Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1985-02-15 / 7. szám

* KAMERAKOZELBEN • ötvenéves a moszkvai metró, első szakaszát 1935- ben nyitották meg. Az évfordu­ló tiszteletére Város fölöttünk címmel négyrészes filmet ké­szített a szovjet televízió. A film a metró építőinek életéről szól, miközben több nemzedék tör­ténete rajzolódik a néző elé. • Harry Belafonte, az is­mert amerikai színész és éne­kes Kubában forgat filmet Do­bok a tengeren túlról címmel. Szándéka, hogy nézöközelbe hozza a kubai négerek törté­nelmét, illetve az afroamerikai zene fejlődésében vitt szere­püket. • A bolgár felszabadulási mozgalom egyik legendás alakja Mitka Grabcsevova, akinek a szocialista forradalom győzelme után könyve is meg­jelent, A nép nevében. Ennek alapján készített televíziós-so­rozatot Mitka Grabcsevova lá­nya, Ivanka. ,,A film hősei vala­mennyien autentikus szemé­lyek, ha más is a nevük. Na­gyon sokat segített munkám­ban az édesanyám, aki csak­nem minden forgatáson jelen volt“ - mondta a rendező. • Lelkes hangú cikk jelent meg Ausztriában a Kórház a város szélén című sorozatról, melyet a közelmúltban muta­tott be az osztrák televízió. A szerző hangsúlyozza, hogy e sorozatnak magasabb volt a nézettségi szintje, mint az ismert amerikai sagának, a Dallasnak. A színes fényké­pekkel gazdagon illusztrált cikk azzal fejeződik be, hogy a Kór­ház a város szélén című soro­zat elnyerheti a 84-es eszten­dő legnépszerűbb műsora címet. A Rózsaszínű álmok Jolán- káját látom magam előtt. Azt a bájos, tiszta szívű cigánylányt, aki Duéan Hanák filmjében egy kedves, álmodozó postásfiút sze­retett. Aki sosem félt kimondani, mit érez, mert fütyült az előítéle­tekre. Aki képes volt megszökni a falujából, csakhogy a szerelmét mentse. Jolánka néz rám, pedig Iva Bittová ül előttem. Térdig érő pulóverben, bő nadrágban, fáradt színekben - este nyolckor, fény­ben és melegben. Naranccsal kí­nál. Teát főz lassú, kimért mozdu­latokkal. Mély, érzéki hangja be­tölti brnói lakásának félig kész, fenyőillatú konyháját. Azt mondja: korán kelt, mert kenyeret sütött, aztán próbára ment a színházba, délután hegedülni volt, most búg a mosógép, jaj, csak a gyerek fel csak nagy ritkán töltötte velünk. Zenész volt. Megszállott muzsi­kus. De a családjáról egy percre sem mondott le. Mindig ott lak­tunk, ahová a szerződése kötötte. Tudja hogy van ez: keresztül-ka- sul utaztunk az országban. Lak­tunk Vrbnóban, a bruntáli járás­ban, Presovban, Opaván... no, ott kezdtem el játszani. Apám magyar volt, születésem előtt Felsőszeli- ben élt sokáig, egy csöppet én is tudok magyarul - teszi hozzá szé­pen, pontos kiejtéssel.- Nem zavarta ez a vándorélet? Hogy egyszer itt, máskor ott járt iskolába?- Mindent megszokik az ember. Még az örökös költözködést is. Felnőtt fejjel persze, lehet, hogy másképp néznék a dolgokra, de TALÁLKOZÁS IVA BITTOVÁVAL ne ébredjen, egy pillanat - ugrik fel az asztaltól be is kukkant hozzá. Alszik, sóhajt fel fél perccel később, amikor ismét szemtől szemben ülünk. Hol is hagytam abba, kérdezi, aztán nevetve ész­be kap, s magától folytatja: ja, a mosógép. Nem is emlékszem, mikor mostam legutóbb délelőtt. Nekem ilyesmire napközben nem igén van időm. A férjem? Ó inkább a gyerekkel foglalkozik.- ön kitől kapta a legtöbbet a családban?- Az apámtól. Pedig az estéket akkor, gyerekként, nekem szóra­kozás volt az egész. Főleg azért, mert apám egy ideig színházak­ban húzta a vonót. S amíg ő dol­gozott, én táncoltam, vagy játszot­tam. Nem nevet ki ugye, ha most azt mondom: a színpadon nőttem fel.- Akkor nem is csodálkozom, hogy végül is a színháznál kötött ki.- Nem én akartam. Az apám döntött helyettem. És én nem tud­tam ellenkezni. Pedig a zene vala­hogy jobban vonzott. Vagy csak ma érzem így? Nem tudom. Egy biztos: nekem a zene sokkal na­gyobb szabadságot jelent, mint a színház. A francia, az olasz és a belga hegedűiskolát szeretem, meg Bachot. A folklórból pedig a cigányzene áll hozzám a legkö­zelebb, de ez sem csoda, hiszen déli vér folyik az ereimben.- Akkor a Rózsaszínű álmok Jolánkája nagyban hasonlít Iva Bittovára, ugye? Kacagni kezd, s nem szólal meg azonnal. Zavarában göndör hajtincseit húzogatja.- Hát persze, az a lány mégis­csak én voltam egyszer. Mit mon­dott, mikor is? Hetvennyolcban?- Emlékszem, az a film óriási siker volt annak idején, a tévé is többször bemutatta, s voltaképpen ezzel kezdődött az ön pályafutása is. Bár előtte egy vándorcirkuszos lányt formált meg az Ezüstkócsa­gok szigetében, majd a Bandita­ballada női főszerepét játszotta el.- Az Álmok forgatása idején 17 éves voltam; arra emlékszem csak belőle, hogy minden úgy magától jött, könnyedén és természetesen. Nagyon szerettük ezt a filmet... Juraj Nvota, a partnerem azért is adta a fiának a Jakab nevet, mert egy életre meg akart őrizni magá­nak valamit a postásfiú alakjából. Az Ezüstkócsagokról meg az jut eszembe, hogy két hétig mást sem csináltam, csak lovagoltam, meg kötélen táncoltam, mert ezt kívánta a szerepem. A végén az­tán még járni is nehezemre esett.- A tévében általában karakán, jól öltözött mai lányokat játszik, akik a forró helyzetektől sem riadnak vissza. Ne vegye zokon: én önt is ilyennek képzelem.- És most azt hiszi, hogy min­dent tud rólam...? SZABÓ G. LÁSZLÓ A csehszlovák animációs filmművészet köztudottan a világ élvonalába tartozik. Nem véletlen, hogy nemzetközi televíziós vásáro­kon, információs szemléken elsők között a rajz- és bábfilmek iránt nyilvánul meg érdeklődés a külföld részéről, amiként az sem, hogy több ilyen alkotás nyert már díjat különböző fesztiválokon. Nem tudom, besorolják-e majd valamilyen versenybe az Alma című szlovák animációs filmet, mely már idei termés, ha jól láttam, mindenesetre nekem nagyon tetszett, amiről és ahogy körülbelül öt percben szólni tudott, egy minapi televíziós gyermekműsorban. Egy almából kukac kandikál ki. Gömbölyű mentőautó érkezik gurulva, vijjogva, majd pillanatokon belül két szanitéccé (orvossá?) alakul át, akik ragtapasszal próbálják gyógyí­tani az almát, azaz leragasztják a lyukat. De hiába, mert a kukac könnyűszerrel,.kinyom­ja“ fejével a ragtapaszt, leszaggatja az al­máról és ráveti az ellene szegülőkre. Akik némi vesződség után egykori katonákká, Kellenek a madarak páncélos lovagokká átalakulva nyílvesszők­kel, karddal, villával próbálják elpusztítani a kukacot és időközben előbújt társait. (A támadóeszközök persze fogpiszkálók, gom­bostűk, a háztartásból ismert piciny mú­anyagkardok; rajzszögekből formálódott a páncéling, sörösüveg kupakja volt a sisak.) Szóval, próbálkozott a két figura ezzel is azzal is, de nem tudták elpusztítani a férget. Belátva ezt végül, hirtelen egyetlen madárrá változnak át, amelytől abban a pillanatban megrettennek a kukacok, kimászva az almá­ból menekülni próbálnak, de eredménytele­nül, felkapkodja valamennyit a madár. Igen, a természetvédelemről szólt ez az ötletes megoldásokkal megépített kis törté­net. Óvjátok a madarakat, gyerekek, sugallta egyetlen szó nélkül. És akkor olyan egészsé­ges, vegyszerektől is mentes almába harap­hattok, amilyen egy egész tállal tűnik föl már ,,élö képben“ a film végén. Persze, ha ilyen egyszerű lenne ez az egész, és ha csak a gyermekektől függne... - töpreng el a felnőtt. -bor E gy emberöltővel ezelőtt a tévében a filmek kivételével minden élő­adásban ment, mivel akkoriban még nem álltak megfelelő képrögzítő berendezé­sek az alkotók rendelkezésére. A kép­magnó feltalálását követően, a hatvanas években az egyenes adások aránya ro­hamosan csökkent. Napjainkra csupán néhány élóközvetítés maradt, ezek közül is kétségkívül legnépszerűbbek a sport- közvetítések. A sport világszerte nagy érdeklődés­nek örvend; a nemzetközi sportverse­nyek tévéközvetítései egyre-másra dön­tik a nézettségi csúcsokat: egy-egy olim­piai szám döntőjét két-három milliárd né­ző, nagyjából az emberiség fele izgulja végig. Persze ezeknek az adásoknak a nagy vonzereje a verseny izgalmában, tévés szemmel nézve, az esemény és a közvetítés egyidejűségében rejlik, ami a tévé legnagyobb vívmánya. Lehetővé teszi, hogy hárommilliárd néző egyszerre lássa ugyanazt. Az élőközvetítés különös esemény - nemcsak azért, mert egyre kevesebb van belőle - a tévések életében is, hiszen egyaránt fokozott figyelmet, összpontosí­tást követel meg a rendezőtől, operatő­röktől, kép- és hangmérnököktől: a legki­sebb hibának is millió szemtanúja van. A legkényesebb helyzetben talán a sport- riporter van: néha órákon keresztül kell szóval tartania a nézőket, elszólásai, ba­kijai másnap már egy ország számára „téma“. Mint minden sportszerkesztőségben, a tévénél is specializálódnak a újság­írók: létszámtól függően egy vagy több sportágat vállalnak fel, ritkán szoktak más sportágakba „belekotnyeleskedni". Ennek magyarázata egyszerű: az élő­közvetítés nemcsak a sportág alapos ismeretét kívánja meg, tökéletesen kell ismerni régi nagy egyéniségeket is, és hát nem árt tudni bizonyos kulisszatitkok­ról, pletykákról sem. A téli sportközvetítések közül elsősor­ban a sísportok számítanak „kockáza­kus eset a műkorcsolya és a jégtánc. Sokszor a hozzáértőnek is nehéz „ka­pásból“ azonosítania az egyes lépés­kombinációkat, ugrásokat, az elhangzó zenéről nem is beszélve, ehhez valóban zenei lexikonnak kellene lennie a ripor­ternek. Az ilyen versenyek kezdetekor a riporterek megkapják az elhangzó ze­neszámok listáját és a kűr koreográfiáját, így aztán a versenyprogam végén azt is közölni tudja a riporter, hogy esetleg hdadiuiiin tosnak“ ilyen szempontból. Az időjárás már sokszor megtréfálta a rendezőket, megtörténik, hogy a versenybíróság, a rossz időjárásra való tekintettel, bere­keszti vagy későbbre halasztatja az ese­ményt. Minthogy senki nem tudhatja, mi­kor fordul jobbra az idő, a kamerák ilyen­kor a hegyeket, a várost, a nézőket stb. pásztázzák, miközben a sportriporter elő­kapja jegyzeteit - és beszél. Fél órát, egy órát, néha többet. Szó se róla, ilyenkor kevesen szeretnének a bőrében lenni. Vannak sportágak, ahol igyekeznek a riporterek segítségére lenni, ilyen tipi­melyik nehezebb ugrásokat hagyta ki a versenyző. Leghálásabb, de a legnehezebb is a futballmérkőzés riporterének a helyze­te. A néző vele szemben is vérbeli szur­kolóként viselkedik: ha győz a csapat, minden meg van bocsájtva, de ha nem, akkor jaj a riporteri elszólásoknak, arról nem is beszélve, ha véletlenül a közön­ség üdvöskéjének játékára mond valami elmarasztalót. Tévés berkekben állandó vita tárgya, hogy milyen mértékben kell a riporternek objektívnek lennie, mennyire szabad a hazai csapatnak, versenyzőnek szur­kolnia. Pontosabban: mennyire engedi meg az újságírói etika az ellenféllel szembeni szurkolást. Egy időben voltak „fahangú“ közvetítések, ahol a hazai csapat győztes gólját is olyan objektív monotóniával mondta be a riporter, mint­ha csak az ellenfél rúgta volna. Napjaink­ra már világszerte elfogadottá vált, hogy a riporternek ilyen értelemben nem kell „objektívnek“ lennie, hiszen mint egyén, ö is egy adott közönség egy tagja, tehát szurkoló is, így nyugodtan drukkolhat a hazai versenyzőnek, csapatnak, termé­szetesen a legszigorúbban vett sportsze­rűség, a fair play keretei között. A hozzáértés, a szakmai felkészültség elengedhetetlen a riporter számára, emellett rendkívül kiegyensúlyozottnak, higgadtnak is kell lennie. Személyes problémái, gondjai, rosszkedve nem ér­ződhet a mérkőzés közvetítése közben. A közönség joggal várja el, hogy a mér­kőzés, a verseny hangulatát adja át. A tévések nagy részének véleménye szerint a sportriporterek Fortuna kedvenc gyermekei: minden nagy világversenyt, melyet mások csak a képernyőn követ­hetnek végig, ók a helyszínen látnak. Mivel ma már elképzelhetetlen komo­lyabb nemzetközi sportesemény, tévé- közvetítés kiküldött riporterek nélkül, a sportszerkesztők (a külpolitikai tudósí­tókkal együtt) a legtöbbet utazó riporterek közé tartoznak, modern korunk „szágul­dó“ riporterei. O. E. ÚJ SZŐ 14 1985. II. 15. (Karel Kouba felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents