Új Szó, 1985. november (38. évfolyam, 258-283. szám)

1985-11-28 / 281. szám, csütörtök

ENGELS AKTUALITÁSA

165 évvel ezelőtt született Engels Frigyes

Cikkünk címét kérdésként is megfogalmazhattuk volna, hiszen Engels születésétől már 165 év telt el, és halála is a múlt századra esik. Ennyi idó alatt pedig sok olyan név ment feledésbe, és sok olyan elmélet bukott meg az ész vagy a történelem ítélószéke előtt, amelyek korukban meghódították az emberek fantáziáját, és örök életűeknek tűntek. Hogy Engels- szel kapcsolatban kijelentő móddal élünk, ezt elsősorban abból a megfontolásból, esetleg annak a ténynek az elismerése mellett tesszük, hogy a marxizmus kiasz - szikusai által elindított társadalmi folyamat a történelem valóságává vált, az Engels által felvetett elméleti kérdések, az azok hátteréül szolgáló módszer és maguk az eredmények is állandó tanulsággal szolgálnak a ma számára.

Ellenvethetné persze valaki, hogy a megmaradás még nem jelent aktualitást; hogy a múltból megőrződnek olyan hagyományok is, amelyek gátolják a jelen kiteljesítését, valamint a jövő utópiamentes tervezését és megvalósítását. Hiszen maga Marx írta, hogy a hagyományok megfojthatják a jelent. Ezért nagyon fontos figyelembe venni, hogy a megnevezett elméleti örökség milyen viszonyban van a társadalom gyakorlati életével, hiszen minden hagyománynak megvan legalább ez a két jelentése: hogyan él a társadalom „emlékeiben“, és hogyan hat a tevékenységre. Tehát megőrzött lehet valamilyen irodalmi hagyomány, de ha azt nem ismeri a közember, akkor holt emlék marad csupán. Másrészt előfordulhat, hogy bizonyos gondolatrendszert „döglött kutya“-ként kezelnek (mint tették ezt Hegellel és filozófiájával is), aztán pedig kiderül, hogy eltérő törekvések alapvetésévé válik. Mellesleg ez megtörtént a marxizmussal is: a legjelentősebb polgári irányzatok - az elkeseredett bírálat mellett - magukévá tették a társadalomelemzés egyes marxi kiindulópontjait, közvetve ismerve el, hogy a marxizmus nemcsak a 19. század kimagasló szellemi hagyatéka, hanem a 20. század filozófiája is.

Messze vinne bennünket a tárgytól, ha elkezdenénk feszegetni, hogy az aktualitás kérdésében az eszmény és a valóság mindenkori kapcsolata, az eszmék kivitelezhetősége, a megvalósítás mikéntje, a jelenkori tudomány és a filozófiai megalapozás viszonya vagy más kérdés kerül-e túlsúlyba. Engels bármely tételét elemezzük is, mindig a marxizmussal mint egésszel kerülünk kapcsolatba. Már Lenin megjegyezte, hogy Marx elbírálása is csak Engels ' ismeretében lehetséges (és' viszont), tehát a marxizmust is csak Engels munkásságának figyelem- bevételével láthatjuk át. A probléma kiterjedtsége ezért arra kényszerít bennünket, hogy egy általános értékítélet után valamely, napjainkban is élő elméleti-gyakorlati kérdés engelsi megjelenítését mutassuk be, ezáltal is demonstrálva elemzéseinek aktualitását.

Ha gondolatban elvonatkoztatunk Marx és Engels közösen megírt munkáitól és a nevükkel fémjelzett új filozófia alapelveinek kimunkálásától, akkor Engels jelentőségét mindenekelőtt a dialektikus materialista világkép felvázolásában látjuk. Ez máig a valóság tudományos megismerésének módszertanilag rendkívül értékes alapját szolgáltatja. Ha pedig néha azzal a váddal illetik, hogy eközben elhanyagolta a társadalmi lét dialektikáját, vagy hogy vulgarizálta volna a történelemfelfogást, akkor a legjobb választ erre azok a levelei nyújtják, amelyekben (részben már Marx halála után) energikusan kikel a marxizmus mindenfajta vulgarizálása és dog- matizálása ellen. Engels filozófiai gondolatainak időszerűségét is egy ilyen témakörön keresztül szeretnénk bemutatni.

Napjainkban is gyakori hiba ugyanis, hogy a materializmus dialektikus jellege sikkad el a marxista filozófia leegyszerűsítő magyarázatainál és terjesztésénél. A legtöbbször előforduló hiányosság, hogy a dialektika mellett olyan érveket hoz föl, amelyek éppenséggel csak a köznapi tudat

„vagy-vagy“-szerú értékeléseit és egyirányú meghatározottságot feltételező ismereteit támasztják alá. Erre több példát hozhatnánk föl, most azonban csak egyet említünk, amellyel már Engels is foglalkozott.

Ismeretes, hogy egyes nézetek a szocializmus jelenének ellentmondásait a tudat társadalmi léttel szembeni lemaradásával magyarázzák. Tehát az; próbálják bizonyítani, hogy a társadalom anyagi viszonyaiban már egy új rend teremtődött meg, amelyet az egyes emberek elképzelései, eszményei, célkitűzései nem tudják követni. Eltekintve attól, hogy a társadalmi összfolyamat az egyének tudatán kívül objektivizá- lódik, ez az elmélet belsőleg ellentmondásos, mert a materializmus általánosságban igaz tételét a lét elsődlegességéről a társadalom egyedien jellegzetes körülményeire alkalmazza - hibásan. Megfeledkezik arról, hogy a társadalom léte csakis és kizárólag a tudat működése által emberi lét. Más szóval, hogy az elsődlegesség dilemmája csakis a filozófia alapkérdésével kapcsolatban vetődik fel. Tehát ha a köznapi életben nem kívánt jelenségekkel és tudati megnyilvánulásokkal kerülünk szembe, le kell szögeznünk, hogy a társadalmi élet egésze még nem érte el azt a fokot, amelyet elméletileg tételezünk. A társadalmi fejlődés nem úgy megy végbe, hogy először megváltozik az emberek anyagi léte, aztán ehhez igazítják a tudatot, hanem úgy, hogy a tudat mint az emberi létmegnyilvánulások szerves, belső tényezője valóságalakító erő, tehát időben párhuzamos az anyagi léttel. Főként így van ez

akkor, ha a köznapi tudatról beszélünk; ' és az általunk említett nézetek ezt célozzák. E hibába többek között azért eshettek bele, mert a lét meghatározó funkcióját nem dialektikusán, hanem mechanikusan, nem közvetítéseken keresztül végbemenő folyamatként, hanem közvetlenül ható egyedi aktusként fogták fel. Másrészt abból a valóban vulgarizáló előfeltevésből indultak ki, mely szerint társadalmi létnek és tudatnak elkerülhetetlenül harmonizálni kell, hogy a tudat meg kell feleljen a lét fejlődésszintjének. Valójában a lét és a köznapi tudat egyidejű változása nem zárja ki, sőt feltételezi ellentmondásos egységüket, de sohasem azonosságukat. Engels elvetette a gazdasági törvények fetisizálását a történelem magyarázatánál, és egy, Blochhoz írott levelében a gazdasági mozzanat egyedüli meghatározó erejét hangoztató elméleteket absztrakt és abszurd frázisgyűjteménynek nevezi. Ezzel szemben mit állít Engels? Azt, hogy a történelem materialista felfogása szerint a meghatározó mozzanat a valós lét termelése és újratermelése. A termelés kifejezést azonban ne értsük itt a szó gazdasági értelmében, már csak azért sem, mert egy korábbi közös munkájukban Marx és Engels a közvetlen lét reprodukciós folyamatába belevonták az emberi viszonyok és tudati formáik újratermelését is. A munka kettős jellege - mint a marxista munkafelfogás alapvonása- amúgy is feltételezi ezeket a mozzanatokat.

Mit akartunk mindezzel bizonyítani? Azt, hogy ha bizonyos tudatformák léteznek és hatnak egy társadalomban, az minden valószínűség szerint azt jelenti, hogy ebben a társadalomban vannak olyan létfeltételek, amelyek az adott tudatformákat életrehívják és éltetik. Tehát ha valaki a szocializmusban a szocializmus eszméivel ellentétes értékrend alapján ál, akkor ez csak úgy lehetséges, hogy egyedi léte meg tud „kapaszkodni“ olyan viszonyokban, amelyek ezt lehetővé teszik. Sót, ez a tudat annyira otthonos a mindennapi létben, hogy játszi könnyedséggel használja ki a szocializmus esetleges gyengeségeit. Ezért eredménytelen minden jó szándékú, felvilágosítási kísérlet. A köznapi tudat annyira beépült a valóságba (a társadalmi létbe), hogy megváltoztatása csak akkor lehetséges, ha magát a létet vesz- szük célba.

Az engelsi gondolatok aktualitását mi sem bizonyítja jobban, hogy pl. az SZKP utóbbi időben tett programnyilatkozatai és gyakorlati tettei is ebben az irányban hatnak. Az elméleti gondolkodásnak is számot kell vetnie ezzel a ténnyel, ha másért nem, akkor azért, mert benne az élő marxizmus nyilvánul meg.

Engels aktualitását ezzel kapcsolatban azáltal is megragadhatjuk, hogy a dialektikus gondolkodásmód ápolása - amely életművének magvát jelentette - azt is jelenti, hogy e módszert közvetlen életmegnyilvánulásainkban is alkalmazzuk. Főként ami annak materialista értelmét jelenti: a konkrét dolgok konkrét viszonyok között való megragadását és a dolgok olyanként való látását, amilyenek azok valójában minden hozzátétel nélkül.

Dr. MÉSZÁROS ANDRÁS kandidátus, a Szlovák Tudományos Akadémia

Filozófiai és Szociológiai Intézetének munkatársa

Kutató és elemző szenvedéllyel

Stanislav Šmatlák 60. születésnapjára

Stanislav Šmatlák, a Szlovák Tudományos Akadémia irodalmi intézetének tudományos munkatársa, számos irodalmi díj és kitüntetés tulajdonosa, közvetlenül a felszabadulást követő években tűnt fel a szlovák irodalmi életben és tudatban. Azóta irodalmi folyóiratokban és politikai napilapokban egyaránt rendszeresen megjelenő, s egyaránt színvonalas irodalomtörténeti írások, glosszák, fejtegetések, kritikák, továbbá önálló kötetekben megjelent irodalomtörténeti és irodalomelméleti tanulmányok fémjelzik a nevét.

Első felfigyeltetó alkotását a legnagyobb klasszikus szlovák költő, Pavol Országh Hviezdoslav életművének szentelte (Hviezdoslav. Zrod a vývin jeho lyriky - Hviezdoslav - lírájának születése és fejlődése, 1961), s attól kezdve feldolgozta, a szó legszebb értelmében feltérképezte és elemezte az egész szlovák költészetet, Ján Kollártól,-Ján Hollýtól kezdve, egészen napjainkig. A nagy kortársról, Laco NovomeskýrôI két kiemelkedő tanulmánykötete jelent meg (Básnik Laco Novo- meský - Laco Novomeský, a költó, 1967; Desaťročia do chvíľ skĺbené - Egyetlen pillanatba tömörített évtizedek, 1985), s Novomeskývel kapcsolatban fogalmazta meg tulajdon irodalomkutatói célját, ha úgy tetszik - ars poeticáját: ,,behatolni a költő lírájának belső világába s tanúbizonyságot szolgáltatni erről a világról."

így lett a költészet kimeríthetetlen kincsestára Stanislav Šmatlák kutató és elemző szenvedéllyel, impozáns módszertani és szakmai felkészültséggel szemlélt és átélt világa, amelyben az élet és a költészet kérdései, a társadalom gondja és a költó gondja elválaszthatatlanok egymástól. Ezt a gondot és gondoskodást és ezek összefüggéseit szemléltetően érzékelteti 1963-ban kiadott, Básnik a dieťa (A költő és a gyermek) című kötete, majd egy megfontoltan agitatív jellegű, Miroslav Válek és Milan Rúfus költészetével foglalkozó alkotása, amelynek a címe - Pozvanie do básne, 1971 - híven tükrözik Šmatlák szándékát és hűségesen elkötelezett, megszállott hitét. Pozvanie - a szó lényegében meghívót jelent, de a cím attitűdjéből világosan kitűnik, hogy itt többről, sürgetőbb felszólításról van szó, mint egyszerű, udvarias meghívásról, s figyelembe véve a cím és a kötet tartalmi töltetét, ezt a „meghívást“ talán így lehetne megfogalmazni: Emberek, lépjetek be - be kell lépnetek a költészet világába!

1972-ben 150 rokov slovenskej lyriky (A szlovák líra másfél évszázada, 1971) című impozáns művéért a Szlovák Tudományos Akadémia díjával tüntetik ki. A mű, 1979-ben, lényegesen átdolgozott, kibővített és új irodalomelméleti fejezetekkel ki- teljesedett formában, Dve storočia slovenskej lyriky (A szlovák líra két évszázada) címen jelenik meg.

Smatlák minden írásában az élet és irodalom, a társadalom és a fejlődés, az elmélet és a gyakorlat, a történelmi múlt és a jelen összefüggéseit elemzi: a haladás folyamatosságának a korszerű követelményeit keresi, a hagyományok teherbírását mérlegeli, gondosan szem elótt tartva, mennyi azokból a fenntartás nélkül megőrzendő emberi érték, s mi az, ami átértékelésre szorul. És közben, a marxista irodalomtörténész analitikus, módszertani alaposságával, mindig a társadalmi tudat szószólója, aki a múltat, jelent vizsgálva, szüntelenül előre pillant: a jövő lehetőségeit, útját kutatja, mert - šmatlák egyik tulajdon tételével élve - „az irodalom sem választhatja el soha az ember egyéni valóságtudatát a társadalmi tapasztalatok egészétől".

Minden írásában egyszerre és egyidejűleg szólal meg az egyéni gondolat, véleménynyilvánítás felelősségérzete és az olvasói közvélemény visszhangjának ismerete, felmérése. Pontosan ez a kettős felelősségérzet és felelősségvállalás telíti tanulmányait hitellel és hitelességgel, biztosítva annak a kölcsönös esztétikai folyamatnak a formáló erejét, amellyel a mű hat az olvasóra s az olvasó a kollektív értékelés alakulására. Ez az a kiindulási tétel, amelyet Stanislav Šmatlák egyik tanulmányában így szövegez meg:

,,Az irodalomtörténésznek írás közben a potenciális, kulturális szempontból tájékozott olvasóra is gondolnia kell, de természetesen ekkor sem szabad megfeledkeznie munkája hivatásos, szakmabeli igényességéről."

Stanislav šmatlák a társadalomért elkötelezett irodalom elkötelezett méltatója s kialakulásának, fejlődésének egyengetó- je: töretlenül vallja és hirdeti, hogy a szocialista realizmus korunk művészi alkotásainak egyedüli hiteles forrása és ihle- tóje. Ezt bizonyítja az utóbbi években írt három kimagasló, egymástól látszólag független tárgyú, témakörű, s mégis azonos mondanivalójú kötete: az 1977-ben megjelent Program a tvorba (Program és alkotás) című tanulmánya, amelyben a húszas évek proletárköltészetét elemzi; az 1981-ben megjelent Literárne rozhovory (Irodalmi beszélgetések), amelyeket a mai szlovák irodalomtudomány másik kiemelkedő alakjával, Ján Števčekkel folytatott a mai szlovák irodalom korszerű kérdéseiről; s végül az 1983-ban megjelent V siločiarach básne (A költészet erővonalainak hatósugarában) című kötete. A három kötet közös célzatát az utóbbi kötet címében szereplő „erővonalak“ árulják el: Šmatlák végtelen alkotó és teremtő erőt, roppant energiákat tulajdonít a költészetnek - a közösségi élet formálódásában, a cseh és a szlovák irodalmi élet kapcsolataiban és a csehszlovákiai irodalom nemzetiségi irodalmainak kapcsolataiban, s természetesen a nemzetközi irodalmi kapcsolatok elmélyítésének, megszilárdításának területén is. (A Madách kiadó gondozásában a közeljövőben jelenik meg egy Šmatlák -válogatás, A szlovák líra erővonalai címmel.)

Társadalmi, közéleti munkásságában (a Szlovák írók Szövetségének elnökségi tagja) szintén a realitás és a szocialista realizmus szemlélete, módszerei jellemzik: amit a cseh és a szlovák kulturális és irodalmi kapcsolatokról vall, a hazai nemzetiségi irodalmak elválaszthatatlan együttműködésére és az irodalom nemzetközi feladataira is egyaránt érvényes, mert ezek a kapcsolatok Stanislav Šmatlák szerint „nem találhatók fel valamilyen kiagyalt csehszlovák égbolton, valami térfeletti szférában, de mindig valamilyen konkrét helyzetben gyökereznek és helyezkednek el".

Behatolni a szocialista költő és a szocialista költészet világába, annyi, mint azonosulni a szocializmus valóságaival és érték- rendszerével. És - Šmatlák szerint - „Az a művészet, amely cselekvő módon belekapcsolódik a szocializmusnak ebbe az értékrendjébe, belső lényegében az emberiség történelmi tapasztalatainak során észlelt legszabadabb művészetté válik. Mert azt, amit alkot, nem azért hozza létre, mert ezt kell csinálnia, hanem azért, mert ezáltal akar szocialista művészetté válni, mert tevékeny, alkotói módon ezáltal akarja megvalósítani új, történelmi önmagára eszmélé- sét". RÁCZ OLIVÉR