Új Szó, 1985. november (38. évfolyam, 258-283. szám)

1985-11-26 / 279. szám, kedd

m A sors komédiája Büchner darabja a Matesz Thália Színpadán Ezzel a komédiával nem lehet azonosulni. Georg Büchner német romantikus drámaírónak ez nem is volt célja, hiszen amit nevetségessé tett, az a korabeli társadalom viszonyai között számára elsajátíthatatlan volt. önmaga társadalmi tapasztalatai - a forradalmi eszmék, a lázadás vállalása után bekövetkező üldöztetése - után van valami természetes abban, hogy alig huszonkét évesen megirta a Leonce és Lénát. Ez a világirodalom nagy kamaszai (Petőfi, Rimbaud, Wolker) között számon tartott író ezzel egy olyan komédiát alkotott, amely többi müveivel együtt (Danton halála, Woyzeck) mintegy előfutára lett a huszadik századi drámát és színházat sok tekintetben formáló abszurdnak. A történetet vulgarizálva akár meséről is beszélhetünk, hiszen az udvari élet egyhangúságát megunó és lázadást fontolgató Leonce királyfi elindul világot látni. Útközben találkozik Valerioval, ezzel a földhözragadt mindennapi filozófiával „megáldott" valakivel. Valerio akár a rosszabbik énje is lehetne Leonce-nak, hiszen élvezeteket hajszoló, a világot fonákjára fordító alkata végül megnyeri tetszését. A kijelölt házasságot, az udvari hatalmat elkerülni akaró Leonce végül annak a lánynak a karjaiba fut, akit nem ismerve annyira nem akart. Lénával aztán visszatérnek apja udvarába, ahol egy rövig színjáték után megdöbbenve ismeri fel helyzetét és trónra lép. Valerio pedig, mint államhivatalnok gyakorlatot remél testközpontú ideológiájának... A közeli években távolabb és közelebb több színház is bemutatta a Leonce és Lénát, s ezek sorát Horváth Lajos rendezése csak gyarapította. Interpretálásában Büchner komédiája nem szükül egyetlen értelmezésre. Ez a nyitott rendezői alapállás az előadás egészét látva végül is egy, sok mindenről szóló, mégis megfejthetetlen gondolatiságú, agyonstilizált játékká növekedett. Ez a színpadi „torzszülött" olyan mint az a nő, akinek a természet Liv Ullman mosolyát, Cleopátra homlokát, Koncz Zsuzsa haját, Marilyn Monroe kebleit, Sophia Loren csípőjét és Marlene Dietrich lábát adományozta. Minden elemében tudatos, célzatos és bizonyos mélységű gondolatokat is hordozó, de összességében tisztázatlan és eklektikus. Olyan mint egy nő, aki szép is, vonzó is, csak éppen egyénisége nincs - éppen ezért érdektelen. Az előadás Horváth Lajos tiszteletreméltó rendezői invencióinak újabb biztosítéka. Stilizál, de nem teremt stílusegységet. Kiemel, de pontatlanul hangsúlyoz, így a néző csak bukdácsol a jelenetek között. Kapaszkodókat ad a színészeknek, de ezek csupán jelzökarók és nem egyetlen ívben húzódó korlát. A színpadkép tárgyi elemeit esetenként jól használja, de másutt megfeledkezik róluk. A néhol pontos szín-szimbolika egyes helyeken teljesen fölöslegessé válik. Ismeri a színpadi hatáseszközöket, ezekből néhányat be is vet, de az ötlet önmagában véve a szó szoros értelmében vett meztelen Csillogás marad. Leonce és Léna történetét látva, a választ önmagukban hordozó kérdések fogalmazódnak meg. Valóban ennyit tud csak mondani Büchner a XX. század végén élő embernek? Nem nyomta-e el a látvány, az öncélú külsőség a gondolatot? Van-e ott gondolat, ahol a vak hatalom anatómiájának megmutatása helyett csupán formai felmutatását kapjuk? Leonce útjának Büchner által megfogalmazott sors-szerúsége valóban úgy veendő komolyan, ahogy azt a komédia szövegének első olvasata kínálja? Nem inkább önmaga illúzióinak és sorsrontásának áldozata ez a lázadóból lett „újkirály"? Talán egyértelműbben kellett volna megfogalmazni Leonce gyengeségét, az akarat hiányát, az így ráleselkedő veszélyeket. Valerio és a királyfi kapcsolatában van valami esetleges, pedig Leonce tétovasága, álbölcsessége jó táptalaja az élvhajhász csavargó parlagi filozófiájának. Az udvar, ahonnan Leonce megszökik, önmagában véve színészileg jól megformált „karakteres" udvaroncok gyülekezőhelye. Magát a Királyt Lengyel Ferenc játssza, az ügyefogyottság és bölcselkedés külsődleges eszközeivel. Bizonyos stílusbeli eltéréssel formálta meg a Hopmester szerepét Bajcsi Lajos, de a külsőség nála is dominált. Érsek György bíborosa ugyancsak a szokványos megjelenítés eszközeivel megformált. Kivétel Dudás Péter játéka, aki az Államtanács elnökének alakját nemcsak önmagához képest, de az udvartartás tagjainak mindegyikéhez viszonyítva is groteszkre hangolta. Személyében a Thália Színpad társulata egy újabb tehetséges fiatallal gyarapodott. Gombos Ilona Iskolamestere valahogyan mindig kilógott a sorból, nemcsak a kékszínű gólyalábak hiányával, de a figura megfogalmazatlanságával is. A Rosetta szerepébe beugró Kovács Ildikó eljátszotta a szerepét, de egyelőre nem tudott azonosulni a több női rafinériát kívánó feladattal. Mindenképpen önmaga gátlásainak és a rendezői öncélúságnak foglya volt Dér Lívia, -aki - azt hiszem - a Matesz történetében először vállalt ekkora mértékű felelősséget magára. Vitathatatlanul pontos ötlet az emberi testet a Csillogás metaforájaként kezelni, de önmagában véve ez kevés. Az előadás legjobban megformált két figuráját Várady Béla és Pólós Árpád prezentálta. Két-három etüdszerű jelenetük a szó igazi értelmében színészi mestermunka, groteszkségükben Dudás Péter játékstílusával rokoníthatók. Tagadhatatlan, hogy a rendezői elképzelés kiemelt módon kezelte a két páros - Leonce és Valerio, valamint Lena és a Nevelőnő - jeleneteit. Érezhető volt, hogy László Géza (Valerio) és Kövesdi Szabó Mária (Nevelőnő) alakításukban valójában rokon lelkek, mindketten a testi élvezetek rabjai. Ez a hasonlóság Danyi Irén (Lena) ós Mokos Attila (Leonce) játékában is megvolt, akik gyermeteg naivságukkal, olykor szűzies tisztaságukkal ruházták fel szerepüket. Színészi felfogásban és stílusban ez a négy színész játszott leginkább összehangoltan. Ez a négyes csoport is pontos jelenetet formált a vándorkomédiások jelmezeibe bújva. Csakhát ismét a kötődések, a gondolati kapcsolódások híján lett ez a jelenet is önmagában véve tiszta. Kopócs Tibor díszletének domináló két eleme a törpék méretéhez szabott várfal és az aranyozott kovácsoltvas szerkezet volt, amely trónterem, hálószoba, meditálóhely is egyszerre. Szimbólumként a gólyalábakra állított udvartartás felvonulásakor pontosan funkcionált. Ennél bonyolultabb kérdést vet fel a jelmezek és a drapériák színe. Ez utóbbiak sárgásbarna színárnyalata elütött a harsány színekből összeállított füzérektől és az élénk színű jelmezektől. Ez leginkább az elnyújtottságával tapsot provokáló tabló ideje alatt volt szemfájdítóan zavaró. DUSZA ISTVÁN BALETT - FELSOFOKON A moszkvai Nagyszínház vendégjátéka A Nemzeti. .Színház ünnepelt. A szó legtisztább, igazi, nemes értelmében. S ünnepeltek mindazok, akik a moszkvai Nagyszínház, a népszerű Bolsoj műsorát a televízió jóvoltából videofelvételről megtekintették. Az újjáépített, csodálatos Nemzeti Színházban első külföldi vendégegyüttesként fellépő Nagyszínház művészeinek teljesítményét hosszan tartó vastapssal és - a cseh színházakban szokatlan - lelkes bravózásokkal jutalmazta a közönség. A szovjet kultúra napjai alkalmából hazánkban vendégeskedő balettegyüttes a fővárosban Sosztakovics Aranykorával mutatkozott be. A darab rendezője és koreográfusa, Jurij Grigorovics, a Szovjetunió nemzeti művésze, a modern balettmúvészet egyik legnagyobb élő alakja ezúttal is rendkívüli érzékenységgel vitte sikerre a választott művet. Sosztakovics darabját, amely a húszas években íródott, lírai elemekkel gazdagította (Sosztakovics egyéb műveiből válogatva), és a ma már leegyszerűsítettnek ható, fekete-fehér alakok rendszerét élettel töltötte meg, ugyanakkor megőrizte a jellemek ellentéteinek alapvetően fontos jellegét. Új librettót írt, melyben a cselekmény - az eredetitől eltérően - nem külföldön, hanem egy szovjet tengerparti városban játszódik. Itt csap össze a két erő, a haladó gondolkodású munkásfiatalok - élükön Borisszái - a nyerészkedő és alvilági alakokkal. Ez utóbbiaknak kedvenc találkozóhelye az Aranykor mulató, a léhaságtól és tartalmatlan erotikától fülledt levegőjű szórakozóhely... Borisz beleszeret a mulató 'egyik táncosnőjébe, Ritába. Rita táncpartnere és a leány kegyeire is igényt tartó vagány, Jaska, az alvilág bandavezére. Borisz társaival együtt nemcsak vele kerül szembe, hanem a többi naplopóval is. Ebből a viszonylag egyszerű történetből a színpadon - a koreográfia és az előadóművészek jóvoltából - vérbeli, lendületes és drámai előadás kerekedik. A drámaiság mentes mindennemű felesleges pátosztól. A két tábort markánsan mutatja be a rendező. Fő kifejezőeszköze a groteszk, a paródia. Mind a zenében, mind pedig a táncban. A stilizált tangóra, slow-foxra, charlestonra, a rekedt trombita hangjaira széles gesztusokkal táncot lejtó párok és más vizuális elemek a paródia karikírozó eszköze. De a munkásifjak fölvonulásainak, sportos táncainak is kijut egy-egy finom irónia, mégha kétségtelen is, melyik oldallal rokonszenvez a szerző. A szocialista építés kezdeteire józanul visszatekintő művész szemlélete ez. Paródiájában nem a gyűlölet, hanem a bölcs megértés humanista nyelvén szólva rombolja a hamis.értékeket. „Beszédes" zenei nyelve rendkívül kifejező balettelemekkel párosul, biztosítva a közérthetőséget és egy fikarcnyit sem engedve a művészi igényességből. Jurij Grigorovics a bemutatót megelőző sajtóértekezleten nagyon szűkszavúan nyilatkozott a Bolsojról. Nem a szavak embere - munkájáról az esti előadás annál beszédesebben vallott. Számos, ma már világhírű balettmúvész vallhatja magát tanítványának. Rendezői és koreográfusi munkájában teret és lehetőséget ad az előadóművészek személyiségének és egyéniségének is. A bemutató főszerepeiben Natalja Besszmertnova nemzeti művésznőt (Rita), írek Muhamedov érdemes művészt (Borisz), Gediminasz Tarandát (Jaska) és Tatjana Golikova nemzeti művészt (Jaska barátnője, Ljuska szerepében) látthattuk. A számos kiváló alakítás közül kiemelkedik még Mihail Civin érdemes művész teljesítménye, aki ezúttal a mulató esztrádműsorának konferansziéjaként mutatkozott be a prágai közönségnek. A moszkvai Nagyszínház zenekarát Jurij Szimonov nemzeti művész vezényelte - kiválóan. Nem hagyhatjuk-említés nélkül Szimon Virszaladze nemzeti művész csodálatos színpadképeit sem, melyek együttesen alakították ki a lenyűgöző összhatást. A moszkvai Nagyszínház a sikeres prágai vendégszereplés után Brnóban és Bratislavában is bemutatkozott. GÁLJENŐ - UJ FILMEK Egy filmcsillag élete (szovjet) Pétervári éjszakák; Vidám fickók; Cirkusz; Volga, Volga; Világos út; Hurrá tavasz; Találkozás az Elbán... Csupa ismerős film, amely így vagy úgy, de ott szerepel a szovjet film történetében. S valamennyi főcímében egy aszszony, Ljubov Orlova neve. Ljubov Orlova... A szovjet film szőke szépe, az operettszínpadok primadonnája, first ladyje. Végigtáncolta, végigénekelte az életét. Kezdetben operettekben lépett fel, majd a Nyemirovics-Dancsenko Színház tagja volt, aztán zenés filmekben tűnt fel. Főleg férje, Grigorij Alekszandrov rendező műveiben aratott sikert, csengő énekhangjával, tánctudásával, beszédes színészi képességeivel. Később áttért a jellemszerepekre. Sokrétű egyéniség, s bár jellegzetes primadonnatípus volt, szerepeiben bőven élt a humor, a szatíra eszközeivel. Az ötvenes években a moszkvai Moszszovjet Színház tagjaként Ibsen Nóráját, Szimonov publicisztikai ihletésű A farkas és a kisbárány Orosz kérdésének Jessie-jét, valamint Sartre A tisztességtudó utcalány című darabjának főszerepét formálta meg kimagaslóan. Egy idős férfi fényképeket rendezget. Emlékezik. Halott feleségére emlékezik. A férfi - Grigorij Alekszandrov. Az asszony - Ljubov Orlova. Az idős férfi nézegeti a képeket és megelevenedik Orlova színészi életútja... Dokumentumfilmet látunk egy színésznőről. Dokumentumfilmet egy házasságról. Sorjáznak a szerepek, színházi előadások részletei, híres filmszerepei villannak fel, felidéződnek a magánélet részletei. Pályatársak emlékeznek: Rosztyiszlav Pljatt, Nyikolaj Szokolov, Joszif Prut, Szergej Obrazcov, Grigorij Rosa/, James Patterson, Zoja Puhova. Vallomás ez a film, a szerető férj, a megértő pályatárs érzelmes és fennkölt hangú vallomása. Tisztelgés az ünnepelt operettdiva, az első hölgy emléke előtt. (olasz) A mai olasz és francia komédiák már nem a régiek. Az egykor oly ötletes, szellemes, gondolatgazdag vígjátékokat, vagy a fanyar humorú, szatirikus elemekkel átszőtt, esetleg groteszk hangvételű alkotásokat az utóbbi években szemmitmondó, együgyű, elcsépelt gégékből unalomig ismételt szóviccekből és fordulatokból kapóra jön a villájukba betörő gengszter, aki hóbortos viselkedésével elnyeri a család egy-másik tagjának rokonszenvét. A nagyvilági fodrász a hívatlan látogató segítségével elhatározza, változtat életén... Ennyi alapötlet elegendő is, hogy a rendező ügyesen bonyolitJelenet az olasz komédiából építkező müvecskék, egy kaptafára szabott kommerszfilmek váltották fel. Nem emelkedik a műfaj átlagszínvonala fölé Francesco Massaro forgatókönyvíró-rendező bűnügyi elemeket tartalmazó vígjátéka, A farkas és a kisbárány sem. Hőse egy római fordászszalon piperkőc, affektáló vezetője, aki anyósa, felesége és két lánya társaságában kezes báránnyá szelídül. A négy nőszemély teljhatalmú zsarnokként basáskodik a rneghunyászkodó, pipogya férfin, s főleg az anyós tartja sakkban őt. Kilátástalan helyzetében valósággal va a cselekményt, azt a látszatot keltse: valóban szól valamiről a film. Vagy mégsem? Erre vagy rájön a néző, vagy nem. A könynyed-felejthető történetben Michel Serrault (a leigázott férfi szerepében) francia színész és az olasz Tomas Milian (betörőként) humora a rendező vígjátéki törekvését is szolgálhatná. De az alkotó nem képes arra, hogy mellőzze a bevált sablonokat, és a sokszor látott vígjátéki helyzeteket, fordulatokat némi eredetiséggel váltsa fel. így mindent belep a tartalmatlanság, a középszerűség, a bőbeszédűség. -ymA szovjet kultúra napjai alkalmából az ország számos mozijában bemutatták a Harc Moszkváért című szovjet monumentális filmet, Jurij Ozerov munkáját. A képen ebből látható jelenet ÚJ SZÚ 4 1985. XI. 26.