluja fejlődése, a segítségért hozzáfordulók ügyes-bajos dolgai.- Mindig is érdekelt a közélet, a politika - mondja. - Férjem mellett, aki régi kommunista (1965-től ő maga is tagja a pártnak), nem is lehetett, hogy ne érdekeljen. Aztán, amikor 1953-ban megválasztottak a Nőszövetség helyi szervezetének elnökévé (tizenkilenc évig töltötte be ezt a tisztséget), majd a Nőszövetség járási bizottságának, illetve szlovákiai központi bizottságának tagjává, s 1960-tól a járási nemzeti bizottság képviselőjévé, bizony sokszor egymást váltottuk a gyűléseken. Engem mindig az vezérelt, ösztönzött, hogy amit én látok, tapasztalok, tanulok, azt itthon, a falumban is hasznosíthatom. Hogy hozzájárulhatok a helyi, igencsak begyepesedett szokások megváltoztatásához. Most már e téren is könnyebb a munka, hiszen a mai fiatalok széles látókörúek. Annak ellenére, hogy sokan közülük eljárnak a faluból dolgozni, azért a társadalmi szervezetek, Így a Nőszövetség munkájába is, nálunk szívesen bekapcsolódnak. Mint képviselő, a járási szociálisegészségügyi bizottság tagja.- Szeretem az embereket, így soha nem esett nehezemre, hogy bármikor- otthon vagy a szövetkezetben -, akár saját munkámat félen-szögön hagyva a rendelkezésükre álljak. Sokan, főleg az idősebbek, itthon keresnek fel tanácsért, vagy hogy kísérjem el őket a járási nemzeti bizottságra, esetleg én intézzem el helyettük az intéznivalót. ,,Majd a Milka elintézi...", mondogatják. S meg is teszem, ha a kérés jogos és igazságos. Nincs annál jobb érzés számomra, mintha segíteni tudok valakin. Lelkesedése ma is a régi, habár ereje és egészsége a hatvan felé közeledve már neki is fogyóban van. Egyszerű, falusi asszonyként lett közéleti ember, méghozzá a legnehezebb időkben. Emellett becsülettel felnevelte három gyermekét, s mostanság a tíz unoka is gyakori vendége a vazeci emeletes háznak. Ma már több ideje jut az olvasásra (kedvenc időtöltése), de azért telenként még a szövőszék is bekerül a konyhába, lányaié után az unokák „stafirungja“ készül rajta. Szerényen szól a kitüntetéseiről (köztük van az 1969-ben kapott Kiváló Munkáért, A Nőszövetségben kifejtett sokéves tevékenységért, A szocialista mezőgazdaságban végzett sokéves munkáért). Ezekre is büszke, de az még többet jelent számára, hogy a környéken és Szlovákia-szerte sokan ismerik és becsülik; hogy nőtársaival számos hazai és külföldi kiránduláson szerzett emlékeket, élményeket eleveníthet fel (az egyik legkedvesebb: 1972-ben Moszkvában találkozott Tyereskovával); s hogy véleményére, melyet soha nem félt kimondani. ma is adnak. Míg a hegyről völgybe, völgyből hegyre kanyargó úton, a Kriván lábánál, a Lip- tovksy Mikulás-i járás legkeletibb peremén fekvő Vazecből a járási székhely felé fut velünk az autó, azon gondolkozom, vajon hányszor tette meg ezt az utat Emilia Profantová mások és a köz érdekében az évek hosszú során. FLÓRIÁN MÁRTA Q) Q> I 3 >0 ÍJ i </> o' Q> I ä v. «i $ A 5T I > iS v> o u. cts
