Új Szó, 1985. november (38. évfolyam, 258-283. szám)

1985-11-07 / 263. szám, csütörtök

Szergej Szokolov marsall a hadászati fegyverzet-korlátozásról

Meg kell őrizni az eddigi eredményeket

(CSTK) - A moszkvai Pravda tegnapi számában közölte Szergej Szokolov marsall, szovjet honvédelmi miniszter cikkét „Meg kell őrizni a hadászati fegyverek korlátozása terén elért eredményeket“ címmel. A cikkben egyebek között ez áll:

A folytatódó lázas nukleáris fegyverkezés az emberiség számára rendkívül veszélyes. A feszültség és a háborús veszély növekedéséhez vezethet, hatalmas intellektuális és anyagi forrásokat köt le. A Szovjetunió és a többi szocialista ország mindent megtesz azért, hogy erősödjön és fennmaradjon a béke, megszűnjön a lázas fegyverkezés. Országunk megállapodást javasol a nukleáris veszély elhárításával kapcsolatos kérdések egész komplexumáról - a nukleáris fegyverek befagyasztásától egészen teljes felszámolásukig, a csapásméró kozmikus eszközök teljes betiltása mellett.

A szovjet javaslatok nem puszta nyilatkozatok. Az utóbbi időben jelentős gyakorlati lépéseket tettünk: a genfi tárgyalásokon terjesztettük elő a csapásméró űrfegyverek fejlesztésének és rendszerbe állításának megakadályozására, valamint a nukleáris fegyverek radikális csökkentésére irányuló konkrét javaslatainkat, egyoldalúan beszüntettük az atomrobbantásokat; a közepes hatótávolságú nukleáris eszközök rendszerbe állításának moratóriuma mellett az ország európai részén válaszintézkedésként telepített SS-20-as rakétáinkat kivontuk a harci készültségből.

A Szovjetunió következetesen síkraszáll a minden állammal, elsősorban az Egyesült Államokkal folytatott konstruktív párbeszédért. Mi határozza meg tulajdonképpen a szovjet-amerikai kapcsolatokat? Az, hogy mindkét fél mondjon le a másik biztonságának veszélyeztetéséről, s arról, hogy katonai erőfölényt szerezzen a másik féllel szemben. Másszóval: elengedhetetlen, hogy mindkét fél szigorúan megtartsa az egyenlőség és az egyenlő biztonság elvét.

A szovjet-amerikai viszonyban mutatkozó hirtelen ingadozások ellenére az elmúlt több mint 10 évben ennek megtartását jelentős mértékben elősegítette a rakétaelhárító rendszerek korlátozásáról kötött, korlátlan időre szóló szerződés és a hadászati támadó fegyverek korlátozását célzó néhány intézkedésről szóló ideiglenes megállapodás (mindkét dokumentumot 1972. május 26-án írták alá) és az 1979 júniusában aláírt SALT-2 szerződés. A Szovjetunió és az USA kölcsönös kapcsolatai jelentős mértékben attól fognak függeni, sikerül-e megőrizni mindazt a pozitívumot, ami a hetvenes években a csapásméró ürfegyverek fejlesztésének elhárítása és a nukleáris fegyverek korlátozása terén született.

Az 1972. május 30-i szovjetamerikai közös közleményben mindkét fél hangsúlyozta, hogy a rakétaelhárító rendszerek korlátozásáról, illetve a hadászati támadófegyverek korlátozását célzó intézkedésekről (SALT-1) szóló tárgyalások fontos lépést jelentenek a lázas fegyverkezés megfékezése, majd megszüntetése terén. Az idő megerősítette ennek a megállapításnak a helyességét. A rakétaelháritó rendszerek korlátozásáról szóló szerződés kulcs- fontosságú a nukleáris fegyverek korlátozása, a hadászati stabilitás és a nemzetközi biztonság szempontjából. A Szovjetunió és az USA hadászati viszonyának pillére és alapja, s pontosan meghatározza mindkét ország engedélyezett rakétaelhárító rendszereinek számát, szerkezetét, minőségi paramétereit és elhelyezését.

A két fél időben nem korlátozott szerződést írt alá a rakétaelhárító védelmi eszközökről és megállapodott abban, hogy a hadászati támadó és védelmi fegyverek között elválaszthatatlan kölcsönös összefüggés van. Akkor megállapították; kizárólag a rakétaelhárító rendszerek területén tanúsított kölcsönös tartózkodás állíthatja meg a lázas fegyverkezést, s teszi

lehetővé a hadászati támadó fegyverek korlátozására és csökkentésére irányuló erőfeszítések sikerét.

A szerződés I. cikkelye meghatározza, hogy a felek mindegyike csak egy, 150 kilométer sugarú területen rendelkezhet korlátozott rakétaelháritó rendszerrel (a

Szovjetunióban Moszkvát, az

USA-ban a Grand Forks interkontinentális ballisztikus rakétabázist jelölték ki). Ezen a területen legfeljebb 100 indítóállás helyezhető el az ellenrakéták számára és legfeljebb 100 ellenrakéta állhat kilövésre készen, s a rakétaelhárító rádiólokációs eszközök mennyisége is korlátozott.

A rakétaelhárító rendszer komponenseit a földön kell elhelyezni és ezek nem lehetnek mozgathatóik. Az V. cikkely megtiltja a rakétaelhárító rendszer tengeren, a levegőben, a világűrben vagy mozgatható földi indítóállásokban elhelyezett komponeneseinek kísérleteit és telepítését.

Tömören, a Szovjetunió és az USA tárgyalások útján arra az azonos véleményre jutott, hogy le kell mondani bármiféle kiterjedt rakétaelhárító rendszerek telepítéséről. Hivatalosan tehát kinyilatkoztatták: amennyiben az egyik félnél a szerződésben megállapítottnál több rakétaelháritó eszköz jelenik meg, az szükségszerűen a hadászati egyensúly megbontásához és az atomháborús veszély növekedéséhez vezet.

Az Egyesült Államok nyilván jól emlékszik erre a közös megállapításra. Tudatában van annak, ha az egyik fél kiterjedt rakétavédelmi rendszert telepítene, ezáltal szükségszerűen a másik fél válaszakcióit váltja ki. Az amerikai fél jelenleg mégsem titkolja, hogy nem felelnek meg számára az említett szerződés céljai és elvei. Az USA gyakorlatilag olyan úton jár, amely e szerződés aláásásához vezet.

A washingtoni vezetők gyakran szóltak a nyilvánosság előtt az ún. hadászati védelmi kezdeményezés (tehát a csapásméró úrfegy- verek létrehozásának programja) keretében folyó munkák céljairól, amelynek lényege, mint állítják, az, hogy létrehozzák „az abszolút megbízható eszközöket szovjet nukleáris rakéták megsemmisítésére, lójjék ki azokat ellenünk, vagy szövetségeseink ellen.“ De hiszen ez gyakorlatilag a rakétaelhárító rendszerekről kötött megállapodás aláásása. Először azért, mert olyan rendszer kialakításán dolgoznak, amely az ország egész területét, ezen felül az USA szövetségeseinek a területét is védi, amit a szerződés első cikkelye megtilt. Másodszor azért, mert a világűrben elhelyezett elemeket magában foglaló rakétaelhárító rendszerről van szó, s ezt pedig az V. cikkely tiltja.

Az Egyesült Államok akciói tehát aláássák a rakétaelhárító rendszerekről kötött szerződést. A VI. cikkely megállapításaival ellentétben fázisváltó ráccsal ellátott rádiólokációs állomásokat (PAVE PAWS) épít Grönlandon és Nagy- Britanniában. Az I. cikkellyel ellentétben Schemya szigetén (Aleut szigetek) nagy rádiólokátor-állomást építettek, s itt olyan elemeket is használtak, amelyeket a rakétaelhárítás céljaira próbáltak ki.

A szerződésnek ugyancsak ellentmond, hogy az USA területén PAVE PAWS rendszerű új nagy rádiólokátor-állomásokat építenek, amelyek paraméterei megfelelnek a rakétaelhárítást szolgáló rádiólokátor-állomások követelményeinek, és amelyek alapjait képezik az állam rakétaelhárításának biztosítását szolgáló rendszernek. A szerződés kitételeivel ellentétes módon az USA-ban fejlesztik a rakétaelhárítás mozgatható rádiólokátor-rendszereit, a több robbanófejes ellenrakétákat és kipróbálják a Minuteman interkontinentális ballisztikus rakétákat, amelyek az ellenrakéta tulajdonságaival rendelkeznének. Annak ellenére, hogy erre az amerikai felet többször figyelmeztettük, az USA nem hozott semmilyen intézkedést, hogy eloszlassa az aggodalmakat.

Az amerikai kormány a rakétaelhárító rendszerekről kötött megállapodás legdurvább megsértését igyekszik leplezni és a nemzetközi közvélemény előtt valamiképpen megmagyarázni, s ezért tisztességtelen módszerekhez folyamodik. Rágalmakat terjeszt, hogy befeketítse a Szovjetunió politikáját, s a szovjet felet vádolja a szerződés megszegésével.

Washington az egész „csillagháborús“ terv megvalósítását olyan intézkedésként szeretné feltüntetni, amely válasz a szovjet légelhárító rendszerre. Ez állítólag „számos aktív eszközt foglal magában és szüntelenül korszerűsítik“. Ez mondvacsinált ürügy. A NATO Európában rendelkezik hasonló légelhárító rendszerrel. Ezt úgyszintén szüntelenül korszerűsítik. Nekünk pedig nincsenek ezzel kapcsolatban semmilyen fenntartásaink, mivel a légelhárításra nem vonatkoznak korlátozások és a légelhárítás eszközeinek semmi köze a rakétaelhárításhoz. A szovjet légelhárítás megbízható rendszerének megléte abból a katonai fenyegetésből ered, amely a több száz repülőgépet befogadó amerikai támaszpontok által veszélyezteti a Szovjetuniót. •

Nem felelnek meg az igazságnak azok az állítások sem, miszerint „egyedül a Szovjetuniónak van aktív rakétaelhárító rendszere“. Igen, fővárosunk körül rakétaelhárító rendszer van kiépítve. Ezt sosem tagadtuk, és ez a rendszer összhangban áll a rakétaelhárító rendszerekről kötött megállapodással. Nem fejlesztünk mozgatható komplexumokat, vagy többszörös indító-berendezéseket, nem sértjük meg a mennyiségi korlátozásokat sem. A moszkvai rakétaelhárító rendszer tökéletesítése szigorúan a szerződés korlá- tai között folyik.

Az Egyesült Államoknak is van egy adott területet védő rakétaelhárító rendszere, s ezt sosem vetettük a szemére, mivel erre ugyanolyan joga van, mint a Szovjetuniónak. Arra hívják fel a figyelmet, hogy ezt az amerikai rendszer „konzervált,“ ám a dolgokon ez semmit sem változtat, mivel a fázisváltoztató ráccsal ellátott PAR rádiólokációs állomás továbbra is működik és a konzervált kilövőállások, ahonnan az ellenrakéták kilőhetők, bármikor üzemképessé tehetők. A szerződés éppen ezért nem tesz különbséget a harci készültségben vagy konzervált állapotban levő rakétaelhárító elemek között.

Az amerikai kormány azzal igyekszik megfélemlíteni a közvéleményt, hogy a Szovjetunió állítólag már csaknem kiépítette „űrpajzsát“, amelyet az USA még csak ki akar alakítani. Caspar Weinberger nemrég kijelentette; a Szovjetunió egész területét védő rakétaelhárító rendszer kialakításának „küszöbén áll“. Ez szándékos hazugság. A Szovjetunió nem fejleszt csapásmérő úrfegyvereket, nem állít rendszerbe kiterjedt rakétaelhárító rendszert és e célból nem végez kísérleteket fegyverek modelljeivel. A washingtoni vezetők propaganda-nyilatkozatainak célja, hogy mentegessék a „csillagháborús“ terveket és kitérjenek a csapásmérő űrfegyverek betiltásáról szóló tárgyalások elöl.

Ami a csapásméró úrfegyverekkel kapcsolatos szovjet álláspontot illeti, azt Mihail Gorbacsov világosan megfogalmazta. A Time című folyóiratnak adott nyilatkozatában rámutatott, a csapásméró űr- fegyvereket fejlesztésük minden szakaszában, így a tudományos kutatások szakaszában is be kell tiltani. Ez azonban nem zárja ki, hogy az adott ország az úrben alapkutatásokat végezzen. Más dolog azonban laboratóriumi körülmények között végezni a vizsgálatokat és megint más úrfegyverek makettjeit és prototípusait kifejleszteni, valamint modelljeit kipróbálni. Ezt ugyanis mindig a fegyverek rendszerbe állítása követi. A „csillagháborús“ program keretében az amerikai kormány épp erre törekszik. A Szovjetunió megengedhetetlennek tartja a laboratóriumokon kívüli, a makettek fejlesztésével és kipróbálásával összefüggő munkálatokat. Be kell tiltani mindent, ami a csapásméró kozmikus rendszerek megépítéséhez és gyártásához vezet.

A világűrben jelenleg nincsenek sem amerikai, sem szovjet csapásmérő fegyverek. A Szovjetunió az egész világgal közölte, hogy elsőként nem lép az űrbe csapás- mérő fegyverrel. Minden erőnkből arra fogunk törekedni, hogy meggyőzzük a többi országot, mindenekelőtt az Egyesült Államokat arról, ne tegyék meg azt a bizonyos sorsdöntő lépést, amely szükségszerűen növelné a nukleáris háború veszélyét és minden irányban ösztönözné az ellenőrizhetetlen lázas fegyverkezést. Ilyen a mi politikánk, s ezt lelkiismeretesen és felelősségteljesen érvényesítjük.

Az amerikai kormány nagy erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a Krasznojarszk térségében épülő szovjet rádiólokátorállomás ügyében félrevezette a közvéleményt. Ennek az állomásnak egyszer rakétaelhárító funkciókat tulajdonít, másszor pedig azt állítja, egy rakétatámadásra figyelmeztethet. Az igazságnak egyik sem felel meg, az állomás befejezése után kizárólag úrobjektumok követésére és a kozmikus térség ellenőrzésére fog szolgálni, s ezért semmi köze a rakétaelhárító rendszerekről szóló szerződéshez.

A Szovjetunió következetesen teljesíti a rakétavédelmi rendszerek korlátozásáról szóló szerződés egyes pontjait, megtartja e rendkívül fontos dokumentum szellemét és betűjét.

További ilyen fontos dokumentum, amely bizonyos mértékig fékezi a fegyverkezési versenyt, a stratégiai támadófegyverek korlátozásáról szóló SALT-2 szerződés. Ennek jelentőségét az adja meg, hogy bizonyos plafonokat állít a felek legerősebb fegyverzete mennyiségi növelésének, és minőségi tökéletesítésének útjába. A Szovjetunió mély meggyőződése: ha annak idején az USA ratifikálta volna a SALT-2-t, megkezdődhetett volna a stratégiai támadó fegyverek csökkentése, s lehetőség nyílt volna további, átfogóbb és univerzálisabb szerződések kidolgozására ezen a területen. Szokolov marsall a továbbiakban megállapítja: az Egyesült Államok még 1979 nyarán megkezdte a SALT-2 megtorpedózását. Éppen ez, s nem pedig az Afganisztán körüli események - ahogy a Fehér Ház állítja - játszottak közre a ratifikálás elutasításában. A másik ok pedig az, hogy ez a dokumentum megerősítette a felek közti stratégiai paritást, s az elfogadása hátráltatta volna annak a politikának a folytatását, amely a Szovjetunió elleni nyomásra, az erő pozíciójából történő párbeszédre alapozott. A SALT-2 nem felelt meg azoknak a katonai fejlesztési terveknek sem, amelyeknek a megvalósításához a Pentagon a 80-as évek elején látott hozzá.

A SALT-2 olyan dokumentum, amely objektívan ítéli meg a Szovjetunió és az Egyesült Államok nukleáris eszközeit. Ez a fö előnye. A stratégiai atomfegyvereket - interkontinentális ballisztikus rakéták, tengeralattjárókra telepített ballisztikus rakéták és stratégiai bombázók - egységes egészként értékeli. Ez pedig lehetővé tette a stratégiai erőviszonyok felmérését és az egyensúlyhelyzet megszilárdítását a két fél között, tekintet nélkül a hadászati arzenálok és az egyes fegyverfajták különbözőségére, a földrajzi és egyéb tényezők eltérőségére. A szerződés megszövegezésekor a felek kidolgozták azokat a kölcsönösen elfogadható megoldásokat, amelyek megfeleltek az egyenlőség és egyenlő biztonság elvének. James Carter annakidején a SALT-2-t úgy jellemezte, hogy „ez a legfontosabb lépés, amelyet bármikor is tettek az atomfegyverek ellenőrzésének megteremtése érdekében.“

Az USA 1979-ben azt ígérte NATO-partnereinek, hogy ratifikálni fogja a SALT-2-t. E félrevezető manőverrel sikerült rábírnia őket, hogy beleegyezzenek a közepes hatótávolságú amerikai rakéták nyugat-európai telepítésébe. Ezt 1983 novemberében meg is kezdték. A SALT-2 cikkelyeit tekintve a telepítés egyet jelent a stratégiai egyensúly megbontásával, hiszen minden közepes ható- távolságú amerikai rakéta elérheti a szovjet területeket, s ezért stratégiai fegyvernek számítanak.

1981 októberében meghirdették az USA 80-as évekre szóló „stratégiai programját“, amely a hadászati potenciál további növelésével számolt. E program megerősíti: Washingtonnak nem szívügye a kötelezettségek teljesítése. Példa erre az a terv, amely a Midgetman interkontinentális ballisztikus rakéták telepítésével számol. A Pentagon az új típusú MX-ekkel folyó kísérletek befejező szakaszát végzi a Midgetman interkontinentális ballisztikus rakétával, melynek fejlesztését és telepítését a SALT-2 határozottan tiltja.

Az amerikai kormány megsérti a SALT-2-t, de nem vállalja érte a felelősséget. Ehelyett a Szovjetuniót vádolja a szerződésszegéssel, hangoztatva, hogy a dokumentumnak csupán azokat a kitételeit tartja meg, amelyeket a Szovjetunió is respektál. A tények mást bizonyítanak. A hetvenes évek kezdetén az USA stratégiai hordozóin kétszer annyi robbanófej volt mint a szovjet eszközökön, azonban ennek ellenére tovább növelték számukat. Ennek következtében a mai napig az amerikai stratégiai rakéták robbanófejeinek száma megháromszorozódott. A Szovjetunió természetesen foganatosított intézkedéseket annak érdekében, hogy felújítsa az egyensúlyt. Ezekről állítja Washington, hogy a Szovjetunió „nem tanúsít kellő önmérsékletet“. Ennek a propagandafogásnak a célja nyilvánvaló. A Fehér Ház azt terjeszti, hogy a Szovjetunió-a SALT 2-vel ellentétben az interkontinentális ballisztikus rakéták két új típusát fejleszti. A második új típusként az RS 12 M szovjet rakétát jelöli meg (a NATO elnevezése szerint ez az SS 25- ös), ez azonban nem más, mint a korábbi RS 12-es rakéta korszerűsített változata (a SALT-2 bizonyos korszerűsítéseket engedélyez). Ennek a rakétának a kérdését a felek részletesen megtárgyalták. Előterjesztettük a tényeket, amelyek igazolják, hogy a korszerűsített rakéta paraméterei teljes mértékben összhangban vannak a SALT-2 kitételeivel. Az USA azért állítja az RS 12M-ről, hogy új típusú rakéta, mert így szeretne zöld utat adni a saját Midgetman- jainak.

A szerző a cikk további részében foglalkozik Washington azon hamis kampányával, amelyeket a rakétakísérletek telemetrikus adatainak kódolásává^ kapcsolatban bontakoztatott ki. Rámutatott azokra a koholmányokra is, amelyek a Pleszeckaja kísérleti kilövö- állomással függnek össze. Szokolov marsall hangsúlyozza, a SALT-2 aláírása óta a Szovjetunió egyetlen olyan lépést sem tett, amely sértené a szerződést.

A rakétavédelmi rendszerek korlátozásáról szóló szerződések, valamint a SALT-2 elemzése igazolja, hogy a támadó és védelmi fegyverek között szoros az összefüggés. A szerződéseket úgy kell teljesíteni, ahogyan azokat annak idején aláírták. Ez azt jelenti: csak a csapásméró ürfegyverek teljes betiltásával nyílhat meg az út az atomfegyverek radikális csökkentésének folyamata előtt. A Szovjetunió éppen ilyen alapon kíván megállapodni.