Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-05 / 18. szám
4m™mfMí7 THUIUAGARA Ha nem ismerném a falut, Ipolyszakál- last (Ipel'sky Sokolec) az átlagosnál jobban, akkor most nagyon egyszerű és sablonos történésnek látnám, hogy a vágott és cserepes virágokat tömegével viszik az új óvodába, amelyet a kommunisták kezdeményezésére Z-akcióban, társadalmi munkával épített a falu népe. Mivel azonban ismerem a falut, a virághordásnak sajátos jelentőséget tulajdonítok. .. Amúgy különösebb nevezetessége nincs a falunak. Neve Possessio Zakalos, majd Szakállos alakban csak ritkán fordul elő a régi oklevelekben, adólajstromokban, periratokban. Akkor is csak egykori birtokosának, földesurának, papjának ügye, parancsa, vagy panasza kapcsán. A község történetét két krónika őrzi. Az egyiket éppen ötven évvel ezelőtt kezdte írni a ma már 85 esztendős Dob- rovolní Antal. Időt, fáradságot nem sajnálva, falusi ember létére levéltárakban, múzeumokban, monográfiákban keresgélve, kutatva gyűjtötte össze a község múltjára vonatkozó adatokat. Egyidejűleg mint ösztönös néprajzi gyújtó, feljegyezte a mondókát, gyermekjátékok szövegét, a hiedelmek, szokások, de még az öltözékek, a viselet leírását is. Tavaly, Szete (Kubánovo) felől a faluba vezető út mentén, a Litasi dúló közelében, a domboldalban téglákban, faragott kövekbe akadt az útkarbantartó kapája. Társaival csákányt fogott, kibontotta a falat, utána hozzá, a krónikáshoz ment el megtudakolni, hogy miféle épület lehetett, amelyre rátaláltak. Antal bácsi, mert így szólítják a faluban, azonnal megmagyarázta a krónikájában feljegyzett mondások egyikének szövegével: ,.Itt mulatott Illik Laci javába’, Vajda csendbiztos nagy bosszúságára...“ A krónikás azt a tényt, hogy a betyárvilág idején a litasi csárdában még mulathatott is a csendbiztos elöl bújkáló szegénylegény, így nevezi: biztató, buzdító emlék. Annak tartja, hogy a községben már a húszas évek elején szervezkedni kezdtek a volt vöröskatonák, a kommunisták. Azt is, hogy 1927-ben, amikor Emanuel Safránko, a kommunista képviselő szervezte meg tevékenységüket, 7 jelöltet javasoltak a községi választáskor, s a falu népe mind a hét jelöltet megválasztotta.- A legnagyobb esemény - magyarázza -, amely valóban a nép boldogulását szolgálta, a falu felszabadítása volt. És már veszi is elő krónikáját, melyben a történéseket feljegyezte. Pontosan, hitelesen, mert akkor már jártas volt a krónikaírásban. Különben is: minden sora a szemtanú vallomása, hiszen tizedma- gával rendfenntartóként szolgált az alakulatban, melyet I. Mark vezérkari kapiötven évvel ezelőtt kezdte el írni krónikáját a ma már 85 esztendős Dobro- volní Antal tány, a falu szovjet parancsnoka szervezett.- Meghallottuk a távoli ágyúzást - folytatja. - Első ízben december tizedikén. Rá egy hétre a légitámadás pusztított nálunk. Közülünk tizenketten haltak meg. Mindent és mindenkit számon tart krónikájában. A légi támadás áldozatainak nevét, pusztulásuk helyét. Azt is, hogy miközben többször gazdát cserélt a falu, a harcokban 75 szovjet katona halt hősi halált. Különösen heves harcot vívtak a fasisztákkal a Temető-sor, a Csárad dúló táján, míg azok el nem menekültek az Alsóréteken túlra.- Itt, az Alvégen, a Petrikék házában működött a szovjet parancsnokság - idézi krónikájából. - Ott szállásolták el két éjszakára a front parancsnokát is, amikor eljött megszemlélni a tavaszi támadás előkészítését.- Különleges, hadi utat építettünk - magyarázza Antal bácsi. - Rönkfákból, hét kilométer hosszút, a Garam irányába, hogy azon vonuljanak majd fel a tankok a nagy, tavaszi támadáshoz. Sajnos, a munkát irányító szovjet mérnök neve hiányosan szerepel a krónikában: Nyikoláj.- Ha behunyom a szemem, őt is, meg az akkori történteket úgy látom magam előtt, mint a fényképen - mondjan Antal bácsi. A másik krónika, a hivatalos: a helyi nemzeti bizottságé. Szondy Györgyné a felelős vezetője 1979 óta. A fiatalasz- szony 1953-ban született és három éve pártunk tagja.- Magam is érdeklődve olvastam a bejegyzéseket, amikor átvettem a krónikát, hiszen a felszabadítás eseményének leírása, vagyis a legelső bejegyzés, számomra történelem. Nem sokkal idősebb nála Marczal József, a hnb elnöke, aki pontosítja a tájékoztatást:- Tíz éve rendszeresen, évente egyszer, tanácsgyúlésen szoktuk jóváhagyni az évközi eseményekről gyújtott feljegyzéseket. Korábban visszaemlékezések alapján írták a krónikát. A felszabadítás eseményeinek leírása is így került bele. Két tanító, Belányi János és Kosztrián József végezte el ezt a munkát, azért állítja a hnb elnöke oly magabiztosan:- Nem bő a szöveg, nem olyan részletes a felszabadításra vonatkozó tájékoztatás, mint szeretnénk, de a leírott tények és fejlegyzett adatok hitelesek. Olvasni kezdtem a krónikát, és jegyzeteim alapján összehasonlítottam a leírot- takat Antal bácsi feljegyzéseivel. Ellentmondás nincs köztük, az adatok azonosak. Lényegében megegyező tájékoztatással szolgál mindkét krónika. Rátalálok az 1945. május 9-én tarott ünnepség leírására, és felolvasom:- Ahogyan azelőtt sohasem volt szokásban, a meghirdetett gyűlésre virágot hozva jött el a falu népe. Bizony hát, hogy Ipolyszakállason sajátos jelentőségű a virághordás a gyűlésekre, az ünnepségekre. Akár a Győzelem Napját, akár az új óvoda átadását ünnepük, virág jelzi: az esemény rangos és a történés leírása elóbb-utóbb bekerül az emlékek sorába, a krónikába. A következő nemzedékek tanulságára. HAJDÚ ANDRÁS P rága 1945. február 14. Röviddel dél után. A téli Nap, akárcsak máskor, most is erőtlen, alig melegít. Az emberek zárkózottak, sietnek a villamosra, várakoznak az ürességtől tátongó üzletek közelében és fogyatkozó élelmiszerjegyeiket számolgatják. Mások ebédelnek, olvassák a protektorátusi lapokat és hallgatják a hivatalos rádió jelentéseit „az ellenséges repülőgépek feltűnéséről a Német Birodalom területe felett.“ A város újabb háborús napját éli. Immár hat éve. Az emberek szinte megszokták. Arról, hogy az elmúlt éjjel az amerikai légierő mintegy 700 bombázója romhalmazzá változtatta Drezdát, alig tudott valaki. A nagy többség nem. Bizonyára nem. Mert máskülönben felfigyeltek volna a légiriadót jelző, felüvöltő szirénák hangjára és lementek volna a fedezékbe. A prágaiak nagyrésze azonban csak azt vette tudomásul, hogy ismét itt vannak a szövetségeseink, az amerikaiak. Tőlük nem kell félni. De aztán elkezdtek hullani a bombák. Osztották a halált, a pusztítást. Az emberekben megfagyott a vér. A félelemtől és a meglepetéstől. Prága füst- és porfelhőbe burkolódzott, sok helyen égett. Midez a sebesültek jajveszékelésével párosult. A levegőben pedig ott lógott az örök csend, azok hallgatása, akik már soha meg nem szólalnak. Majd az emberek lassan felocsúdtak és első kérdésük egymáshoz bizonyára így hangzott: miért? mi értelme volt? Valóban: mi értelme volt annak, hogy nyugati szövetségeseink, elsősorban az amerikaiak, a háború utolsó hónapjaiban Prága, Plzen, Brno, Kralupy, Most, Ústí nad Labem és Ostrava ipari központjait lebombázták, s ezzel rendkívüli nagy és igen érzékeny károkat okoztak az amúgy is szétzilált, legyöngült csehszlovák gazdaságnak? Az első szövetséges bombák Prágára hullottak 1945. február 14-én, mindössze nyolcvan nappal a 2. világháború vége előtt. A támadás után Zlíchov, Palacky-híd, Vinohrady, Nusle és Pankrác környéke szomorú képet mutatott. Félszáz háztömb teljesen rombadölt, és majdnem háromezer részben megrongálódott. Az áldozatok száma 701, a sebesülteké kétszer akkora volt. Valószínűleg nem véletlen, hogy a támadásnál egyetlen katonai objektum sem sérült meg, ellenben elpusztult az Emmau- szi- kolostor, a híres Faust-ház, leégtek a Nemzeti Színház műhelyei, találat érte a Károly-téri közkorházat. A második bombatámadásnál, 1945. március 25-én, Prága ipari negyedei, főleg Liberi, Vysocany és Hloubétín, voltak a célpontok. Újabb 370 halálos áldozat és sok száz sebesült. Az anyagi károk tetemesek. A legérzékenyebb veszteség a Őeskomoravská Kolben-Danék konszern gépgyárát érte Libenben, amely az országban a legnagyobbak köze tartozott. Nem egész egy óra leforgása aian. az amerikaiak több mint száz ötszázkilogrammos bombát dobtak rá. Romhalhazzá vált a gyárépületek hatvan százaléka. A gépek tizenöt százaléka teljesen hasznavehetetlenné vált, míg negyven százalékuk erősen megrongálódott. Hasonló sorsra jutott a vysocanyi autógyár is. Az összkárt kétmilliárd régi csehszlovák koronára becsülték, a szakemberek pedig azt latolgatták, érdemes-e egyáltalán felújítani az elpusztított, megrongált gyárakat. Néhány héttel később, 1945. április 17-én Üstí nad Labem városára hullott több száz amerikai bomba, jelentős károkat okozva ezzel a helyi vegyigyárnak, amely ugyancsak a legnagyobbak, stratégiai jelentőségűek közé tartozott az országban. I ért hullottak a bombák? A legpusztítóbb amerikai bombatámadás a cseh városok közül Plzent érte 1945. április 25-én. A nyugati szövetségesek ötszáz gépe a helyi Skoda-múvekre mintegy 17 000 bombát dobott le, melyek közül majdnem ezer nehéz vagy középnehéz bomba volt. Negyvenöt perc alatt 28 gyárépület lett porrá, 33-at pedig súlyos találat ért. Ezzel elpusztult az akkori csehszlovák hadi- és gépipar, amely már lassan készülődött átállni a békebeli termelési programra. A háborúból akkor már alig néhány nap volt hátra. Mindenki előtt világos volt, hogy a náci Németország utolsó óráit éli. Joggal kérdezték tehát az emberek: mi szükség volt ezen újabb áldozatokra, kik még ráadásul és érthetetlenül nem is fasiszta, de szövetséges fegyverek által pusztultak el?... Kinek volt érdeke a csehszlovák ipar tönkretétele? A történelem rövidesen megadta a választ: a nyugati monopoltökének, elsősorban az amerikaiaknak. A háborús termelés által meggazdagodott, jól menő amerikai konszernek még többet akartak, s ezért az „akció“, a lehetséges jövőbeni versenytárs letörése kifizetődő vállalkozásnak mutatkozott, annál is inkább, mert bizonyos politikai körök támogatták. Ezek azzal számoltak, hogy a meggyengült Csehszlovákia politikailag és gazdaságilag függő viszonyba került a Nyugattal szemben, ami, vélték, megakadályozza majd az itteni demokratikus fejlődés kibontakozását, s segít visszaállítani a háború előtti rendszert. Ezt a feltevést több tény is igazolja: Plzent az utolsó pusztító bombatámadás két nappal azután érte, hogy a nyugati szövetségesek saját európai frontjukon befejezték a légitámadásokat, a bombázásokat, és azután, hogy a Nemzeti Front kormánya a Kassai (Kosice) Kormányprogramban bejelentette a nagy iparvállalatok államosításának tervét. Ebben a tervben a Skoda-múvek az elsők közt szerepelt. A fasiszta Németország szempontjából akkor a cseh iparvállalatok már jelentőség nélkül voltak, szükségletét úgy-ahogy a Rurh-vidéki német iparvállalatok fedezték. Azokat pedig az amerikai-angol légierő már régen nem bombázta. Bizonyára nem véletlenül... A cseh ipari központok bombázása által óhajtott célt a nyugati szövetségeseknek nem sikerült elérni, a kibontakozó félben levő csehszlovákiai demokratikus fejlődést nem sikerült sem akkor, sem később visszafordítani. A lakosság tízezrei segítettek önkéntesen, minden ellenszolgáltatás nélkül, hogy az elpusztított, megrongált, de az ország számára létfontosságú gyárakban minél hamarabb újból meginduljon a termelés. A prágai Ceskomo- ravská Kolben-Danék gépgyár néhány részlege már 1945. június 25-én megindította a munkát és a következő év február 26-án kifutott innen az első háború utáni cseh mozdony. A vysocanyi autógyár pedig 1946 márciusáig - a bombázások első évfordulójáig - már mintegy 300 teher- és személyautót gyártott. Az új útra lépett ország teljes erővel hozzáfogott a háborús sebek begyógyításá- hoz. A szövetséges bombák okozta könnyek is felszáradtak azóta, de szomorú emlékük máig él, s feledni őket nem szabad. Figyelmeztetőül a mindenkori mának. KOKES JÁNOS ÚJ szú 1985. V. 5. 1 i (0 'fl) Q) (0 S *5 4 5 c 4 4e D) 'fl) 8 :0 <n Q) O -o M !| 73 <D 5 P O * N -O co -i
