Új Szó, 1985. augusztus (38. évfolyam, 179-205. szám)
1985-08-08 / 185. szám, csütörtök
Sikerélményre törekedve Az idegen nyelvek oktatásának néhány időszerű kérdése Világszerte - tehát nemcsak hazánkban - komoly gondot okoz az idegen nyelvek hatékony iskolai oktatása. Felmérések tucatjai tanúsítják, hogy a középiskolát végzetteknek gyakran minimális nyelvi ismereteik sincsenek, az adott nyelven képtelenek bárminemű értelmes információval szolgálni, a folyamatos párbeszédről, konverzációról nem is szólva. Ma már tudjuk, hogy ennek az áldatlan állapotnak az egyik fő oka az oktatás nyelvtanközpontúsága. Az idegen nyelvek oktatásában a nyelvtan tanítása szinte öncélúvá vált, a tanulóknak nyelvtani paradigmák, szabályok, ragozások tömkelegét kell megtanulniuk, bonyolult mondatelemzéseket kell végezniük, helyesírási szabályok megtanulásával és begyakorlásával kell bíbelődniük. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a szókincs bővítése céljából minden egyes órára számos új szót is meg kell tanulniuk, megértjük, hogy mindezt a diákok nem valami nagy kedvvel csinálják. A pedagógusok ugyanis általában a nyelvtani szabályokat, ragozásokat „felmondatják“, a szavakat „kikérdezik“ és még ha jeles érdemjegy is a sikeres „felelet“ jutalma, a tanuló számára az efféle szereplés mégsem jelent semmiféle sikerélményt, hiszen látja, hogy fáradozása eredményeképpen tudja ugyan a nyelvtant, a szavakat, csak éppen folyamatosan beszélni nem tud az adott nyelven. Igen nagy hiba és nagyon nem kívánatos az „önálló“ nyelvtanórák beiktatása az oktatás menetébe, tehát amikor az idegen nyelvi órán csakis nyelvtannal foglalkozik a tanulócsoport. Tagadhatatlan, hogy az idegen nyelvtudás bázisa a nyelvtan és a szókincs (a megtanult szavak összessége). Nagyon helytelenül motiválnánk azonban az idegen nyelvek oktatását, ha a tanulók elé azt a célt tűznénk ki, hogy nekik az adott nyelv nyelvtanát és szókincsét, szavait kell tudniuk. Az idegen nyelvoktatás helyes motivációjának abból a vitathatatlan tényből kell kiindulnia, hogy a nyelv elemei oszthatatlan egészet, rendszert alkotnak. Az idegen nyelv oktatójának tehát nem a nyelv különféle alapelemeit kell tanítania elszigetelten, hanem ezek rendszerbe foglalt összességét, röviden a nyelvet. A modern nyelvoktatás éppen ezért nem különböztet meg nyelvtan-, fogalmazási vagy társalgási órákat, csakis nyelvórákat, melyeken egyidejűleg, párhuzamosan és komplex módon a nyelv összes alapelemével kell foglalkozni olyan formában, hogy a tanulók kommunikációs készségei a lehető leghatékonyabb módon fejlődjenek és auto- matizálódjanak. Napjainkban a szakemberek körében még vita tárgya, tanítsuk-e a nyelvtant vagy sem. A kérdés ilyen megfogalmazása teljesen helytelen. Köztudott ugyanis, hogy nyelvtani ismeretek nélkül tökéletes nyelvtudás elképzelhetetlen. Persze az is nyilvánvaló, hogy a nyelvtan tanítása a nyelvoktatás klasszikus modellje szerint, amely az elméleti ismeretekre helyezte a fő súlyt, ma, a nyelv kommunikatív funkcióját hangsúlyozó korszerű nyelvoktatásban lehetetlen. Mi hát a teendő? Az idegen nyelvi órákon mindig a kölcsönös emberi kommunikáció olyan reális szituációit kell kialakítanunk, amilyenekkel a tanulók a mindennapi életben ténylegesen találkoznak. Nyilvánvaló tehát, hogy nyelvtani szabályok, ragozások izolált felelteté- sével nem pazaroljuk az időt. A tanulóknak mindenekelőtt meg kell ismerkedniük egy megfelelő szöveggel, mely a kívánt nyelvtani jelenséget a szükséges terjedelemben tartalmazza. Ezen azt értjük, ha például az orosz nyelvi órán a ,,zavod" hímnemű főnév ragozásának gyakorlása az óra egyik célja, akkor ehhez olyan életszerű (!) kiinduló szöveg álljon rendelkezésre, melyben a kérdéses főnév összes variánsa (tehát összes esete egyes és többes számban) több alkalommal is előfordul. A jó tankönyvben az ilyen kiinduló szövegnek nincs „könyvszaga“. Jelen esetben például egy üzemlátogatásról szólhat, s az üzem (zavod) szó valamennyi változatát tartalmazza. Nagyon elhibázott eljárás lenne, ha a tanár a szöveg elolvasása után azt a feladatot adná a tanulóknak, hogy keressék ki a szövegből a „zavod“ főnév összes alakját. Ha korszerűen oktatunk (s csak így oktathatunk!), akkor nem érdeklődünk a főnevek iránt. Rákérdezünk a szöveg összes mondatára, individuális és kollektív feleleteket várva. Később, lehetőleg minden tanuló bekapcsolásával elmondatjuk a szöveg tartalmát, s mivel itt a tanárra valóban csak irányító szerep hárul, arra kell ügyelnünk, hogy a „zavod“ főnév minden e^yes esete több alkalommal is benne legyen az elmondott szövegben. A tanulók nem is veszik észre, hogy tulajdonképpen „nyelvtanoznak“, a tanár pedig, ügyelve az időfaktor helyes érvényesítésére (minimális idő alatt maximális teljesítmény), egyszerre gyakoroltatja a helyes ragozást, a beszédkészség fejlesztését, szókincs helyes alkalmazását, a kiejtést, a szó- és mondathangsúlyt konkrét kommunikációs szituációban. Az elmondottakból talán kitűnik: ahogyan nem kívánatos a „tiszta“, kizárólagos nyelvtanóra, ugyanúgy nem létezik kizárólagos társalgási, fogalmazási vagy helyesírási óra sem. Hiszen amikor például valamilyen új társalgási témával kívánunk foglalkozni, nem lehet a cél csupán a szókincsbóví- tés az adott témakörben. Mivel szókincsbővítés csak úgy képzelhető el, hogy az új szavakkal együtt a régebbi témakörök szavait is állandóan és ciklikus módon ismételjük, hogy a szavak használata automatizálódjék, ugyanakkor arra is ügyelnünk kell, hogy a tanulók nyelvi megnyilvánulásaiban a nyelvtani, nyelvhelyességi és stilisztikai elemek is természetes formájukban, logikusan és a nyelv kommunikatív szerepét szolgálva érvényesüljenek. Végezetül fel kell hívnom a figyelmet az idegen nyelvek és az anyanyelv oktatása közti interdiszciplináris összefüggésekre. Amikor szakemberek vagy laikusok körében az idegen nyelvtudás alacsony szintjéről esik szó, valaki rögtön megjegyzi: Mit lehet kívánni, amikor a tanulók az anyanyelvükön sem tudják magukat kellően kifejezni? Ez sajnos a középiskolát végzett fiatalok jelentős hányadánál így van. Ha leszámítjuk a „tinédzser slang“ kifejezéseit, a vulgáris szavakat, marad a gyakran - sajnos - egészen kezdetleges, szinte primitív kifejezési és fogalmazási készség. Persze, koránt sincs szándékomban az anyanyelv tanáraitól bármit is számon kérni. Sok olyan körülmény játszik itt közre, ami kívül esik az iskolai oktatás hatósugarán. Csak néhányat említek. Sok családban az örökösen elfoglalt szülők nem érnek rá beszélgetni gyerekeikkel. Tőlük tehát beszélni nem tanulhatnak. Más: A fiatalok összehasonlíthatatlanul több időt töltenek magnóbömböltetéssel, diszkózással, mint - olvasással. Kevés kivételtől eltekintve tehát az irodalmi művekből sem tanulnak beszélni, mert olvasottságuk gyakran minimális. Sorolhatnánk még egyéb körülményeket, de talán már ennyi is elég, hogy felte- hessük a kérdést: Építhet-e az idegen nyelvek tanára az anyanyelvi kommunikációs készségekre? Elvárhatja-e a tanulóktól, hogy szépen, folyékonyan beszéljenek az adott idegen nyelven, amikor erre az anyanyelvükön sem képesek? Szükséges tehát, hogy az anyanyelvi oktatásban is messzemenően érvényesüljön a kommu- nikáció-elméletre épülő koncepció; hogy az anyanyelvi kommunikációs készségeket a tanulók az iskolában a kívánt szinten elsajátítsák. Ez nagymértékben hozzájárulhat az idegen nyelvek oktatása színvonalának és eredményességének az emeléséhez. Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának 1973. július 3-i és 4-i ülése oktatáspolitikai kérdésekkel foglalkozva megállapította: A nyelvi képzést összhangba kell hozni a társadalom reális igényeivel, a termelés, a tudomány és a kultúra szintjével, hogy e képzés is a szocialista társadalomban folyó életre és munkára készítse fel az embereket. Mindent meg kell tennünk azért, hogy ezek a célok mind az anyanyelvi, mind az idegen nyelvi oktatásban valóra váljanak. SÁGI TÓTH TIBOR Hasznos tapasztalatcsere Matematikatanárok vándorgyűlése Győrben A Bolyai János Matematikai Társulat a közelmúltban tartotta meg Győrben a matematikatanárok 30. vándorgyűlését, amelynek közel hatszáz résztvevője között csehszlovákiai magyar középiskolai tanárok is voltak. Hagyomány már. hogy a tanácskozáson minden évben átadják a Beke Manó emlékdíjat azoknak a pedagógusoknak, akik kimagasló eredményt érnek el a matematika oktatásában és terjesztésében. (Itt jegyezzük meg, hogy az emlékdíj, amelyet 1950 óta ítélnek oda, névadója Beke Manó matematikus, aki a budapesti tudományegyetem tanára volt 1919-ig. A fehérterror állásától is megfosztotta. Tudományos eredményei elsősorban a determináns-elmélettel és annak alkalmazásával kapcsolatosak. Kiváló tankönyvíró és oktató volt.) Idén heten részesültek e magas elismerésben, örvendetes, hogy a kitüntetettek között egy csehszlovákiai magyar pedagógus is van: Oláh György, a Komáromi (Komárno) Ipari Szakközép- iskola tanára. A négynapos tanácskozáson elhangzott Dömölki Bálint Logika, számítástechnika című előadása. Gazsó Ferenc művelődési miniszterhelyettes az oktatásban elkerülhetetlen változtatások sorozatának szükségességét indokolta. Elemezte azokat az okokat, amelyek az iskolai tevékenység gyenge hatásfokához vezetnek. Az oktató-nevelő munka minőségének javítását reformok helyett kisebb léptékű, kiegyensúlyozottabb fejlődést biztosító módosításokban és az önszervező iskolák életre hívásában jelölte meg. A vándorgyűlés résztvevői alsó és felső tagozatos, középiskolai és felsőoktatási szekciókban vitatták meg napjaink matematikaoktatásának időszerű kérdéseit. Az első három szekcióban elsősorban a feladatmegoldó szemináriumok arattak osztatlan sikert. Szó esett az általános iskola és a középiskola közötti átmenet kérdéseiről a Gyór-Sopron megyei tapasztalatok alapján. Előadás hangzott el a szakközépiskolai matematikatanításról és megvitatták a szakmunkásképzés aktuális problémáit. Ankéton számoltak be a matematikatanárok továbbképzéséről. Külön szólnunk kell a középiskolai szekció programjáról: itt Axiomati- zálás gömbön címmel bemutatták az Országos Oktatástechnikai Központ videoanyagát, majd Lé- nárd István Érdemes axiomatizál- nunk a gömbön című előadására került sor. A szakmai foglalkozásokon kívül gazdag kulturális műsort, városnézést és kirándulást is szerveztek a vendéglátók. DOMONKOS ILONA K. Németh István felvétele Gyermekszemmel egy város Kassa (Košice) mindig jelentős szerepet játszott a képzőművészeti életben, nem véletlen, hogy több nagy tehetség indult innen művészi pályára, de talán még többet vonzott magához és tartott meg ez a város. Kassa, mint téma is, évszázadok óta foglalkoztatja a képzőművészeket, ezt jól bizonyítja az az állandó kiállítás is, melyet a Keletszlovákiai Képtár Šrobár utcai kiállítótermében Kassa a képzőművészetben címmel alig egy éve nyitottak meg. Most ugyanitt, ennek a képtárnak a földszinti termeiben rendezték meg a Kassa a gyermekek szemével című időszaki tárlatot. Ez a kezdeményezés kitűnő, megérdemel minden elismerést, hiszen azt tanúsítja, hogy ebben a városban a képzőművészeti élet szervezőinek figyelme a legifjabb nemzedékre is kiterjed. Különösen a fiatalok körében soha nem tapasztalt érdeklődés mutatkozik mostanság a művészet iránt. A Kassai Iparművészeti Szakközépiskolába, de a művészeti alapiskola képzőművészeti osztályaiba is minden évben sokkal több tanuló kéri felvételét, mint amennyit felvehetnek. Ennek csak örülhetünk, amiként annak is, hogy nem csak szándék, de tehetség is van ezekben a fiatalokban. Közülük többen értékes díjakat nyernek alkotásaikkal a különböző hazai és külföldi kiállításokon. A legtehetségesebbek pedig a képzőművészeti akadémiára is bejutnak, megszerzik a legmagasabb képesítést. Azok a lányok, fiúk akiknek a munkáit a Kelet-szlovákiai Képtár igazgatósága kiállításra érdemesnek találta, kétségtelenül mind tehetségesek, magukban hordozzák az egyéniséggé válás lehetőségét, noha most még csak a művészeti alapiskola látogatói. Véleményük például a szülővárosukról már most figyelemre méltó és izgalmas, már csak azért is, mert személyükben a legújabb nemzedék vall itt a képzőművészet nyelvén arról, hogy milyennek látják Kassát, mi az, ami a leginkább leköti figyelmüket ebben a városban. Nos, amint azt a kiállított anyag mutatja, a fiatalok zömét elsősorban a történelmi városközpontnak a régi századok emlékeit őrző építészete ragadta meg. Alexandra Košková Kassai gótika című színes tusrajza egyenesen remeklés. Mária Horáková Az én városom című lavírozott rajzával szintén tudott újat mondani a kassai Dómról. Valamelyik udvarról - a tetők felett - olyan látószöget talált, amilyet eddig senki, noha sokan képre vitték már a Dómot. A háztetők hangulata ihlette meg Nagy Gabriellái, - Kassai motívum című képének láttán azt kell mondanunk, hogy kiváló harmóniateremtő készsége van, biztos vonalvezetésével szerencsésen teremti képeinek hangulatát. Kiemelésre érdemes Gá- nóczy Zsuzsanna jó képszerkesztési képessége is. A nagymama udvara című, száraz tűvel készített munkája arra vall, hogy ez a tizenhárom éves kislány már sajátos látásmóddal rendelkezik. A pasztell-képek közül Monika Ju- reková A régi Kassa című alkotása tetszett a leginkább, mégpedig azért mert a fény- és árnyék-effektusokat ő használja a legkifejezőbben. Az új lakótelep egyedül Barbora Drabantová fantáziáját ragadta meg, bizonyítva számunkra, hogy hiába egyforma minden panelház, az erkélyek és az ablakok mind különbözőek, lakóik ízlésvilága szerint. Persze nem csak az építészet nyújtott témát a fiataloknak. Vladimír Chott, Peter Seiecký a Keletszlovákiai Vasműben, Edita Ka- hancová a kassai Nehézgépgyárban szerzett élményeit osztja meg velünk. Michal Sádecky a magas- feszültségű villamosvezeték javításában talált jó témára, Körtvé- lyesi Péter pedig a villamosra várakozó embereket találta érdekesnek. Jozef Kyška a katonai repülőgépen próbarepülésre induló pilótát rajzolta le, mások képein autószerviz, lóverseny, hangverseny, áruátrakás a vasúton, a középkori Miklós-börtön, színház és még sok más, ami Kassához tartozik. Mondom, tetszik ez a kiállítás, jóleső érzés tudósítani róla, annál is inkább, mert fenntartások nélkül állíthatom, ízléstelenséggel nem találkozik itt az ember. Egy dolog azért mégis van, ami elgondolkodtatott: úgy tűnik fel, hogy a legifjabb nemzedék vallomása szülővárosáról színben eléggé szegényesnek mutatkozik. Nem tudom, mi lehet ennek az oka. Ha ez a kiállítás összeállítóinak a mulasztása, nincs különösebb baj; akkor lenne, ha a fiatalok színlátása, színkultúrája lenne ilyen szegényes. Vagy Kassa mégis olyan fakó, amilyennek a gyerekek, fiatalok látják? Nem, ez nehezen hihető. Egy emelettel feljebb, ahol az idősebb mesterek „kassai képei“ vannak, az ellenkezőjét tapasztalhatjuk. És magában a városban is. SZASZÁK GYÖRGY Telt ház a hangversenyteremben. A fiatal, madárcsontú fuvolaművésznó pókháló finomságú pianókkal bűvöli a közönséget. Időről időre barátnője füléhez hajolva, feltűnő nyakékkel, Piano - forte hatalmas függőkkel ékesített középkorú hölgy kommentálja a látottakat-hallottakat. Kellő hangerővel, így akarva-akarat- lanul a szomszédok is okulhatnak a magabiztos megjegyzésekből.- Sovány szegény, biztosan azért nem bírja rendesen megfújni - közli, sokallva a pianó- kat. Tekintetét királynői főtar- tással hordozza végig a környezetén. A következő pillanatban a művésznő hirtelen ,,alaposan megfúiia“ hangszerét. A hölgy feje megrándul, karkötői megcsörrennek. A koncert hátralévő részében már „csak“ a fuvola hangja hallatszik. Tévedni emberi dolog. A neves zongoraművész vendégszereplésre érkezik. Fekete szmokingjában mélyen meghajolva köszönti a nagyérdeműt. A zongorához ül, ujjai gyengéden simogatják a billentyűket. A zene betölti a termet, kisimulnak az arcok, megismételhetetlen pillanatok. ,, Váratlanul ‘' lélegzetvételnyi szünet. Az egyik páholyból élénk, csengő hang hallatszik, a kiváló akusztikának köszönhetően: - Én jobban kedvelem az olajat a sütéshez, egészségesebb, neked is ajánlom. TARICS ADRIENN ÚJ SZÚ 6 1985. VIII. 8.
