Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-04 / 1. szám
ÚJ szú 1985.1.4. • Ivan Sestina felvétele Korosztályukat gyermeki életük teljében érte a háború. Tiszták voltak, védettek és szeretettek. Ezt az állapotukat szennyezte be, tette őket kiszolgáltatottabbá minden felnőtt szenvedése mellett, s következményeivel is őket sújtotta leginkább. A háború poklába hajtott milliók büntelenségét leginkább gyermekeik ártatlansága bizonyította. Gál Zoltán öt-hat évesen, meséket látó korában szülőfalujában, Csoltón (Őolto- vo) élte át az ordas időket.- Gizeiék pincéje, édesanyám öle, nyugtató simogatása maradt meg bennem, és a hangok, a félelmet keltő süvíté- sek, robbanások. Majd eszembe jut egy szovjet őrnagy, aki abban a házban szállt meg, amelynek pincéjében meghúzódtunk, s valahonnan mindig friss tejet küldött az ott lakó gyerekeknek. Ez már persze egybeesett a felszabadulással. Édesapám hét, édesanyám kilencgyer- mekes családokból származtak. Szegény kőműves-család volt a miénk. Nagyapám is így kereste a kenyerét, édesapámnak is ezt a kenyeret adta kezébe.- Az unoka, a fiú mégsem lett kőműves?- Ez hosszabb történet, s talán valahol ez is a meséket álmodó gyerekkorban kezdődött. Édesapám 1937 óta volt tagja a kommunista pártnak. Az elmaradhatatlan családi beszélgetések, amelyekre hétvégén nagyapáéknál összegyűlt a nagycsalád, sokszor politizálással teltek. Meghányták-vetették a világ dolgait, kiket hívtak be katonának, hogyan változott a szovjetek javára a hadihelyzet. Ezek a beszélgetések azontúl, hogy a nagycsaládban uralkodó szeretetteljes légkört erősítették, a felszabadulás után az eszmélésemnek a helyei voltak. Akkor már évek óta a diósgyőri vasgyárban dolgozott anyai nagybátyám, aki haza-haza- járt és mesélt. Egy másik nagybátyám pedig autót vezetett, s a robbanó motor bűvöletében kamaszodtam. így nem véletlen, hogy efelé törekedtem. Anyanyelvi iskola híján mi még szlovák iskolába jártunk, közben délutánonként, hétvégeken a csoltói réten rúgtuk a bőrt. Emlékszem, hogy amikor kerestek a gyárból, akkor is fociztunk. Azóta az a bizonyos gyár, a gömörhor- kai (Gemerská Hörka), a munkahelye lett. Akik akkor a csoltói rétről idehívták, már nyugdíjasok, s Hatala János már nem él. O és Lipták János, aki akkor még aktív futballista volt, kérdezték:- Akarsz-e Horkán focizni? Hogyne akart volna, különösen akkor, ha mellé még az autószereléssel is megismerkedhetett. Csakhogy a szerencsében szerencsétlenség volt, hogy egy olyan autószerelő mellé került „inasnak", aki inkább hóbortos, mintsem szakértő volt.- Három hét után kértem, hogy módosítsák a dolgot, (gy lettem géplakatosta- nonc. Az első művezetőm Dési Sanyi bácsi volt, de mindenki törődött velünk, hiszen az akkori focicsapat nagyrésze a karbantartó műhelyben dolgozott. Semmilyen kedvezményt nem kaptunk, nehezítette a dolgunkat, hogy egy-egy elveszített meccs után egész héten át mosták a fejünket. Valahogyan akkoriban bensőségesebb, törődőbb volt a kollektíva, szem előtt is voltunk. Az idősebb szaktársak gondjaira bíztak bennünket, akik becsületbeli ügynek tartották, hogy az ő „inasuk“ ne valljon szégyent. A ma oly sokat emlegetett mester-tanítvány kapcsolatot akkor mi a valóságban megismertük. Ezzel együtt azonban átadtak mást is - a hagyományt, amely a nyíltság, az őszinteség, a munkásöntudat elegye volt.- Volt ennek valamilyen konkrét, netán kényszerű formája, módja?- Többségük hozzám hasonló sorsú, indíttatású munkás- és parasztgyerek volt. A bizalom és a megbízatás volt az, ami már szakmunkástanulóként is kialakította bennünk azt a tudatot, hogy mi nem egyedül vagyunk, nem csak magunkat képviseljük. 1954. szeptember 3-a óta dolgoztam-tanultam a cellulózgyárban, de rövid két esztendő múlva Pásztor Károllyal tagjai lettünk a szakszervezet műhelybizottságának. Nem volt ez kis dolog, hiszen a karbantartó műhely munkásait kellett képviselnünk. Meg is kaptuk a magunkét, ha csak bólogattunk, ahelyett, hogy véleményünket, a többség álláspontját képviseltük volna. Nemcsak régi, jó szakemberek szeme előtt erősödtünk szakmai és politikai tapasztalatokban, hanem öntudatos kommunistákként is megismerhettük őket. Harmadikos tanuló voltam, amikor a mesterem, aki mellett az egyik gyártási részlegen tanultam, váratlanul megbetegedett. Megkérdezték merem-e egyedül vállalni a felelősséget a zavartalan üzemmenetért. Becsületbeli ügy volt, ezért nem sokat tétováztam, sikerült helytállnom. Nem volt egyedül, talán példaként sem lehet emlegetni, mert egyívású társai is így estek át a tűzkeresztségen. Először a munkában, a mozgalomban lett horkaivá, majd az élet, a házassága, a családja is idekötötte. Persze ezt megelőzően tagja lett a kommunista pártnak, majd a katonai szolgálat után visszatért Horkára.- Számomra ez akkor természetes volt. Nem a kötelesség, nem az elvárt dolog teljesítése. Dolgoztam, futballoztam és elérkeztem a családalapítás pillanatához. Feleségem is az üzemben dolgozik. Két lányunk van, s bizony már egy unokám is. A magánéletemről azt hiszem elég ennyi is, hiszen a velem együtt itt dolgozók mindegyike helytáll a családban is, a munkában is.- Életútja tehát összefonódott a gyárral, a faluval, az itt élő emberek életével.- Legalábbis én úgy érzem. A családi indíttatás után itt erősödtem meggyőződésben, itt leltem társakra, akik közül sokan ma velem együtt őrzik és fejlesztik apáink örökségét. Kissé fellengzősnek tűnhetnek a szavak, de nekünk megélt valóság. Ezért sem lehetett soha közömbös mi lesz a gyárral, lesz-e jövője, s ez a jövő a korszerűség jegyében formáló- dik-e. Lehetetlen szétválasztani ebben a kérdésben azt, hogy mikor gondolkodtam szakszervezeti elnökként, mikor a népi milícia egységének parancsnokaként, mikor a termelés zavartalan menetéért felelős vezetőként. Ha azt mondom, ismerem az embereket, azt is mondom, ismerem a gyárat. Ha azt mondom tisztelem az akaratukat, az önfeláldozásukat, egyben arra is gondolok, hogy többet érdemelnének. Többet a felsőbb irányító szervek felől, többet a vezetés részéről. Úgy vélem, hogy a szakszervezetnek ma elsősorban a dolgozók és „ a vezetés közötti távolságot kell csökkentenie. A kommunista párt politikájához híven az egyéni és közösségi érdekek egyeztetésén kell fáradoznia.- Gondolom ebből eredően konfliktusai is adódnak?- Ezek nélkül nem megy a dolog. Olykor hosszabb idő eltelik, míg igazolva látjuk az elképzelésünket, amely sohasem csupán az enyém, az „elnöké“, ahogy itt hívnak. Példaként talán annyit, hogy míg az első alkalommal 1970-ben egyhangú volt a választás eredménye, később már nem kaptam meg minden szavazatot. S bizonyára ez az eredmény a reálisabb, hiszen az évek során a konfliktusok, a viták nem mindenki számára hozhatták az általa várt eredményt. Az egyéni érdekek különböznek, s a szak- szervezet elsősorban a dolgozók érdekeit képviseli, amelyek nem különböznek a párt politikájától, s jó esetben a vezetők érdekeitől sem. Persze vannak esetek, amikor szóban mindenki ugyanazért a célért harcol, mégis mást vagy kevesebbet tesz. Ilyenkor következnek a viták, a konfliktusok.-Tudna erre példát mondani?- Annak idején évekig vajúdott a gyár műszaki fejlesztésének, korszerűsítésének a kérdése. A Slovcepa vezérigazgatósága ígéretekkel és szinte „alamizsná- nyi“ beruházási összegekkel hitegetett bennünket. Az egyre nehezebb műszaki feltételek mellett, az elavuló, több mint ötven esztendős berendezésekkel is teljesítettük a feladatainkat. Emberi önfeláldozás, elvitathatatlan szakértelem és az a sokat emlegetett „horkai öntudat" kellett ehhez. Tisztelet járt ezeknek az embereknek, de ennél több is: korszerűsítés és pénz a beruházásokra. Nem szólva arról, hogy a Sajót mi tesszük holt folyó- vá, s ez sem válik dicsőségünkre.- Mit tehet ilyen helyzetben egy szak- szervezeti elnök?- Szót kér az egyik fórumon, a másikon, a harmadikon.- És kap?- A szakágazati szakszervezeti konferencián az iparügyi miniszter jelenlétében szóltam az előbb már elmondott dolgokról. Mindent vártam, csak azt nem, ami következett. A Slovcepa akkori vezér- igazgatója megsértődött, és valamifajta személye elleni támadásnak vélte ezt a felszólalást. Nem véletlen, hogy a gyárban is akadtak olyanok, akik fiem mertek mellém állni. Ugyancsak össze kellett szednem az érveimet, hogy a helyben megtartott tanácskozáson, a járási és a kerületi pártszervek képviselői előtt is megvédjem a többség álláspontját. Eredményesen ért véget az ügy, de a gyakorlati kivitelezése már mások érdeme. Tisztelet azoknak a műszaki és gazdasági szakembereknek, akik vállalták, hogy a horkai gyárat kivezetik a műszaki zsákutcából. Hangsúlyozom, hogy a műszakiból, mivel nálunk az emberek szorgalmával, áldozatkészségével és a vezetők hozzáállásával sem volt baj. Elértünk azonban egy olyan ponthoz, ahol már csak az ilyen radikális módszer vezetett eredményhez. Kétségtelen, hogy a gazdasági és a politikai vezetéssel együtt találtak olyan papíripari szakembereket, többek között Bartusz Gyula mérnököt, a stúrovói papírgyárból, akik vállalták, hogy néhány éven át segítsenek a horkaiaknak. Időközben megszaporodtak a fiatal műszakiak is a gyárban. Mindezzel együtt a pártszervezet és a gazdasági vezetés sem idegenkedett az új dolgoktól. Persze ez sem volt mentes a tévedésektől. Az idetelepített kartondobozokat gyártó részleg az alapanyag nagy távolságokból való szállítása miatt nem volt rentábilis. Következett egy korszerűbb technológia: olasz automata gépsoron egészségügyi betéteket gyártanak. S az idén egy NSZK-beli gépsoron megkezdték a nem szőtt textília gyártását, amely az előbbi végtermék egyik alapanyagául is szolgál.- Nem véletlenül mondogatták néhá- nyan, hogy nekem nem kellett volna beavatkoznom, s főleg nem országos fórumon. Ha azonban arra gondolok, hogy a gyárban több mint hétszázan dolgoznak, a korszerűsítés elsősorban az ő jövőjük záloga, s csak így oldható meg a cellulózgyártás melléktermékeként keletkező, a Sajót szennyező főzősav sűrítése és feldolgozása, akkor ott állok a szakszervezetek elsődleges feladata előtt. A korszerű szemlélet, az ehhez társítható szakértelem, az intenzív termelés feltételei megteremtésének a segítése a megváltozott gazdasági feltételek közepette a szakszervezetnek is kötelessége. E nélkül aligha tudunk a felépítményben előbbrejutni. A jóléti alap, a munkavédelem, a művelődés függvényei ennek, s csak a megtermelt javak mennyiségének arányában növekedhetnek.- 1970 óta több választási időszakon keresztül tölti be ezt a funkciót. Ugyanakkor több mint egy évtizedig volt a népi milícia üzemi egységének a parancsnoka, képviselő, hogy egyebeket ne is említsek. Miként lehet ezt erővel bírni?- Nem vagyok egyedül. Társak és családi támogatás, megértés nélkül aligha menne. Titkaim nincsenek, hiszen az életem az emberek, a falu és a gyár nyilvánossága előtt zajlik. Persze vannak dolgok, amit nem akartam soha mellőzni. A közösségi feladatok, gondok elöl olykor a kertünkben találok menedéket. Szabadulni ott sem igen tudok tőlük, de a tehetetlenség, a mások állította akadályok láttán keletkező feszültségek, feszítő indulatok ott oldódnak. A kert végéből a falvakra látni. Az útra bocsájtó Csoltóra, a közelebbiekre és Horkára, ahol Gál Zoltán otthonra lelt. A fákat apósa ültette, aki maga is részese volt a gyár, a falu forradalmi harcainak. A száradó gyümölcsfák helyére minden horkai kertben újakat ültetnek, s a lejtős hegyoldalak tetejéről ma is messzire látnak a távolba nézők. Még a bozóttal benőtt oldalakat is megtisztítják, hogy a férfitenyérnyi vastagságú termőtalajon zöldséget, gyümölcsöt termeljenek. Az alatta rejtőző vörös agyag és mészkő makacsságával vetekszenek szándékaik. A völgyből a cellulózgyár gózdudája hasítja ketté a délutánt. Vége a műszaknak, de kezdődik egy másik. Száz esztendeje ugyanazzal a hanggal kísért rítus: befejezik a munkát, elkezdik a munkát. DUSZA ISTVÁN Ősi motívumkincs Százkarú istennők, Buddha szobrok, sárkányok, kultikus tárgyak az európai szemlélő számára távoli birodalmába vezet el a prágai Náprstek Múzeum. A Mongol Népköztársaság megalakulásának 60. évfordulója alkalmából rendezett kiállításon mintegy háromszáz műtárgy idézi az ország gazdag művészeti hagyományait. A mongol történelem egyik legjelentősebb korszaka a 13. század. Ekkor kerül sor az egyes szétszóródott mongol törzsek egyesítésére, s ily módon a birodalom megalapítására. Felbomlása után a mongol nép történelme a mai Mongólia területén folytatódott. A 15. század végén, a 16. század elején a szellemi élet, a tudomány és a művészet a buddhizmus északi változata, a Tibetben formálódó lámaizmus hatása alá kerül. így egy sajátos mongol művészeti stílus alakul ki, melynek fő jellemzői - amint erről e ritka kiállítás anyaga is meggyőzi a látogatót - egyrészt a tökéletes, minden részletében pontos kivitelezésre való törekvés, a monumentális ábrázolás, mely érdekes módon a kisebb alkotásoknál is érvényesül, másrészt pedig a legtökéletesebb nyugalom s egyben a ritmikus, elemi mozgás ötvözése. A buddhizmus hatása, ami a mongol művészet motívumkincsét illeti, természetesen bizonyos korlátokat is jelentett. Ezt az „egyoldalúságot“ kiegyensúlyozza a művészek gazdag, termékeny fantáziájából fakadó megoldások sokfélesége. A szobrászat hagyományos alapanyaga a fém. A leggyakrabban bronzból öntötték, majd aranyozták, vagy pedig sárgarézlemezből kalapálták a figurákat. Gyakoriak még a fából faragott, az agyagból formált és a krómozott szobrocskák. A kiállítás gyöngyszemei a buddhista panteon isteneit, istennőit idéző szobrok, miniatűrök, sakkfigurák, kis házi oltárok - részletes, pontos megmunkálásuk igazi mesterségbeli tudásról árulkodik. A festmények - sajátosan színes, malachitzöld, égszínkék világ. A mongol képzőművészetben a temperafesték alkalmazása volt a leggyakoribb. Az ily módon vászonra vitt festmények két csoportra oszthatók: „thanka“ - brokátra festett, vékony selyemlepellel lebontott függőképek, és kisméretű skapulárék. A kiállítás értékes edénygyújteménye külön figyelmet érdemel. A fa, fém, ezüst kombinációjával vagy nyírfakéregből készült, jellegzetesen formált kancsók, tálak, kések, evőpálcikák, a kumisz ivására szolgáló csészék, a borjúbőrből készült élelmiszer-tároló zsák - mind a mai napig Mongólia közkedvelt használati tárgyai közé tartoznak. Az ősi motívumkincs nem veszett a feledés homályába. Nemcsak a mai modern mongol képzőművészet, de a balett, a tánc is kiapadhatatlan forrásnak tekinti a múlt haladó hagyományait. A kiállítás március végéig tekinthető meg. TARICS ADRIENN Elődök nyomát látva, új ösvényt taposva
