Új Szó, 1985. október (38. évfolyam, 231-257. szám)

1985-10-31 / 257. szám, csütörtök

Az élő Fučík Ezerkilencszáznegyvenkettő április huszonegyedike. Prága ut­cáin egy idősebb sánta úr siet- már amennyire tőle telik. Embe­rünk, Horák professzor úr, alias Julius Fučík, betér egy házba, me­lyet néhány perccel később a Gestapo emberei vesznek körül. Ezzel kezdődik Julius Fučík életé­nek rendkívüli megpróbáltatások­kal teli szakasza, a pankráci bör­tönben töltött tizennégy hónapja, melyet 1943. június 9-ig követhe­tünk a Fiiport az akasztófa tövéből című világhírű naplójának oldalain. Az első kiadás óta eltelt negyven esztendő alatt a világ 100 nyelvén 300 kiadást ért meg. Elsó magyar nyelvű változata, az Üzenet az élőknek, 1947-ben látott napvilá­got és egyike volt a legelső fordí­tásoknak. Ezt követte Réz Ádám Riport az akasztófa alól, majd Pa­lotai Erzsi Riport az akasztófa tö­véből című fordítása 1962-ben, illetve 1965-ben. Adolf Kolinsky, aki élete koc­káztatásával papírt és tollat adott Fučíknak és a teleírt lapokat egyenként csempészte ki a bör­tönből, a felszabadulás után talál­kozik Fučík feleségével, a lágerból visszatérő Gusta asszonnyal és átadja neki az 1943. augusztus 25-én Berlinben halálra ítélt, tizen­négy nappal később kivégzett szerző utolsó művének kézzel írott jegyzeteit. A Ladislav Štoll és Gusta Fučiková által könyvvé ren­dezett lapok még az év októberé­ben napvilágot látnak és a mű azonnal bestsellerré válik. A Svo­boda kiadónál azóta 26 kiadás­ban, összesen háromnegyed mil­lió példányszámban jelent meg a szépirodalmi igényű börtön- napló. Vajon minek köszönhető ez a rendkívüli külföldi és hazai elis­merés? Mi teszi szerte a világon ma is vonzóvá e terjedelmében nem túl vaskos kötetet? Mindenekelőtt annak a kommu­nista embertípusnak a megterem­tése, amelyet maga a szerző egész életével és halálával példá­zott. A műben egyidejűleg szólal meg Fučík, az író, az újságíró, a politikus, és Fučík, a hétköznapi ember. A címben jelzett „riport“ a publicistára utal, de a mű valójá­ban túllép az adott műfaj keretein. Tárgyilagos és lényegretöró meg­közelítése ugyan az újságíróra, de filozofikus eszmefuttatásai, lírai képzettársításai, lélektani elemzé­sei a gondolkodó íróra, a gyengéd, érzékeny emberre utalnak. Fučík nevén nevezi a dolgokat- tárgyilagosan szól árulókról, hő­sökről, egyaránt. Mirek, a hajdan gerinces ember, aki nem riad visz- sza a spanyol fronton a gyilkos golyóktól, és akit a francia gyűjtő- tábor sem tör meg, ,,elsápad a Gestapo-ember kezében suho­gó nádpálca láttán, s hogy mentse az irháját, elárulja társait". Vagy a névtelen hősökről szólva, akik börtönörként, a , .fogházi szolgála­tot a foglyok szolgálatává módosí­tották"..., akik „itt, a nap minden órájában saját szemükkel látták a borzalmakat"... és „el lehettek készülve arra, hogy odaültetik őket a többi fogoly mellé és még kegyetlenebb megpróbáltatásokat mérnek rájuk, mint azokra. És mégsem tétováztak. Ezrek életét segítették megmenteni...". Fučík nem kertel, állásfoglalása végig töretlen, szilárd. ,,Nagyságuk an­nál szembetűnőbb, mert nem vol­tak kommunisták, sőt valaha ré­gen a cseh rendőrség szolgálatá­ban a kommunisták ellen dolgoz­tak, de amikor látták a kommunis­tákat a megszállók ellen harcolni, felismerték erejüket, s megértet­ték, milyen jelentőségük van az egész nemzet számára. Ettől a perctől fogva híven szolgáltak és segítettek mindenkit, aki a börtön- pádon is hú maradt a zászlók­hoz". Ez nem relativizmus, hanem az ember konkrét, történelmi-tár- sadalmi determináltságának pon­tos érzékelése, az emberi élet fo­lyamatosságának, bonyolultságá­nak, összefüggéseinek nagyon is konkrét látása. Fučík egész életére jellemző az éleslátás. Műve egyik fejezetében, végrendeletében, az irodalmi érté­kekre hivatkozva mindenekelőtt Jan Nerudát említi. Neruda mel­lett, mint tudjuk, Jiri Wolker és Vladislav Vančura állt hozzá leg­közelebb. De tudjuk azt is, hogy milyen hősiesen védte Karéi Sabi- nát, vagy a poetizmust, és a sokat vitatott kormánypárti Karéi Čapek fejlődését is tisztán látta és védel­mezte. Politikai nézeteiben a követke­zetes osztályszempontúság és az internacionalizmus érvényesült. Ennek szép példája Fučík fölszó- lalása a Sarló 1931. évi kongresz- szusán, melyen a cseh szocialista értelmiség, a Levá fronta nevében a mozgalomról szólva többek kö­zött elmondta: „A nemzetiségi el­nyomás ellen, a nemzeti felszaba­dításért harcoltok, s helyes útra leltetek, ha tudjátok, hogy e fel­szabadító harc a forradalmi prole­tariátus ügye... Most, a Sarló munkáját figyelve, látom, mi min­dent tanulhatunk a módszerekből; tanulni is fogunk. Olyan iskola ez, amely a felszabadulás útjára tanít. Nem vagytok szabadok; mi sem vagyunk azok. S nem szónoki fo­gás, ha azt mondom: a ti szabad­ságtok napja jelenti nekünk is a felszabadulás napját." Mert Fu­čík szeme előtt ebben a bonyolult időszakban nem a demokrata Ma- saryk és az irredenta Horthy ellen­téte állott, hanem két burzsoá poli­lllegalitásban - mint Horák pro­fesszor (Archív-felvétel) tikus szemben a proletariátus ügyével. Fučíkot a mozgalmi harc is - fő­leg az illegalitásban töltött eszten­dők alatt - alapos emberismeretre tanította. S nem csak a lebukás veszélye miatt volt erre szükség, erre kényszerítette a fizikai elszi­geteltség is. Fučík, mint újságíró, amíg tehette, személyesen győző­dött meg a Rudé právóban, a Tvorbában és más haladó la­pokban közzétett cikkeinek köz­vetlen hatásáról. Az illegalitásban, a Bax családban tartott fölolvasá­sainak hatásából kellett következ­tetnie cikkeinek tényleges mozgó­sító erejére. Olykor a hajnalba nyúltak a viták, s gyakran előfor­dult, hogy bizonyos kérdésekben helyet adott a bírálatnak, de nem az elvi kérdésekben, hanem a megfogalmazásban eszközölt változtatásokat. E néhány, csupán körvonala­zott forrás az eredője a napló remekbe szabott, néhány vonallal meghúzott, miniatűr jellemrajzai­nak. Fučík itt már nem a publicisz­tika napra szóló mozgósító erejé­vel hat, hiszen a napló megjelené­sére csak a háború befejeztével számolhatott. A történelmi távlatot egyértelműen a szocialista való­ságban látta. S megérezte, hogy e változás egybeesik a háború befejezésével, a fasizmus veresé­gével. Ezért üzenetét már a szoci­alizmus építőjéhez intézi, föltárva előtte azokat az embertípusokat, akikkel és akik ellenében e fela­datban helyt kell állnia. Üzenete ezért örök becsű és életre szóló: szilárd eszmei alapokon, a párt vezetésével a haladó hagyomá­nyokra támaszkodva, a humaniz­mus szellemében küzdeni a társa­dalmi haladásért, a világbékéért. Julius Fučíkot 1950-ben, in me­moriam, a nemzetközi békedíjjal és a nemzeti hős címmel tüntették ki. Hitvallása, az „örömért éltünk, az örömért mentünk harcba és az örömért halunk meg" megértésre talált, élete értelme valóra vált és életműve szocialista kultúránk egyik alappillére. GÁL JENŐ Nyolcvanöt éve született dr. Ivan Sekanina A haladó értelmiség harcosa Dr. /van Sekaninát joggal sorol­juk azon jeles személyiségek kö­zé, akik a polgári Csehszlovák Köztársaságban zászlóvivői voltak a munkásosztály és a többi dolgo­zó tőke, kizsákmányolás, nyomor és munkanélküliség ellen vívott harcának. Forradalmi osztályöntu­data mindenütt megnyilvánult, ahol Csehszlovákia Kommunista Pártja javára teljes mértékben gyümölcsöztette műveltségét, széles látókörét, tehetségét és jogi felkészültségét. Nemcsak Cseh­szlovákiában, hanem Budapes­ten, Bukarestben és másutt is ki­váló védőügyvédje volt a munká­soknak és vezetőiknek. Kezdemé­nyező politikai tevékenységet fej­tett ki az értelmiség körében, a kultúra frontján is Julius Fučík, Pavel Prokop, Jan Šverma és má­sok oldalán rátermett szervezője volt a haladó értelmiség kulturális és politikai életének. Ivan Sekanina 1900. október 31-én született a morvaországi Nové Mestoban. A tehetséges fia­tal ember útja minden nehézség ellenére Prágába vezetett, ahol a Károly Egyetem jogi karán vég­zett. Prágai tanulmányaihoz és munkásságához kötődik az ifjúság körében, valamint a Csehszlovák Diákság Központi Szövetségében kifejtett tevékenységének kezde­te. Ez a szövetség 1920 után szín­tere lett a csehszlovákiai diákmoz­galom haladó és reakciós áramla­ta közötti politikai harcnak. A fiatal Sekanina következetesen oltal­mazta a haladó gondolatokat és nézeteket, amelyek a cseh nem­zeti örökség gazdag hagyomá­nyaira Alois Jirásek, Zdenék Ne­jedlý és mások munkásságára épültek. Elképzeléseit szembesít­ve a valós társadalmi fejlődéssel, mind gyakrabban merített Stanis­lav Kôstka Neumann forradalmi költészetéből. Ennek köszönhette a nagy októberi szocialista forra­dalom, valamint a Szovjet-Orosz- ország iránti helyes viszonyá­nak kialakulását. A CSKP megala­kulása után egyik szervezője és népszerűsítője volt az ifjúság és a diákság kommunista csoportjai­nak, majd 1922 februárjában részt vett a Kostufra, a prágai kommu­nista diákfrakció megalakításá­ban. Később, 1925-ben az Avant­garda folyóiratnak volt a szerkesz­tője. Ezt a folyóiratot a baloldali diákmozgalom jelentette meg. Itt mélyült el együttműködése Jan Švermával, Julius Fučíkkal, Ján Poničannal, Vladimír Clementis- szel és más fiatal kommunistákkal és komszomolistákkal. Politikai fejlődésének logikus folytatásaként 1925-ben tagja lett Csehszlovákia Kommunista Párt­jának. A következő évek a leggyü­Környezetünk a fotósok szemével Napjainkban sokat beszélünk a környezetvédelemről. Nem cso­da, hiszen a gazdasági fejlődés­nek komoly következményeit viseli környezetünk. Kötelességünk fel­hívni ezekre a figyelmet, figyel­meztetni a természet érzékenysé­gére, „törékenységére“. Ugyan­úgy mindnyájunk kötelessége, hogy feltárjuk a hibákat, s részt vegyünk eltávolításukban. A lehe­tőségünk megvan rá, hogy a saját ízlésünk és képességeink szerint alakítsuk környezetünket, de köz­ben ápolnunk, gondoznunk kell azt az örökséget, amelyet előde­ink hagytak ránk, és a természe­tet, amely körülvesz bennünket. Az ember és környezete elvá­laszthatatlan egymástól. Kölcsö­nösen hatnak egymásra. A kör­nyezet alakításával manapság egyre többet foglalkoznak a szak­emberek és a művészek. Ők azok, akik a leginkább befolyásolhatják a ma emberének viszonyát a kör­nyezethez és a természethez. Pontosan ez a célja annak a fo­tókiállításnak, amely a közelmúlt­ban nyílt meg Bratislavában, a Mi- hálykapu utcai kiállítóteremben. A fényképek egyértelműen állás- foglalásra késztetik a látogatót. Juraj Bartoš felvételei a dülede- ző levočai kapuk műemlékek rossz állapotára hívják fel a figyel­met. Egy régi, barokk stílusú ház bejárati kapujának helyettesítése egy jellegtelen pléhkapuval - egyenesen az emberi közöm­bösségről, nemtörődömségről árulkodik. Ľubo Stacho A város háza című fotóciklusa különféle lakóházakat mutat be - kívülről, belülről. Az egyik képen a potyogó vakolatú ház udvarán kifeszített ruhaszárító-kötélen három nagy­méretű fénykép függ. Mindhárom szép környezetben épült, modern lakóházakat ábrázol. A kontrasz­tokat tovább fokozza a gondozat­lan ház fala mellett parkoló, fénye­sen csillogó szép személyautó lát­ványa. Az emberi hanyagságra, nem­törődömségre utal Csáder Judit három művészi fotója a Duna mentén című sorozatból. Ugyanez a közöny a témája Ivan Cích Hagyjuk a természetet élni soro­zatának. A kiszáradt vízmederbe összehordott szemétnek, gyárké- ményekböl összegyűlt füstfelhók- nek szinte a bűzét is érzi a szem­lélő. A gomolygó füst között repülő madarak élni akarásának látványa már-már megindító. Huszár Tibor a Cigányok című, hét fotóból álló sorozatával szere­pel a tárlaton. A cigányság élet­módját, szokásaikat villantja fel képein. A kiállítás a természet szépsé­geire is felhívja a figyelmet. Juraj Linzbothnak a tátrai vízeséseket, vagy a tavaszi, virágba borult ter­mészetet ábrázoló képei gyönyör­ködtetik a látogatót. Hasonlókép­pen Kamil Vyskočil fotói megvil­lanják előttünk a még meglevő természeti szépségeket, észrevé- tetik velünk a reggeli harmatcsep- pekben fürdő faleveleket. És el­gondolkoztatnak: mindnyájunknak tennünk kell valamit, hogy az utá­nunk következő nemzedékeknek is legyen miben gyönyörködniük, hogy unokáink is örömüket leljék majd a madárfüttyben, a nyíló vi­rág illatában, a tiszta égbolt pere­mén lenyugvó nap sugaraiban. FIALA ILONA Alexander Vojček: Táj, szürkületben mölcsözőbbek voltak életében. Lelkesen fog hozzá minden párt- feladat teljesítéséhez. Társalapí­tója és vezetője a kulturális és a tudományos dolgozók több hala­dó szervezetének, Ezerkilenc- százhuszonöttől szervezi a Vörös Segély proletárszervezetet, amely anyagi és erkölcsi támogatásban részesítette a burzsoá üldözés ál­dozatait, a proletár politikai elítél­teket, számos perben megszer­vezte a vádlottak jogvédelmét és politikai kampányokat folytatott szabadlábra helyezésükért. A Vö­rös Segélynek köszönhetően akci­ók indultak annak érdekében, hogy kikerüljön a börtönből Jan Harus, Major István, Ivan Lokota és mások. A húszas és a harmincas évek fordulóján rendkívül bonyolult fela­datok hárultak a CSKP-ra. Ivan Sekanina számára is nagy politikai iskolát jelentett a pártban, Klement Gottwald vezetésével az opportu­nista passzivitás leküzdése és az áttérés a bolsevik aktivitásra. Ö maga a gottwaldi irányvonalat támogatta és Klement uottwaia követelményeinek megfelelően segítséget nyújtott „a párt eszmei felvértezettségének általános fel­mérésében“. Amikor Julius Fučík 1929 őszén a Tvorba hasábjain vitát indít a CSKP politikájáról, Ivan Sekanina az első szerző, aki cikket jelentet meg A mércék és a jellemek válsága címmel. Arra törekedett, hogy a haladó tudomá­nyos, kulturális dolgozókat és a művészeket megnyerje a kom­munista párt, a munkásosztály és forradalmi orientáció oldalára. Ezért Stanislav Kôstka Neumann- nal, Julius Fučíkkal, Bedrich Vác- lavekkel, Emil František Buriannal és másokkal együtt 1929-ben új szervezetet hoz létre, a Baloldali Frontot, amely harcolni kíván a ki­zsákmányolt munkásosztály és a többi dolgozó jogaiért. A következő évtizedben a Rudé právo és Csehszlovákia Kommu­nista Pártjának jogtanácsosa. Közkedvelt szónoka a munkás- és a pártgyűléseknek, az ifjúságnak, a kultúra, a tudomány és a művé­szet dolgozóinak. A Szovjetunió­val Való Gazdasági és Kulturális Közeledés Társaságában szerzett tapasztalataira támaszkodva, 1930-ban élére került az új szer­vezet, a Szovjetunió Barátai Szö­vetsége előkészítő bizottságának. Bohumír Šmerailal, Julius Fučík­kal és Theodor Bartošekkel együtt érdemei voltak a szövetség mega­lakításában és tömegszervezetté fejlesztésében. A Szovjetunióval való barátság, együttműködés és szövetség gondolatait népszerűsí­tette a Szocialista Akadémia elne­vezésű szervezetben is, amely 1936-ban alakult meg, s nemcsak a marxista értelmiséget tömörítet­te soraiban, hanem főleg a mar­xista-leninista ideológiát és a tu­dományos világnézetet terjesztet­te. Ivan Sekanina példásan teljesí­tette feladatait a fasizmus veszé­lye ellen, a köztársaság védelmé­ben a népfront megteremtése ér­dekében folytatott harcban is. Cseh- és Morvaország náci megszállásának előestéjén a ha­ladó kultúra, tudomány és művé­szet további képviselőivel együtt még ellátogatott a prágai Teresa villába, a szovjet követségre. Gus­ta Fučíkovának visszaemlékezé­sei szerint vele együtt eljött ide Zdenék Nejedlý, František Halas, Julius Fučík, Josef Hora, Gustáv Bareš és mások, hogy „magunk­ba szívhassuk a szabadság leve­gőjét. Erőt szilárdító kollektívában voltunk ott... Március 15-én 4 óra tájt távoztunk... Prága még nem tudhatott a reggel bekövetkező katasztrófáról..." Egy órával később a cseh rádió jelentette a megszállás tényét. Rögvest megkezdődött elsősor­ban a kommunisták letartóztatása. Ivan Sekanina március 16-án ke­rült a Gestapo kezére. Kihallgatá­sok, embertelen kínzások után el­hurcolták az Oranienburg-Sach- senhausen-i gyűjtötáborba. Itt szenvedett ki 1940. május 21- én. Dr. FRANTIŠEK MORAVICKÝ . docens, kandidátus ÚJ SZÚ 6 1985. X. 31.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents