Új Szó, 1985. október (38. évfolyam, 231-257. szám)
1985-10-10 / 239. szám, csütörtök
Nemcsak mese a képernyőn Jegyzetek a gyermek- és ifjúsági tévéműsorok nemzetközi szemléjéről Kilencvennyolc alkotás szerepelt a gyermek- és ifjúsági tévéműsorok nyolcadik bratislavai nemzetközi szemléjén, a Prix Danube- ön. Ennyi műsort csak végignézni is majdnem képtelenség, nemhogy szólni róluk külön-külön, két- három tenyérnyi helyen. Hanem az egészről, szándékokról és irányzatokról, szemléletről és technikáról, útmutató eredményekről és célokról lehet, és kell is beszélni (amiként a fesztivál hazai és külföldi vendégei tették), még akkor is, ha egy ilyen szemle természetszerűleg nem adhat teljes képet a világban uralkodó tendenciákról, azaz nem mérhető fel rajta: merre tart napjainkban a legifjabb nemzedékek művelésére és szórakoztatására irányuló televíziózás. Még kevésbé emelhetünk ki országokat ilyen szempontból, hiszen ha képviseltették is magukat mind a négy kategóriában, az csak négy műsor az évi termésből és korántsem biztos, hogy a legtozatosságot már eleve ez hozott magával, lényegesebbet azonban az, hogy a Prix Danube-ön, a hagyományokhoz híven, ezúttal is négy kategóriában zajlott a versenyprogram. Megközelítési módok, formák, eszközök változtak aszerint, hogy éppen milyen műsor pergett a színes készülékeken, ismeretterjesztő és publicisztikai, szórakoztató és zenés dra- matikus vagy animációs. Műfajtól - és a kevés kivételtől, eltekintve, országtól - függetlenül egyaránt érvényesültek a hagyományos és a legkorszerűbb televíziós technikai eljárások. A szemle jellegéből adódóan változatos volt a tartalom is, a megkötöttségek ellenére. Jelezve a téma szintjén: ismeretterjesztő műsorok például az őskorról, az emberi kézről, a papírról, a természet életéről, a fogápolásról, viselkedéskultúráról; zenés-játékos műsorok gyermek- és felnőtt énekesek, köztük popsztárok részvéJelenet a Várakozás ezüstharangokra című csehszlovák versenyfilmből, mely a dramatikus műsorok kategóriájában elnyerte a fődíjat (Archív felvétel) jobb, és hogy esetleg megpályázható vele a fődíj. Mindez persze nem is célja A gyermekek boldog életéért jelszóval jegyzett Prix Danube-nek, hanem elsődlegesen olyan alkotások bemutatása, amelyek a saját műfajukban a mai gyerekek és az ifjúság életét, problémáit és vágyait ábrázolják; amelyek alkotó munkára serkentik őket, szerepet visznek az élethez való pozitív viszony kialakulásában és gazdagítják az ifjúember érzelmi világát; amelyek támogatják valamennyi békeszeretó nemzet szolidaritásának eszméjét; amelyek segítenek az ifjú nemzedékek felkészítésében, képességeik kibontakoztatásában, hogy eleget tudjanak tenni korunk tudományos és műszaki követelményeinek. Nos, ezeknek az irányelveknek megfelelő televíziós alkotások érkeztek a nyolcadik szemlére is, a világ harminc országának harminckét tévétársaságától. Az egyes műsorok időtartama 5-80 perc között mozgott. Ami a találkozót illeti, egyfajta váltelével, zenei nevelés az óvodában, indián zene, népi gyermekjátékok a természetben, diákszerelem, történetek barátságról, testileg és lelkileg sérült gyerekekről, szülő-gyerek kapcsolatról; és mesék, rajz és bábfilmek. De semmi különös. Ismét elmondható: aki nézi a csehszlovák vagy a magyar, valamint a nálunk fogható más televízók gyermekadásait, látott már ilyen vagy ezekhez hasonló műsorokat. Nem lepett meg olyan távoli országok produkciója sem, mint amilyen Egyiptom vagy Kína, még a nemzeti kolorit, a népviselet sem hatott az újdonság erejével. Többé-kevésbé ugyanis ismerősek voltak - és elsősorban a képernyőről. Mondhatnánk, az efféle tévészemlék poénjait maga a televízió lövi le, már korábban. És ez így van rendjén. Csere és vásárlás útján, áramlanak folyamatosan a gyermekműsorok egyik országból a másikba, főként dramatikus művek, rajz- és bábfilmek, zenés produkciók, ismeretterjesztő műsorok, talán csak a publicisztikai jellegű alkotásokra nem vonatkozik ez teljes mértékben, ami érthető, minthogy ezek jelentős része olyan jelenségekkel foglalkozik, melyek csak egy adott országra jellemzőek, másutt nem tartanának számot érdeklődésre, nem lenne jelentésük. Persze, az olyan műsorok, mint a Kerwin, korunk szimbóluma című holland film - amely nemcsak a kategóriájában vitte el a pálmát, hanem a kritikusok díját is elnyerte - igenis, van mondanivalója szülőhazáján kívül is. Minden olyan országban, ahol emberek - gyerekek, ifjak - szenvednek a rasszizmus különböző megnyilvánulásaitól, újfasiszta bandák ténykedésétől, melyek a gyilkosságoktól sem riadnak vissza. Megölték a tizenhat éves Kerwin Duinmeyert- csak mert fekete volt bőrének színe. A megtörtént esetet riportok, beszélgetések, dokumentumképek felhasználásával bemutató film alkotóinak azonban nem csupán az volt a szándékuk, hogy megdöbbentsék a nézőt, egyúttal mozgósítani is igyekeztek lelkiismeretét, aktivizálni őt az efféle embertelenségek elleni közös küzdelemre, mely szerencsére- s ezt a film szintén megmutatta- folyik, mind szélesebb körben, bár a közönyről is villantak képek. Persze, volt azért derű is a szemlén, humoros megközelítésben olyan komoly téma többek között, mint a tizenhét évesek problémái - magaviseletük, beilleszkedésük a társadalomba, szexuális életük, kapcsolatuk a szülőkkel. De éppen ezzel összefüggésben hiányérzete is van az embernek: a tizennégy-tizennyolc évesek gondjai, melyek sok szülő és a felnőtt társadalom gondjai is, súlyukhoz képest nem kaptak kellő hangsúlyt és teret a programban. Általában a televízió sem foglalkozik velük a kívánt mértékben. Pedig ha igaz, hogy a televíziónak van nevelő, magatartásformáló hatása, akkor gyakrabban kellene foglalkozni e mindenkor, de ma különösen „kényes“ korosztállyal a képernyőn, olyan műsorokban, melyek nemcsak róluk szólnak, hanem egyenesen nekik. Szomorú, ha tizennégy-tizennyolc éves fiúkat, lányokat többször látunk bűnügyi riportok alanyaiként, mint a korosztályuk problémáit őszintén feltáró és megoldást javalló adásokban. Higgyünk benne, hogy a jövőben e téren szintén változik a helyzet, látható valósággá válnak a képernyőn azoknak az eszme- és tapasztalatcseréknek, szakmai-baráti beszélgetéseknek az eredményei, melyek a szemlével párhuzamosan zajlottak a hazai és külföldi televízósok között, akik érezhetően szeretnének többet és jobbat nyújtani az ifjú nemzedékeknek. Ha így lesz, már nem volt hiábavaló ez a nyolcadik találkozó, amiként a korábbiak sem. BODNÁR GYULA ÖNÁLLÓSÁGRA NEVELNI Egy hasznos pedagógiai szakkönyvről Az aktivitás, az önállóság és az alkotókészség (kreativitás) a mai pedagógia elsőrendű fontosságú problémái. Ezek elméleti tisztázására vállalkozott J. Bilčíková az alapiskola alsó tagozatán folyó oktatónevelő munka szempontjából, miközben saját kutatásaira, megfigyeléseire, illetve gyakorló pedagógusok sokéves tapasztalataira támaszkodott. Munkájának címe: Aktivita, samostatnosť a tvorivosť na 1. stupni základnej školy (Aktivitás, önállóság és alkotóképesség az alapiskola alsó tagozatán; a Szlovák Pedagógiai Kiadó gondozásában jelent meg). Az aktivitást és az önállóságot a személyiség belső kvalitásaként értelmezi, amely a megismerés folyamatában és a gyakorlati tevékenység során nyilvánul meg. Az egyes fogalmak körülhatárolása és elemzése után vázolja az alsó tagozatos tanítók véleményét, gondjait a tanulói aktivitással, önállóságukkal, kreativitásukkal kapcsolatban. Majd azokat a módszereket, eljárásokat és oktatási eszközöket vizsgálja, amelyeket a leghatékonyabbaknak vélnek a gyakorló pedagógusok az aktivitásnak, az önálló munka készségének és a kreativitásnak a fejlesztésére. Az oktatási módszerek kérdését igen sokrétűen elemzi, hiszen az oktatáselméletben ma számos különböző megközelítés- és értékelésmód ismeretes. Érinti a problémamegoldó, a csoportos és a programozott oktatás módszerét is, s nem feledkezik meg az ezek során alkalmazott oktatási eszközök önállóságot, aktivitást fejlesztő lehetőségeiről. Vizsgálatai szerint a tanítók az első helyre a szemléltető módszereket helyezik, ezt követik a szóbeli módszerek, amelyek azonban csak akkor mozgósítják igazán a tanulók belső erőit, ha tevékenységgel kapcsolatosak, s nem kényszerítik őket a készen kapott ismeretek mechanikus elsajátítására, beszajkózására. A megkérdezett tanítók szerint a tanulói aktivitás és önállóság fejlesztésében a következő tantárgyak játszanak döntő szerepet (fontossági sorrendben): 1. matematika, 2. anyanyelv, 3. képzőművészeti nevelés, 4 munkára nevelés, 5. környezetismeret, 6. természetismeret, 7. honismeret, 8. testnevelés, 9. zenei nevelés, 10. írás. Figyelemre méltók a szerző megállapításai a tanulók házi feladatokkal való túlterheléséről, amely egyes iskolákban még mindig „nem ment ki a divatból“. A hosszú, igényes feladatok nagyon fárasztók, s nem kedvet ébresztenek, hanem épp ellenkezőleg, kedvüket szegik az iskolai munkától. A könyvben közölt vizsgálati eredmények arra kényszerítik az olvasót, hogy továbbgondolja a felvetett kérdéseket, amelyek jelenleg elsőrendűen fontos problémái iskoláinknak, s ösztönzi, hogy vitatkozzon és főképp számvetést készítsen magának saját munkájáról. SZEBERÉNYI JUDIT Történelmi ismeretterjesztés - színházban Bruckner I. Napóleon című drámája a Kis Színpadon Nem szokásom a színházi előadások előtt a műsorfüzetek változó terjedelmű rendezői vallomásait, interjúit elolvasni. Ezekben mindegyre a legjobb, a legtökéletesebb alkotói szándék és szemlélet jellemzi a következő két óra alatt látható előadást. Utána is csak akkor veszem elő izgalommal a rendező vallomását, ha valami nem világos a színpadon látott játékban. Ezért sem volt véletlen, hogy a Szlovák Nemzeti Színház Kis Színpadának nézőterén már a szünetben olvastam... Pedig lassan már megtanulom, hogy ami a színpadon nem látszik meggyőzőnek, az a műsorfüzet „Vakvezető“ szövegével a kézben sem lesz erőteljesebb. Szeretem a történelmi játékokat. Ferdinand Bruckner /. Napóleon című drámájának ezt az előadását is túláradó pozitív tartalmú előítélettel ültem be megnézni. Talán éppen ez az oka, hogy most itt állok megfürödve, önmagam- ban keresem a hibát, pedig az a színpadi játék és a műsorfüzetben rendezői önvallomás közötti különbségben van. Nem ritkaság, az ilyesmi, csak éppen ennél a színháznál szokatlan. Persze, ha jobban megvizsgáljuk a Kis Színpadon hallott Bruckner-szö- veget. egyértelműen kiderül, hogy a rendezői szándék nem valósulhatott meg. Maga a hős életének, karrierjének és bukásának a megközelítése egyes csomópontokon kínál ugyan ma is értelmezhető analógiákat, de maga a Napóleonjelenség legfeljebb történelmi tanulságokat is csak az általa képviselt hatalmi erőszak-típusokkal szembenállóknak adhat. Kissé pozitivista szemléletre utal, ha egy rendező azt keresi a Napóleonjelenségben, mi okozta a császár bukását. Sokkal izgalmasabb, a forradalmi folyamatok esetleges torzulásainak emberi összetevőit kereső előadás lehetősége veszett el, e „fából vaskarika“ színházi gondolat mögött. A mindenkori színházművészet szempontjából Napóleon hatalmának az elvesztése, mint történelmi szükségszerűség, nem érdekes. Az viszont már igen, hogy a nagy francia forradalomból indult, de amit létrehozott az a „szabadság, egyenlőség, testvériség“ eszméjének a megcsúfolása volt. Ha ebben az erőszak-karrierben napjainkban is érvényes erkölcsi és eszmei analógiákat keresünk, ez lehet az egyetlen. Számomra még az sem teszi szimpatikussá Napóleon alakját, hogy a forradalmat akarta képviselni. Mivel? Császársággal? Az „európai francia“ köztársasági-császárság megteremtésével? Elbukott? Ezek után csak természetes. Innen vizsgálva a dolgot, miért érdekeljen bukásának a politikai pszichológiai, erkölcsi esetleg patológiai oka? Színpadon nem érdekel. A színház nem történelmi és politikai ismeretterjesztés, hanem művészet. Gyakorlatilag nem hozott létre történelmi alternatívát a vén Európa számára. Ezt csak az általa elárult forradalom kínálta fel. így gondolkodva sem érthettem másként az előadást, mint egy intő példabeszédet arra, hogy az egykori jakobinusból lett császár megromlott hatalmának a bukása mennyiben múlott emberi tényezőkön. Az pedig már Bruckner (?) tévedése, hogy maradandó gondolatokat vélt ott találni, ahol a történelmi folyamatok és a haladás magát a tényt is átértékelték. Századunk forradalmai mindenképpen más fénybe állították a Napóleon-jelenséget. A mindenkori analógia e hatalmi jelenség kialakulásának emberi és társadalmi összetevőiben van. Pavol Haspra rendezésében Napóleon sajnálatraméltó figuraként jelent meg a színpadon. Személyére tekintve még ez a tehetetlen együttérzést kifejtő viszony is túlzottan pozitív. A történelmi nagyság nem mindig párosul emberi nagysággal. Az egyén történelmi tetteinek minőségét az emberi tartalom, az emberiségnek benne szánt szerep határozza meg. Ezért sem lehet a történelemben jelentős szerepet játszó Napóleont másokkal összehasonlítani. A történelmi szükségszerűség elindította nagy októberi szocialista forradalom a nagy francia forradalomhoz képest egy maga- sabbrendű erkölcsi és politikai szinten ugyanolyan világtörténelmi jelentőségű volt. Mégis. A szocialista forradalmakat a torzulásoktól, a végzetes bukástól éppen az eszmeiségében és gyakorlatában megvalósuló emberi értékek szigorú megtartása őrizte és őrizheti meg. A színpadon akkor beszélhetünk művészetről, ha az eszme akcióvá válik, azokban fejeződik ki, nem pedig fordítva. Nos, Napóleon ebben az előadásban emberként bármennyire is esendő, éppen az esendőség akcióban megvalósuló eszme fordítja vele szembe a nézőt. Olykor volt olyan érzésem, hogy a férfi drámáját látom, aki az őt hatalomra segítő Josephine császárné, a birodalom védelmét szolgáló új feleség - az osztrák Mária Lujza és szerelmében is őszinte Mária Walewska grófnő között vergődik. Csakhogy ez is csak egy vékony szál ebben az előadásban, hiszen a jelenetek, a színpadi tér megformálása (Vladimír Suchánek munkája) is a történelmi szituációt szolgálják. Az olykor unalmasan „lelkiző“ nő és az infantilisen hatalmaskodó Napóleon párbeszédeinek unalmát a rendező a tábornoki kar és a katonákat játszó statisztéria felvonultatásával, a hangszórókból üvöltő Marseillaise sokkoló hatásával töri meg. Az effajta „agresszív színházat“ egyetlen okból utasítom el: tudatában van önmaga gyengeségének, ezért az imént felsorolt hatáseszközöket veti be, hogy a néző figyelmét ébren tartsa, ha már az előadás egészével nem tudja elérni. A színészekben potenciálisan meg van a képesség, hogy szerepeikben ideálisát alakítsanak. Emil Horváth Napóleonja kellőképpen eltávolodott a figurához vonzódó üres gesztusoktól, külső- séges kifejezőeszközöktől. Boži- dara Turzonovová Josephine császárnéja az értelem és az érzelem mértékletesen adagolt keverékéből született meg. Soňa Valentová Mária Walewská grófnője egyszerűségével, mai, modern asszonyi- ságával tűnt ki. Zdena Studenková alkatilag is megfelelt Mária Lujza hideg szépségéhez. Hitetlen cinizmusa mögött mindvégig jelezte Mária Lujza csodálatát Napóleon személye iránt. Pavol Mikulík Talleyrand szerepében talán éppen a már elemzett rendezői felfogás okán, alig jutott szóhoz. Valószínű, hogy a reálpolitikusként és a diplomácia fejedelmeként számon tartott alattvaló szerepe a dramaturgiai beavatkozásoknak esett áldozatul. Dušan Jamrich nem tudott mit kezdeni Berthier tábornok alakjával, bár egy megalapozott rendezői koncepcióban ez a talpnyaló katona tükröt is tarthatott volna Napóleonnak. Nem rossz színpadi alapanyag Bruckner I. Napóleon című drámája, csupán a pozitivista módon kezelt hatalom drámája helyett, az emberi hatalomvágy, a kisstílű uralkodói allűrök, a hétköznapi és politikai érdekektől terhelten hazuggá váló baráti és szerelmi kapcsolatok, s mindenek előtt a forradalom eltorzulásának belső emberi folyamatát vizsgáló nézőpontot kellett volna a rendezőnek megtalálnia. ÚJ SZÚ 6 DUSZA ISTVÁN 1985. X. 10.
