Új Szó, 1985. december (38. évfolyam, 284-307. szám)
1985-12-28 / 305. szám, szombat
Égő tartályhajó az öbölben Szakértők a pávatrónon A politikai jóslás közismerten kockázatos és hálátlan dolog. Egy-egy telitalálatot évek, évtizedek múltán is büszkén emieget- nek, de annyira ritka a beteljesült jóslat, hogy a politikai-történelmi jövendőmondók legfeljebb társasági sikerekre számíthatnak. A legendák a látványos mellékfogások után születnek. Akik Iránnal, a kö- zép-keleti háborúval kapcsolatban estek a jóslás kísértésébe, rekordidő alatt kénytelenek voltak megtanulni, hogy jóllehet sok mindent ismernek, sok mindent tudnak, de néhány döntő dologról, meghatározó erejű tényezőről fogalmuk sincs. A térség - a tartós és mégis szüntelenül megújuló meglepetések parádéja. ,,összeomlott a pávatrón, a perzsa uralkodók trónja. 1979 februárjában megszűnt létezni a világ egyik legdespotikusabb monarchiája, amely alig valamivel korábban, 1971-ben ünnepelte alapításának 2500. évfordulóját. Holott az Irán-szakértók közül aligha akadt olyan, aki - akár egy évvel korábban - meg tudott volna jósolni ilyen fordulatot“. Ezekkel a mondatokkal kezdődik Vlagyimir Ivanyenko könyve, az ,,Iszlám, hadsereg, politika". A szerző eléggé sommásan ítélkezik a „szakértők“ felett, de nagyrészt igaza van. Azóta ugyanis bebizonyosodott: úgyszólván senki sem volt Irán-szakértő. Még a sahinsah sem aki uralma vége felé makacs önszuggeszcióval próbálta meggyőzni magát rendszerének sziIszlám, hadsereg, politika lárdságáról, talán örökkévalóságáról is. Ma már a politikai adomák közé sorolják Reza Pahlavi 1978-ban, 1979-ben tett kijelentéseit, amelyekben megpróbálta bagatellizálni az ellene szervezkedő földalatti - föld alá kényszerített - ellenzék akcióit. És nem voltak Irán-szakértók Irán mérhetetlen gazdagságának többi élvezői, a feudális urak és a nagytőkések, a tábornokok és a főhivatalnokok, a nagyhercegek és a nyugati egyetemeken kiképzett értelmiségiek sem. Jó részük a földindulás perceiben is angyali ártatlansággal azt hitte, hogy legfeljebb enyhe időjárás-változásról lehet szó. Hat-nyolc év eseményei viszont visszamenőleg is igazolni látszanak azokat, akik jól tudták: nem apró engedményekért, részreformokért kellett az utcára vinni a tömegeket, hanem - legalábbis az ígéretek szintjén - a gyökeres változásokért. Meggyőző, mozgósító, az egész országot átfogó programot pedig a nem túl bonyolultan, de roppant meggyőzően politizáló papság tudott adni az iráni millióknak és tízmillióknak. A síita papság kártyáiba nemcsak a hatalom nem látott bele, de még a többezernyi beépített rend- örinformátorral próbálkozó titkosszolgálat, a SZAVAK sem. A síita tényezőt nem ismerték fel sem az ország vezetői, sem az országot ilyenolyan indítékból figyelgető szakértők. Ezzel az erővel, ezzel a lehetőséggel csak a síita klérus volt tisztában. Az iráni forradalomban felszínre került pártok és mozgalmak, az ideiglenesen legálisan vagy féllegálisan tevékenykedő tömörülések sem tudták felmérni lehetőségeiket, lehetőségeik be- határoltságát. Tragikusan magas árat kellett fizetniük ezért. Az Iráni Császárság végnapjaiban két nagy erejű, nagy befolyású politikai erőközpontja volt az országnak: a hadsereg és a papság. A világon egyedülálló, pazar luxussal felszerelt, jól kiképzett, komoly harci tapasztalatokkal rendelkező hadseregének parádéit szemlélve a sah elérzékenyülve szokta volt emlegetni, hogy Irán és Nyugat-Európa között nincs valamire való haderő. Saját seregét a világ öt legerősebb hadserege egyikének tartotta. Ilyesminek tekintették tábornokai és tengernagyai is, ám ez az ár- mádia agyaglábon mozgott, s kártyavárként omlott össze, amint szembekerült népével, a forradalommal. A szerző a hadsereg sorsát, eseményeit vizsgálva könyvében, amelynek eredeti orosz címe ,,Az iráni hadsereg, a forradalomban és a háborúban“ a budapesti címnél találóbban is jelzi témáját. Tudjuk: ez a hadsereg a forradalom hullámverésében lényegében elporladt. A bomlás meggátolására nem is gondolt a papság, örült a fegyveres erők hanyatlásának, annak, hogy a hadsereg kirekesztődött a hatalomból. Néhány bátortalan és elfuserált összeesküvést nem számítva a papságnak nem okozott gondot az a kérdés, hogy ,,a Korán parancsol a puskának, vagy a puska a Koránnak“. Vlagyimir Ivanyenko könyvének harmadik harmada a közép-keleti háborúval foglalkozik, s a hadiesemények és a politikai változások fénytöréseiben mutatja be a jelenlegi iráni fegyveres erőket. A hagyományos értelemben vett hadsereg háttérbe szorult, a felkelők és az iszlám gárdisták jelentik most már a fő erőt. A szerző ezekben a fejezetekben nem emlékeztet a jósolgató politikusok és katonák gyarlóságaira. Pedig megtehetné. A legkiválóbb szakértők sem gondolták, hogy a háború három hétnél tovább tarthat. Érveik rendkívül logikusak voltak. Hiszen például azzal próbálták meggyőzni környezetüket (és nyilván saját magukat is), hogy három hétnél hosszabb háborúhoz nincs elég fegyver, lőszer, s a hadseregek fizikai és erkölcsi állapota sem bír ki többet. Most, a háború hatodik évének hadijelentéseit olvasgatva, már játékos saccolgatásnak tűnnek az akkori próféciák. Hiszen a frontokon kialakult a patthelyzet, megoldás - a béke, vagy akár csak egy ingatag tűzszünet is - ki tudja milyen messze van? Amikor a szerző lezárta könyve kéziratát, háromnegyedmillió halottról és 130 milliárd dollárnyi anyagi kárról beszéltek. Azóta ezek a számok sajnálatosan elavultak: az újabb és újabb támadások és ellencsapások nyelik a vért és az aranyat. A „fekete aranyat“, mert mindkét fél olajjövedelmeiből fedezi a végeláthatatlan háború költségeit. Ivanyenko nem tartozik a felelőtlen optimisták közé, nem jósolja a háború közeli végét. Csak érveit sorolja fel a béke szükségessége és elkerülhetetlensége mellett - ám, hogy az elkerülhetetlen mikor teljesedik be, arról nem ejt szót. Nem kíván az elnéző fölénynyel emlegetett szakértőkhöz besorolódni. Ehelyett könyörtelen logikájával rámutat arra, hogy a békéhez nem elegendő, ha csupán az egyik fél - Irak - üdvözli, és lényegében feltétel nélkül elfogadja a megbékéltetési javaslatokat, kezdeményezéseket, mert (mint mondja könyve utolsó lapján) ,,/rán következetesen elutasít minden békekezdeményezést“. A helyzet kulcsa tehát Iránban van, amelynek szándékairól, törekvéseiről jelenleg is aligha tudunk többet, mint annak idején a sah birodalmának már a múlttá vált közeljövőjéről. Mégis gyakran kísértésbe jövünk s azt gondoljuk, hogy lényegükhöz közelebb kerültünk. Divat lett ismét azt emlegetni, hogy az iszlám hullám a középkort hozza vissza a Közel- és a Közép-Keleten. Pedig azzal, hogy egyszerűen „leközépkoroz- zuk“ azt, ami nem tetszik nekünk- még nem jutottunk közelebb a megértéshez. Az effajta fölényeskedő, historizáló szakhalandzsa miatt még rejtve maradhat a lényeg, az események belső logikájának megismerése. Erről, az események belső sodrásáról most is alig tudunk többet, mint azt, hogy szerves kapcsolat áll fenn az ország jelenlegi belpolitikája és a háború között. A háború talán az iráni belpolitika folytatása- más eszközökkel. Ha ebből a sejtésből valami is igaz, akkor nem gondolhatunk derűs hangulatban a béke közeli kilátásaira. KRAJCZÁR IMRE f] [<] [S \ ťELVORy V'j V ... - __- ... Is zik-e a moly? Egy kéziratban olvastam a következő hasonlatot: evett-ivott, mint a moly. Nem akarom azt állítani, hogy csak megszokott, szólásértékű hasonlatokat szabad használnunk. Bárki kigondolhat találó hasonlatot, kiváltképpen az író, hiszen a hasonlat fontos stíluseszköz. Az imént idézett hasonlat azonban egy cseppet sem találó, elég nehéz ugyanis elképzelni a molyt, amint eszik-iszik. A szövegösszefüggésből az derült ki, hogy a szóban forgó személy ugyancsak éhes-szomjas volt, s mohón nekilátott étel- nek-italnak. Ezt sok, különféle hasonlattal ki lehet fejezni, például így is: nekiesett az ételnek-italnak, mint aki három napja nem evett, nem ivott; evett-ivott, mint egy kapás stb. Az idézett molyhasonlat még akkor sem volna jó, ha csak a mohó evésre vonatkozna, az ivásra nem. A molyra ugyanis nem az a jellemző, hogy egyszerre nagy mennyiségű táplálékot vesz magához, hanem az, hogy szép lassan, szorgosan szétrágja a ruhaneműt, amelybe befészkelte magát. Az a hasonlat, melyet egy idős asszony mondott önmagáról: „Mióta megöregedtem, olyan vagyok, mint a moly, egész nap rágok valamit“ - hibátlan és találó. A molynak erre a „felórló“ tulajdonságára utal egyébként ez a kissé régies mondás is: moly a ruhát, bánat a szívet -vagyis a bánat úgy őrli fel az ember egészségét, mint ahogyan a moly tönkreteszi a ruhaneműt. A rend kedvéért jegyezzük meg még, hogy az opiť sa na mól, spitý na mol, je na mól szlovák szókapcsolatoknak, melyek jelentése: leissza magát, tökrészeg, nagyon részeg, semmi közük a molylepkéhez, mert annak szlovák neve moľ, illetve moľa. A felsorolt átvitt értelmű szlovák szókapcsolatokat a Slovník slovenského jazyka című értelmező szótár a mól - tehát a moll, vagyis lágy hangsor jelentésű - címszó alatt közli. A molynak ezek szerint a szlovák nyelvben sincs semmi köze az iváshoz. Mindent összevéve: a moly (szlovákul moľ, moľa) se magyarul, se szlovákul nem hozható összefüggésbe az ivással, sem akkor, ha valaki csak a szomját oltja, sem akkor, ha lerészegedik. , MAYER JUDIT „Garnizs“, „garambol“ és egyebek Több olyan idegen szót tudunk felsorolni, amelyet használ mind a magyar, mind pedig a szlovák nyelv, csak a szlovákban a zöngés alak, a magyarban a zöngétlen honosodott meg; pontosabban: ezeknek a szavaknak valamelyik - esetleg több- mássalhangzója a szlovákban zöngésen, a magyarban zöngétlenül hangzik. Például a függönytartó rudat idegen szóval gyakran nevezik a csehszlovákiai magyarok körében így garniži, mert a szlovák nyelv a szó elején is, végén is zöngés mássalhangzót ejt. De halljuk így is: garnis, csak az elsó hangot zöngésítve. Őszintén szólva nem bánnánk, ha magyarul nevezné meg mindenki ezt az eszközt: függönytartó, de ha ragaszkodunk az idegen szóhoz, tudnunk kell, hogy a /nagyar nyelvben karnis alakban használatos. A párkányzatot jelölő francia cornische (kornis) lett a magyarban karnis-sá.~ És hányán emlegetnek garambolt, amikor karambol történik? Igen, mert a szlovákban az garambol néven ismeretes, vagyis a kezdő hangot zöngésen ejtik. Az egyetemes magyar nyelvben már - szerencsére - a karambol-1 is kiszorítja lassan a hosszabb, de jobb közlekedési baleset kifejezés. A karambol megmarad a biliárdjáték szakmai szavának. A magyarban használatos nevet pedig még nem is hallottam nálunk, csak a patizoň-l, amikor az újabban termesztett tökfajtát nevezik meg. Ez a megszokott fajtáktól abban tér el, hogy alakja kerek és lapos, a diszkoszhoz hasonló, de a kerülete nem egyenes vonalú, hanem hullámos. Patizon-nak mondják ezt az itteni magyarok is, mert a szlovák nyelv közvetítésével ismerték meg magát a fogalmat, és természetesen szlovákos néven. Csakhogy ennek a magyar nevében nem a z, hanem annak zöngétlen párja, az sz található, mégpedig hosszú változatában; tehát a név így hangzik: patisszon. Kívánjuk, hogy ne legyen hosszú életű ez az alak, illetve ez a szó a magyarban, ne csak azért, mert szokatlan, hanem azért se, mert azt szeretnénk, ha a nemrég keletkezett magyar megfelelője terjedne el: a csillagtök. A Nők Lapja ételreceptjei közt találkoztam vele, s nagyon kifejezőnek tartottam, mivel maga e tökfajta - hullámos vonalú kerületével - valóban emlékeztet a csillagra. Nagyon gyakori a dezert alak is nálunk; így nevezik meg- a szlovák nyelvi használat alapján - a bonbont. A magyarban desszert, vagyis a hosszú sz-es alak ismeretes. A szó két jelentésben él: jelenti az ebéd vagy vacsora után feltálalt édességet, csemegét, s jelenti a csokoládébevonatú, dióval, mogyoróval, mandulával, krémmel vagy egyébbel töltött apró édesipari terméket is. A magyar nyelv értelmező szótára csillaggal jelölte meg a desszert szót mint nem ajánlottat; a Magyar értelmező kéziszótár más álláspontra helyezkedik: nem magát a szót, csak az elsó jelentést csillagozta meg. Valóban, az étkezés után fogyasztható nyalánkság jól megnevezhető a csemege vagy az édesség szavakkal. Ha tehát különböző alakú töltött csokoládéról van szó, nevezhetjük bonbon-nak is desszerf-nek is, de a dezert alakot kerüljük; a szlovák nyelvben viszont azt kell használnunk. A doktori vagy a kandidátusi munkának a megszokottabb neve ma már ez: értekezés (doktori értekezés, kandidátusi értekezés). Van azonban egy régebbi, latin eredetű neve is: a disszertáció. Nálunk úgyszólván ez az egyeduralkodó, az értekezés-1 kevesen ismerik. Nyilván azért az idegen szó terjedt el, illetve ezt azért nem szorítja ki a magyar megfelelő, mert a szlovák nyelv is ezt az idegen elemet használja dizertácia alakban. Sokan tudják már- még ha nem tanultak is latint -, hogy a szlovák nyelv nemcsak az -ia végű latin szavakban - evidencia, tendencia stb. - tartja meg ezt a végződést, hanem az io végződésűeket is -ia végződésűvé változtatja, mint azt a dissertatio - dizertácia példa is bizonyítja. Azért már sokan óvatosak, s a szlovákos -ia helyett az -io, illetve a magyarosabb -ió végződést részesítik előnyben. Csak az a baj, hogy a vizsgált szavakban a z-t nem cserélik fel a hosszú sz-szel, s ezt a hibrid alakot hozzák létre: dizertáció. Természetesen ez az alak sem fogadható el a magyar nyelvben, vagyis ez sem a szlovákba, sem a magyarba nem való. Ha a szlovák nyelvben akarjuk megnevezni e dolgozatot, jelölhetjük a dizertácia alakkal, a magyarban pedig legyen disszertáció vagy- s ez volna a kívánatosabb - értekezés. JAKAB ISTVÁN ÚJ SZÓ 4 1985. XII. 28. Irán legifjabbjait is az iszlám harci szellemében nevelik
