Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-05 / 14. szám
Magyarország felszabadulásának 40. évfordulójára - I. 'N ÚJ szú 15 Magyarországon 194 napon át folytak a felazabadító harcok. Ennyi idő telt el attól a pillanattól, hogy a Vörös Hadsereg előőrsei felszabadították az első magyar települést, Battonyát - addig a percig, amíg az utolsóként felszabadult magyar faluban, Nemesmedvesen megkondult a szörnyűségek, a harcok végét jelző harang. Borús ősz idején, 1944. szeptember 22-röl 23-ra virradóra értek magyar földre a felszabadítók, és ragyogóan sütött a nap, amikor az apró nyugat-magyarországi falu lakói meghallották a harangszót. Magyarországon Hunyadi János tö- rökverö seregének nándorfehérvári győzelme után minden délben megkondtil a harangszó. A nemesmedvesi harangozó 1945. április 4-én 11 órakor húzta meg először a harangkötelet. Nem szánta jelképnek: az egyszerű templomszolga csak azt akarta tudatni faluja népével, hogy immáron vége a szenvedésnek, ki lehet nyitni az épen maradt ablakokat, előjöhetnek a bujkálok. A felszabadult magyar nép szimbolikus értelmet tulajdonit ennek a kongatásnak. Fiai, lányai - az akkor élők, de az azután születettek is azt tartják: értük szólt a harang. Értük, akik megérték a felszabadulás történelmi pillanatát, és azokért a hozzátartozókért, barátokért, akik vágóhidra vitt áldozatként, vagy a tudatosan vállalt harc hőseként elpusztultak a világtörténelem legnagyobb kataklizmájában. Es máig hallhatóan szól a harang azokért a harcosokért, akik életüket, egészségüket adták Magyarország felszabadításáért a magyarországi harcmezökön, s még sokkal előbb, a végtelen orosz és az ukrán síkságon, a lengyel alföldön, Csehszlovákia hegyeiben, s a fasizmus összeroppantásáért harcolva a csatatérré változtatott földgolyó más fertályain. Magyarországot a Vörös Hadsereg, a román és a bolgár csapatok szabadították fel. A Nagy Honvédő Háborúban húszmillió halottat áldozó szovjet nép százötvenezer harcosát Magyarországon veszítette el. A 2. ukrán front, a 3. ukrán front és a 4. ukrán front csapatai magyar területen 194 napon át szüntelen harcban álltak a fasisztákkal és kiszolgálóikkal, akik az egyik védelmi vonalat a másik után építették ki, hogy megállítsák a megállíthatatlant, megakadályozzák az elkerülhetetlen vereséget. Egy mai magyar történész önmarcangoló, de a magyar történelem tragikus pillanatait reálisan értékelő tanulmányában a világtörténelemben egyedülállónak minősíti azt a helyzetet, amelybe Magyarországot az uralkodó osztály és a háború végén az uralkodó csőcselék belerántotta. Ennek következtében az ország felszabadulása csak a magyar fegyveres erők teljes vereségével volt elérhető, ez volt a feltétele! Mert a felszabadító harcok során nem csupán az Észak- Erdélyben, a Tiszántúlon a kárpáti fronton, a Dunántúlon beásott náci hadosztályokat kellett megsemmisíteni, ugyanis a Vörös Hadsereg a háború kegyetlen törvényei szerint arra kényszerült, hogy a „végső kitartásra“ utasított magyar sereget is tönkreverje. Aligha valószinú, hogy a szive sugallatára hallgató nemesmedvesi egyházfi ezt a gondolatot is végigjárta volna. Ám megégett valamit abból, hogy itt most valaminek vége szakad, itt most valami talán elkezdődik. Pedig - és erről hiteles értesülések vannak - a Szálasi-országrész népe alig-alig értesült a legfrissebb eseményekről. Tilos volt a külföldi rádiók hallgatása - később be kellett szolgáltatni minden készüléket. Groteszk fintora a történelemnek, hogy a legtájékozottab- bak azok voltak, akik kétszeresen is raboknak számítottak. A sopronkőhidai fegyházban raboskodó kommunista, szociáldemokrata és más ellenzéki raboknak - akik között halálra Ítélt, de kegyelmet nyert horthyis- ta tábornokok is voltak — sokkal jobb értesüléseik voltak, mint rabtartóiknak. Ők konspirativ módon beszereztek, szakértelmüknél fogva barkácsoltak olyan vevőkészülékeket, amelyekből megismerhették Moszkva és London híreit, értékelhették, elemezhették a felszabadult magyar országrészek helyzetét. Ók tudhatták igazán, mi történt. Nekik volt rádiójuk, de nem volt harangjuk. Ók hallhatták, mi történt. Mi azonban most azokat idézzük, akik látták is a felszabadulás eseményeit, részesei voltak a harcoknak, formálói a sorsnak. A sztálingrádi és kurszki péncéloscsa- ta után a debreceni tankcsatát tartják a második világháború legtöbb harckocsit mozgató összecsapásának. Az utókor dolga látszólag könnyű: nézi a végeredményt megállapítja az egyértelmű szovjet győzelmet, és konstatálja, hogy az teljes összhangban volt a negyvennégyes esztendő általános tendenciájával, amelyet a szövetségesek egyértelmű fölényének kialakulása jellemzett. A páncéloscsata tíz napon át tartott, s ahogy a hadijelentések manapság.jelle- meznék: egy ideig váltakozó szerencsével. A német ellentámadás nagy szovjet seregtesteket is bekerített, ezek azonban - felrúgva a hadviselés soha sem túl merev normáit - nem próbálkoztak kitöréssel, hanem védelemre berendezkedve, szívós harcokat folytatva, magabiztosan várták a felmentő seregeket. Ezzel jelentős német alakulatokat kötöttek le. Egyúttal bekerítették és bekerítéssel fenyegették a német és magyar alakulatokat, mert a Vörös Hadsereg a debreceni harcok napjaiban 170 kilométerre megközelítette a fővárost. A debreceni Déri Múzeum igazgatója így emlékezik vissza: Október 17 kedd. Az oroszok a várost kelet és nyugat felől körülzárták. A német katonai parancsnokság megkezdte a hadiüzemek, malmok, raktárak, vasúti és postai berendezések robbantását. Az István gőzmalom elpusztítását is előkészítették. Az óriási dörejjel levegőbe repült és égő vagongyár fekete füstjét a szél a Nagyerdő felé viszi... A visszavonuló csapatok fosztogatnak." Révész Imre református püspök Így ir a felszabadítókról: ,,A közkatonától a tábornokig, nem mint valami betanult leckét, hanem mint egy mély, őszinte közösségi tudat és akarat megnyilvánulását ismételgetik új meg új változatban: »Mi nem hódítani jöttünk. Mi segíteni akarunk a dolgozó magyar népnek, hogy történelme folyamán legelőször valódi szabadsághoz, függetlenséghez, öntörvényű nemzeti, állami léthez jusson.«" A szegedi levéltárban őrzik az úgynevezett ,.makói dossziét". Ebben található a város vezetőjének feljegyzése arról a látogatásról, amelyet a szovjet parancsnoknál tett. Az első felszabadult magyar város képviselője arra a következtetésre jutott, hogy „a Vörös Hadsereg nem szándékozik Magyarország függetlenségét elvenni, az ország belügyei- be beavatkozni, a népi pártok működését megakadályozni, csupán az a kívánsága, hogy a kommunista párt működése ne gátoltassék...“ Ezzel egybehangzik a hódmezővárosi levéltár egyik dokumentuma, amelynek szerzője megállapította: ,,A (szovjet) tábornok a város autonómiájára bízta, hogy olyan bírót válasz- szón, aki megfelel a városnak." A részben felszabadult országban, a romokon, a romok között megkezdődött az élet, a pártélet. Először Debrecenben - az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az ideiglenes kormány székhelyén - bontottak zászlót a pártok, majd a pártközpontok lassan átkerültek a felszabadult Budapestre. Az élet új keretek közt, koalíciós alapokon mozgott. Humoros epizódjai is voltak ezeknek a napoknak! Riporteri jegyzetfüzetemben őrzöm a dormándi köfaragómester, Bánfi Imre visszaemlékezését. A tizenkilces kommunista, aki végigjárta a csendőri kínzókamrák poklát, egy szép napon „behívót" kapott a megyei párttitkárhoz.- A falutokban is meg kellene szervezni a kommunista pártot - mondta neki. _ - Rád gondoltunk. Bánfi mester hazabiciklizett, és egy héttel később, már azt jelenthette: dolgozik a pártszervezet. Aztán újra behívták Egerbe, és emlékeztették arra, hogy a faluban még nincsen szociáldemokrata párt, pedig ez a párt szövetségben van a kommunistákkal. A kőfaragó értett a szóból, megszervezte a szocdempártot is. A folytatás olyan, mint egy fanyarhangú magyar anekdota: a tekintélyes kisiparost újra beinvitálták Egerbe.- Akkor már kissé ingerült voltam, s mielőtt bármit mondhattak volna, én kérdeztem: még milyen párt hiányzik a faluban? Kissé röstellkedve mondták, hogy a baloldali Parasztpártra gondoltak, meg persze rám, hogy azt is megszervezhetném. Nem vesztettem el a humorérzékemet, mondtam, hogy a jövő héten nem érek rá bejönni, s ha lenne még valami megbízatás, egy füst alatt azt is mondják el. Nem kérették magukat, csak kibökték, hogy a Kisgazda Párt megszervezésére is előbb-utóbb megérik a helyzet, jó lesz már előre gondolni arra is. A helyzet persze korántsem volt ennyire kedélyes! Az ideiglenes kormány megkötötte a fegyverszünetet a Szovjetunióval, hadat üzent a náci Németországnak, és hozzáfogott az antifasiszta harcra kész magyar hadsereg megszervezéséhez. A nép is érezte az idők szavát: még a földreformtörvény meghirdetése előtt- spontán népítélettel - hozzáfogott a nagybirtokrendszer felszámolásához. Nem késett soká a földreformtörvény sem: Magyarországon még folytak a harcok, Székesfehérvár még néhányszor gazdát cserélt, a Vörös Hadsereg ideiglenesen még Esztergom feladására kényszerült, amikor az új, immár népképviseleti szervek kidolgozták és elfogadták a földreformtörvényt. Hatszázezer nincstelen jutott földhöz, és az ország néhány falujában, pusztáján a volt cselédek már a földosztás pillanatában a szocialista utat választották: szövetkezetét alakítottak. Nem lehet eléggé ismételni: közben még folyt a harc. Magyarország hadszíntér volt. Az ország nyugati felén még akasztottak azért, ami a keleti részeken becsület és tisztesség dolgának számított. A sopronkőhidai fegyházban egymás mellett raboskodott Rajk László, az illegális kommunista mozgalom egyik vezetője, és Hardy altábornagy, aki annakidején Horthy Miklós ellenforradalmárait vízi úton fuvarozta Budapest felé. És ott sínylődött a Magyar Nemzeti Felszabadító Bizottság elnöke, Bajcsi-Zsitinszky Endre, aki ugyancsak a szegedi ellenforradalmároktól jutott el a nácik elleni fegyveres harc vállalásáig és a bitófáig. Ott volt a halálraítélt Almásy Pál alezredes, aki akkor került a fasiszta pribékek kezére, amikor árulás folytán rajtaütöttek a katonai ellenállás szervezkedő csoportján. A harcok részletei jól ismertek. Talán érdemes inkább arra emlékeztetni, hogy azokban az időkben - a felszabadító küzdelem napjaiban - mi számított eseménynek. A Népszava 1945. február 23-i száma megörökíti egy sajátos esküvő eseményeit. Két fiatal, 800 métert kúszva,, bukdácsolva, golyózáporban jutott el az anyakönyvvezetőhöz, aki éppen az óvóhelyen dekkolt: szerencsére magával vitte a matrikulát is. Ám a fiataloknál nem volt az akkori törvények szerint elengedhetetlen tisztorvosi bizonylat. De az óvóhely szolidáris népe addig kérlelte a tisztviselőt, amig eltekintett ettől a formaságtól. Két tanú is jelentkezett - még az esküvői ebéden is részt akartak venni Ám amikor kiderült, hogy ezt néhány száz méterrel odébb tartják abból, ami éppen még maradt, elment az étvágyuk... A felszabadulás folyamatában, de főként a felszabadulás után az ország meghatározó befolyású ereje a kommunista párt lett. A pártnak volt meggyőző és optimizmust sugárzó programja: ez volt az alapja annak, hogy a vezetés, a nagyobb politikai befolyás mindinkább a munkásosztály kezébe került. De a indulás — az indítás - nagyon nehéz volt! A legfrissebb magyar kutatások szerint az ország lakosságának tíz százalékát elveszítette! Ez 953 842 főnyi „hiányt“ jelent. Ha a számításból nem hagyjuk ki azt a veszteséget, amely a különböző döntésekkel, úgynevezett „országgyarapítási akciókkal“ megnagyobbodott terület lakosságát érte, akkor ez a szám: 1 millió 430 ezer. Ez volt az ára az ellenforradalmi Horthy-rendszer kalandorpolitikájának s a Szálasi-rezsim „totá- -lis mozgósításának“, annak, hogy az uralkodó osztályok még 1944-ben is képtelenek voltak az egyetlen helyes következtetés levonására, arra, hogy szakítsanak és szembeforduljanak a náci Németországgal. Ezt a szembefordulást a közeli múlttal és azzal, ami akadálynak megmaradt az ezer évből, az új, a népi Magyaroszág vállalta magára - és teljesítette. Akkor, amikor megragadta a történelmi lehetőséget, amit a Szovjetunió felszabadító harca és győzelme teremtett meg. A kis országok népeit, gondolkodóit, politikusait és a mindenkori közvéleményt szinte törvényszerűen megkísérti két szélsőség. Az egyiknek a képviselői lebecsülik a kis ország lehetőségeit, felelősségét, teljesítményét, s úgy tartják, hogy az ország, a nép a mindekori események egyszerű kiszolgáltatottja. A másik szélsőség hívei nagyobb felelősséget vesznek magukra, mint amit rájuk rótt a történelem. Közhelyet mondanánk, ha azt állítanánk, hogy az igazság valahol a kettő között van. Mert sokkal fontosabb dolog mindkettőnél: felmérni, mérlegelni, reálisan értékelni a tényeket, a lehetőségeket. Ezt akkor sem könnyű megtenni, ha közben, nagyszabású történelmi erők közreműködésével, aktív és áldozatos tevékenységével gyökeresen megváltoztak a viszonyok, s az ország - régebbi sorsához nem hasonlíthatóan - jobb, nagyszerűbb útra lépett. Sorsa megfordult, belső és külső erővonalai összhangba kerültek a társadalmi-politikai haladás fő áramlatával. KRAJCZÁR IMRE Budapest 1945: a szovjet katonák minden utcáért ádázküzdelmet vívtak. (Archív felvétel) 1985. IV. 5. H/mmio mm nmem
