Új Szó, 1985. november (38. évfolyam, 258-283. szám)

1985-11-18 / 272. szám, hétfő

A világ sok táján költészeti apály van, csökkennek a példányszámok, egyre keve­sebb az olvasó, bár a költők után­pótlásával egyelőre nincs gond. Mégis, a Ma mondd! című lírai antológia reményt ébreszt, mert a budapesti Európa Könyvkiadó Modern Könyvtárának vékony kö­tete az újabb szovjet líra legjobb­jait sorakoztatja fel borúlátó hely­zetelemzésük cáfolatául, Rab Zsuzsa fordításában. Magam is a szovjet líra rendszeres fordítója­ként csak csodálhatom a költőnő lelkesedését, teherbírását és ízlé­sét, hiszen a soknemzetiségű szovjet költészetben való eligazo­dás korántsem könnyű dolog, tér­ben és időben olyan nagy a vá­laszték, hogy a mi olvasóink szin­te naponta tanul­hatják újra a Szovjetunió lí­rai földrajzát. S az is magától értetődik, hogy Rab Zsuzsa a valóban tartalmas költészetet ré­szesíti előnyben, azt a fajta lírát, amelyről a modern kísérletezések korában is bízvást elmondhatjuk, hogy: szép, hogy: igaz. Az ábécérendbe szedett költők között a régi, ma már klasszikus­nak számító ismerősök mellett ta­lálunk újabb, középnemzedékbeli neveket is, ám az egész kötetre mégis az értékálló ítélet nyomja rá bélyegét: amit itt olvasunk, az fel­tehetőleg sok évtized múlva is jó versnek számít, mert sikerült meg­ragadnia a kor vagy a költői érzés, hangulat leglényegét. Bella Ahma- dulina orosz költőnő indítja a köte­tet. Mese az esőről című poémája a belső lírai történésnek mesteri, játékos kivetítése, akár a Szonet­tek, melyeknek befejező hat sora az egész kötet alaphangja is le­hetne: Csend van, üresség, övig ér a fű. A mese, a szelíd, az egyszerű, véget ér. A háborúnak Is vége. De virágokat és szonetteket fonnak össze költők és gyer­mekek örök koszorúnak a Föld felére. A szovjet költészet közéletiség és magánélet harmóniájára ad ko­rántsem egyszerűen másolható példát. Raisza Ahmatova csecsen költónő hiteles, életteli sorait de szívesen olvassuk: Én múltat jövőnkért élesztgetek, a jövőt nevelem fiam szívében, a régi romot a jövőért védem. Védőbástyája én magam leszek. Múlt és jövő gondolati egysége a szovjet költészetnek mintegy természetes lélegzetvétele, ,.su­gárzik (szüntelen) a Tisztaság-vi­lág“, üzeni nekünk Gennagyij Ajgi csuvas költő, aki még a borúlátó gondolatokat is lírai szépségbe tudja oldani, hiszen a szovjet líra legelemibb, leginkább mélyről jövő parancsa a humanizmus, amely minden egyéni gondot kimondat­lanul is a közösen megtervezett, harmonikus életnek rendel alá. Maja Boriszova orosz költónő még az anyját gyászoló medvekölyök- ról írt balladájában is képes arra, hogy a már-már tolsztojánus meg­értést hirdesse, bár az együgyű árva szavai mögött ott rejtőzik minden erőszak kemény bírálata is. „De az ég meg a föld - nem csalt meg soha minket“ - mondja Szejmon Botvinnyik, 1922-ben született, hazánkban talán kevés­sé ismert költő, s ez az egy idézett sor is a mai szovjet líra kivételes erejű és gondolatiságú természet- közelségére figyelmeztet, a meta­forák jelentős része még a város­lakóknál is az alapvető természeti jelenségekre utal, így őrzik a szov­jet költők az emberiség legfonto­sabb örökségét, a földek és vizek néha már-már elveszettnek hitt harmóniáját. Ahmadulina gondolataira rímel a lett Maris Čaklais, aki Ahogy a gyermekek alusznak című ver­sét így zárja: Olyan bizakodón alusznak a gyermekek: lehetetlenné válik a világháború » és mindenféle háború. S ezért még iszonyúbb a lehetősége. A szovjet költészet minden nemzeti líránál erősebb jövótudata tükröződik Vlagyimir Cibin orosz költő verseiben, aki drámai versé­ben a még meg sem születetteket idézve írja: Szorongásaink és félelmeink ott élnek majd a késő unokákban, bennük élnek... A mieink pedig egy kardlogram megtört vona­lában. Az ABC betűiben még csak C- ig jutottam Rab Zsuzsa fordításai­ban, s már látom, még egy-egy idézet erejéig sem tudom érzékel­tetni a sokféleségben az egysé­get, pedig éppen ez a jelenség az, amely kivívja a külföldi literátor érthető elismerését egy olyan sok- nemzetiségű poézis iránt, amely egyszerre magán- és közéleti, s melynek minden sora - úgy tetszik - felelősségteljes és hite­Ebbe az antológiába beleolvas­ni is gyönyörűséges. Tizennégy éves lányomnak Rimma Kazako­va Boldognak lenni című költemé­nye nyerte meg leginkább a tet­szését. Rimma Kazakova azt mondja. ,,Boldognak lenni könnyű a világon“ - s a panasz helyett a küzdelmet ajánlja. Utolsó három sora valóban lelkiismeretünk vizs­gálatára indít: Áldozd fel könnyen munkád fá­radságát, és élvezd egy kisgyermek társa­ságát, amíg kicsi. Amíg még a tiéd. Vjacseszlav Kuprijanov a költőt telderítóhöz hasonlítja, majd or­voshoz, ,,aki meggyógyíthatja (a törött) emberi szárnyat“. Fehér­ben című versének záró strófája sokatmondó felszólítással vég­ződik: Adjatok a költőre fehér köpenyt - munkája megköveteli a tisztaságot. Ez a költészetbe vetett hit az, ami leginkább megkülönbözteti a mai szovjet lírát a világköltészet jeleseinek alkotásaitól: a hit a ki­mondott szóban, hit az emberben, az emberi igények tisztaságában. A mai szovjet költészet, a lett Vitautas Ludens gondolatát idéz­ve, „azt a néhány egyszerű szót“ Síkságok visszhangja MAGYARORSZÁGI SZLOVÁK NÉPI ÍRÓK Hit a kimondott szóban MAI SZOVJET KÖLTŐK ANTOLÓGIÁJA les. „Az emberek szerettek. És szavukra visszhang lett a sza­vam“ - ez Oleg Dmitrijev ars poe­ticája, s éppen ez az egyszerű igazság, a társadalmi megbízatás az, ami a modern szovjet lírát leginkább jellemzi, mert a költő, ,, amikor ír, akár / a szentjánosbo­gár. / Belőle átható / fénypászta csordogál.- mondja az örmény Gevorg Emin, s hogy az olvasók is így érezhetik, annak tudója a mai (és tegnapi) szovjet líra három legismertebb alkotója, Jevtusen­ko, Vinokurov és Rozsgyeszt- venszkij. Róluk mondanék itt a legkevesebbet, hiszen élő klasz- szikusokról van szó, akik egy mű­fordításkötet recenziójában csak néhány kötelező jelzőt kaphatná­nak. Mégis hadd idézzem Jevtu­senko Szibériai anyanyelvem cí­mű versének záró versszakát: Én a földi sokadalomban Szibéria követe voltam, igaz, nem diplomataként, S leszek, válaszul annyi vádra, Szibériámnak poétája. Ki nem hiszi, annak heába magyarázom, semmiccse érti keresi, ,,amely tenyerén tartja a földet“, s ez a lírában természe­tes kozmikus látásmód a kicsit és a nagyot egyazon gondolati tér­ségbe vonja, mint Szergej Or- lovnál: Kezet mosott, egy szirmon im- bolyogva, a darázs, sárga-sávoiyos me­zében. Én meg, akár egy más bolygó lakója, a napot tenyerembe fogva, néztem. E nergiákat old lírába a mai szovjet költészet, s szinte érezni, ezek a gondolatok új ener­giákat szabadítanak fel az olvasó­ban. Rab Zsuzsa a legjobb szovjet költők legfontosabb verseiből vá­logatott nem protokoll, hanem ér­ték szerint, és az olvasó (s a költő- olvasó) csak üdvözölheti e szán­dékot. S tegyük hozzá, az ilyen válogatások hatása évtizedekre szóló, akkor is munkál, ha a kötet - mint megannyi szovjet lírai anto­lógia már csak a könyvtárakban lelhető fel nagynehezen. SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER Az alföldi síkságon, ott ahol Ma­gyarország, Jugoszlávia és Ro­mánia határai találkoznak, ma mindhárom államban összesen néhány százezer lelket számláló szlovák nemzeti kisebbség él, mely a 18. század második felé­ben és a 19. század elején telepe­dett itt le. Az ősök a mai Szlovákia hegyvidékéről vándoroltak ide a jobb, könnyebb megélhetés re­ményében. A letelepült szlovák­ság hűen őrizte és tovább ápolta, fejlesztette nemzeti kultúráját, szokásait. A maroknyi magyarországi szlovák értelmiség, főleg néptaní­tók és papok, a békéscsabai 1896-tól működő Evangélikus könyvesbolt égisze alatt kezdett szervezkedni. Ezen az úton sike­rült biztosítani Szlovákiából a szlo­vák nyelvű, elsősorban a klasszi­kus nemzeti irodalom, alkotásai­nak behozatalát és terjesztését. A nemzeti kultúra ápolásának és fejlesztésének másik lehetőségét a Čabianský kalendár (Csabai Naptár) kiadásának megindítása jelentette. A naptár 1920 és 1948 között jelent meg évente. Szer­kesztője 1936-ig Ľudovít Žigmund Szeberényi, a későbbiekben pedig fia Gustáv Szeberényi és Michal Francisci. A két világháború közti időszakban a Csabai Naptár a zö­mében mezőgazdasággal foglal­kozó alföldi szlovákok legkedvel­tebb olvasmányává vált. Terjedel­me és példányszáma az évek fo­lyamán egyre nőtt. Míg például az első szám húsz oldalas, addig az 1925-ös kiadás már 144 oldalas. A példányszám 1925-ben 2550 volt, de 1934-ben már 8000. A helyi népi írók - melyek alko­tásaiból Ozveny rovín (Síkságok visszhangja) címen figyelemre méltó válogatást jelentetett meg nemrégiben a martini Matica slo­venská, - a harmincas évek elején tűntek fel a Csabai Naptár lapjain. Az alkotók többsége csabai, szar­vasi, tótkomlósi és nyíregyházai parasztember. Ihletet az íráshoz a mindennapi nehéz parasztmun­ka, az aratás, a különböző ünne­pek. és évfordulók nyújtottak. A most megjelent antológia 14 költő, négy prózaíró és egy vígjá- tékszerzó alkotásait tartalmazza. A válogatás és az előszóként kö­zölt tartalmas tanulmány szerzője Ľubica Bartalská. A közölt müvek irodalmilag nem túlságosan igényesek, tipikus népi irodalmi alkotások. Igen gyakori bennük az alkoholizmus, az irigy­ség, a hiúság, a közönyösség és A művészet és a természet beszélgetése Berlinben a treptowi park az idén nyáron tizenötödször adott otthont a Szobrok és virágok című szabadtéri kiállításnak. A berlinie­ket és vendégeiket tágas rétekkel, árnyékot adó fákkal, szépen gon­dozott díszcserjékkel és virágá­gyásokkal váró parkban mintegy öt hektárnyi területet foglalt el a ki­állítás. Az idén a szovjet főváros­ból is érkeztek művészek, így a moszkvai és berlini műtermekből összesen 68 alkotást tekinthettek mÍ0§ az érdeklődők. Mivel a park látogatóinak legnagyobb része fel­üdülést, egyedüllétet vagy éppen páros egyedüllétet keres, sokan szívesen áldoznak időt a szobrok behatóbb tanulmányozására és „kikérdezésére“ a mondanivaló­juk felöl. Az idei kiállítás lehetőséget adott a berlini és a moszkvai mű­vek - melyek között a szellemi rokonságot igen könnyű volt ész­revenni - összehasonlítására is. A legtöbb munka figurális alkotás volt, alakcsoportok, fejábrázolá­sok és mellszobrok. A művek jól szemléltették, hogy mennyire kü­lönböző tartalommal tölthető meg a humanisztikus mondanivalót előtérbe helyező emberábrázolás a szobrászatban. A tizenhét, javarészt fiatal és középkorú moszkvai művész első­sorban portréplasztikákat állított ki, a minden korosztályt képviselő harminc berlini szobrász anyagá­ban a férfi és női aktok domináltak. A park természetes kulisszái kö­zött a fény és az árnyékok kiszá­míthatatlan játékával dúsított látni­valók és benyomások tömege vár­ta a látogatót. A művekből tükrö­ződő örök emberi igény az ismere­tek szerzése és az önmegvalósí­tás iránt megtalálta az utat a szemlélőhöz. Meríthetett a bol­dogságkeresést, életörömöt, har­cot és reményt, a béke utáni vá­gyat, érzelmeket, emberi tartást és álmokat is kifejező műalkotások mondanivalójából. Miről ábrándozik vajon az uno­kájával játszadozó nagypapa Vla­gyimir Szoszkijev eredeti, szere­tetreméltó humorral megalkotott plasztikáján? Milyen gondolatok hálója veszi körül Lev Mihajlov fantáziadús kompozíciójának fő- alakját, a homokkő szivárványon lebegő Angelikát? A márványból készített kecses leányszobor az olasz reneszánsz alkotásaira em­lékezteti a szemlélőt. És mire gon­dolhatott a haldokló ellenálló, aki­nek Kari Biedermann állított emlé­ket vakító fehér márvány dombor­művével? A treptowi park fái és bokrai régen lehullatták leveleiket, a virá­gok - mintegy 65 ezer tő illatozik itt nyaranta - elnyíltak, a szobro­kat hazavitték. Mégis, az erre sé­tálók közül néhányan még sokáig emlékezni fognak a kőből, már­ványból és bronzból való Ácsorgó fiúval, Sztravinszkij\a\, Puskinnal, Pánnal, a Három asszony-nyal vagy éppen a FürdózőveI folytatott néma beszélgetésükre. (H) Hasszán és Husszein Szungurov: Daloló fonal (Részlet a Szovjet- Dagesztán című sorozatból) más emberi gyarlóságok bírálata. A legtermékenyebb népi író Ján Gerči volt, aki verseit és elbeszé­léseit 1939-ben Zornička címen egy önálló gyűjteményben is meg­jelentette. Előzőleg 1935-ben önálló kötetben megjelent a Vyslú­žená žena című vígjátéka is. Ezt a csabai szlovák tájnyelven írt víg­játékot 1938-ban a bratislavai rá­dió is műsorára tűzte és gyakran szerepelt az alföldi szlovák mű­kedvelők programjában. Az anto­lógiában most ismét olvasható. A népi költők közül kitűnik Štefan Hudák. Ó parasztsorsból segédta­nítóvá majd tanítóvá küzdötte fel magát. Versei formailag éretteb­bek mint társaiéi és nyelvezete is változatosabb, csiszoltabb. Az el­beszélésekre az ízes népi humor jellemző, amolyon kukučíni stílus­ban. Említésre méltók főleg Štefan Hudák és Ondrej Kulik írásai. A grafikailag nagyon szép, kré­tapapírra nyomtatott könyvet a szarvasi születésű, de 1947 óta Bratislavában élő, ifj. Juraj Lauko naiv festő alföldi témájú, értékes és érdekes színes festményei dí­szítik igen stílusosan. Ľubica Bartalská, a kötet össze­állítója az előszóként közölt tanul­mányában nemcsak áttekinti az al­földi szlovák irodalom történeti fejlődését, de röviden bemutatja a magyarországi szlovákok mai kulturális és irodalmi életét is. A háború utáni magyaroszági szlovák irodalomban három fejlő­dési szakaszt különböztet meg. Az első időszak 1945-től 1954-ig tar­tott. Jellemzője a háború előtti né­pi irodalom hagyományainak a továbbfejlesztése, majd az ötve­nes évek elején bizonyos megtor­panás. A második korszakban, 1955-1974, az irodalmi élet kibon­takozását és fejlődését nagyban elősegítették a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövet­sége által meghirdetett különféle pályázatok. A harmadik szakaszt, mely 1975-tel kezdődik, a ma­gyarországi szlovák irodalom és irodalmi élet viszonylag gyors mennyiségi és minőségi növeke­dése jellemzi. Megjelennek az el­só jelentős antológiák, önálló kö­tetek, melyek Szlovákiában is visszhangra találnak. Ľubica Bar­talská hangsúlyozza: ,,A magyar- országi szlovák költők és írók új generációjának megvannak a fel­tételei az irodalmi fejlődéshez, le­hetőségei a közlésre és művei önálló kiadására. “ Aláhúzza, hogy a szlovákság általános kulturális és társadalmi fejlődésének feltéte­leit nagyban elősegíti a Magyaror­szági Szlovákok Demokratikus Szövetségének tevékenysége. Ez a szervezet 1948. december 19- én alakult, és a Hazafias Népfront aktív tagja. Az antológia, s külön Ľubica Bartalská tanulmánya, számunk­ra, szlovákiai magyarok számára is érdekes, figyelemre méltó, mert megismertet bennünket egy másik kisebbségi népcsoport kulturális és irodalmi életének múltjával, s részben jelenével is. KOKES JÁNOS Ezeréves város nyomai a Pamírban Szovjet geológusok a Kelet-Pamír- ban, a Bazar-Oara hegyszorosban, mintegy négyezer méteres magasság­ban épületmaradványokat fedeztek fel. A felfedezésről értesítették a Tadzsik Tudományos Akadémia régészeti inté­zetét, amelynek a kutatói tüzetes vizs­gálatnak vetették alá a területet. A tadzsik régészek megállapították, hogy a hegyszorosban az időszámítá­sunk szerinti IX-X. században város állott. Lakói ezüstércet bányásztak, amit azután kohóikban ki is olvasztot­tak. A régészek a város közeiében feltárták azokat a vágatokat, ahonnan az egykori lakosok az ezüstércet kiter­melték. Találtak azonban más értékes lele­teket is. A házak romjai közül selyem- és pamutruhák maradványai kerültek elő, sőt ősi, tadzsik nyelvű okiratok is, amiket különösen nagyra értékelnek a tudósok. Felleltek állattenyésztésre utaló eszközöket is. A régészek úgy vélik, hogy a Kelet- Pamírban az ősközösségi társadalom egy különlegesen fejlett kultúrája virág­zott sok évszázaddal ezelőtt. (APN)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents