Új Szó, 1985. december (38. évfolyam, 284-307. szám)

1985-12-13 / 294. szám, péntek

Soraink cselekvési egysége és felzárkózottsága közös munkánk sikerének záloga (Folytatás az 5. oldalról) Hangsúlyozta, hogy új, fontos el­méleti megállapításokat és értéke­léseket fogalmaz meg a világ hely­zetében és a szovjet társadalom fejlődésében bekövetkezett válto­zásokkal összefüggésben. Ez tel­jes mértékben megfelel a marxiz­mus-leninizmus szellemének és alkotó módszerének. A jelen időszakot a szovjet tár­sadalom életében a párt szerepé­nek és jelentőségének további nö­vekedése jellemzi. Az SZKP az irányítási színvonal emelését szervesen egybekapcsolja a ká­dermunka javításával. A párt fejlő­dését jellemzi sorainak szüntelen gyarapodása és szilárdulása, a párton belüli kapcsolatok tökéle­tesedése. Ez szemléltető módon kifejezésre jutott azokban a válto­zásokban, amelyeket az SZKP szervezeti szabályzatában, a párt alaptörvényében, - pártéletünk „törvénykönyvében“ javasolnak megvalósítani. A szovjet emberek mély meg­nyugvással és egyetértéssel fo­gadták az SZKP XXVII. kongresz- szusának alapvető dokumentu­mait. Gyakorlati tettekkel, munkai­gyekezettel, politikai aktivitásuk növelésével juttatják kifejezésre, hogy támogatják a párt stratégiáját és politikáját, a pártmunka és a kormányzati tevékenység konst­ruktív, alkotó szellemű stílusát. Amint azt önök jól tudják, az SZKP az utóbbi időben számos kezdeményező külpolitikai javas­latot tett, s az egész emberiség, valamint haladó fejlődése érdeké­ben kidolgozta bolygónkkal és a világűrrel kapcsolatban a béke széles alapokon nyugvó, érvekkel alátámasztott koncepcióját. Az SZKP újszerkesztésű programter­vezete, amelyet országos vitára terjesztettek elő, a békéért és a társadalmi haladásért vívott harc programja. Terveinknek csakúgy, mint más szocialista országok ter­veinek, kifejezetten békés építő a jellegük. Meggyőzően tanúsko­dik erről a szovjet küldöttség állás- foglalása a genfi tárgyalásokon, valamint Mihail Gorbacsov beszé­de Moszkvában, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának ülésén. Erről tanúskodnak a testvérpártok vezető képviselőinek megnyilvá­nulásai Szófiában, a Varsói Szer­ződés Politikai Tanácskozó Testü­letének ülésén, valamint nemrég Prágában, a tagállamok képvise­lőinek csúcsértekezletén. A Szovjetunió Legfelsőbb Ta­nácsa ülésén elvszerűen értékel­ték a bonyolult nemzetközi helyze­tet, a genfi szovjet-amerikai csúcstalálkozót, számba véve a múlt tapasztalatait, a jövő kilátá­sait és a megoldásra váró konkrét feladatokat. A genfi csúcstalálkozó, amint azt a párt politikai bizottsága ered­ményeinek értékelése során meg­állapította, a nemzetközi élet leg­jelentősebb eseménye lett. Sze­retném felhívni a figyelmet e talál­kozó néhány legjelentősebb ered­ményére. Először is a találkozó alapvető fontosságú eredménye az volt, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok vezetó képviselői közös nyilatkozatukban megállapították: az atomháborúnak nem szabad kitörnie. Hangsúlyozták a Szovjet­unió és az Amerikai Egyesült Álla­mok között a bármiféle, atom­vagy hagyományos fegyverekkel vívott háború elhárításának jelen­tőségét és kijelentették, hogy nem fognak törekedni katonai fölény kivívására. Ebben az értelemben a genfi tanácskozások eredmé­nyei kedvezően hathatnak a nem­zetközi kapcsolatok politikai lég­körének megváltozására, egész­ségesebbé tételére és a nukleá­ris háború veszélye csökkentésé­re. Ez a találkozó megalapozta a párbeszédet, aminek célja javu­lást elérni a szovjet-amerikai kap­csolatokban és világviszony­latban. Másodszor is, a genfi párbe­széd, amelyhez hosszú, nem könnyű út vezetett, feltétlenül szükségesnek és hasznosnak bi­zonyult és mérlege általában min­denképpen pozitív. Természete­sen, s ezt nyilván megértik, mind­annak tényleges jelentősége, amiben a két fél Genfben mege­gyezett, csak gyakorlati tettekben, a lázas fegyverkezés csökkenté­sének s a világűrben való mega­kadályozásának, a nemzetközi helyzet egészségesebbé tételé­nek és a sokoldalú együttműködés fejlesztésének határozott és konk­rét törekvéseiben nyilvánulhat meg. Tisztában vagyunk azzal, hogy a nukleáris fegyverek szintjének csökkentése és felszámolásuk, valamint a tartós béke szavatolása nem lesz egyszerű és könnyű fel­adat. Az imperialista államok gör­csösen ragaszkodnak az erő poli­tikájához, továbbra is erővel akar­nak nyomást gyakorolni a Szovjet­unióra és a többi szocialista or­szágra. Az imperializmus katona- politikai és katona-ipari erői dü­hödt igyekezetei fejtenek ki a nemzetközi helyzet egészsége­sebbé tétele folyamatának meg­gátolására. Az Egyesült Államok katonai költségvetésének szintje a következő évben meghaladja a 300 milliárd dollárt. A militarista körök, a fegyverek gyártói és szál­lítói nem hajlandók lemondani ezekről a szédületes összegekről. A békeszeretö államok és a vi­lág nyilvánosságának óriási, kitar­tó igyekezete szükséges ahhoz, hogy helytálljunk az agresszív erőkkel szemben. Főleg az fontos, hogy leleplezzük az ún. csillaghá­ború demagóg és veszélyes tervét. Feltétlenül továbbra is progra­munk az a feladat, hogy kizárjuk az imperialista erők stratégiai fölé­nyét, sokoldalúan tökéletesítsük a Szovjetunió védelmi képességét és szilárdítsuk a szocialista álla­mok hadseregeinek harcos együttműködését. A jelen helyzetben különöskép­pen nagy jelentőségűvé válik test­véri országaink együttműködésé­nek, egységének és összeforrott- ságának további sokoldalú szilár­dítása a marxizmus-leninizmus és a szocialista internacionalizmus elvei szellemében, mégpedig a kapcsolatok minden területén. Ez elvi fontosságú, hosszú távra szóló feladat, amely megfelel a szocialista államok népei létfon­tosságú érdekeinek és vágyainak. Soraink cselekvési egységében és felzárkózottságában látjuk kö­zös munkánk sikerének zálogát, a testvérpártok és -országok még gyorsabb előrehaladásának zálo­gát a létező szocializmus felépíté­sének és tökéletesítésének új cél­jai felé vezetó úton. Daloló kedv, kifinomult zenei ízlés FARKAS FERENC NYOLCVANÉVES Ma is napjai nagy részét a zon­gora mellett tölti, fiatalos kedvvel és lendülettel dolgozik - új kompo­zíció születik mannheimi megren­delésre, kórusművet ír a portugál rádió számára, személyesen vesz részt alkotásainak otthoni és kül­földi bemutatóin. A zeneköltészet szinte valamennyi ágában otthon van s bár kitűnően ismeri a külön­böző stílusirányzatokat, mindig megtalálta és ma is megtalálja egyéni hangját, sajátos kifejezés- módjának eszközeit. Választékos hangszereléssel ötvözi a múlt ha­gyományait a modern zenei törek­vésekkel. Farkas Ferenc 1905. december 15-én, Nagykanizsán született. Zenei tanulmányait a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főis­kolán végezte, ahol Weiner Leó és Siklós Albert voltak a tanárai. Két évig a budapesti Városi Színház­nak volt a korrepetitora és kar­mestere, majd Ottorino Resphigi- nél tanult. Huszonöt esztendős volt, amikor elsó műveit, köztük a Divertimentót komponálta. Ez a zenekari mű Farkas római tanul­mányújának termése: erre utal hangszerelésének áttetsző vilá­gossága, formáinak világos szer­kesztése, az egész darabból ára­dó mediterrán derű. Hasonlóan a római tanulmányok terméke az 1931-ben komponált hat zongora- darab, a Római hangjegyfüzet. Zeneszerzői munkássága mel­lett jelentős Farkas Ferenc peda­gógiai tevékenysége is. Annyira termékeny és sokolda­lú művész, hogy lehetetlen egész szerzői oeuvre-jének összefoglaló ismertetése egy rövid írásban. Nemcsak hazájában, hanem kül­földön is mint finom lírájú vokális és instrumentális művek, derűs színpadi alkotások, remekbe ötvö­zött dalok, zenekari és kamaramű- vek szerzőjét tartják számon. Far­kas Ferenc megtalálta a módját, miként töltheti meg a zene régebbi formavázát korszerű tartalommal és a múltat a maga egyéni hang­ján szólaltassa meg. Jó példa erre az 1945-ben zenekarra komponált Preludium és Fúga. A magyar ze­ne hagyományainak tudatos ápo­lásáról tanúskodik a humanista költó, Janus Pannonius verseire 1959-ben írt Cantus Pannonicus. Versenyműveiben - például az 1937-ben komponált, majd ké­sőbb átdolgozott Concertino hár­fára és zenekarra címűben, vagy a fuvolára és vonószenekarra írt Sonata Concertanteban - a klasz- szikus jellegű zenekari expozíciók mellett bő lehetőséget nyújt a szó­lóhangszerek virtuóz érvényesíté­sére. A kiváló Budapesti Fúvósötös tolmácsolásában, nemrégen Bra­tislavában is elhangzott, az 1952- ben keletkezett, magyaros ritmiká- jú Szerenád. Hasonló jellegű a Bécsi Fúvósötös számára írt Lavottiana, amelyben a hajdani jeles hegedűművész és zeneszer­ző, Lavotta Rezső témáit dolgozta fel. Mindez persze csak ízelítő Farkas gazdag kamarmúveiből. Nagy sikert aratott az 1001 éj­szaka egyik derűs epizódját, Kun- szery Gyula jól gördülő verseivel ’ megszólaltató kétfelvonásos ope­ra: A bűvös szekrény. Ebben a szerző az olasz opera buffa legjobb hagyományait folytatta, de természetesen századunk zenei eszköztárának alkalmazásával, ötletes hangszerelés, vérbó dalla­mosság jellemzi a művet, melyet több külföldi operaszínpad is mű­sorára tűzött. A Debreceni lunáti- kus című Jókai Mór-elbeszélés alapján készült, 1949-ben bemu­tatott balettjének, a Furfangos diá­koknak a 18. századbeli debreceni kollégium lakói a szereplői. A ba­lettból később Farkas hattételes zenekari szvitet is készített. Farkas Ferenc több mint 60 filmhez és színdarabhoz írt kísérő­zenét. Rendkívüli technikai tudá­sa, tévedhetetlen biztonsága, szakmai hozzáértése, a színpadi zene műfajában való jártassága a színháziak, filmesek és rádiósok nagyon szívesen látott partnerévé tette. Igaz, sokan féltették, ne té- kozolja el erejét ebben a műfaj­ban, ne nyúljon zenei aranyalapjá­nak tőkéjéhez. De fölösleges volt az aggodalom. Mert Farkas tovább lépett. Későbbi kamaramű­veiben, zongoradarabjaiban, mint például a Naptárban, a Corres­pondences című zongorasorozat­ban, vagy a Füst Milán verseire írt dalsorozatban, a Vándor dalaiban új irányba fordította stiláris érdek­lődését: a tizenkét fokú hangrend- szer nyelvezetét ültette be saját stílusába. Rendkívül szoros a zeneszerző kapcsolata az irodalommal. Az említett Janus Pannoniustól kezd­ve Petőfin, Radnótin, Dsidán, Füst Milánon át Pilinszkyig és Weöre­sig zenei tolmácsolója a költé­szetnek. Farkas Ferenc korántsem le­zárt, páratlanul gazdag életműve arról tanúskodik, hogy a nagyobb tömegekhez szóló, könnyed, de nemes hangú muzsika szervesen összekapcsolható a magyar zene­szerzés legjobb hagyományai­val. DELMAR GÁBOR A békés egymás mellett élés útját építjük Széljegyzetek az európai kulturális fórumról Amikor ezeket a sorokat írom, a budapesti kulturális fórum ta­nácskozásai már hetek óta véget értek. Azóta azt is tudjuk, hogy záróokmány, közös határozat, megállapodás megszövegezése nélkül értek véget. A hathetes ta­nácskozás nem eredményezett a helsinki Záróokmány szellemé­hez ragaszkodó, közös nyilatko­zatot. De vajon valóban így történt-e? Szilárd meggyőződésem, hogy nem. Nem tudom, az ülésszak hat hete alatt hány javaslat hangzott el az egyes szekciók vitáin. De mi­után a Csehszlovákiai írók Szö­vetsége küldöttségének tagjaként részt vehettem az írók kéthetes tanácskozásán, azt tudom, hogy az írók szekciójában az említett két hét alatt több, mint kétszáz felszólalás hangzott el, s a szekci­ók együttesen több, mint három­száz írott javaslatot terjesztettek be a kulturális fórum vezetősége elé: szerepeltek közöttük a cseh­szlovák küldöttség javaslatai is. Nem tudom, mi lesz ezeknek a ja­vaslatoknak a sorsa. Azt azonban megint csak tudom, hogy a har­mincöt tagállam írói, költői, kritiku­sai, irodalomtudósai ezeket a ja­vaslatokat - s még ezeknél is jóval többet - élőszóval is elmondták. Az egyszer kimondott, elhangzott szó pedig hat és kötelez. Süketté álcázott füleken át is elhatol a tu­datba: a tetté nemesedett gondo­lat alkotó és mozgósító erejével, így válik az írott és kimondott szó a legigazabb és legelkötelezet- tebb cselekvéssé. De a hibátlan mondatot csak a hibátlan életszemlélet és életfor­ma szólaltathatja meg. A példa- mutatás meggyőző erejével. A tuűvészetek - minden művészet -^mindig is hatni akartak a társa­dalomra; ezt teszi az irodalom is. A művész olykor a létező valóság­nál élesebb körvonalakkal, színe­sebb, rikítóbb színekkel dolgozik: egyszerre és egyidejűleg vázolja fel az általános jelleg és az egyedi jellegzetesség jegyeit és vonásait. Ebből következik, hogy - tisztelet és fegyvertársi hódolat a többi mű­vészeteknek -, az ember talán egyetlen művészi alkotásban sem keresi - s ha az alkotás valóban jó -, egyetlen művészi alkotásban sem találja meg annyira önmagát, mint az irodalomban. Az irodalmi hősök és az irodalom által feltárt, létrehozott helyzetek az azonosu­lás és beleélés lehetőségét, s ezek során a kritikai összeha­sonlítás elkerülhetetlen szemléle­tét nyújtják az olvasó számára. Negatív és pozitív előjellel egy­aránt: mit tehettem volna, és mit nem kellett volna tennem az adott és számomra is oly gyakran előál­ló helyzetben? Ezért fogadhatjuk el -fenntartás nélkül a francia Jean Paul annyira találó megállapítását: A könyvek nem teszik az embert jóvá vagy rosszá, de jobbá vagy rosszabbá - tehetik. Harmincöt tagállam írástudói­nak a felszólalásait, az irodalom­ról, az irodalom szerepéről vallott véleményét nehéz lenne akárcsak vázlatosan is ismertetni. Nem va­gyunk függetlenek a kinti világtól, s aki a világot kívánja meghódíta­ni, annak a világ közös, mindenki számára egyaránt érthető nyelvén kell beszélnie. Ezt tették a cseh­szlovák küldöttség felszólalói is. Megalkuvások, elveink, eszméink feladása nélkül. Szilárdan vallva, hogy a békés egymás mellett élés útját keressük és építjük, de kö­vetkezetesen hangoztatva azt a meggyőződésünket is, hogy a békés egymás mellett élés esz­méje nem jelenthet engedménye­ket a szocializmus eszméitől ide­gen ideológiák javára. Hazai iro­dalmunk minden olyan világirodal­mi értéket befogad, amely a hala­dás céljait szolgálja, tekintet nélkül a kibocsátó ország politikai hova­tartozására. Eszményképünk a goethei értelmezésű Weltlittera- tur, az egy és egységes, közös és oszthatatlan világirodalom, amely­be Komenskýtól Jirí Wolkerig és Sládkovičtól, Hviezdosiavtól, Karéi Capektól - Fábry Zoltántól és For­báth Imrétől - egészen napjainkig a mi, hazai irodalmunk is beletar­tozik. Hitünk - s ezt a 35 tagállam képviselői közül, országuk hivata­los politikai irányvonalára való te­kintet nélkül, számosán leszögez­ték -, hogy nem léteznek „kis“ és „nagy“ irodalmak, s noha, a messzi századokba visszapil­lantva, nem minden irodalomnak vannak olyan kimagasló nagysá­gai, mint Shakespeare, John Don­ne, Clément Marót, Frangois Villon és Rabelais, Dante és Petrarca, a mi aránylag kis, szocialista or­szágunknak ma már nemcsak számottevő nemzeti és nemzeti­ségi irodalmai vannak, de alig né­hány évtized alatt megteremtette a hajdani kisemmizettek - kultúrá­ból, művészetekből; irodalomból is kisemmizettek - mai utódaiból a kulturált olvasók egységes, né­pes táborát. Munkásosztályunk és a föld népe ma már országunk értelmiségéhez tartozik. Alapve­tően megváltozott nemcsak az összetétele, hanem a műveltségi színvonala is. Könyvtárakat láto­gat, és - mert a francia André de Chapelin nagyon találó szavaival élve: A házasság senkit sem men­tesít a szerelem alól -, otthonában is könyveket gyújt, házi könyvtára számára könyveket vásárol. Meg­található közöttük Thackeray és Dickens, Anatole France és Flau­bert, a két Tolsztoj és • Solohov, Hemingway és Graham Green, Steinbeck és Bates, Robert Merle és Dürrenmatt, Ajtmatov, Böii, Hermann Kant, Moravia, Lampe­dusa és Maiaperte. És az egész klasszikus és kortárs cseh, szlo­vák és magyar irodalom. Sót - Maigret felügyelő és legendás pipája, Agathe Christie és a drága Miss Marple meg a szürke agy- sejtjeiről híres Hérculó Poirot mes­ter, Ed McBain és John Dickson Carr szintén honosak ezekben a könyvtárakban. Mert ezekbe a könyvtárakba és ebbe az iroda­lomba minden beletartozik. Csak az nem, ami káros, ami bomlasztja az erkölcsöt, az olvasó etikai és esztétikai felfogását, ami morális eltévelyedésekhez, szexuális aberrációkhoz vezethet - aberrá­ciókra gondolok, és nem a férfi és nő szexuális életének legkülönfé­lébb, természetes velejáróira -, nem tartozhat bele semmi olyan irodalmi termék, amely kábítósze­rek élvezetére buzdít, brutalitásra, gyűlölködésre ösztönöz, vagy más országok, népek, nemzetek ellen uszít. A csehszlovák küldöttség be­csülettel megállta a helyét ezen a találkozón. Az írók szekciójában az ülésszak két hete alatt a cseh­szlovák küldöttség részéről mint­egy harminc felszólalás hangzott el, s a felszólalók között olyan személyiségek szerepeltek, mint az Andersen-díjas Bohumil Ŕíha, Jan Kozák, a Csehszlovákiai írók Szövetségének elnöke, Miloš Tomčík, akadémikus, Ján Štev- ček, kritikus és irodalomtörténész, Jozef Kot, Véra Adlová, K. Šimon, Peterka, Hrzal, Fischer, Jirí Hájek és mások. A tanácskozások során a cseh­szlovák küldöttség is számos ja­vaslatot helyezett a kulturális fó­rum asztalára. Bizonyosak va­gyunk benne, hogy ezek a javas­latok sem hangzottak el vissz- hangtalanul. Mert mi, írók, valamennyien az élet nagy színjátékának cselekvő szereplői vagyunk. Az élet vala­mennyiünkre feladatokat osztott, s nekünk eltökélt szándékunk mél­tón, becsülettel betölteni szerep­körünket. Tudva tudjuk, hogy az irodalom, az írott szó ereje, hatá­sa, szerepe végtelen. Részt aka­runk venni a népek internaciona­lista közeledésének nagy művé­ben, a békeszerető nemzetek által oly régen áhított nemzetközi szoli­daritásnak a megteremtésében. Abban, hogy a művészetek minden kincse, a kultúra teljes egésze, a szellemi értékek minden gazdagsága az egész haladó világ közkincsévé válhasson. RÁCZ OLIVÉR ÚJ SZÓ 6 1985. XII. 13

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents