Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-22 / 8. szám
ovjet-Oroszország volt az első ország, amely 66 esztendővel ezelőtt elismerte Afganisztán függetlenségét, közvetlenül az után, hogy az utóbbi megszabadult a brit gyarmati uralom alól. A Szovjetunió azóta egyfolytában támogatást nyújt az országnak, segíti iparának, úthálózatának kiépítésében, szakemberek képzésében és abban, hogy leküzdhesse az örökölt kulturális elmaradottságot. A támogatás fontos elemének tekintik az afgánok, hogy korlátozott számban szovjet katonaság tartózkodik országukban. Karmai kormányának kérésére érkeztek öt esztendeje, hogy közreműködjenek az ellenforradalom támadásának visszaverésében. Világszerte sokat beszéltek és Írtak az úgynevezett dusman-alakulatokról, amelyeket Pakisztánban fegyvereztek föl és képeztek ki, hogy az Afgán Demokratikus Köztársaság ellen vessék őket harcba. Attól függően, hogy valamely tájékoztatási orgánumnak milyen a politikai színezete, hol bátor hadfiaknak tüntetik fel őket, akik az iszlám védelmezői, hol pedig úgy mutatják be őket, mint idegen zsoldba szegődött ízig-vérig banditákat. A két ábrázolás közül az igazsághoz az utóbbi áll közelebb. Az USA kormánya hivatalos pártfogásban részesíti őket, s több mint egymilliárd dollárt költött már rájuk. Reagan elnök „bátor szabadsághösöknek“ titulálta őket egy ízben, s hogy ez mit jelent, lemérhető tetteiken. Rajtaütéseik nyomán lárigbaborult és elpusztult az Afgán Demokratikus Köztársaságban minden második iskola, használhatatlanná vált a hírközlési hálózat háromnegyede, az állami gépkocsipark egyötöde, s igen sok üzemet és erőművet is megrongáltak. A terrortámadások okozta kár teljes összege több mint 35 milliárd afgánira rúg. Ez körülbelül fele annyi pénz, mint amennyit a demokratikus köztársaságot létrehozó 1978-as áprilisi forradalmat megelőző húsz évben az ország fejlesztésére költöttek. Jurij Ivanov írja a Komszomolszkaja Pravdában: Kenyérszállítás fegyveres kísérettel Uruzkan tartományban, az ország középső részén a dusmanok megakadályozták, hogy egész sor településre eljussanak az élelmiszerszállítmányok. Az ottani lakosok keserves választás elé kerültek: vagy a banditák mellé állnak és szembefordulnak az új hatalommal, vagy vállalják az éhhalált. Amikor a tartományi központban értesültek a helyzetről, a hatóságok úgy határoztak, hogy élelmiszerszáltitó konvojt szerveznek, és áttörik az ostromgyürüt. Hegyi utakon lehetett csak megközelíteni az Ínséget szenvedő településeket, amelyek vagy háromszáz kilométerre vannak a tartományi központtól. Az út néhol elkeskenyedik, s ott az ellenség állt lesben. Kitérni egy ilyen orvtámadás elöl éppúgy lehetetlenség, mint ahogy fedezéket is hasztalan keresni ott. Ráadásul az utat alá is aknázták. Ez volt az oka, hogy a békés, élelmi- szerszállitó konvoj mellé afgán katonai alakulatot adtak, s a helyi hatóságok kifejezett kérésére a Tátra teherautók karavánjához Csernozsukov százados parancsnoksága alatt gépesített gyalogos egység is csatlakozott. Hosszan, jó pár száz méterre elhúzódó sorban haladtak egymás után a nehéz teherautók. A helyi autógyárból toborozták vezetőiket, kemény, szótlan férfi mindahány. Az urazkaniak általában meglehetősen szűkszavú emberek, de ezek a sofőrök még náluk is hallgatagabbak voltak, akárcsak azok a hegyilakók, akiket a dusmanok szorongattak. A páncélos éket Csernozsukov vezette. Az ö járműve ment elöl. Egyenletesen haladtak, monoton hangon duruzsoltak a motorok, álmosítóan, akaratlanul is álomba ringatóan. Ám mielőtt átlépték volna egy-egy útmenti település határát, a százados minden esetben megálljt parancsolt, és távcsövén hosszan tanulmányozta az utat, a útmenti sziklaperemet, a tájat, a telep gyanúsan kihalt utcáit. Felderitöket küldött előre, de azok alig érték el az egyik falu legszélső házait, fentröl, a sziklák közül lövések dördültek el. Jól sejtette, az ellenség valóban lesben állt. A teendő katonai szempontból kézenfekvő volt. Ha meg akarja óvni az éhezőknek kenyeret szállító autóoszlopot, akkor magára kell vonnia a tüzet, s míg öt lövik, közben a konvoj átcsúszik a szurdokon. Csernozsukov elindította saját katonáit és az afgánokat, s a legnagyobb sebességgel tört előre az üres faluig, hogy közben mozgó célpontul szolgáljon. Noha köröskörül lőtték, mégis úgy irányította embereit, hogy minél kevesebb legyen a veszteség, és minél gyorsabban el tudják hallgattatni az ellenséges tüzelést. A sziklahasadékban lapultak a dusmanok, és felülről árasztották el tűzzel a konvojt. Előnyös helyzetben voltak, s ettől az előnytől csak úgy lehetett megfosztani őket, hogy Csernozsukov emberei a fejük fölé tudnak lopakodni, és onnét teszik ártalmatlanná a lesipuská- sokat. Csakhogy olyan meredély magasodott előttük, amit nemhogy ellenséges tűzben, de még békés kiránduláson sem egykönnyen másztak volna meg. Szemvillanásnyi idő alatt futottak egyik sziklától a másikig, és futtában tüzeltek. A. dusmanok tüstént átlátták, mi a manőver célja, abbahagyták az út lövését, és átirányították tüzüket a bátor csoportra, amely a sziklafalat indult ostromolni. Csernozsukov egy mélyedésben hasalt, alig öt lépésnyire tőle kezdődött a holttér, ahová fentről már nem lehetett belőni. Ő volt az első, az ellenség fegyverei mindenfelől őt keresték, őt próbálták eltalálni. A kis csapat villámgyorsan át- száguldott a tűzfüggönyön, túljutott e néhány méternyi életveszélyes sávon. Erre a dusmanok tüzet szüntettek, és sietve visszavonultak. Nem ez volt az egyetlen ütközet, amelyre a háromszáz kilométeres úton rákényszerültek. De aztán, egy szoros után végre feltűnt előttük Demravut, az ostromgyürűbe fogott falvak közül az első. Az egész lakosság kicsődült az utcákra, hogy köszöntse a felmentő sereget. Egyszerűen leírhatatlan volt az öröm, amellyel a félelemtől és éhezéstől meggyötört emberek a konvojt fogadták. A gyerekek lelkesült kiáltozás közepette kapaszkodtak föl a teherautókra és a páncélautókra. A feladatot sikerrel megoldották. Egy falu megállta a -helyét a harcban, amely az új életért indult, nem engedett a zsarolásnak. S ebben szovjet katonáknak is szerepük volt. Leonyid Zolotarevszkij Írja a Druzsba Narodov című folyóiratban: Titkolni való ünnep Elza Azvalinak nagy kék szemei vannak, magasra fésült sötét haja és csodálatosan tisztán, kifejezően beszél oroszul. Imádja a gyerekeket, s velük is foglalkozik, az a dolga Afganisztánban. Tizenhét éve ment férjhez egy afgán orvostanhallgatóhoz, aki a Szovjetunióban volt aspiráns. A férj ma a kabuli orvosi egyetem prorektora, s ő, Elza, az első afganisztáni úttörőházban, Kabulban dolgozik. Énekre és táncra tanítja az afgán kicsinyeket. ,,A tánc nagyon könnyen megy nekik - mondja -, hiszen ennek itt mély hagyományai vannak, és hozzátartozik a családi szokásokhoz. Az éneklés már bajosabb. Afganisztánban azelőtt senki nem irt gyerekdalokat.“ Elza Azvali úttörői valóban úttörők, Afganisztánban előttük nem létezett ilyesmi, talán ők az elsők, akik ennek a szervezetnek a tagjai lettek. Rendszeresen sportolnak, és gondjuk van arra is, hogy egészségesen töltsék szabadidejüket. Az államtól kapnak vörös-kék egyenruhát, mely tréningruhára emlékeztet, és egyforma nemzeti színű nyakkendőt viselnek valamennyien. Az egyenruhát csak ünnepi alkalmakkor öltik magukra, például, ha hangversenyre mennek, vagy ha az Úttörőpalotában gyűlnek egybe. Különben soha nem viselik. Először is azért, mert úttörőöltözékben járni veszedelmes. Az ilyen gyerekekre, de a szüleikre is utaznak a dusmanok, ki vannak téve zaklatásnak, merényletnek. Másodszor, egy ilyen elegáns ruhát mégsem lehet állandóan hordani, ez nem hétköznapi viselet. Az első afgán úttörők mind szegény szülők gyermekei. Az afgánoknál a szegénység ott kezdődik, hogy tízen is laknak, ha nem többen, egyetlen szobában, gyerekek, szülők és nagyszülők együtt. A lakás sokszor nem más, mint sziklafalhoz tapasztott vályog-kalyiba. Bútoruk rendszerint egyáltalán nincs, se vízvezeték, se csatornázás. Ritka épület az, amelybe be van vezetve a villany. Csak télviz idején fűtenek, de akkor sem mindenütt, a tűzifa legalább olyan drága, mint a liszt. Az ilyen helyzetben levő családok gyermekei számára pirosbetüs ünnep, ha elmennek az Úttörőpalotába. Márcsak azért is, mert ilyen szépen felöltözhetnek, táncolhatnak és elfeledhetik nyomorúságos otthonukat. A foglalkozások hivatalos rendjét úgy állítják össze, hogy a gyerekek hetente kétszer jönnek össze az Úttörőpalotában. De sokan minden nap ott vannak. ,,A tanulásban ez egyáltalán nem hátráltatja őket, sót - mondja Elza Azvali.- Tanítóik és szüleik egybehangzóan állítják, hogy amióta ide járnak, sokkal szorgalmasabbak, mint voltak annak előtte, hogy felépült az Úttörőpalota.“ Voltaképpen nem is építették. Kabul főutcájától nem messze állt egy épület, amely korábban valamiféle kormányzati célokat szolgált, de évek óta nem használták semmire. Az Afganisztáni Demokratikus Ifjúsági Szövetség (ADISZ) vette gondjaiba az épületet, tataroztatta, és átadta az úttörőknek. Az ifjúsági szövetség tagjai, szovjet katonák, meg akik megörültek a gondolatnak, hogy úttörőpalotát kapnak a gyerekek, közösen végezték a felújítást. De még maguk a gyerekek is segédkeztek, csináltak mindent, amit csak tudtak. Gyermeki őszinteséggel vonzódtak a zöld egyenruhás szovjet legényekhez, s még ma is gyakorta látogatják őket egységeiknél, és adnak műsort nekik. ..Nagyon szeretnek ott minket és mindig szívesen fogadnak - mondja Elza Azvali. - De van egy probléma: vigyázni kell, nehogy avatatlanok megtudják, hová készülünk. Mindig más úton megyünk, és mindig más autón. Mert különben. . . “- s széttárja karjait. így is pontosan megértem, mit jelent a „különben“. Amikor a dusmanok alakulatai betörnek Afganisztánba, kegyetlenség és kíméletlenség az állandó kísérőjük. Véres háborút viselnek, nem kegyelmeznek sem asszonynak, sem gyereknek. Halál az erőd tövében Loszev hadnaggyal, az orosz tolmácscsal egy határmenti erdőben hozott össze a sors. A határ túloldaláról oda látszott a pakisztániak megfigyelő állása. Helikopterünkből kilépve a távolban két alakot pillantottunk meg. Felénk, terepszín egyenruhás tisztek felé tartottak. Az idősebb, a marcona, olajosképű Halik őrnagy, az afgán határörs parancsnoka. A másik, fehérbőrű, világosszemű szláv - ő Loszev. Úgy került ide a határra, hogy szovjet katonai erősítést kértek az afgánok, s ő is köztük volt. Néhány napot töltöttem el az afgán határőrök körében, s már második napon összebarátkoztam a hadnaggyal, aki mellesleg a földim volt. A harmadik napon riadóztatták az egységet. A pakisztáni oldalról körülbelül ezer főnyi banda közelítette meg a határt. Dusmanok zárták körül az országutat, és előkészületeket tettek, hogy megtámadják erődítményünket, amelyet egy régi erdőben rendeztünk be. Bonyolult helyzetbe kerültünk, s engem rögtön Kabulba küldtek. Mielőtt beszálltam volna a helikopterbe, hosszan rázogattuk Loszevval egymás kezét, s megfogadtuk, hogy Moszkvában majd telefonon keressük egymást, feltétlenül találkozunk. De a sors másként akarta. Tíz nappal később Loszev elesett. Utóbb tudtam meg, mi is történt vele. A dusmanok előretolt éke elvágta az utat, amely az erődítményt a gyalogsági parancsnoksággal kötötte össze. Halikkal rádión közölték, hogy erősítést indítanak útnak. De azt a parancsot kapta, hogy vegye fel a harcot a banditákkal, kösse le erőiket. Az őrnagy páncélozott gépjármüvekre ültette járőreinek nagy részét, és egy váratlan pillanatban megpróbált kitörni az erődből. A próbálkozást siker koronázta, de Halikot nem hagyta nyugodni az a gondolat, hogy a banda rajtaüthet azokon, akik az erdőben maradtak. Alakulatából négy páncélozott jármüvet visszafordított, az elsőben ő maga ült Loszevval, és a legnagyobb sebességgel elindultak oda, ahonnét jöttek: az erőd felé. Egy keskeny erdős szurdokon kellett keresztülhaladniok, s a sziklás hegyoldalból tankelháritó aknatüzet zúdítottak rájuk. Halik járműve kigyulladt, az őrnagy halálos sebet kapott. Még mielőtt elvesztette volna eszméletét, azt a parancsot adta Loszevnak, hogy lévén a közelben ő az egyetlen tiszt, vegye át a parancsnokságot, siessen a többiekhez, szervezze meg a védekezést és tartson ki, míg a felmentő csapat meg nem érkezik. Az afgán katonák kiugráltak a jármüvekből, fedezéket kerestek az útmenti sziklák között, tűzzel árasztották el a hegyoldalt, hogy az aknászok a földhöz szegeződtek. A hadnagy ekkor megpróbálta kiemelni a lángoló páncélkocsiból a haldokló őrnagyot, vagy legalább az iratait szerette volna kimenteni Ebben a pillanatban az eltalált járműben felrobbant a lőszer, és Loszev nyomban meghalt. Mélyen az emlékezetembe vésődtek azok a szavak, amelyeket ott, a határszéli erdőben Halik őrnagytól hallottam: ,,Higgye el nekem, az afgánok született harcosok. A forradalmat végeredményben nem a fegyverek, hanem a meggyőződés ereje vitte diadalra. De a dusmanok támadásait csak egy módon lehet elhárítani: mégpedig úgy, hogy a határmenti településeket szembe fordítjuk velük, mindet, kivétel nélkül. A falusi lakosság jobbik felének ellenszenvesek a bandák, az emberek békében szeretnének élni. A dusmanok terrorcselekedetekkel tartják a markukban őket, túszokat szednek, legyilkolják az asszonyokat és a gyerekeket. A békés munka gondjaiból ki se látszunk, mégis egyre nagyobb erőket kell mozgósítanunk a harcra ellenük. Ebből következik, hogy aki segíti harcunkat, az mind forradalmunk barátja. Azok közül való, akiket a bajban ismer meg igazán az ember. Remélem, most már világosabban látja, mi az én személyes álláspontom azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy szovjet katonai egységek tartózkodnak Afganisztánban. “ (A Szputnyik decemberi számából) MBTW ÚJSÁGÍRÓK HELYSZÍNI TUDÓSÍTÁSAI
