Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-19 / 16. szám
ÍZ ANTEOSZ :s virágai lapfény szétterül lobogva, ős zászlók fodros büszke csokra. >rú zarándokok sok ezre öreg falához tódul egyre, i nézek s azt mondom magamban: tavasz fakadt elmúlhatatlan! nit lépcsőkön betér a párkány neghatott fehérruhás lány. és szőke - úgy leng könnyedén, sugárka tavasz reggelén; néz körül, s a már kopott re helyez pár liliomot, öportok jönnek el, hogy áldott iknek hozzanak virágot, igyek, ha pusztulásra szántan ügyet kipusztított hazámban ■z szél? - mind tövestől tépte ki: kis versemet viszem neki. i az, mit őseink reméltek, liliom ég a véres ének. vére szítja friss erőre, ■tg, mint vörös zászlónk száz redője. ‘gyekről jött, de messze látszék társaktól hozott ajándék, il: hellén föld köszönt vele, - lapos, mint május elseje! FRANYÓ ZOLTÁN fordítása LÁS GUILLÉN Lenin >d-e, hogy az a hatalmas kéz, szétzúzta a zsarnokot s a trónt, -könnyű volt? >d-e, az a kéz c a keze volt? td-e, hogy az a szigorú hang, urakat ölt, s sziklákat mozdított, s tanított? td-e, az a hang (a hangja volt? >d-e, hogy az a félelmes szél, a földön keresztülvágtatott, ző-gyöngye volt? id-e az a szél r parancsa volt? Itad-e, hogy a vöröslő napsugár, ilmes, kitartó sugarak, yet szárítanak? nyomukba jár, az lehet szabad. a KÓNYA GÁBOR fordítása M it mondott neked Clara, he? Mit mondott? Ütések záporoznak Emilióra, aki karjaival próbálja védeni magát.- Megmondod nekem vagy nem, szukafi? Gálán őrmester megvadul. Hizlalt bikanyakán kidagadtak az erek, az arca egyre vörösebb lesz. Fújtat, szaggatottan beszél:-Mit... mondott... neked... Clara... he...? Mit... mondott... neked...? Emilio kitér egy hatalmas ütés elöl, s Gálán ökle a falnak ütödik, tompa hangot hallatt, mely összetéveszthető a pribék ordításával. Közben velem senki sem törődik. A rendőrségi iroda egyik sarkában ülök, kezem a kerek hokedlit szorongatja és várok a soromra. Az ingem alatt érzem, hogy az övem hozzám szorítja a sokszorosító hártyát az Alá egyik kiáltványával; éget mint a lyukacsos ragtapasz, s arra gondolok, mi lesz velem, ha átkutatnak és megtalálják nálam. Tiszta balszerencse, hogy elfogtak bennünket. Valójában nem követtünk el semmilyen kihágást. Ahogy átmentünk az egyik sarkon, a szemünkbe világított a járőrkocsi reflektora, annyi időnk sem volt, hogy elmeneküljünk, máris leszállt a kocsiról Gálán őrmester, aki frenetikus dühvei Emilióra vetette magát, két másik rendőr pedig betuszkolt bennünket a kocsiba. Amikor a kapitányságra értünk, valaki a kerek hokedlira taszított. Néhány másodperc múlva elszabadult a pokol, bár az egész programot csak az őrmester és Emilio szolgáltatta, üvöltözéssel és ütésekkel az előbbi, mert ami a társamat illeti, ő csak levegőt venni nyitja ki a száját, s minden figyelmét arra összpontosítja, hogy kikerülje a dühöngő támadásait, kevés sikerrel. Gálán szétzúzott öklét bámulja kimeredt szemmel, már ott tart, hogy megpukkad a méregtől. Az egyik rendőrhöz fordul és azt sipitja: - Add ide a vasamat, Chico, betöröm a koponyáját ennek a pimasznak. Az őrség tisztje az egyetlen, akit nem lepnek meg a történtek. Pocakos alak, aki éivezi az előadást anélkül, hogy tettetné a jókedvet. Nem mozdul a helyéről, de nevetése hahahája megtöri a csendet, miközben Chico kiveszi a csodarabot a fiókos szekrényből és átadja az őrmesternek. Rajtam kívül senki sem veszi észre, hogy megérkezett a kapitány, az ajtóban áll és felháborodva szemléli a jelenetet. Odakiált;- Hé, Galo, várj egy percet! Mi a fene bajod van ezzel a jómadárral? Gálán tovább liheg, de alázatosan dadogja: -Nézze, főnök, az a helyzet..., hogy ezek ketten gyanúsak voltak nekem, idehoztam őket... és most, hát... most megpróbálom kinyitni a száját, hadd látom, beszél-e ez a nagy- pofájú. A kapitány rá sem néz, a fal mellett bejön, megáll az íróasztal mögött ülő pocakos mellett. Ironikus nyugalommal mondja:- Mit szólsz hozzá, Tito? A végén kiderül, hogy a derék Galo egy terroristákat üldöző csodalény, mi meg nem is tudunk róla. Biztos, ha hagyjuk, ő, egyes egyedül, elintézi valamennyit. Az íróasztal mögött feláll, vigyázzállásba, nagyon komoly, de óvatosan hallgat. A kapitány lassan az őrmester felé lépked, amikor mellé ér, kitör:- Mondd csak, Galo, ha ezeket a hülyéket azért fogtad el, mert gyanúsak voltak neked, akkor miért kérdeztél tőlük tudomisén mit daráról? A másik, mint a megvert kutya, lehajtja a fejét. - Nézd, Galo, nekem nem adsz be semmilyen mesét. Jobban ismerlek, mint az, aki a világra hozott. Emlékezz vissza, leszedtelek a buszról és rendőrt csináltam belőled, később a különleges szolgálathoz tettelek, hogy meg- védhesd magad, de mindig bajba keveredsz, a ostobaságod miatt. Meglátjuk, velem szemben abbahagyod-e a legénykedést és elmodod-e, mi bajod ezzel a tökfejjel meg a hires daráddal. Az őrmester megadóan magyarázza:- Hát, főnök, az az igazság, hogy ez a senkiházi a felesegemmel járt, még mielőtt én megismertem, és...- Na és? Most annak szenteled az életed, hogy börtönbe zárod a feleséged valamennyi volt szeretőjét?- Nem, főnök, hisz sohasem felejtem el, hogy azt tanácsolta, ne feszegessem, mit csinált vagy mit hagyott abba a feleségem mielőtt hozzám jött, s emlékszem, hogy azt is mondta, hogy ostobaság az egész, mert őrölt viz nem hajt malmot.- Lefolyt viz, te állat!- Az az, főnök. Megesküszöm magának, hogy nem én kezdtem el érdeklődni, hanem ő magától vallotta be nekem, hogy ezzel élt, amikor még Guantanamóban lakott.- Jó, hát aztán?- Egy nap az El Baturróban voltam, szendvicset ettem, hát látom, hogy ez az alak az automatából telefonál, s hallom, hogy a feleséJOSÉ A. GRILLO LONGORIA UtírnM MieaO ctm. gémét hívja találkára a Marti Színház elé. Képzelje csak el, főnök: elébe kellett állnom és meg kellett neki mondanom, hogy hogy merészel kikezdeni darával, meg hogy mondja meg, de azonnal, mit válaszolt neki, s ha nem mondja meg, meg kell hogy nyuvasszan, mert a férfiakat tisztelni kell... Elhallgat, olyan mozdulatot tesz, amellyel értésre adja, hogy már minden meg van magyarázva. De a tiszt tovább firtatja:- Hát még? Mi van még?- Hát, ez a pimasz nagypofájú azt mondta nekem, hogy nem darával beszélt és ne molesztáljam többet. Figyeli, milyen pofátlan volt. Hazamentem, torkon ragadtam Clarát, míg be nem vallotta, hogy igenis, ez találkára hívta, de megesküdött nekem az anyja életére, hogy nemet mondott neki, meg azt, hogy ő tisztességes asszony, ne zaklassa többet... A pocakos az Íróasztal mögött titokban nevet, a többi rendőr is felbátorodik és utánozza. De aztán mindannyian újra elkomolyodnak, amikor a kapitány mérgesen megkérdezi:- S aztán mi lett?- Aztán kétségek gyötörtek. Bár az az igazság, főnök, hogy Clara még sohasem vétett, de mégis tudni akartam, mit válaszolt ennek a tökfejnek.- Itt az egyetlen tökfej te vagy, Galo, mert már meguntam a darával való bajlódásodat. Emlékezz csak vissza, mennyit kellett hazudnom miattad, hogy ki ne dobjanak a rendőrségről, amikor beverted a fejét annak a Villa Alegre-i ficsúrnak, mert szerinted azt hiresztelte, hogy lefeküdt a feleségeddel; meg amikor a szenátor unokaöccsét simogattad meg ugyanazért, mert átkozott véletlen folytán Clara mindig jócsaládból való fiúcskákra bukik, velük áll össze, bár, szerinted, ö egy szent. De figyelmeztetlek, Galo, hogy már meguntam, hogy apád helyett apád legyek, s legközelebb a kisujjamat sem mozdítom, hogy kihúzzalak... A kapitány csak beszél és beszél, én meg arra gondolok, hogy ennek nem lesz jó vége, biztos vagyok benne, hogy amint befejezték ügyeik szellőztetését, egy emberként esnek nekünk, mert kellemetlen lesz nekik, hogy hallottuk, amit előttünk mondtak. De a tiszt hirtelen lecsillapodik és megkérdeni tőlem: ' Kubai író RINIER második és harma- • az egész hatalmas ilőlem a napot, és arakat küld felém az át - ilyenkor talál- ü. r térségében, ame- lozott létre, arc nél- et alkotnak - gyermekkori pajtásaim, akik elestek, ifjúságom barátai, akiket elvesztettem, a tegnapelőttiek, már a tegnapiak is. Mire tanít hát a sötétség? Mit akar tőlem ez a sok szürke árny? Mi súgniva- lójuk van ezeknek a csönddel teli szájaknak? Időre volt szükségem, hogy megértsem, hogy elfogadjam. Ma, ma már tudom. Azért jönnek, hogy figyelmeztessenek: közéjük tartozom. Azért jönnek, hogy megmondják, az övék vagyok - már halott, valami módon. Ismertem egy asszonyt, aki gyermekeitől, unokáitól körülvéve élt, mint egy szerető, családi udvarban. A balsors azután szörnyű dühvei csapkodott körülötte, rendkívüli kegyetlenséggel: őt magát megkímélte, de megölte lábainál a kicsiket, a fiatalokat - életének értelmét. Attól féltem, egy emberi ronccsal találkozom. Az asszony azonban nem volt az, bizonyos értelemben éppen az ellenkezője. Figyelmes mindenkihez, a mosolya nyájas, könnyű, áttetsző, titokzatos, szip- te túlvilági. Valójában színházat játszott nekünk, kedvességből, de már senki számára nem volt itt, ezen a világon. Őt látva' megértettem, hogy Ophelia nem bolondult meg, és nem végzett magával apja meggyilkolása miatt. Egyszerűen elmerült vele a súlyos vizekben, csak álmodozó szeme és dalos ajka látszik még ki belőlük. Fiatalnak lenni annyit jelent, hogy az ember még senkijét sem veszítette el. Később azonban a halottaink maguk után húznak bennünket, és mindegyik olyan sziklaként zuhan az emlékezetünkbe, amely megemeli a merülési vonalat. Végül a víz színén sodródunk, a létezés szintén, és az élőknek csak annyi tekintetet és szót juttatunk, hogy elhiggyék: még itt vagyunk, ezen a világon. RAYMAN KATALIN fordítása- Hát neked mi a szereped ebben? Elmagyarázom neki, hogy semmi, hogy a barátom és én San Pedritó-i kislányokat mentünk meglátogatni, amikor az egyik sarkon elvakitott bennünket a járörkocsi fényszórója és... De nem hagyja, hogy befejezzem:- Jó, most már hallgass! Hordjátok el magatokat mind a ketten, de most rögtön! Az ajtó felé indulunk, nem várjuk, hogy még egyszer mondja, de figyelmeztetóleg utánunk szól:- Aztán meg ne halljam, hogy olyasmiket terjesztetek errefelé, amit nem kellene, mert sajátkezüleg kaplak el benneteket és istenigazából elhúzom a nótátokat.- Lelépés! Lassan indulunk kifelé, de amikor az utcára érünk, gyorsítunk, s csaknem futva érünk az Enramadasba. Az övemben a kezem, hogy érezzem, még ott a sokszorosító hártya, bár már nem éget úgy, mintha lyukacsos ragtapasz volna. Annyira megvidulok, amikor eszembe jut, tiszta csoda, hogy megmenekültünk, hogy figyelmetlen vagyok Emilióval szemben. Nem kérdezem meg tőle, fáj-e még a jobb szeme, mely csaknem teljesen bedagadt, ehelyett megrovom, hogy bosszantsam:- Az istenit, haver, annyiszor beszéltünk erről az öklös őrmesterről, de sohasem említetted, hogy a felesége szeretője voltál. Méltatlankodva fordul felém:- Hát mit gondolsz te rólam, hogy lepcses pofájú alak vagyok, aki az ilyet szétkürtöli? Vállára teszem a kezem és megnyugtatom:- Jól van, haver. Ne haragudj. Csak tudod, amikor ilyen állatról van szó, mint ez, mindig jó, ha tudja az ember, mihez tartsa magát. De most már félre az óvatossággal, az ügyedet darával nem említem neked többet egy fél szóval sem. így aztán betérünk jobbra, amerre mennünk kell, s biztos helyre visszük a kiáltványt. Reggel hétre végzünk is és mehetünk pihenni. Betérünk a Katedrális alá, hogy igyunk egy kávét. Emilio már elégedett, mert mindenjól sült el. Annyira elégedett, hogy mikor búcsúzunk, azt mondja nekem, hogy az egyetlen erős ütést a szemére kapta, mert a többit felfogta a karjával, meg hogy rátesz egy darab nyers húst, attól elmúlik a kék folt meg a duzzanat. Eufóriás hangulatban van, csakúgy mint én. Ezért élek az alkalommal és ártatlan képpel azt mondom:- Mondd, haver, anélkül hogy megbántanálak, kérdezhetek tőled valamit? Bizalmatlanul azt válaszolja, igen, csak kérdezzek. Azért óvatosságból hátrálok egy lépést mielőtt kibököm:- Mondd, öregem, végül is mit mondott neked Clara? LŐRINCZ EMŐKE fordítása Most nem a rovarról lesz szó, hanem egy jámbor kukoricapásztorról, akit Dongónak hívtak. Az igazi nevét senki sem tudta, tán még ő maga sem. A Gunár- hegy alatti faluréten lakott egy öreg kunyhóban, amelynek még kéménye sem volt. A háztetőn ott jött ki a füst, ahol éppen rést talált. Itt élt Dongó nagy-nagy szegénységben, két macskájával De eljött a nap, amikor végeszakadt a békének. Az történt, hogy SS katonák szállták meg a vidéket. Először is letűztek egy táblát a rét szélén, amelyen az állt németül és magyarul: Vigyázat! A hadműveleti területre belépni tilos! Dongó olvasni nem tudott, mégis megérezte a veszélyt, amikor megszólaltak a géppuskák és aknavetők. Rémületében otthagyott csapot- papot és a két kilométerre fekvő Vályba menekült. Hanem a macskák, macska szokás szerint, nem mentek gazdájukkal, maradtak a megszokott helyen. Hogy ne éhezzenek, a következő napon Dongó enni vitt a macskáknak. Húsz-harminc méterre lehetett a házától, amikor észrevette az egyik figyelő. Hosszú puskáját szeméhez kapva kiáltotta: Halt! Es máris meghúzta a ravaszt. A lövés derékon találta Dongót. A falubeliek közül senki sem merte megközelíteni, hogy segítsen rajta. Három órán át vajúdott a halállal. Sötétedés után térden kúszva sikerült eljutni hozzá, de már halott volt. Holttestét elvonszolták a temetőbe, ahol egy fazsindelyes huszita templom állt. A templom tövében földelték el Dongót, ahol rajta kívül már több román katona atudta örök álmát. Aztán befejeződött a mérhetetlen szenvedéssel teli háború. Felragyogott a béke és szabadság napja. Román katonák jöttek, és ők is összeszedték elesett bajtársaik koponyáit. Tévedésből Dongó koponyáját is elvitték, így került a hősi halottak közé. Véletlen jutalom a sok szenvedésért, amiben bőven volt része életében. Svajko József
