Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-02-15 / 7. szám
>er ze era ól, ha iót ia5Zes 3lŐ án élni, íár ire .mi toDe or, lés de és an lyha 301 int ró, leél, <at jealjó én 3ŐI a“! ad, kel lás az otótt 301 ZÓ, m. re, iák T„ íéay, inaik 3tt, >lta Ija, idén zí- i el dni I?“ ve, : le ról ^k- Inis /ógyítása nem is olyan nehez feladat. Valamilyen vegyszer okozhatja a kiütéseket, vagy allergiás valamire, mondjuk szénára, virágra, mosóporra, narancsra. Sok száz lehetőség állhat fenn, de majd szúrópróbát végzünk, s hamarosan kiderítjük, hogy mire érzékeny a szervezete.- Igen, igen, azt hiszem így van ez rendjén, csakhogy az ilyen kísérlet nálam felesleges. Én ugyanis azt gondolom, hogy...- No csak! - szakította félbe öt az ORVOS, s csodálkozva tolta homlokára a szemüveget.- Nézze doktor úr - folytatta aztán a BETEG -, tudom, hogy furcsának találja majd amit mondok, jómagam is csodálkozom az összefüggéseken, de attól a pillanattól kezdve, hogy a barátom házából hazaérkeztem, én egyfolytában viszketek. Pedig nem időztem nála sokat, talán csak félórát. Ah, még Jókai Lajos annyit se, csupán néhány percet. De tessék elképzelni, hogy köröttem drága, gyönyörű bútorok, a szőnyegben bokáig süppedek, a mennyezetről többkilós kristálycsillár zúdítja a fényt, s a hall közepén szökőkút lövell a magasba. Néhány eredeti olajfestmény is tündökölt a falon, az akváriumban aranyhalak ficánkoltak, mindez álomszép. A tisztaság, a pompa szinte kifejezhetetlen. Mégis, azóta ingerel a ruha, s perzsel a szék, melyre a fenekem ráteszem.- Különös, különös - ismételte többször is, elmélyülten az ORVOS. - Persze nem jelenti, hogy nincs segítség, hogy a gyógyítás eleve reménytelen. Nem, erről szó sincs. Mi megtaláljuk a megfelelő gyógymódot, egész biztos, csak tessék leülni, s helyezze magát kényelembe. - Aztán az ORVOS is leült, közelebb húzta a széket, felemelt egy fehér ceruzát.- Látja ezt, - kérdezte.- Látom - bólintott rá a BETEG.-Akkor ezentúl csak erre a ceruzára figyeljen. - Aztán hosszú csend következett. Csak a ceruza függött rezzenéstelen me- mentóként, mintha örök mozdulatlanságra lenne ítélve. Ám később mintha mégis megmozdult volna, alig észrevehetően, s a BETEG tekintetét is megbillentette. Aztán egyre merészebben, egyre feltűnőbben, hol balra, hol jobbra, fölfelé s lefelé, néha meg másodpercekig állt mereven egy helyben. Ez volt a legkínosabb helyzet. A BETEG ilyenkor úgy érezte, hogy nem bírja tovább ezt a merev farkasszemet, s már nyúlt is a zsebkendőért, ám ekkor megmozdult a ceruza, majd egy felszólítás is elhangzott. s ■ KBtíOJi- Ne csak a ceruzát figyelje, emelje a kezét is! - A kezét, hallja! - S a kéz lassacskán megmozdult.- Magasabbra, magasabbra! Érzi, hogy milyen könnyű a keze? Annyira könnyú, hogy már lebeg. A ceruzát is figyelje! Lebeg a keze... lebeg a keze! Most már a keze után menjen, érti... a keze után! Nem tudni, hogy hányszor ismétlődtek ezek a felszólítások, de talán a huszonötödiknél már érezhető volt, amint az orvosi szék fokozatosan karmesteri pódiummá alakul át, amikor egyetlen jelre száz vonó röppen fel, s ha kell, ugyanannyi húr némul meg. A fehér ceruza aztán eltűnt, de a BETEG ekkor már önmagával nézett farkasszemet, majd feltekintett az új, aranyozott égre s elhatározta, hogy megépíti élete fömüvét, egy harmincötször tizenkét méteres fóliasátrat. 3. Kedves kertész barátaim! Azt hiszem felesleges vállalkozás lenne bármelyikötöknek is magyaráznom, hogy a piacon elsőnek lenni micsoda pompás érzés, micsoda remek dolog. Hát akad-e olyan szerencsétlen balfácán ebben a bonyolult világban, aki ne örülne az ilyesfajta sikerélménynek, s akit az elsőség szele még soha meg nem legyintett?! Persze, hogy nem, ezért kár volna erről beszélnem. Az igaz, hogy egyelőre sorompó van előttem, de a sorompó hamarosan felnyílik, s akkor én nyugodt, megdi- csőült arccal elsőként berobogok. Mert hát elsőnek lenni az, ugye, remek érzés, pompás dolog. Persze ezzel nem akarom azt mondani, hogy most már akármilyen selejtes vacakkal bemehetek. Nem. De mivel ma első vagyok, ezért én diktálom az iramot. Aztán hirtelen erős fény bökte meg a szemem. Az utca végéről autó kanyarodott, s csodák csodájára ott állt meg mellettem. Méghogy mellettem - hördültem fel mérgesen -, s először nem akartam hinni a szememnek. Egy kicsikét meg kellene villogtatni az ökleimet, ez világosan magyarázná a sorrendet, s már lendült is a karom. Ám ekkor mintha lasszót dobtak volna rám, a karom lehanyatlott, de helyette működni kezdtek az agysejtek. Hát, bárgyú kis történet nem vitatom. Ma már én is megmosolygom, de azért ne higgyék, hogy csak úgy dirr-durr, s az ember máris a célba veret. Nem, nem - ahhoz ismerni kell az utat is. A sorompókezelö barátságát például egy liter valódi barackpálinkáért nyertem el. Miután barátságunknak eme szilárd alapkövét a zsebébe csúsztattam, elmondhatom, hogy a gondos díszkíséret után, egy kopott, lényegtelennek látszó kapu előtt álltam meg. - Uram! - s közben meghajolt - bármikor jöhet, a kiskapu ön előtt nyitva van. Nem tagadom, a dolgok neheze még csak ezután következett, de ha nehézségre gondolok, akkor csakis az alapkő miatt. A főnöknél ugyanis borítékolni kellett. Persze megérte, hisz a ládába egy-két selejtet is becsempészhetek. 4. Már megint itt vagyok ebben.a nyomorult, bűzös kórteremben. Körülöttem csomó ember, toporognak, krákognak és szemetelnek. Nekik vajon mi bajuk? - tettem föl a kérdést, de az arcom közömbös maradt, önkéntelenül is a saját problémám foglalkoztatott... Persze, egyszerűbb lenne ezt is elodázni, nem töprengeni, vagy a fület betömni és bambán átnézni a problémák felett. De tovább nem halogatom s bevallom, hogy egy BOGÁR már hetek óta itt köröz a fejem felett. Eleinte nagy átmérőjű köröket írt le, de már távolról felismertem a szándékát, s nagyon jól tudtam, hogy mit követel. Régi ismerősöm, de mégis megrendülve vetettem meg a lábamat, mert a találkozás lehetősége félelemmel töltött el. Azelőtt ilyen aggodalmaim nem voltak. - Mikor a fejem fölött körözött, és már nem bírtam elviselni a zümmögést, behívtam a szobámba, s beszélgettem neki az embere kről, az igazságról, egyszóval, mikor mi érdekelte. Ha láttam, hogy nem sikerült teljesen meggyőznöm, ilyenkor verssel kedveskedtem neki. Arról, hogy tartalmasak voltak-e az elmélkedéseim, most nem beszélek, de tény, hogy az ilyen találkozások után pár napra nyugton hagyott, s elrepült. De tessék, most megint itt van! Pedig nincs rá időm. Én érthetően megmondtam, hogy a kapcsolatunknak vége, s hogy ezentúl az időt és minden erőmet a fóliázásnak szentelem. Igaz, megállapodást nem kötöttünk, de ettől függetlenül megérthetné, hogy nem vagyok gyerek már és az ilyen terefe- réknek egyszer és mindenkorra befellegzett. Mert nekem céljaim vannak. Igen, céljaim! Reggel, ha felébredek, lábamat az ágyról párducbőrre teszem le. A fürdőszobáig ugyan hiányzik még egy-két darab, de egy BOGÁR nem akadályozhat meg a beszerzésben. Persze, tanácsoltak egyszerűbb megoldást is. Sokan azt állították, hogy a nutriaprém is egész jól mutat. No, de kérem - tiltakoztam én -, a nutria az egy közönséges féreg, amit bárki, bármilyen ólban tenyészthet. Hogy jönne ez ide! Sajnos, hiába beszéltem neki minderről - úgy látszik, sosem ért meg engem. Szerintem ö egy süket, értetlen fafej, aki csak mosolyog mindezen, s rója a köröket, mintha mi sem történt volna. No, de egyszer aztán dühömben előkaptam a vodkás üveget, s ekkor bizony megugrott hirtelen. Sajnos csak egy időre. Ma már munkaközben is felvillantja magát a szemtelen, estére aztán egyre közelebb merészkedik, míg végre arra ébredek, hogy a homlokomon kapirgál. S lehet így élni? Ez az állandó zümmögés és körözés lassan tönkre tesz. Azt hiszem, azt a BOGARAT mégiscsak közelebb kellene engedni, simogatni és ismét verssel kedveskedni neki. Csak hát remeg a kezem. Ma már ott tartok, hogy még egy csigabigát se tudnék leállítani. 5. Igen, már csak az hiányozna, egy szép, többmázsás atombomba. Az lenne ám a teljes megdicsőülés! Kézenfekvő lett volna a rádiót a víz alá nyomni, de szerencsére úgy éreztem, hogy ettől okosabb tennivalóm is akad. Kiléptem a fürdőkádból, s a törülközést gyorsan elvégeztem. Utána bebújtam a köpenyembe, majd egy öblös fotel mélyére vetettem magám. Szerettem volna bölcs és mélyrelátó lenni, elemeire szedni a hallottakat, de a hír mégiscsak a maga rideg és megmásíthatatlan valóságával kukorékolt az agyamba. Hosszú percek teltek el így. Aztán lassacskán valami mégis felderengett. Egy fúrótorony magasodott a sivatag közepén, s harapta a földet egyenletes duruzsclással. Odébb már sárga csőkígyók tekeredtek a sárga homokban, s csillogó fémtestük a horizont torkában enyészett el. íme, folyik az olaj, s micsoda látvány - ámultam elképedve! Innen a pénz is ömlik, az biztos. Aztán a sejk felé fordultam, kissé mereven, de azért barátságos arccal. Ide figyelj! - s még mosolyogtam is -, én egyszerű névtelen polgár vagyok, de ha meghallgatnál, egész biztos, hogy nem kérdeznék gyermeteg dolgokat. De így mit tegyek, mire gondoljak!? Tudod mit, beköpjük azt, hogy egyszerűen megteltek a svájci bankok, és nincs üres széf, ahol a pénzed elhelyezed. Vagy építs márványpalotát, arany trónnal, függőkertekkel s gyönyörködjél benne. Egy karlegyintéssel túlteszem rajta magam. Szóval mindent megbocsájtok, érted, mindent, csupán ez az óvóhely nem akar passzolni az agyamban, még akkor sem, ha szuperbiztosra van megépítve. Hát, minek ez neked? Nézd, én nem azért kérdezem, mert nekem nincs olajkutam. A várost többször is körbejártam, bekukkantottam minden kapualjba, bokorba, emberekkel is beszéltem, de senki sem tudta, hol van az a hely, s hogy kiket viszel majd oda. No, látod, ezt is titkolod előttem, s talán sose kapok választ, ha csak hirtelen be nem nősülök a rokonságodba. Nos, elfogadsz?! 6. Úgy pilinkélt a levegőben, akár a hópehely. Könnyedén, légiesen, szinte egy helyben, mint aki kedvező pillanatra vár. Már ez sem számít új fogságnak, de ha nem vigyázok, könnyen rám szállhat s a fogságába ejt. És akkor egy újabb álmatlan éjszaka?- Ám legyen - döntötte el hirtelen -, már belefáradtam az örökös ellenállásba, a bújócskába. Szállj rám, s tegyél velem, amit akarsz! így, eme szent elhatározással elméjét az éjszaka falára akasztotta, s békés reménységgel várta, hogy a BOGÁR mielőbb leemeli onnan. Aztán nem tudni, hogy meddig várt, meddig gyalogolt vagy küszködött. Egyszer csak csupasz, levelétvedlett fák sorakoztak előtte, melyeknek gallyai közt lengedezett a földből áradó hidegség. S ő itt állt megdermedve, a már-már holdbélinek tűnő tájon, mígnem egy magába roskadt, kísérteties alak libegett elő. „Vajon ki lehet?“ - villant át az agyán. Aztán elrejtőzött. Csak néhány másodpercig állhatott lesben, mert hamarosan rátört a felismerés.- Oh, hát ön az!? - s előlépett. - Bonjour, monsieur Gauguin! Már régóta várom ezt a találkozást. gtelen író zetrajza sonykabátot, Lava/íére-nyakkendőt, netán vállat verő hajat - az legalábbis gyanús. 6. Aki verskötetének ilyen címet ad, hogy: „Ibolyák“; aki novellakötetének ilyen címet ad, hogy: „A kakukkmadár és egyéb történetek“; aki regényének ilyen címet ad, hogy: „Badacsonyi Márton uram szerencséje' ’ - az csak tehetségtelen lehet. A jó írók ötletessége és jó ízlése már a műveik címében is megnyilatkozik. Mikszáth és Jókai címeire kell gondolni: „Páva a varjúval“, vagy: „Egy magyar nábob“. A tehetségteleniró még az alakjainak is szerencsétlen nevet ad, ha például így kezdődik egy novella: „Block megigazította monokliját, és így szólt Ságodinéhoz...“ - ezt már nem is kell tovább olvasni. 7. A tehetséges író időnként arról sóhajtozik, hogy milyen boldog lenne ő, ha nem kellene neki írnia. A tehetségte- len író alig várja, hogy otthagyhassa már havi ötven milliót jövedelmező cégvezetői !■■■ ■■ hí m m ■■ m ■ állását, s minden idejét „az irodalomnak szentelhesse“. (Ez a „szentelhesse" különösen kompromittáló egy kifejezés!) 8. A tehetséges író, amikor élete egyik legjobb művét átadja a szerkesztőnek, s az azt kérdi tőle: „Jó ez a novella?“ - így felel: „Nem tudom, tessék elolvasni, talán használható.“ A tehetségtelen író felelete ellenben így hangzik: „Meghiszem azt! Megeszem a fejemet, ha Gorkij Maxim tud ilyet írni, magunkról nem is szólva!“ 9. A tehetségtelen írónak mindig van pénze, a tehetségesnek ritkán. 10. A tehetséges írók majdnem mind nehezen, küszködve alkotnak, de a tehetségtelen írók kivétel nélkül játszi köny- nyedséggel ontják magukból a semmit, szükség esetén szedés alá gépbe diktálják vagy léniás kézírással kalligrafikusán írják. i 11. A tehetséges író így köszön: alá- szolgája - a tehetségtelen hangosan, vidáman kiáltja: van szerencsém! 12. A tehetséges író, ha beszélt például Molnár Ferenccel s elmeséli, hogy miről volt köztük szó, akkor így reprodukál: „Én azt mondtam Molnár Ferencnek, hogy...“ A tehetségtelen ellenben így: „Ekkor azt mondtam Molnárnak, nézd, kérlek, Feri.“ 1929 Normális esetben nem nyúlok az ütvefúró-géphez. A háztartáshoz tartozik; nem én akartam. Az én józan emberi értelmem azt mondja nekem: El a kezekkel! És én engedelmeskedem neki. Mostanában életünk folyása során a legkülönbözőbb hatásoknak vagyunk kitéve. Néhány nappal ezelőtt valaki azt mondta nekem: ,,Nem tudnád ezt a tükröt a folyosón felakasztani?“ Persze, hogy fel tudnám. Légiónyi a szögek száma, amiket a falba vertem, hogy képeket akasszak rájuk. Elismerem, hogy kis képek voltak, amelyekhez csak apró szegek kellettek - de azokból aztán rengeteg. A tükör viszont nagy és meglepően nehéz. Ehhez nem elég a szög, rémlett föl bennem, ide kampó kell. És azt - ennyit még én is tudok - be kell ékelni. E ponton a józan emberi értelemnek aktívnak kellett volna lennie. Ám az ördög tudja, mi volt vele. Másnaposság, a csillagok konstellációja, heveny nagyzási hóbort - tény, hogy elővettem az ütvefúró- gépet. Ellenzem az atomfegyverkezést. A józan emberi értelem minden érdekelt felet figyelmeztet: El a kezekkel! És akik nem másnaposak vagy nagyWolfram Siebeck Akár egy japán horrorfilmben zás/ hóbortban szenvedők, hallgatnak rá. Ám a véletlen akaratából, vagy ha olyan a csillagok konstellációja, elkövetkezhet a nap, hogy valaki utána nyúl. Egyszerűen azért, mert létezik ez a dolog... Mikor én az ütvefúró-géphez nyúltam, 14 óra 35 perc volt, sütött a nap és az Ammer-tavon szélcsend uralkodott. Hatvan másodperccel később öklöm- nyi lyukat fúrtam a falba, ahol a tükörnek kellett függenie, és amelyet tetőtől talpig fehér habarcspor borított. A nézőközönségem ujjongva lerohant a pincébe (egy kis különbség az atomcsapáshoz viszonyítva) és hozott nekem egy tubus ragasztót. A ragasztó régi volt; noha a tartalma még érezhetően folyékony, mégsincs már abban a helyzetben, hogy utat találjon kifelé. Púrtam tehát egy lyukat a tubus lágy részébe és szétnyomtam ... 14 óra 57 perckor még mindig sütött a nap, de a kezemet, arcomat és a ruhámat vastag, nyers gipszréteg fedte, ami egy japán horrorfilm szörnyetegének külsejét kölcsönözte nekem... Egyáltalán nem értem, hogy mondhat valaki komolyan vé- döbeszédet az atomfegyverek mellett. ZAHEMSZKY LÁSZLÓ fordítása I ■1 M ■I ■■
