Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1985-04-05 / 18. szám

ÖRKÉNY ISTVÁN »NTOS VILMOS szabadsághoz jadság - harcunknak drága ára, í vaszunknak legszebb virága, 1 az ének, levegőm ki vagy, \y szebb életre dajkálod fiad. jadság, e szót ne csak mondd ajkam, i szó ez: Fény, mely itt ragyog rajtam. i szó ez: Béke, munka és kenyér, i szó ez: Élet, áldott két tenyér. jadság: Május, győzelem dala, mit feldereng sorsom hajnala. •s, mit apám vérrel öntözött, ár aránylik a barázdák között. jadság, lángod ahogy bennem ég, jtsd fel úgy a föld minden emberét, kik még sokkal több légy, mint nekem: logság útja, amely végtelen! FRÁNA ŐRÁMEK Tavasz 1945 Ha annyiszor mondtál nemet, igent miért ne mondj ez egyszer? S miért ne lenne igened kimondva szívvel-lélekkel? örömünk alig volt eddig, ne sajnáld azt most tőlünk! Hadd ujjongjunk egytől egyig: Emberek, ilyen csodát! Gyászos, szürke cseh földünk terem ismét, csupa virág! Legyél áldott, hogy szádból mély basszusban hangzott: da, ím itt van, így kívántátok, szavamat megtartottam. Te meghoztad - legyél áldott - a rég vágyott szabadságot, s oroszul mondtad: táncunk kozák tánccal indult, hogy átcsapjon cseh polkába. Ki irigyli, hogy vidultok, jól vigyázzon magára! FÜGEDI ELEK fordítása Miroslav Boros rajza JAROSZLAV SZMELJAKOV Anyakéz Fölidézlek, anyácska, ma újra: csupa könny a szemed, de szokott derűvel deres hajkoszorúra illeszted panamakalapod. Fölidézem a moszkvai harcot, mosolyod hadilárma mögött, mikoron szelíd asszonyi arcot sisakod komor árnya födött. Mit orosz katonákra az ellen zúdított - zuhogott tereád. Lobogott rideg moszkvai télben repeszek dühe tépte ruhád. Befoldozhatod százszor, anyácska, mert emlékszik a gyermeki szem a lyukakra, a sok szakadásra, melyek által a múltad üzen. Anya, váltadon sebhelyek égnek, ködök fészke ma szürke hajad, lázas csókkal hadd illetem én meg, hadd enyhíti e kínt a fiad. Mikor a frontvonatok zakatoltak, lövészárokig hordva hadunk, néztük egyre a szűk vagonablak keretében, amerre futunk, korareggelen, esteli későn, kilométerek százain át szoborezredek állnak a rézsün: merev, őszhajú édesanyák. S legyenek, hogy ezerfele osszák, amit én soha már, de soha. Nekem egy: te meg ók s Oroszország, nevetek ha csak ennyi - mama. Ez a szó, mire visszafelelnek sóhajok, sikolyok meg imák közös nyelven: az ágyban a gyermek, vagy a sírban a zord katonák. Tudom, édesanyám, soha többé nem szakíthat el újra a vész: sorsodat kezem óvja örökké, te oroszmelegű anyakéz. VERESS MIKLÓS fordítása mtík /f MmokóL mely a legtöményebb élet, mert a legje- lenvalóbb halál, melynek minden perce magában hordja azt a lehetőséget, hogy ő lesz az utolsó, ezért lesz egyszerre olcsó és drága az időd, melynek csak reggele van, és csak a mai reggel a reggele, mert hogy dele, délutánja, estéje, másnapja lesz-e, vagy pláne holnaputánja, azt sose firtasd, mert csak azt a percet vagy azt az öt percet vagy azt a negyedórát akarod túlélni, melyben ha szomjadra vizet ihatsz, ha megéhezve jóllakhatsz, ha hidegvette te­nyérrel parázs fölé nyúlhatsz, ha elfárad­va egy kukoricásban hanyatt fekhetsz, azt hiszed, nincs a föld kerekén tenálad boldogabb, mely a végletek állandó egyidejűsége, egyszerre a veszélytől rettegés és a ve­szély semmibe vevése, egyszerre a szá­mító, hidegfejű önzés és az utolsó ciga­rettád körbeadogatása, egyszerre társad eltaposása, hogy nyomorult irhádat mentsd, melynek nincs se valószínűsége, se valószínűtlensége, med minden egyfor­mán lehetséges, egy szelíd domb hajlatán heverészni a kukoricásban, s hazagon­dolni a békés, bárányfelhős ég alatt, és egy szempillantás múlva hővé és fénnyé válni, meg ami még abból a hazaküldött gondolatodból megmaradt, melynek egyetlen mentsége, értelme, jogosultsága az lehet csak, hogy annyi tömérdek háború után az összes háborúk utolsója legyen, mert nincs, aki túlélje, mert a pusztító jobban belepusztul az általa okozott pusztulásnál, mert a sebesült elvérzik a kukoricás­ban, jeltelenül és névtelenül, mert nincs aki kukoricát törni, őt elföldelni, fölötte imát mondani jönne, és mert nemcsak a rokkantja rokkan meg holtáig, hanem az épségben túlélő is holtáig viseli a túlélők testeseiket roncso­ló bűntudatát, amitől te is, akinek hét horzsoló akna­szilánkon kívül egy hajad szála se gör­bült, még tíz, húsz, harminc esztendő múlva is arra riadsz föl álmodból, hogy egy jaj, Feri, hol vágyót ordítottál, és nézel a sötétbe, s kérded, hogy mit keresek én itt, miért viselem arcomat- nevemet, mikor a tiédre nem emlékszik senki, miért is nem döglöttem meg veled, hogy emlékedet ne kelljen viselnem, s lennék a nemlétben névtelen, bűntelen, akinek a húsa már lefoszlott, szaga is eloszlott, csontjai szétgurultak a kukori­cásban. kiszabadulhas- ;t gépfegyverek adókat. A helyi <özöl: fontos hír. Az löl, két irányból, zik Prága segít- osában vannak, aoljatok le min- lesovice, Ruzy- v felöl érkező öntjük testvére- megtörje a né­netül is megis­ä kaszárnyákba ;észülnek, hogy sereggel szem­ki. A Vít gyára csak elszórtan Jtolsó töltényei- lenekülő fasisz- segördülnek az . A barikádhar- onyok gyereke­id utcára, hogy ik. S a prágaiak itonákkal. Test- ak hálából fel­arcára. Május ebb napja. Vít /itva áll. A pár napon keresztül itt emelkedett barikád már eltűnt. Csak a gyalogjáró szélén hever néhány kockakő. Rajta friss virág és emléktábla az elesett hősök nevével. Vanécek a portásfülkében ül a sebe­sült Janák mellett, aki nehezen lélegzik. Egyik tank a másik után gördül be a vá­rosba, s a házak alapjukban megremeg­nek. Janák kinyitja szemét, s mikor felis­meri Vanécekot, megfogja a kezét. Fáj­dalmában összeszorítja a fogát.- Már jön az orvos, csak egy kicsit bírd ki!- Borzasztó ez a dübörgés. Mi ez? - kérdi Janák nehezen forgó nyelvvel.- Orosz tankok. Idejében jöttek. Janóknak felragyog az arca, s erőt gyűjt, hogy gondolatait kimondhassa:- Én mindig... hittem... az oroszok­ban. - Az utolsó szavakat már csak suttogja. S nemsokára megszűnt benne az élet. Vanécek s a harcostársak levették sapkájukat, és egy percnyi megrendült hallgatás után harci zászlóval takarták le Janákot, aztán kimentek a portásfülkéből. Éppen ekkor állt meg egy tank a gyár előtt. A katonák kiugrálnak belőle. Arcuk fekete, mintha bemázolták volna őket. Szemük csupa véraláfutás. Kinyújtóztat­ják sajgó testüket. Egyesek szerszámo­kat szednek elő, s már nyitják is ki a motor fedelét. Mindenáron meg kell javítaniuk a tankot, hogy tovább mehes­senek.- Üdvözölünk! Üdvözölünk bennete­ket! - kiabálnak az emberek az utcákon.- Üdvözlet! - feleli egy magas, karcsú fiatal férfi, s az emberek már körül is seregük, hogy elárasszák kérdéseikkel.- Maga oroszországi cseh?- Nem, szlovák vagyok, Zvolen mellől. Valaki megveregeti a vállát, s éppúgy ölelgeti öt is, mint a többi vöröskatonát. Vanécek a tankistához lép:- Ez szép dolog. Szlovák vagy és Berlinből jössz, hogy felszabadítsd Prá­gát. Hogy hívnak?- Ján, Janó, Jankó, kinek hogy tetszik - nevet a tankista. Valaki egy fazékban vizet hozott, meg szappant és törülközőt. A tankosok mo­sakodnak. Mindjárt megszépült az arcuk, s a szemük felvillant.- Ej, fiúk, hat évig vártunk rátok, vágy­tunk utánatok. Éppen idejében érkezte­tek. Még egy nap, s már nem találkozunk veletek - bólogat Vanécek.- Siettünk is ám - feleli Jankó, s egyre a vonuló autókat figyeli. De mennyire figyeli, hiszen ebben a menetoszlopban jön Ljuba is.- ügy számítottunk, hogy az amerikai­ak érkeznek előbb Prágába, nem pedig ti. Hiszen csak pár kilométerre vannak innét.- Mi pedig több száz kilométerre vol­tunk, s mégis hamarább vagyunk itt. A szovjet katonák Ján körül állnak, és büszkék, hogy bajtársuk ilyen szépen meg tudja értetni magát Prágában. Jankó s a többi vöröskatona nem győz felelni a minden oldalról jövő sok-sok kérdésre.- Bizony nehéz út volt. Mikor a tank­hadosztályok összevonása után megin­dultunk, néztük a térképet, méregettük a távolságot, s minél jobban méregettük, annál többnek láttuk a kilométereket. Se­hogy sem akart kevesebbnek látszani 380-nál. Az Elba folyón, Németország­ban minden híd romokban hever, s a sebtében felállított pontonhíd is in­kább a vízben volt, mint a víz színén, amikor a tankokkal átjöttünk rajta. Egyet­len lépést se tettünk harc nélkül. Drezdá­nál sokáig elidőztünk. Ott szinte tank tank­kal állt szemben. A németek minden­áron át akartak törni acél élünkön nyggat felé. De elment tőle a kedvük. Az Érc­hegység lejtőjén, a német oldalon, olyan akadályokat állítottak, hogy az erdőn ke­resztül kellett utat vágni maguknak. Má­jus hetedike volt, amikor este hazánk határához értünk. - Jankó valamit keres a zsebében. - Itt van, ni. Egy marék földet hoztam magammal emlékbe. A he­gyen álltam, s velem együtt, a barátaim is, meg sok tiszt és katona. Ez a gyönyö­rű föld, a cseh föld a hazám, mint a cseh himnusz szavai zengik, s Prága felé mu­tattam. Az Érchegység ellenkező oldalán még sűrűbben álltak a torlaszok, s pa­rancsnokunk elhatározta, hogy tankjaink­kal a vasúti töltésen s az alagúton ke­resztül folytatjuk utunkat. Cínovec és Moldava elmaradt mögöttünk. Olyan me­redek út állt előttünk, mintha háztetőről vezetne le, s állandóan lövi a tüzérség. A sötétség olyan sűrű és mély, mint akár a pokol fenekén. Egyik kanyar élesebb a másiknál. Lépésről lépésre haladtunk. Bármilyen óvatosan is jöttünk, mégis, az egyik tank, egész személyzetével együtt legurult a mélységbe. Tankjaink már a határon két csoportra oszlottak, az egyik Moldavából Litvinov, Most, Louny, Slany irányába haladt Ruzyné felé, a má­sik pedig Cínovec és Teplice felé vette útját. Most pedig itt vagyunk nálatok, illetve én tulajdonképpen már otthon is vagyok.- Hősök vagytok, akiket Prága soha­sem fog elfelejteni - mondja Vanécek és megszorítja Jankó kezét. A rádióból vi­dám muzsika szól. Jankó még beszéd közben is figyelmesen megnéz minden autót. Hogyne ismerné meg a rádió csu­kott autóját, melynek tetején antennák mozognak. Ott lesz az ö Ljubája. Meg­mutatja neki Prágát, amiről annyit mesélt a lánynak. De miért nem jön, hiszen már a vezérkari autókat is látom, kezd nyugta­lankodni Jankó. A rádió az ablakban szól. Most szomorú dallam száll a levegőben. Kedvesem sírját keresem... Az úton már jön a rádiós autó. Jankó kiszalad elébe, s közvetlenül a gyár előtt megállítja. Már a sárhányón áll és fürge tekintettel keresi Ljubát a bent ülök közt.- Hol van Ljuba? Senki se felel. A hátsó ajtóhoz siet, s beugrik a rádióadó kabinjába, nem tréfálnak-e vele. Megborzadva nézi a vé­res padlót. Megtapogatja. Nézi a tenye­rét, aztán társaihoz fordul. De azok hall­gatnak, s erre a körülállók is elcsende­sedtek. Jankó fejét a tanknak támasztja, s egyre csak a tenyerét nézi. Arcán könnyek gördülnek végig és véres tenye­rébe hullanak. Vanécek a fiú vállára tette kezét:- Mindnyájan meghoztuk a magunk áldozatát a haza oltárára. Én is eltemet­tem az egész családomat. Nemsokára felzúgott a tank motorja. A tankisták elbúcsúztak, s harckocsiba szálltak, és továbbrobogtak. Az utak mentén mindenütt sírhantok borították a földet, fiúkat, apákat, testvéreket temet­tek el ott, mindazokat, akik életüket ál­dozták, hogy Prága örökre szabad le­gyen. VARHEGYI PETER fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents