Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1985-04-12 / 15. szám

K

TIHJ3

KIEB

Április 13-án töltené be századik életévét a legismertebb magyar tudósok egyike - Lukács György. Már életében sokan tudták, de másfél évtizeddel halála után még eszmei ellenfelei előtt sem lehet kétséges: a XX. század egyik legragyogóbb elméje és legeredetibb gondolkodója, aki világméretű jelentőségét-döntő mértékben annak köszönheti, hogy a marxizmus eszméinek szellemében alkotott.

A társadalomtudományok polihisztora volt, de leginkább a filozófia, az irodalom- tudomány és a művelődéspolitika terén mozgott otthonosan. Esztétikai tárgyú műveit világszerte olvassák és vitatják. Életműve — tévedéseivel együtt - a marxista ideológia szerves része, az egész haladó emberiség gazdag öröksége. Maga nemegyszer a két gyújtópontú ellipszishez hasonlította életművét, melynek egyike a burzsoá világnézet dekadenciája elleni harc, a másik: a marxista esztétika kategóriáinak alkotó továbbfejlesztése, kidolgozása. E két pólus között feszül elméleti munkásságának építménye, mely már külső arányaiban is rendkívüli: a könyvek tucatjára, hosszabb-rövidebb írások ezrekre menő halmazára terjed ki. Első írásai 1902-ben láttak napvilágot, ezt követően haláláig, 1971-ig szüntelenül alkotott. Pályája a kimeríthetetlen szellemi erő, a szorgalom és termékenység párját ritkító példázata. Ez a monumentális szellemi építmény a század eleji magyar kulturális és politikai körülményekben gyökerezik, akárcsak Ady és Bartók műve, de szinte minden vonatkozásban nemzetközi is. A maga kimeríthe- tetlennek tűnő belső gazdagságával, objektív súlyával, jelentőségével már régen történelmi hatóerővé vált világszerte, de hatása, szélesebb körű koncepciója napjainkban teljesedik ki hozzá méltó méretekben.

Köztudomású, hogy a legfontosabb műveit németül írta, ami eleve szélesebb nemzetközi publicitást biztosított számára, hamarabb belekerült szinte a világ szellemi vérkeringésébe, mint a hazájáéba. A magyar Lukács-kutatás és elemzés különösen halála után indult meg nagy erőkkel. Gyorsított ütemben folyik müveinek kiadása is. A külföldi recepció azonban még mindig erősebbnek, kiterjedtebbnek tűnik. Összes müvei olvashatók németül és spanyolul, a legjelentősebb munkái japánul és olaszul is megjelentek. Kiemelkedő eredményei oroszul, franciául és angolul is hozzáférhetők, számos müve olvasható szlovákul, görögül, bolgárul stb. Életművének megismertetését jelentősen elősegíti az utóbbi időben a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének keretében megalakult Lukács Archívum és Könyvtár, amely nemcsak a magyarországi Lukács-kutatást lendítette fel, hanem rövid idő alatt nemzetközi tekintélyre is szert tett, s ma már nélkülözhetetlen információs bázisa lett a Lukács-filológiának.

Az eddig elmondottak is nyilvánvalóvá teszik, hogy egy emlékező cikk keretében lehetetlen felvázolni Lukács György életművének akárcsak a körvonalait is, csupán jelzésekre szorítkozhatunk, melyek legfeljebb érzékeltetni tudják e tudósi pálya főbb állomásait, leginkább kimagasló eredményeit.

Irodalmi munkássága az idealista eszmék jegyében bontakozott ki, különösen Alfréd Kerr impresszionizmusa és a klasszikus német filozófia alakította gondolkodását. Hamarosan azonban szoros kapcsolatba került a századelő progresszív magyar szellemi mozgalmaival. Az utak elváltak című remek esszéjében bukkan fel először a marxizmus, de szellemi fejlődésének döntő fordulatát

Adyról írt tanulmánya jelzi. Lukács elsőnek ismerte fel a költő művészi újításai mellett annak forradalmi jelentőségét: ..mert bizonyos, ez az ő igazi jelentősége a mai Magyarország számára; a lelkiismeret, a harci dal, a harsona, a lobogó, amely köré minden csoportosulhat, ha harc lesz valamikor, a jelszó, amelyet este a tábortüzeknél virrasztók váltanak“. A regényről és a drámáról írt műfajtörténeti tanulmányai hozták meg számára az első nemzetközi elismerést; de világhírnévre a marxista szellemű műveivel tett szert.

Az első világháború éveiben került visszafordíthatatlanul a proletariátus ideológiájának vonzáskörébe. Ettől kezdve a társadalmi fejlődés kategóriáiban gondolkodott. Leginkább a szocialista humanizmus kérdései foglalkoztatták. Felismerte, hogy az emberi teljesség, integritás és a különféle formákban mutatkozó elidegenedés megértése az egyedüli kulcs a szellemi kultúra legelzártabb titkainak feltárásához. Kidolgozta a szocialista humanizmus kérdéskörének számos alapvető mozzanatát. Bár nem fejtette ki egységes és összefüggő rendszerben, de bizonyos vonásait szinte minden írásában konkretizálta. Tudatában volt, hogy csak ennek birtokában lehet elméletileg megragadni az erkölcs, a művészetek, az irodalom, a tudományok sajátosságait.

A sokrétű tájékozódás és izgalmas útkeresés után tehát a marxizmusban talált igazi szellemi otthonra. S a későbbiekben, ha voltak is tévedései, sohasem szakadt el az osztályharc megkövetelte gyakorlattól, a munkásosztály új kultúrájának szolgálatától. Ezáltal kapcsolódott be a Magyar Tanácsköztársaság kulturális és politikai programjának megvalósításába, ez vezérelte emigrációs éveiben is. Munkásságának döntő szakaszában - a német fasizmus uralomra jutásától a felszabadulásig - a Szovjetunióban talált menedéket, ahol Marx és Engels esztétikájának feltárásán és továbbfejlesztésén dolgozott. A német fasizmus ideológiai hamisításai elleni harc folyamán került a korábbinál hangsúlyozottabban a német irodalom vonzásába, különösen a klasszika, a romantika és a realizmus korszaka és problematikája foglalkoztatta. Ezekben az években alakult ki realizmus-koncepciója is, amely a XIX. századi kritikai realizmust állította mércéül az irodalom, a művészet múltjának és eredményeinek megítélésében. Az a felismerés vezette, hogy a nagy klasszikus művészet - pl. Aiszkhülosz,

Dante, Shakespeare, Goethe, Balzac, Tolsztoj, Gorkij stb. művészete - a társadalom- és emberábrázolásban mnindig az emberi teljességet, a sokrétűen kibontott emberi képességek harmonikus szépségét keresi, vagy annak hiányát leplezi le kíméletlen kritikával. Lukács szerint ennek a törekvésnek adekvát kifejezése a művészeti realizmus. A dialektikus materializmus ismeretelméletében, főként Lenin visszatükrözödési teóriájában találta meg a realizmus alapelvét. Kifejtette, hogy az objektív valóság szellemi elsajátításának egyik módja a művészet, amely a tudományos megismerés elvont fogalmiságával szemben konkrétan és érzékletesen tükrözi vissza az objektiv valóság dialektikáját, a lényeg és valóság kölcsönhatását (vö.: A realizmus problémái).

A fasizmus elleni harc vezette a filozófiai irracionalizmus bírálatához, amely később filozófiai főművének tárgya lett. Lukács a marxista-leninista világnézet pozícióiból döntő csapást mért a burzsoá filozófia embertelenségére, arra a törekvésre, amely az elidegenedés legbrutáli- sabb formáit kívánta filozófiailag szentesíteni és mozgósítani a monopoltöke érdekeinek szolgálatában. Munkásságának eredményeit Az ész trónfosztása című hatalmas tanulmányában foglalta össze. Müvében azt bizonyítja, hogy amíg a materialista dialektika minden filozófiai és társadalmi kérdésben racionális megoldást nyújt, az irracionalizmus a metafizikus gondolkodás csődjét kihasználva az értelemről való lemondásra késztet.

A felszabadulás utáni munkásságának legjelentősebb eredménye kétségtelenül a marxista esztétika alapvető kategóriáinak továbbfejlesztése. Elméletét főként irodalmi és művészeti jelenségek elemzésével kapcsolatban alakította ki. Vizsgálódásának középpontjában a vissza- tükrözés elmélete áll, főként annak megvalósulása a mindennapi életben, a tudományban és a művészetben. Leginkább az irodalmi, zenei és építészeti visszatük- rözés foglalkoztatta, de részletesen kimunkálta a mimézisnek és a különösnek, mint esztétikai kategóriának a problémakörét is. Munkásságának eredményeit Az esztétikum sajátosságai című kétkötetes művében foglalta össze. Életének utolsó éveiben ontológiai kérdések foglalkoztatták (A társadalmi lét ontológiájához). Eszmei-művészeti munkássága a magyar viszonyokból sarjadt ki, de hatása és érvénye napjainkban már nemzetközi méreteket öltött.

SZEBERÉNYIZOLTÁN

mm

i

m

:

!

L

ukácsnak halála után kiadott kései filozófiai főműve, ,,A társadalmi lét ontológiájáról“ (Budapest 1976) nem tartozik a könnyen olvasható, egységesen értelmezhető írások közé. Ennek több oka is van. Az első, amely már a könyv írása közben is megkérdőjelezte egy társadalomontológia lehetőségét: hogyan lehetséges egyeztetni a rendszerbe foglalás követelményét a történelmiség elvével. (Lukács huszas évekbeli hires-hírhedt müve, a ,.Történelem és osztálytudat"-tartós tanulságul arra nézve, mire vezet az elszigetelt elvek abszolutizálása - a történetiséget tette meg egyedüli magyarázó elvvé.) A másik ok személyes eredetű. Lukács nyolcvanévesen kezdte meg az etikája elé szánt ontológiai bevezetés Írását. Ez a ,.bevezetés“ nőtte ki saját kereteit és vált belőle önálló mű.-A tanítványai és barátai segítségével letisztázott részeket azonban Lukács már nem javíthatta ki, az önmaga által is felismert ellentmondásokat nem távolit- hatta el. Ennek eredményeképpen olvashatók ki a könyvből olyan állítások, amelyek - végiggondolva elméleti következményeiket - egymást kizárják, illetve eltérő értelmezéseket sugallnak. Mindezekből kiindulva és azért is, hogy e kevéssé ismert művel legalább fő vonásaiban megismertessük az olvasót, megpróbálkozunk alapelveinek felvázolásával.

Egy társadalomontológia megírásának okai kézenfek- vőek és égetően időszerűek. Elméletileg ellentmondásokhoz vezet az etika, esztétika, általános jogelmélet stb. kidolgozása a társadalmiság mibenlétének, alapvető összefüggéseinek és fejlődéstörvényeinek tisztázása nélkül. Gyakorlatilag és objektive ezt az elemzést igényli a társadalmi felépítménynek az a komplexuma is, amely a történelem perspektíváinak ismeretében kíván dönteni a fő politikai és ideológiai kérdésekben.

Lukács ezt a lételméleti tisztázást Marx idevágó nézeteinek ismertetésével és rendszerezésével indítja. Ebből a szempontból a legfőbb megállapítása az, hogy az elemzés kiindulópontja nem egy legelemibbnek tekintett részmozzanat, sem pedig a magában való lét, hanem az, hogy minden létezőnek egy konkrét komplexum részének kell lennie. Ha tehát a társadalmi létről van szó, előre kell bocsátani, hogy ez a létforma csak a szerves, közvetve pedig a szervetlen lét bázisán alakulhatott ki. A társadalmi lét ontológiája tehát egy általános ontológiát tételez fel, és ezáltal kihangsúlyozódik a társadalmi lét összefüggése minden más létformával. Egyúttal azonban ugyanolyan fontos aláhúzni az egységen belüli minőségi különbséget, amely a társadalmat minden más létformától elválasztja. Az alapvető kérdés itt az, hogyan valósul meg ez a meg- szüntetve-megőrző változás.

Lukács, a marxi hagyományt folytatva, a munkának tulajdonítja a döntő és meghatározó szerepet a társadalmiság létrejöttének folyamatában. Azért a munkának, mert szerinte egyedül annak van ontológiai lényege szerint átmeneti jellege: mivel kölcsönhatás az ember és a természet között, magán viseli mindkét létszféra jellegzetessé- 985. IV. 12. geit. Eredete a természeti létben keresendő, mindamellett

ÚJ SZÚ

alapját képezi a kialakuló majd újratermelődő társadalmiságnak. A társadalmi lét minden más mozzanata már tisztán társadalmi jellegű.

E

bből adódik aztán az az egyébként vitatható lukácsi tétel, miszerint a munka minden társadalmi gyakorlat, minden tevékeny társadalmi magatartás modellje. A munka modell-jellege céltételezö (teleológiai) lényegéből adódik, tehát abból, hogy a munkában és a munka révén objektive adott és szubjektive értelmezett célok megvalósítása oksági sorokat hoz mozgásba, amelyek visszamenőleg alternativ döntéseket kényszerítenek ki az emberekből. Ez az ellentétesség - a társadalmi szükségszerűség az egyik és az egyének alternativ döntései a másik oldalon - hatja át a társadalmi gyakorlat minden formáját, és ebből a helyzetből vezethető le az olyan klasszikus társadalmi

KIEMELKEDŐ

KÍSÉRLET

Lukács György társadalomontológiájának alapelvei

probléma is, mint a szabadság. Ehhez ugyan Lukács hozzáfűzi, hogy hibás gondolatmenet az, amely a munkafolyamat szükségszerűségeiből és alternatíváiból kívánja levezetni a bonyolultabb tevékenységformák mibenlétét, hiszen a fejlődés különböző mozzanatai határozzák meg, mely összefüggések válnak valósággá, és melyek sikkadnak el; de ez csak formális ellenvetés, hiszen a modell- jejleg lényegi kapcsolatot tételez fel.

A munka teleologikus jellege feltételezi, hogy a tételezés tudatos, mindamellett a tevékenység valamennyi feltétele és következménye áttekinthetetlen. Mivel azonban az ember Így is cselekszik, két folyamatot indít be: egyrészt kialakul a munka tökéletesítésének belső dialektikája; másrészt az abszolút megismerés lehetetlensége kialakítja (Lukács szerint) egy transzcendens valóság élményét, amely a mindennapokba behatolva létrehozza az adott kor előítéleteit is magába foglaló szinte áthatolhatat- lannak tűnő érzés- és tudásvilágot. Ezzel függ össze, hogy a munkamegosztással karöltve kialakul a teleologikus tételezés azon formája, amely az embereket bizonyos cselekedetek bizonyos módon való végrehajtására készteti. Ez a céltételezés a strukturáló alapja annak, amit a marxizmus ideológiának nevez.

Mivel céltételezéssel csak a munkában (és a társadalmi gyakorlatban általában) találkozunk, a teleologikus gené- zis következményei a társadalomontológia szempontjából két ponton ragadhatok meg: először is olyan tárgyak keletkeznek általa, amelyeket a természet maga sosem tudott volna létrehozni (kialakul tehát egy új tárgyiasság, az ún. második természet); másodszor pedig megszűnik a szükségszerűség mechanizmus-spontán érvényesülése, és mindinkább a teleologikus tételezések második formája által meghatározott mozgások lépnek előtérbe.

A munkát végző embert tehát méltán nevezhetjük válaszoló lénynek. Lukács szerint nemcsak azért, mert az ember cselekvésével válaszol a természet kihívására, hanem, és főként azért, mert magukat a szükségleteket és azok kielégítésének lehetőségeit kérdésekké alakítja és Így olyan közvetítéseket alapoz meg, amelyekben nemcsak a késztetés, hanem a kérdés is irányítja a tevékenységet.

A mechanikus materializmusra jellemző úgynevezett szükségszerűség-ontológiát Lukács úgy haladja meg, hogy a termelésen belüli céltételezések által mozgásba hozott oksági összefüggéseket nem elkerülhetetlenül meghatározóknak, hanem általános tendenciáknak tekinti. Szerinte az ökonómiai fejlődésből három fő tendencia fejthető ki: 1. tendenciálisan folytonosan csökken az emberek újratermeléséhez társadalmilag szükséges munkaidő; 2. maga az újratermelési folyamat egyre erősebben társadalmivá válik (a természeti korlátok visszaszorítása); 3. a társadalmak közti mennyiségi és minőségi kapcsolatok kiszélesítése.

Az itt felvázolt és szükségszerűen leegyszerűsített alap- elvekből bontja ki Lukács a társadalmi lét további meghatározásait. Mindenekelőtt a reprodukciós folyamat jellegzetességeit annak mindkét pólusán: az egyén és a társadalom oldalán. E két pólus fejlődése ugyanis nem mindig azonos ütemű és irányú. Viszonyuk mibenlétéből elemezhető ki a hagyományos lukácsi problémakör, az individualitás és a nembeliség kapcsolatának moralitást és általában minden gyakorlati emberi vonatkozást megalapozó kérdése is. Egyébként a nembeliség problémájának kifejtése szintén az ellentmondásos megoldásokat nyerő elemek egyike Lukács könyvében. Az Ontológiának kritikát és továbbgondolást kikényszerítő részletei közül itt csak kettőt emelünk ki: az egyik a munka kettős jellegének bizonyos elméleti elhanyagolása, a másik pedig a tudat funkcióinak túlértékelése a történelmi kontinuitás vonatkozásában.

Lukácsnak az Ontológiával véghezvitt kiemelkedő kísérlete ugyan nem teljesítette mindenben célkitűzéseit, de ha csak azt érte el, hogy rendszerezte azokat az elveket, amelyekből korábbi művei táplálkoztak és kijelölte a még mindig megírandó marxista ontológia egy lehetséges változatának határait, kezdeményezése nem volt hiábavaló. De hogy ne csak a múlt egy eseményévé váljon, az általa felvetett problémákat újra kell gondolnunk. Ehhez azonban ismernie kell az egész Ontológiát. MÉSZÁROS ANDRÁS

Lukács György centenáriumára