Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1985. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-04 / 1. szám
délután kettőkor meghalt Blazek bácsi. Valahogy váratlanul - alig félórája még a tágas kertben sétálgatott, mely tele apró bimbókkal és rózsaszín virágokkal, fel-alá járkált az almafák, körtefák, a sebes-szilvák és a duzzadt-szilvák tízféle illatától ittasan, és talán azon tűnődött, hogy az idén jó lesz a szilvapálinka, csak maradna a nap az égen, hogy el ne vesszenek a dolgos méhek, melyek már reggel belopakodtak a kertbe és akárcsak a sajátjukban, úgy sáfárkodtak benne. Lassacskán lépegetett, talán csak egy kis fűszál sustorgott gyöngéden, de mindez a kert ritmusához tartozott, s benne ki ne ismerte volna a bácsit. Az utolsó pillanatig gondoskodott róla, akárcsak félresikeredett fiáról, aki sokat ivott, aztán adieu - eltűnt, ahogy csak valami nagyon hálátlan ember teheti, mit sem szólt, s már hűlt helye sem volt. Hová mehetett, hová is mehetett? Magával vitte a betétkönyvet, valahonnan a fiókosszekrényből kikotorta, mert megtalálta a kulcsot, melyet édesanyja olyan gondosan rejtegetett. Mintha csak arra a kulcsra várt volna. Hová is tűnhetett az az ostoba? Szeretői nincsenek, bizonyára társult valami semmirekellővel, aki a megszólalásig hasonlít rá. Minden bizonnyal most majd kiverik a fogát a kocsmában, de csak addig fog neki jólesni a böfögés, amíg a pénze kitart. Mihelyst elfogy, visszajön, bizonygatta az anya és borzasztóan bánkódott miatta, talán virrasztód is éjszakákon keresztül. Hadd jöjjön csak vissza, költse el a pénzét, hiszen majd meglátja, fenyegetőzött a bácsi - papa, rázta a méreg és naphosszat várakozott, mikor kopog be a ház ajtaján korhely fiacskája. Nem tudta kivárni, bármennyire vágyta - és mégis... Elterült a szobában, úgy tűnt, még mondani akar valamit, ki is nyitotta a száját, vagy csak levegő után kapkodott, majd hirtelen megmerevedett, hiszen már mondtam, teljesen váratlanul. Nem segítettek sem a szomszédok, sem a mentő- kocsi, amely pillanatok alatt ott termett, és a puhaarcú körzeti orvos már csak a halál beálltát állapíthatta meg.- Bizony, ilyen az élet. Ma itt vagy, és holnap? Ajjaj! - okoskodott Bartosné szomszédasszony, amikor később segített Bla- zeknénak a halott férfi mosdatásában és átöltöztetésében, okoskodott és kortyolgatott egy üveg tavalyi szilvóriumot, s minél többet húzott belőle, annál szomorúbbnak látszott, majd elsírta magát. - Jaj, szegénykém, már ott van a másvilágon. Hiszen én is készülődöm, utána szeretnék menni, de ez csak nem akar bekövetkezni! Az öreg Blazekné csak hallgatott, szipogott és fehér zsebkendővel törölgette az orrát, vizet melegített a tűzhelyen, hogy Bartosné tisztára moshassa a halott kezét, lábát- ki tudja, mi minden járt a fejében, de alighanem a férje, olyan jó ember volt, s már elköltözött. Már nem bírta elviselni Bartosné szövegét, életerős asszonyság, és meghalni készül, haragudott a hamis sajnálkozására' amellyel törődött özvegyeket nyugtatgatott és bosszantott. De ki segítené meg most halott férjével? Fia árkon-bokron túl, Zuzana lánya Olomoucban, oda ment férjhez két éve valami jogászhoz, állítólag nem élnek jól, hát inkább csak tűri Bartosné dumáját és segít neki a férjét felöltöztetni és felhúzni a cipőjét. Már mindennel elkészültek, a halott tiszta ágyon, tiszta ruhában fekszik, mintha csak aludna, az arca is kipirult, ráncai kisimultak.- Szegény drága! - tördelte kezét utószor Bartosné és kiszűrte az üvegből a szilvórium utolját, meg is fordult vele a világ. - Mint az enyém, pontosan, akárcsak az enyém! Egy pillanatra mindketten a halott mellett álltak, Blazekné: Bárcsak elmenne már, úgy megjátssza magát; Bartosné pedig: Legalább a munkáért adhatott volna valamit, vajon ki tette volna meg neki, így aztán csak állnak, álldogálnak az ágy mellett, nem tudnak dönteni se igy, se úgy, mintha mindketten keményfejűek lennének. Végül mégiscsak Bartosné mozdul, szombat van, még mosogatni kell otthon, de nem siet, lassacskán felveszi szűk szvetterét, hát akkor a jóisten vigasztalja meg, nénike, és kifordul a szobából. Az öreg Blazekné csak most eszmél, leszel a kalácsból, amit ma sütött és elindul, hogy kikísérje a szomszédasszonyt.- Itt van, nénike, vegyen a kalácsból, friss- kínálja Bartosnét a kapunál és merthogy amaz mintegy kitépi a kezéből, sót meg sem áll, becsapja a kaput, ácsorog egy pillanatra, utánanéz a távozónak, el is felejti megköszönni a segítséget. Bizony meg kellett volna köszönnie, de ennyi gond közepette... így aztán csak összegyömöszöli ujjai közt a zsebkendőt, megrögzötten belefúj és a házba indul. Gyászruhát megy felvenni, még csak az kéne, hogy valaki megszólja. Egyszeriben teljesen egyedül maradt. A szobában csend van, s ebben a csendben takarít Blazekné, az üres üvegeket a kredencbe rakja, söpör és tiszta abroszt tesz az asztalra, szándékosan lassan és alaposan, hiszen tudja, nem kell sietnie, miért sietne éppen most, ha Karol... mi történt, mi is történt ma? És miért éppen ma, amikor olyan gyönyörű idő van odakint, minden friss tavaszi levegőt szív, az ablakon keresztül behallatszik a kertből a méhek bódító zsongása, habár éppen ez a zsongás okozza, hogy a szoba csöndje annál szörnyűbb és elviselhetetlenebb. Túlélte a telet, nehezen lélegzett télen, ritkán járt ki, azt is csak amikor felmelegedett az idő, és nézzük csak! Azt hittük, a nehezén túl vagyunk! Hihetetlen! Itthagyta öt egyedül, egyedül a házikó falai közt akárcsak valami börtönben. S vajon meddig tart még a börtön? Nem akart rágondolni, de kénytelen, kénytelen, Ha legalább a fia... Visszajön, nem jön? Ki tudja, talán mindegy is neki, hogy az apja meghalt, nem bírták egymást ők ketten. De nem, ezt mégsem teheti, nem teheti meg, az apa mégiscsak apa! Meg kell hozni a koporsót, gondoskodni kell a halottról... S fogva tartja a szorongás, hogy amennyire mindketten egyedül voltak közös életük elején, a legkisebb segítség nélkül, úgy maradtak halálukra is. Hiszen nem is lesz, ki eltemesse őket! Óvatosan odalép a halott férfihoz, nem, nem fél, nincs mitől, csak valami szorongatja a szívét, itt a férje a szobában, s mégis elillant mellőle, mert nem él, nem beszél, csak fekszik, fekszik. Talán jól is van, hiszen mit sem érez, ezért az asszony egy pillanatra megkönnyebbül, engedi, hogy megigazítsák Ladislav Hruby a gallérját, amiről Bartosné elfeledkezett, meg is simogatja hideg arcát, hogy beleremeg a keze és a szája széle, s elsírja magát. Hamarjában zsebkendőt keres, de nem talál, úgy látszik, az asztalon hagyta vagy valahol a tűzhelyen, de hát számít-e most a zsebkendő? Mérhetetlen szomorúság fogta el a férje után (kit ne fogna el!) és jajveszékelésbe kezd (minden asszony jellegzetes tulajdonsága: jajveszékelni és jajveszékelni!). így találta meg Blazeknét a szomszédék kislánya, Darinka. Óvatosan bement a szobába, kinyitotta majd becsukta az ajtót, s mert a bácsi tegnap megolajozta a pántjait, nem is nyikorgott. Látja a nénit, amint sír, tördeli a kezét, nem tudja, mitévő legyen, odamenjen-e, szólítsa-e meg, bizony nem tudta a kislány, hogy ilyen szobába lép. Odaáll az ajtóhoz, s talán már-már el is sírta volna magát, ha egyszeriben a néni fel nem emelkedik és nem indul feléje. Valahogy megérezte, hogy van valaki a szobában, s talán azt is, hogy éppen a kis Darinka, hirtelen kivirult az arca, megtörölte kezefejé- vel orrát, száját, de kezei még bizonytalanok voltak - az asztalon és széken bóklásztak, majd reszketve megragadták a váratlan vendég szvetterujját.-Te vagy az, Darinka? - a nénike még mindig küszködik a könnyeivel és fátyolos, mély hangja mindent világosan elárul. Darinka sosem hallotta Blazek nénit így beszélni, de nem ért semmit, még kicsike, igy aztán a nénike kisírt szemébe néz, talán legszívesebben megszökne, oda a madarak közé, melyek a kertben csicseregnek, de valami fogva tartja ott, talán a néni keze.- Hát gyere csak tovább, ne szégyelld magad! És csücsülj le minálunk! Ez már a nénike, az igazi Blazek néni, az ő szavai ezek, melyekkel minden vendéget fogad, aki váratlanul is, várva vártan betoppan. Most a tűzhelyhez futott és tejet önt a bögrébe, és a kislány talán már le is ül kedvenc asztalkájára a kredenc mellett, ha nem vette volna észre, hogy a nénikének kiömlött a tej a tűzhelyre. Ez nem volt szokása, fölöslegesen semmit sem öntött ki, még a tejet sem, úgy látszik, reszket a keze, és a tejecske sugárban ömlik a 'korongok közti keskeny résekbe.- No, csücsülj csak le - leplezi zavarát a néni, bátorítja Darinkát és átnyújtja neki a bögre tejet. - Még vágok neked a kalácsból, ma sütöttem, hogy legyen holnapra. Friss, te meg szereted a süteményeket. Hát anyuka mit csinál? Átnyújt a kislánynak egy nagy darab kalácsot. A kislány hallgat, még mindig áll az ajtóban, kezében a kaláccsal és a kisbögré- vel, meredten néz a nénike szemébe.- Mi bajod, Darinka? - ijed meg hirtelen a néni és megsimogatja a kislány finom hajacskáját. - Valaki bántott?- Nénike - hagyja el végre valami hang . a kis vendég torkát -, maga sírt? Nénike az első pillanatban azt sem tudja, mit mondjon, hogyan magyarázza meg a kislánynak mindazt, ami ma történt, nem tud, nem is akar semmit magyarázni, hiszen még olyan picike, szerette a bácsit, a bácsi meg ót. Mit is mondhatna neki, hogyan magyarázza meg? Kisírt szemeit nem rejtheti el, minek is bőgte el magát annyira, dehát ki tudhatta, ki sejthette volna, hogy eljön ez a kis teremtés?- Sírtam - vallja be és leülteti Darinkát az asztalkára. - Valóban sírtam.- És miért? - csodálkozik a kislány.- Hát, csak úgy! - kezdi a néni óvatosan és ó is leül egy székre. - Egy nyuszink... megdöglött.- Nyuszi? Hát ezért?- Ezért.- Aztán melyik? Az a tarka?- Az.- Szegényke. Akkor az Ivko volt.- Ivko?- Igen, Ivko. A bácsival neveztük őt így.- Aháá.- Biztosan sokat papizott és megduzzadt a hasija.- Ühüm, sokat papizott.- Akkor azt én se teszem. Otthon már ettem levest - rakja félre a kislány a kredenc lapjára a bögrét és a kalácsot.- Dehogyis, Darinka! - ocsúdik fel a néniké és visszateszi az ételt a kislány kezébe.- Ó megpapizta a nedves füvet, amit nem szabad.- Megette a nedves füvet? - nem szűnik meg csodálkozni a kislány, és szemecskéjé- ben szemrehányás jelenik meg. - Mért nem ' adott neki szárazát?- Hiszen nem is volt annyira vizes - sóhajtott a néni és megoldotta a fején a kendőt, fogalma sem volt, hogyan cselezze ki a kíváncsi kislányt. - A többiek is ettek és semmi bajuk nem esett. A kislányt látszólag megnyugtatta a néni magyarázata, beleharapott a kalácsba és leivott a tejből, de le nem vette a szemét a néniről, állandóan gyanakodott valamire, s az öregasszonynak ez kellemetlen volt. Felkelt, megigazította a szoknyáját és az asztalhoz fordult, látszólag az abroszt igazgatja, jobb oldalról a bal oldalra teszi át a kést.- És a bácsi, már tud róla!- Először edd meg szépen, tele van a szájacskád...- Tud róla? - a kislány nem hagyja magát.- Tud. Megmondtam neki.- Alszik?- Alszik.- Nem sirt?- Hát... csak egy kicsit. A kislány lassan befejezte az evést, az üres bögrét a padra helyezte és elment kezet mosni. A néni tanította meg erre, megszokta a rendet és tisztaságot. Hiszen az ő édesanyja is egyedül maradt. A férje elment valahova Csehországba. Régen volt, otthon hagyta két gyerekkel, angolosan lelépett, mint agglegény, senkiházi, gazember, átkozott féreg - így nevezte aztán a volt felesége. Miután az elhagyta, teljesen lezüllött, hiszen volt is miért; Rabikné a Malomból elmondaná maguknak, hogy jártak kézenfogva, minden lépésben csókolóztak, és amit nem győztek otthon, a folyó melletti füzesben fejezték be- a halászok naponta hallgatták sóhajaikat és nevetésüket. Aranyos pár volt ez, amíg nem jött a világra Darinka. A férje elkezdett inni, kerülte a gyermeket, mintha nem is lenne, de az asszonytól ez csak nem riasztotta vissza, hiszen egy évre rá fiút szült. Micsoda örömük lehetett volna benne mindkettőjüknek! De ö nem. Szerelőként dolgozott, egyszer vasárnap este elment a barátaival, munkásokkal, hogy már vissza se térjen. Hát bizony, volt miért elzüllenie Darinka édesanyjának, de talán nem is kellett volna elhagynia magát, hiszen maradt két kis gyermeke. Valahogy elfeledkezett róluk, csak a fájdalma járt a fejében és talán valahol tudat alatt érezte, hogy éppen a gyerekek az okai mindennek. Nem kellett volna megszületniük, és a férje máig vele maradt volna s ölében szorongatná. Éppen ezt nem tudta Blazek néni megérteni, vajon hogyan élhetnek meg csak ölelésből az emberek, az ö számára a gyerekek voltak elsődlegesek. Szárnyai alá vette Darinkát, habár tudta, hogy az édesanyját sosem pótolhatja, behívta őt egyszer süteményre, másszor vajaskenyérre, így nyerte meg a kislány szívét. Darinka aztán egyre gyakrabban járogatott Blazekékhez, néha Petríket is magával vitte, a bácsival a kertben sétálgattak, megetették a nyulakat, és egy sereg tyúkot, néha énekeltek jókedvükben, Sőt a bácsi még egy játékot is tanított neki: Hegy (a bácsi megfogja a hajamat) síkság (megsimogatja a homlokomat) gyertya (megnyomja az orromat) hamizó (végigmegy ujjával a szájamon) buzogány (megnyomorgatja az államat) krrr! (megcsiklandoz az állam alatt, elnevetem magam) Hát mondják, nem szép? Darinkának is tetszett, hajtogatta is aztán tízszer, százszor, ezerszer gyerekszájacskájával és egyáltalán nem unta meg, sőt Petrík is mormogta az orra alatt: egy, szikszó-, vejtya... A nénikének most minden eszébe jutott, de amíg Darinka megmosta a kezét, amíg összegyömöszölte a gyapjútörülközöt és mintegy elégedettségében tapsikolt, piros pozsgája már újra játszadozott az arcán, ö csak álldogált az asztal mellett, s nem tudta, a kezével mit tegyen.- Jó volt a kalács, ízlett — mondta a kislány, mire a néni nagyon megkönnyebbült, s leült a székre.- Még nem mondtad el, mit csinál anyuka. Darinka fészkelödött az asztalkán és a tiszta kezét mutogatta. Valahogy nem aka- ródzott beszélgetnie, ezért csak ennyit mondott:-Anyuka?... Nem tudom, valahova elment. Petríket elvitte magával. A kislány tapsikolt, ugrándozott a szobában, vidám és gondtalan. Amíg újra eszébe nem jutott a bácsi. Elhitte, hogy alszik, szokása volt váratlanul meglepni öt és a hasára ülni, mint valami lovacskára. Poroszkálni hegyeken és völgyeken, majd a megbízható táltosnak puszit adni. Egy mozdulat. Blazek néni megdermedt. Sóbálvánnyá meredt, alig győzte a karját kinyújtani, s a kislány a karjai közt találta magát.- Hagyd a bácsit! Ó most... alszik.- De én fel akartam ébreszteni - védekezett a kislány. A néni odavonta magához Darinkát, megsimogatta az arcát.- Tudod, ö ezután mindig aludni fog.- Mindig?- Úgy bizony, ha az ember megöregszik, egyszer elkezd pihenni és csak alszik és alszik.- Hiszen te is öreg vagy - értetlenkedik a kislány.- Én is olyan leszek majd egyszer - bólin- gat a néni, és érzi, hogy végre igazat beszél és nem kell menekülnie. Még szerencse, hogy ilyen pici, tűnődik a kislányon, a gyászruhájára gondol, a kislány észre sem vette. Erre megnyugszik, szégyelli pillanatnyi gyengeségét. Darinka leült a néni térdére,.átölelte a nyakát és szomorúan felsóhajtott:- És ki fog most a nyuszikról gondoskodni?- Természetesen te - bátorodik neki a néni és odanyomja ráncos orcáját a kislány meleg arcocskájához. Az érintés után nagyon közelinek érezte az ifjúságot, átáram- lott az erein, eltávozott és újra visszatért. Lám, mégsem maradt egyedül, van itt valaki, aki megvigasztalja elmagányosodott szívét és egy adag új életet önt belé. Valóban egyszerre jól érezte magát, könnyedén, minden a helyére került, az egész szoba a holt férfival, csak ö volt és a kislány, az öregasz- szony és az ifjúság. A kislány egyszeriben kitépi magát a kezei közül, az ajtóhoz ugrándoz, ó pedig rémülten marad a széken, kérőn nyújtja ki karját, mondani szeretne valamit, kiáltani, de képtelen rá, képtelen. A kislány már az ajtónál van, nyitja is és fut kifelé, de aztán megfordul és visszakiált: - Eljövök! A néni végre leválik a székről, ez a hangocska arra inti, hogy a résnyire nyitott ajtó felé induljon, de amint gondolatban odaér, látja, hogy a kislány a kiskapuhoz fut, a kiskapu felől pedig három fekete alak közeledik - a szomszédasszonyok, hogy megnézzék az ö... á, alvó férjét. BRAUNSTEINER GLORIA fordítása Bf» B ■ f £ A^T fl JA m M
