Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-05 / 18. szám
ÖRKÉNY ISTVÁN »NTOS VILMOS szabadsághoz jadság - harcunknak drága ára, í vaszunknak legszebb virága, 1 az ének, levegőm ki vagy, \y szebb életre dajkálod fiad. jadság, e szót ne csak mondd ajkam, i szó ez: Fény, mely itt ragyog rajtam. i szó ez: Béke, munka és kenyér, i szó ez: Élet, áldott két tenyér. jadság: Május, győzelem dala, mit feldereng sorsom hajnala. •s, mit apám vérrel öntözött, ár aránylik a barázdák között. jadság, lángod ahogy bennem ég, jtsd fel úgy a föld minden emberét, kik még sokkal több légy, mint nekem: logság útja, amely végtelen! FRÁNA ŐRÁMEK Tavasz 1945 Ha annyiszor mondtál nemet, igent miért ne mondj ez egyszer? S miért ne lenne igened kimondva szívvel-lélekkel? örömünk alig volt eddig, ne sajnáld azt most tőlünk! Hadd ujjongjunk egytől egyig: Emberek, ilyen csodát! Gyászos, szürke cseh földünk terem ismét, csupa virág! Legyél áldott, hogy szádból mély basszusban hangzott: da, ím itt van, így kívántátok, szavamat megtartottam. Te meghoztad - legyél áldott - a rég vágyott szabadságot, s oroszul mondtad: táncunk kozák tánccal indult, hogy átcsapjon cseh polkába. Ki irigyli, hogy vidultok, jól vigyázzon magára! FÜGEDI ELEK fordítása Miroslav Boros rajza JAROSZLAV SZMELJAKOV Anyakéz Fölidézlek, anyácska, ma újra: csupa könny a szemed, de szokott derűvel deres hajkoszorúra illeszted panamakalapod. Fölidézem a moszkvai harcot, mosolyod hadilárma mögött, mikoron szelíd asszonyi arcot sisakod komor árnya födött. Mit orosz katonákra az ellen zúdított - zuhogott tereád. Lobogott rideg moszkvai télben repeszek dühe tépte ruhád. Befoldozhatod százszor, anyácska, mert emlékszik a gyermeki szem a lyukakra, a sok szakadásra, melyek által a múltad üzen. Anya, váltadon sebhelyek égnek, ködök fészke ma szürke hajad, lázas csókkal hadd illetem én meg, hadd enyhíti e kínt a fiad. Mikor a frontvonatok zakatoltak, lövészárokig hordva hadunk, néztük egyre a szűk vagonablak keretében, amerre futunk, korareggelen, esteli későn, kilométerek százain át szoborezredek állnak a rézsün: merev, őszhajú édesanyák. S legyenek, hogy ezerfele osszák, amit én soha már, de soha. Nekem egy: te meg ók s Oroszország, nevetek ha csak ennyi - mama. Ez a szó, mire visszafelelnek sóhajok, sikolyok meg imák közös nyelven: az ágyban a gyermek, vagy a sírban a zord katonák. Tudom, édesanyám, soha többé nem szakíthat el újra a vész: sorsodat kezem óvja örökké, te oroszmelegű anyakéz. VERESS MIKLÓS fordítása mtík /f MmokóL mely a legtöményebb élet, mert a legje- lenvalóbb halál, melynek minden perce magában hordja azt a lehetőséget, hogy ő lesz az utolsó, ezért lesz egyszerre olcsó és drága az időd, melynek csak reggele van, és csak a mai reggel a reggele, mert hogy dele, délutánja, estéje, másnapja lesz-e, vagy pláne holnaputánja, azt sose firtasd, mert csak azt a percet vagy azt az öt percet vagy azt a negyedórát akarod túlélni, melyben ha szomjadra vizet ihatsz, ha megéhezve jóllakhatsz, ha hidegvette tenyérrel parázs fölé nyúlhatsz, ha elfáradva egy kukoricásban hanyatt fekhetsz, azt hiszed, nincs a föld kerekén tenálad boldogabb, mely a végletek állandó egyidejűsége, egyszerre a veszélytől rettegés és a veszély semmibe vevése, egyszerre a számító, hidegfejű önzés és az utolsó cigarettád körbeadogatása, egyszerre társad eltaposása, hogy nyomorult irhádat mentsd, melynek nincs se valószínűsége, se valószínűtlensége, med minden egyformán lehetséges, egy szelíd domb hajlatán heverészni a kukoricásban, s hazagondolni a békés, bárányfelhős ég alatt, és egy szempillantás múlva hővé és fénnyé válni, meg ami még abból a hazaküldött gondolatodból megmaradt, melynek egyetlen mentsége, értelme, jogosultsága az lehet csak, hogy annyi tömérdek háború után az összes háborúk utolsója legyen, mert nincs, aki túlélje, mert a pusztító jobban belepusztul az általa okozott pusztulásnál, mert a sebesült elvérzik a kukoricásban, jeltelenül és névtelenül, mert nincs aki kukoricát törni, őt elföldelni, fölötte imát mondani jönne, és mert nemcsak a rokkantja rokkan meg holtáig, hanem az épségben túlélő is holtáig viseli a túlélők testeseiket roncsoló bűntudatát, amitől te is, akinek hét horzsoló aknaszilánkon kívül egy hajad szála se görbült, még tíz, húsz, harminc esztendő múlva is arra riadsz föl álmodból, hogy egy jaj, Feri, hol vágyót ordítottál, és nézel a sötétbe, s kérded, hogy mit keresek én itt, miért viselem arcomat- nevemet, mikor a tiédre nem emlékszik senki, miért is nem döglöttem meg veled, hogy emlékedet ne kelljen viselnem, s lennék a nemlétben névtelen, bűntelen, akinek a húsa már lefoszlott, szaga is eloszlott, csontjai szétgurultak a kukoricásban. kiszabadulhas- ;t gépfegyverek adókat. A helyi <özöl: fontos hír. Az löl, két irányból, zik Prága segít- osában vannak, aoljatok le min- lesovice, Ruzy- v felöl érkező öntjük testvére- megtörje a nénetül is megisä kaszárnyákba ;észülnek, hogy sereggel szemki. A Vít gyára csak elszórtan Jtolsó töltényei- lenekülő fasisz- segördülnek az . A barikádhar- onyok gyerekeid utcára, hogy ik. S a prágaiak itonákkal. Test- ak hálából felarcára. Május ebb napja. Vít /itva áll. A pár napon keresztül itt emelkedett barikád már eltűnt. Csak a gyalogjáró szélén hever néhány kockakő. Rajta friss virág és emléktábla az elesett hősök nevével. Vanécek a portásfülkében ül a sebesült Janák mellett, aki nehezen lélegzik. Egyik tank a másik után gördül be a városba, s a házak alapjukban megremegnek. Janák kinyitja szemét, s mikor felismeri Vanécekot, megfogja a kezét. Fájdalmában összeszorítja a fogát.- Már jön az orvos, csak egy kicsit bírd ki!- Borzasztó ez a dübörgés. Mi ez? - kérdi Janák nehezen forgó nyelvvel.- Orosz tankok. Idejében jöttek. Janóknak felragyog az arca, s erőt gyűjt, hogy gondolatait kimondhassa:- Én mindig... hittem... az oroszokban. - Az utolsó szavakat már csak suttogja. S nemsokára megszűnt benne az élet. Vanécek s a harcostársak levették sapkájukat, és egy percnyi megrendült hallgatás után harci zászlóval takarták le Janákot, aztán kimentek a portásfülkéből. Éppen ekkor állt meg egy tank a gyár előtt. A katonák kiugrálnak belőle. Arcuk fekete, mintha bemázolták volna őket. Szemük csupa véraláfutás. Kinyújtóztatják sajgó testüket. Egyesek szerszámokat szednek elő, s már nyitják is ki a motor fedelét. Mindenáron meg kell javítaniuk a tankot, hogy tovább mehessenek.- Üdvözölünk! Üdvözölünk benneteket! - kiabálnak az emberek az utcákon.- Üdvözlet! - feleli egy magas, karcsú fiatal férfi, s az emberek már körül is seregük, hogy elárasszák kérdéseikkel.- Maga oroszországi cseh?- Nem, szlovák vagyok, Zvolen mellől. Valaki megveregeti a vállát, s éppúgy ölelgeti öt is, mint a többi vöröskatonát. Vanécek a tankistához lép:- Ez szép dolog. Szlovák vagy és Berlinből jössz, hogy felszabadítsd Prágát. Hogy hívnak?- Ján, Janó, Jankó, kinek hogy tetszik - nevet a tankista. Valaki egy fazékban vizet hozott, meg szappant és törülközőt. A tankosok mosakodnak. Mindjárt megszépült az arcuk, s a szemük felvillant.- Ej, fiúk, hat évig vártunk rátok, vágytunk utánatok. Éppen idejében érkeztetek. Még egy nap, s már nem találkozunk veletek - bólogat Vanécek.- Siettünk is ám - feleli Jankó, s egyre a vonuló autókat figyeli. De mennyire figyeli, hiszen ebben a menetoszlopban jön Ljuba is.- ügy számítottunk, hogy az amerikaiak érkeznek előbb Prágába, nem pedig ti. Hiszen csak pár kilométerre vannak innét.- Mi pedig több száz kilométerre voltunk, s mégis hamarább vagyunk itt. A szovjet katonák Ján körül állnak, és büszkék, hogy bajtársuk ilyen szépen meg tudja értetni magát Prágában. Jankó s a többi vöröskatona nem győz felelni a minden oldalról jövő sok-sok kérdésre.- Bizony nehéz út volt. Mikor a tankhadosztályok összevonása után megindultunk, néztük a térképet, méregettük a távolságot, s minél jobban méregettük, annál többnek láttuk a kilométereket. Sehogy sem akart kevesebbnek látszani 380-nál. Az Elba folyón, Németországban minden híd romokban hever, s a sebtében felállított pontonhíd is inkább a vízben volt, mint a víz színén, amikor a tankokkal átjöttünk rajta. Egyetlen lépést se tettünk harc nélkül. Drezdánál sokáig elidőztünk. Ott szinte tank tankkal állt szemben. A németek mindenáron át akartak törni acél élünkön nyggat felé. De elment tőle a kedvük. Az Érchegység lejtőjén, a német oldalon, olyan akadályokat állítottak, hogy az erdőn keresztül kellett utat vágni maguknak. Május hetedike volt, amikor este hazánk határához értünk. - Jankó valamit keres a zsebében. - Itt van, ni. Egy marék földet hoztam magammal emlékbe. A hegyen álltam, s velem együtt, a barátaim is, meg sok tiszt és katona. Ez a gyönyörű föld, a cseh föld a hazám, mint a cseh himnusz szavai zengik, s Prága felé mutattam. Az Érchegység ellenkező oldalán még sűrűbben álltak a torlaszok, s parancsnokunk elhatározta, hogy tankjainkkal a vasúti töltésen s az alagúton keresztül folytatjuk utunkat. Cínovec és Moldava elmaradt mögöttünk. Olyan meredek út állt előttünk, mintha háztetőről vezetne le, s állandóan lövi a tüzérség. A sötétség olyan sűrű és mély, mint akár a pokol fenekén. Egyik kanyar élesebb a másiknál. Lépésről lépésre haladtunk. Bármilyen óvatosan is jöttünk, mégis, az egyik tank, egész személyzetével együtt legurult a mélységbe. Tankjaink már a határon két csoportra oszlottak, az egyik Moldavából Litvinov, Most, Louny, Slany irányába haladt Ruzyné felé, a másik pedig Cínovec és Teplice felé vette útját. Most pedig itt vagyunk nálatok, illetve én tulajdonképpen már otthon is vagyok.- Hősök vagytok, akiket Prága sohasem fog elfelejteni - mondja Vanécek és megszorítja Jankó kezét. A rádióból vidám muzsika szól. Jankó még beszéd közben is figyelmesen megnéz minden autót. Hogyne ismerné meg a rádió csukott autóját, melynek tetején antennák mozognak. Ott lesz az ö Ljubája. Megmutatja neki Prágát, amiről annyit mesélt a lánynak. De miért nem jön, hiszen már a vezérkari autókat is látom, kezd nyugtalankodni Jankó. A rádió az ablakban szól. Most szomorú dallam száll a levegőben. Kedvesem sírját keresem... Az úton már jön a rádiós autó. Jankó kiszalad elébe, s közvetlenül a gyár előtt megállítja. Már a sárhányón áll és fürge tekintettel keresi Ljubát a bent ülök közt.- Hol van Ljuba? Senki se felel. A hátsó ajtóhoz siet, s beugrik a rádióadó kabinjába, nem tréfálnak-e vele. Megborzadva nézi a véres padlót. Megtapogatja. Nézi a tenyerét, aztán társaihoz fordul. De azok hallgatnak, s erre a körülállók is elcsendesedtek. Jankó fejét a tanknak támasztja, s egyre csak a tenyerét nézi. Arcán könnyek gördülnek végig és véres tenyerébe hullanak. Vanécek a fiú vállára tette kezét:- Mindnyájan meghoztuk a magunk áldozatát a haza oltárára. Én is eltemettem az egész családomat. Nemsokára felzúgott a tank motorja. A tankisták elbúcsúztak, s harckocsiba szálltak, és továbbrobogtak. Az utak mentén mindenütt sírhantok borították a földet, fiúkat, apákat, testvéreket temettek el ott, mindazokat, akik életüket áldozták, hogy Prága örökre szabad legyen. VARHEGYI PETER fordítása
