Új Szó, 1985. november (38. évfolyam, 258-283. szám)
1985-11-06 / 262. szám, szerda
A GENFI CSÚCSTALÁLKOZÓ ELŐTT (Folytatás a 3. oldalról) a „stratégiai védelem“ technológiáját, amikor az USA szövetségesei is - akiknek Washington javasolta a csatlakozást e programhoz- sérelmezik, hogy az Egyesült Államok nem teszi számukra ho- záférhetóvé technológiai titkait, amikor azt panaszolják, hogy a kormánynak más céljai vannak: az elterjedt kifejezéssel élve „agyakat“ kíván szerezni, megtakarítva így az amerikai forrásokat, és maximális mértékben meggyorsítani a „stratégiai védelmi kezdeményezés“ megvalósítását. Miként lehetne hinni a Fehér Háznak, amikor a Pentagon és a CIA csak néhány héttel ezelőtt tette közzé nagy pompával azt a dokumentumot, amelyben megvádolják a Szovjetuniót, hogy megkísérelte „ellopni az amerikai technológiát“, s még szigorúbb intézkedéseket követeltek a „titkok Keletre áramlását“ megakadályozandó. Arra a kérdésre, hogy az amerikai kormány be kívánja-e tartani a rakétaelháritó védelmi rendszerek korlátozásáról szóló szerződés 5. cikkelyét, amely kötelezi a feleket arra, hogy ne hozzanak létre, ne próbáljanak ki és ne telepítsenek rakétavédelmi rendszereket vagy azok elemeit sem a tengereken, sem a levegőben, sem pedig a világűrben, sem pedig mozgatható szárazföldi rendszereket, Reagan kénytelen volt beismerni, hogy kormányában ezt a szerződést különbözőképpen „magyarázzák“. Azt mondta, az USA szigorúan meg kívánja tartani ennek a szerződésnek a feltételeit. Az elnök ugyanebben a válaszban azt állította, „ami a kutatást illeti - s ez magában foglalná a kipróbálást is - az összhangban van a szerződéssel“. Mit mond azonban Gerard Smith, aki a hadászati rakéta rendszerek korlátozásáról folytatott tárgyalásokon az amerikai küldöttséget vezette, s ezért nagy szaktekintélynek számít: „A kormányban folyó vita a rakétavédelmi rendszerek korlátozásáról szóló szerződés magyarázatáról nem nevezhető másnak, mint abszurdnak. Egyáltalán nem lehet kétséges, hogy a szerződés tiltja a világűrbe telepítendő rakétavédelmi rendszerek próbáit és elhelyezését. A szerződés nyelvezete, s főleg az 5. cikkelyé, teljesen egyértelmű.“ Véleményünk szerint az elnökkel folytatott beszélgetés ismét megerősítette, hogy a rakétavédelmi rendszerek korlátozásáról szóló szerződés a washingtoni kormány számára akadályt jelent a „csillagháborús“ programok megvalósításában. Annak érdekében, hogy szabaddá tegye az utat a világűr militarizálása előtt, az USA - amint azt James Abraham- son altábornagy, az SDI-program igazgatója nyíltan kijelentette- készen áll arra, hogy bizonyos időpontban „eltérjen ettől a szerződéstől.“ Az SDI megvalósítása nemcsak a rakétavédelmi rendszerek korlátozásáról szóló szerződést fenyegeti. Carl Sagan, ismert amerikai fizikus, a Discovery című folyóiratban írta le az amerikai közvélemény aggodalmát tükröző szavakat: „A csillagháborús program, ahogyan értelmezzük, ilyen vagy olyan formában sérti mindazokat a szerződéseket, amelyeket a Szovjetunió és az Egyesült Államok a fegyverzetellenőrzés területén nagy nehézségek árán megkötött." Ezek pedig: az atomcsend- szerződés, atomsorompó-szerző- dés, a rakétarendszerek korlátozásáról szóló szerződés, valamint a SALT-1 és a SALT-2 szerződés. A valósággal ellentétben Hozzá kell fűzni, hogy az elnök a világűr militarizálása iránti odaadását ismét azzal próbálta igazolni, hogy a Szovjetunióban állítólag már régen végeznek hozzávetőleg hasonló munkákat. Ez nem felel meg a valóságnak. A műholdromboló rendszer létrehozását az Egyesült Államok még jóval azelőtt kezdeményezte, hogy megjelentek a föld körüli pályán a műholdak. Johnson amerikai elnök 1964-ben mondta: „Az angolok a tengeren uralkodtak, és kormányozták a világot. Mi a levegőben uralkodtunk és azóta álltunk a szabad világ élén, amióta ezt a fölényt megteremtettük. Ezt a pozíciót most az foglalja el, aki a világűrben fog uralkodni.“ Ezek nemcsak szavak voltak. Az Egyesült Államok már a kozmikus éra kezdetén a fegyveres harc lehetséges térségének tekintette a világűrt,'s kidolgozta a mü- holdromboló fegyverek koncepcióját. Az USA volt az első ország, amely 1959 októberében kipróbálta a múholdromboló rendszert azzal, hogy egy B- 47-es bombázó fedélzetéről rakétatámadást hajtott végre az Explorer 6 műhold ellen. A hatvanas évek kezdetén hozzálátott a Saint kozmikus támadófegyver fejlesztéséhez. Akkor a földön két műholdromboló rendszert hozott létre: 1963-ban a Kwajalein-szigeten a Nike-Zeus ellenrakétákkal, és 1964-ben a Johnston-szigeten a Thor rakétákkal. Ezzel párhuzamosan az USA olyan csapásméró úrfegyverek fejlesztésén is dolgozott, amelyekkel az űrből a föld ellen lehetett támadást indítani. A Szovjetunió kénytelen volt reagálni az USA-nak mindezekre a „kezdeményezéseire“ és válaszintézkedéseket foganatosítani biztonsága érdekében. A Szovjetunió sokkal később (a hatvanas évek végén) kezdte meg mú- holdelhárító rendszerének a kifejlesztését. Mint ismeretes, néhány évvel ezelőtt a Szovjetunió nemcsak a műholdelhárító rendszerek betiltását, hanem megsemmisítésüket is javasolta. Napjainkban az űrben való uralom doktrínája és az „aki első lesz az űrben, első lesz a Földön is“ militarista filozófiája az USA állami politikájának részévé vált. Az amerikai katonai személyiségek erről nyíltan beszélnek. Edward Aldridge, az USA katonai légierejének miniszterhelyettese kijelentette: „Nincs szükség különösebb képzelóerőre, hogy megértsük, az az ország, amely a világűrt ellenőrzi, talán a világot is ellenőrizni fogja.“ Áz Egyesült Államok most felgyorsította a második generációjú múholdromboló rendszer (ASAT) kifejlesztését. Már több kísérletet hajtottak végre, többek között egy űrben elhelyezett reális célponttal is. A legközelebbi időben hadrendbe állítják ezt a rendszert. Műholdromboló jellegű az amerikai űrrepülőgép is, amely képes befogni a műholdakat pályájukról és leállítani működésüket. Nem a mi feladatunk, hogy a Fehér Ház vezető képviselője pszichológiájának elemzésével foglalkozzunk. Számunkra fontosabb volt, hogy tisztázzuk álláspontját napjaink legfontosabb kérdéseivel összefüggésben. Mivel azonban legközelebbi tanácsadóival és vele személyesen találkoztunk, bizonyos mértékig lehetőségünk nyílt belülről megfigyelni a Fehér Ház politikai gondolkodásának laboratóriumát. A tettek szerint kell ítélni Ismert és vitathatatlan a régi igazság: nem a szavak, hanem a tettek szerint kell ítélni. Ez érvényes, ha a politika lényegéről van szó. Fontos azonban egy másik meghatározó mutató is: milyen viszony van a szavak és a tettek között. Vagyis: az amerikai kormány politikai erkölcsössége megnyilvánulásáról van szó. Nem elhanyagolható az a probléma, hogy azok, akik a vezetést - beleértve a legfelsőbb vezetést is - tájékoztatják, talpig becsületesek legyenek. Ha személyes benyomásainkról akarunk szólni, a legnyugtalanítóbb talán az volt, hogy ismét meggyőződhettünk, a Fehér Házban milyen könnyen elferdítik az igazságot, hogyan uralkodnak ott az amerikai propaganda által kidolgozott sztereotípiák, és nyilvánvalóan mélyen meg vannak győződve arról, hogy a világ többi része vagy nem tájékozódott az ügyek valódi helyzetéről bolygónkon, vagy feledékeny, vagy kénytelen úgy gondolkodni, ahogyan a Fehér Házban vélekednek. Ez a benyomás bizonyára nem új. Nemcsak az elnökkel folytatott beszélgetésünk hatására alakult ki bennünk. Azonban éppen ezekben a napokban, amikor a Fehér Házban igen sok nyilatkozatot adnak, amikor az Egyesült Államok elnöke a közelmúltban terjedelmes beszédet mondott az ENSZ- közgyűlés jubileumi ülésszakán, ez a benyomás, mondhatom, különösen megerősödött, nagyon világos és nyugtalanító körvonalakra tett szert. És még valami. Azokban a napokban, amikor egy olyan nagy ország, mint az Egyesült Államok vezetésétől különösen nagy felelősségtudatot várnak el, megerősödött a meggyőződés, hogy ez a felelősségtudat hiányzik. Az egyik legsokatmondóbb példa erre az elnök válasza a Grenada USA általi lerohanására vonatkozó kérdésre. Amikor a világot két évvel ezelőtt megrázta az amerikai tengerészgyalogosok partraszállásának híre ezen a szigetecskén, a Fehér Ház azonnal ontotta a kétféle „magyarázatokat“ az akcióra vonatkozóan. A szuverén szigetország gálád le- rohanását és kormányának erőszakos megdöntését először azzal magyarázták, hogy Washington aggódott a szigeten tanuló amerikai diákok sorsáért. Mivel azonban Grenadán az amerikai diákokat soha senki nem fenyegette (ez köztudott volt, és később megerősítették), újabb magyarázattal álltak elő: az USA elnökének egy reggel telefonáltak a karib-szige- teki demokrácia képviselői és arra kérték ót, hogy „csatlakozzon fegyveres erőikhez Grenadán a demokrácia és a rend helyreállítása érdekében“. Mivel az USA elnöke nyilván felfogta, hogy mindezek a magyarázatok nemhogy nem igazolhatják az USA Grenada elleni intervencióját, hanem ellenkezőleg, még világosabban hangsúlyozzák a sziget elleni fegyveres agresszió törvénytelenségét, a nekünk adott interjúban meglepő nyilatkozatot tett: „Néhány száz amerikai orvostanhallgató volt ott (Grenadán), és hírszerző szolgálatunk megállapította, hogy esetleg túszul ejthetik őket. A grenadai kormány katonai segítséget kért. Nemcsak az Egyesült Államoktól, hanem a közösség államaitól is- Jamaicától, a Dominikai Köztársaságtól és másoktól.“ Arról nem is beszélünk, hogy ez a magyarázat egyáltalán nem az igazságon alapul. Egy teljesen tájékozatlan ember is nehezen tudja elképzelni, hogy a grenadai kormány valakit megkér, hogy katonai erővel döntse meg őt... A Fehér Ház csalárdsága Nehéz elképzelni, hogy Washingtonban „elfelejtették volna“, kinek a kérésére és miért tették partra két évvel ezelőtt a kis szigeten a tengerészgyalogosokat, miért szállták meg Grenadát és döntötték meg kormányát, öltek meg több száz ártatlan embert, akik semmivel sem fenyegették az Egyesült Államokat, s olyan rezsimet hoztak ott létre, amely megfelel Washingtonnak. Ez nem feledékenység, hanem imperialista gondolkodásmód, amely a barlangjog feltételezésén alapul, miszerint mindig az erősebbnek van igaza. Az a mód, ahogy most a Fehér Ház magyarázza a Grenada elleni intervenciót, éppen annyira „meggyőző“, mint az a felfedezés, amelyet az USA elnöke a napokban tett a brit BBC tudósítójának adott nyilatkozatában“ „A két rendszer (az USA és a Szovjetunió - a szerz. megj.) annyira diametrálisan ellentétes, hogy- mint azt nekem mondták, én nem vagyok nyelvész - az orosz nyelvben nincs is szó, a szabadság megjelölésére.“ Bár a washingtoni kormány nyelvészeti felfedezéseit nehezen lehet összehasonlítani egy önálló állam amerikai egységek általi megszállásával, mindkettő más országokkal és nemzetekkel szembeni lenéző viszonyról tanúskodik. Az orosz nyelvre vonatkozó rendkívül furcsa kijelentés ugyan távol áll azoktól a problémáktól, amelyek ma a világot foglalkoztatják, valójában ez is Washington „bizonyító erejének“ ugyanazon tövéről ered. Nem felelnek meg a valóságnak azok az állítások sem, hogy az USA a háború utáni első években állítólag nem használta ki atommonopóliumát (más lapra tartozik, hogy a nukleáris zsarolás politikája kudarcot vallott). A szovjet emberek tudják, hogy a Szovjetunió már 1945 őszétől Washington hivatalos dokumentumaiban nemcsak mint potenciális ellenfél szerepelt, hanem mint az atomtámadás objektuma is. Erről tanúskodnak a később közzétett tervek, a „Gunpowder“, a „Dropshot“ és mások. Mivel akkor az atombombák egyedüli hordozói a B-29-es bombázó repülőgépek voltak, az amerikai stratégák azt a célt tűzték ki, hogy a Szovjetuniót katonai támaszpontok gyűrűjével veszik körül, s hogy legyen indokuk ezeknek a támaszpontoknak az építésére, tervbe vették katonai szövetségek láncának létrehozását a szovjet határok mentén. Ennek a politikának a következményei máig érezhetőek. Az USA területén kívül, országhatáraitól gyakran több ezer kilométerre 550 ezer amerikai katona állomásozik. 32 országban 1500 amerikai katonai támaszpontot hoztak létre. A Szovjetunió semmi hasonlóval nem rendelkezik. Mint azt Reagan elnök mondta, az Egyesült Államok azért állomásoztatja csapatait és tartja fenn támaszpontjait külföldön, hogy teljesítse szövetségeseivel szembeni kötelezettségét. Valójában egészen másképp áll a dolog. A katonai paktumokat azért hozták létre, hogy támaszpontokat létesíthessenek a világ stratégiai fontosságú térségeiben és amerikai atomfegyvereket telepíthessenek minél közelebb a szovjet területekhez. Reagan elnök a szovjet-amerikai kapcsolatokban tapasztalható feszültség egyik okaként azt jelölte meg, hogy a világ különböző részeiben katonai erővel próbálják megoldani a problémákat. Tagadta, hogy az Egyesült Államok háborút akar folytatni más országokban és szembe akar szegülni az önrendelkezésre vágyó bármely nemzet akaratával. Hozzáfűzte: „Ha azonban azt látjuk, hogy más nemzeteket külső erők fenyegetnek, amelyek tönkretehetik szaoadságukat és fegyverek segítségével rájuk kényszeríthetik a kisebbség uralmát, segítünk nekik szembeszállni ezzel mindenütt, ahol csak tehetjük.“ Ha találnánk egy naiv embert, aki az ellenforradalom exportjának ezt a leplezett formáját készpénznek venné, például azt gondolhatná, hogy Washington a vietnami hazafiakat támogatta a francia gyarmatosítókkal szemben. Valójában azonban az amerikai katonai masinéria Párizstól átvette a piszkos háború stafétabotját, s emberirtó jelleget adva neki elpusztított néhány millió embert. Hogy a vietnami népet térdre kényszerítsék és a nyakába varrják az Amerika-barát bábrezsimet, erre az országra több mint hétmillió tonna bombát dobtak, bevetették ellene az USA stratégiai légierejének felét, taktikai légierejének harmadát, a 7. flotta fő erőit és a több mint félmilliós expe- díciós hadtestet. Hogyan írta le tehát az elnök a szovjet újságírókkal folytatott beszélgetésen az USA háború utáni történelmének ezt a szégyenletes oldalát? Szavai szerint szó sem volt katonai intervencióról. A genfi nemzetközi fórumon úgymond létrehozták Észak-Viet- namot és Dél-Vietnamot. A délvietnamiak kérték, az USA küldjön nekik tanácsadókat, hogy létrehozhassák a hadsereget, amely állítólag azt megelőzően sosem volt nekik. Az amerikaiakat kezdettől fogva támadták a terroristák, még azt sem engedték nekik, hogy nyugodtan filmet nézzenek. A katonai tanácsadókat fegyverekkel kellett ellátni, majd csapatokat kellett küldeni védelmükre. Mindez háborúvá terebélyesedett Vietnamban. Emellett az amerikai csapatok sosem harcoltak ott a győzelemért (az elnök szavai szerint éppen ez volt a hiba). Egyszerűen arra törekedtek, hogy megőrizzék a demilitarizált övezetet Észak- ós Dél-Vietnam között. Vietnam végül mégis egységes állam lett. Az események ilyen magyarázata legalábbis meglepő. Vietnam egységes államként lépett fel a japán megszállók elleni harcban, és 1945-ben győzött. 1946-ban egész Vietnamban választásokat tartottak és elnökké Ho Si Minht választották meg. A francia intervenció újabb háborúhoz vezetett. Az Indokínáról szóló genfi megállapodások, amelyekre az elnök hivatkozott, már 1956-ban számoltak Vietnam egyesítésével. És éppen az Egyesült Államok, amely a francia megszállók „utódja“ lett, akadályozta meg ezt az egyesítést. . Washington azonban az évekig tartó véres háborúba határozottan nem a „demilitarizált övezet megőrzése“ miatt keveredett bele. Ez az USA imperialista köreinek elkeseredett és sikertelen próbálkozása volt, hogy visszafordítsák a de- kolonizációs folyamatot, és a vietnami népet katonai erővel fosszák meg nemzeti és szociális szabadságáért vívott kitartó harca eredményeitől. A velünk folytatott beszélgetés során az elnök ezt az ügyet úgy próbálta beállítani, mintha a világbéke megszilárdításának útjában a legfőbb akadály a társadalmi és gazdasági függetlenségért vívott harc lenne, melyet nem kis áldozatok árán azok az országok és népek folytatnak, amelyek felszabadultak az imperializmus és gyarmatosítás igája alól. Reagan külön rámutatott olyan országokra, mint Angola, Afganisztán ós Kambodzsa, melyek ügye - mint mondta - „az utóbbi években nagy feszültséget váltott ki az amerikai-szovjet kapcsolatokban".- Sőt, arról akart meggyőzni bennünket, hogy a Szovjetunió „megszállva tartja“ Angolát, Dél-Je- ment, Etiópiát és Afganisztánt. Az egész világ tudja, hogy pl. Angolában nincsenek semmilyen szovjet csapatok. Ugyancsak ismert, hogy az Egyesült Államok fegyverzi fel Savimbi egységeit - az UNITA- szervezetet - és irányítja tevékenységüket. Az elnök arról biztosított minket, hogy az Egyesült Államok célja „megtalálni azt a módot, mellyel véget lehet vetni az arra irányuló próbálkozásoknak, hogy a problémákat erő alkalmazásával oldják meg..., véget vetni a fegyveres harcnak és keresni a tárgyalásos megoldást“. Míg azonban az elnöki dolgozó- szobában elhangzottak ezek a szavak, a Fehér Ház egyetértésével a Kongresszusban törvény- javaslatot terjesztettek elő arra vonatkozóan, hogy Savimbi egységeinek Angolában 27 millió dolláros katonai támogatást nyújtsanak. Mint azt a New York Times napilap írja, az angolai „antikom- munista szabadságharcosok“ számára a fegyverek és a pénz már régen özönlött „a központi hírszerző szolgálat titkos csatornáin, együttműködésben a Délafrikai Köztársaság rezsimjével“. Amikor a nyáron hatályon kívül helyezték az ún. Clark-függeléket, amely formálisan betiltotta az ilyen jellegű tevékenységet, ez a folyamat jelentősen megerősödött. Amint azt azonban ugyanaz a napilap hangsúlyozza, a washingtoni kormány egyre inkább hajlik arra, hogy Savimbinek „teljesen nyíltan biztosítsák a katonai támogatást“. Erről lényegében már nyíltan szól az a nyilatkozat is, amelyet pénteken tett közzé az Egyesült Államok külügyminisztériuma. Ez hangsúlyozza: „Támogatást akarunk nyújtani az UNITA-szerve- zetnek.“ Ugyancsak közli, hogy a legközelebbi időben döntenek ennek a segítségnyújtásnak a „formájáról és módjáról“. (Folytatás az 5. oldalon) ÚJ SZÚ 4 1985. XI. 6.
