Új Szó, 1985. augusztus (38. évfolyam, 179-205. szám)

1985-08-19 / 194. szám, hétfő

ISépzeljünk el egy koncertet. t\ Festői szépségű környe­zetben, szabadtéri színpad előtt 25 ezer néző várja az esti elő­adást. Némi mozgolódás a színpa­don, majd felhangzik a mindenki által ismert nyitószám, mélyet a je­lenlevők szinte himnuszként tisz­telnek. Felállnak, és az előadókkal együtt éneklik végig a dalt. A mű­sorvezető üdvözli az egybegyűlte­ket, azok pedig ót. Mindenki kezet fog a körülötte állókkal, bemutat­kozik és leül a helyére. Elkezdődik a koncert. Az egymás után színre lépő előadók közvetlen egyszerű­séggel beszélnek a közönséghez, nem a változó divattól függ, ha­nem meghatározott alkalmakhoz, rituálékhoz fűződő funkciózene (új tag felvétele, régi búcsúztatása, tábortüzgyújtás stb.). A dalok ter­jedési formája nálunk is a közvet­len átadás, a lejegyzés, az utóbbi időben pedig a Porta járási, kerü­leti versenyei és az országos se­regszemle Az alkotói és elsajátí­tási folyamat lényegében máig tö­retlen. A dalok nagy részének is­meretlen a szerzője, viszont több változatuk él, állandóan alakulva, csiszolódva. Nem népzenéről van szó, de mindenképpen tömeges zenélésről és éneklésről. Ambício- zusabb és tehetségesebb művelői a popzene területére is betörtek, megőrizve valamit eredeti vonása­ikból (Waldemar Matuška, Michal Tučný, Country beat Jiŕího Brab- ce, KTO, Plavci, Mustangy, Zele­náči, Fešáci). A SZISZ Csehszországi Köz­ponti Bizottságának szervezésé­ben ez év nyarán már tizenki­lencedszer került sor a tramp-, country és folkdalok központi se­regszemléjére, a Portára. A hatva­nas évek elejétől a trampdalok mellett népszerűvé vált a country, A Potyogótói a televízióig Ember, természet - és dal amely csendben hallgatja őket; kérések és kommentárok csak ezután hangzanak el. A tetszés- nyilvánítás módja nem füttyszó és csápolás, hanem taps és hangos ,,tud" kiáltás. A műsorvezetők egyike, aki ,,civilben“ irodalomtu­dós, minden este verseket ad elő. A közönség feszült figyelemmel hallgatja az expresszív hangulatú szavalatot, a legnagyobb siker az övé. A koncert végén egy másik, himnuszként tisztelt dal hangzik fel, melyet a közönség ismét feláll­va énekel. A műsorvezetők az elő­adók nevében is elbúcsúznak a közönségtől, mely hangos ,, visz­lát“ kiáltással válaszol. A tömeg­ben húszegynéhány rendőr ügyel a rendre, a négy nap alatt azon­ban nem akad dolguk. Az előadás befejezése után oktalanság volna szeméthalmazokat keresni. A sza­badtéri színpad és a sátortábor környéke, a letaposott fűtől elte­kintve, alig árulkodik arról, hogy itt négy napon át egy nagyszabású rendezvény zajlott. Túl szép ez, szinte giccses- mondhatná a kedves olvasó mire az ilyen álmodozás. Pedig az előző sorok valóságról, valós ese­ményről szóltak. Ez az esemény a Porta, amely a csehországi, úgynevezett trampok központi ze­nei rendezvénye. A trampmozga- lom tájainkon kevésbé ismerős, és ismeretünk a legtöbb esetben kül­ső jegyek elhamarkodott értékelé­sén alapszik. Ez a mozgalom az első világhá­ború után született és a természe­tes körülményekhez való romanti­kus visszatérés vágyával indult. A városokból hétvégeken, szün­időben egyre többen igyekeztek „civilizációtól mentes“ helyekre, vállalva az ott-tartózkodás kevés­bé kényelmes körülményeit is. A máig életképes mozgalom- melynek egyébként nincs szer­vezett egyesülete - a második világháború után egyre inkább a természetvédelem felé fordult, s a természetjárás mellett ma ez tevékenységük egyik fő területe. Híveinek vágyaiban sok a roman­tikus, nosztalgikus vonás, elkép­zeléseik a külső szemlélőben né­ha a naivitás benyomását keltik, de hitük és tevékenységük tiszte­letet ébreszt. Utazásaikhoz és tá­borozásaikhoz elválaszthatatlanul hozzátartozik az ének, a zene. A dalok nagy részének sorsa később pedig a folk is egyre gyak­rabban hangzott fel a tábortüzek mellett. A trampdal általában nem színpadi előadásra készül, s mint ilyen, más elbírálást követel. A fő szempont, hogy könnyen megta­nulható és énekelhető legyen. A széles körű és állandó „haszná­lat“ által biztosított természetes kiválasztódás mindig háttérbe szorítja a kevésbé sikerült, seké- lyes dalokat. A trampzene nem tartozik a művészet legragyogóbb drágakövei közé: de spontánul születik, és manipulációtól mentes megnyilvánulása egy százezres mozgalomnak. Végezetül néhány mondatot a Porta ez évi műsoráról. A tramp stílus képviselői közül kiemelked­tek e műfaj legendás alakjai: Kapi­tán Kid, a Ftyvola testvérpár és természetesen Wabi Daňek. Dala­ik már értelmiségi szemléletmódot tükröznek, általában vett témájuk a tramp életforma, átvitt értelem­ben az értelmes emberi élet lehe­tőségének kérdése. Gondolataik többsége mélyen rezonál a tram­pok szívében. A country zeneka­rok közül kitűnt a brnói Poutníci. Zenéjük nem az itt megszokott ortodox bluegrass, felfedezhet­tünk reneszánsz dallammenete­ket, rockzenei elemeket, kiváló volt a hangszerelés, a drámai helyzetteremtő képesség, nagy­szerű az expressziv ének. A folk- együttesek közül két csoportra sze­retném felhívni a figyelmet, me­lyek úgy érzem sikerrel folytathat­ják a cseh folk tiszteletreméltó és gazdag hagyományait. A folk lé­nyegét jelentő gondolatiság és akusztikus hangzás mindkét eset­ben kiváló előadásmóddal és kife­jező hangszerelessel párosult. A brnói Folk team fölállásában a fuvola, a plzeňi EFS esetében pedig a hegedű játszott újszerúen meghatározó szerepet. Mindkét hangszer a zenében eltérő „em­beri teljesség“ kifejezésére töre­kedett. A Porta nem egy mozgalom zenei vetületének sereg­szemléje, nem is csak egyszeri, romantikus hangulatú kikapcsoló­dásra lehetőséget adó alkalom. A szélesebb értelemben vett cseh „népi kultúra“ egy figyelemremél­tó területének pódiumon és néző­téren egyaránt érzékelhető, élő megnyilvánulása. GYUROVSZKY LÁSZLÓ Sokszínű Első Emelet Újhullámos muzsika a javából! Talán így jellemezhetném egy kurta mondat­ban az Első Emelet debütáló albumát. Ez a hattagú, tehetséges fiatal zené­szekből álló csapat csak nemrég tűnt fel a magyar popzenei életben, ponto­sabban 1982-ben. A szakmabeliek ha­mar megállapították, hogy ezzel az együttessel érdemes foglalkozni, így néhány hónapon belül már elózene- karként járták hazájuk kisebb-nagyobb városait, miközben egyre szélesedett rajongóik tábora. Nagylemezük jól sikerült, a tizenkét dalból legalább hat slágerré vált. Leg­nagyobb értékének a biztos hangszer- játékot tartom, ami ritkaság a mai fiatal pop-zenekaroktól. Az Óvatosan lép­kedj című szerzeményben észlelhetjük leginkább a tiszta hangzást: a legszín­vonalasabb rész a moduláció utáni gitárszóló, mely valóban korszerű, rit­mikus, szépen felépített és kidolgozott hangszerjáték. Érdekes, sok hangeffektussal „el­halmozott“ felvétel a Középkori házi­buli című dal, mely a sejtető, vontatott ritmusból villámgyorsan vált át egy tel­jesen más „világba“, ahonnan épp ilyen gyorsan vissza is tér. Ez a hirtelen ütemváltás teszi vonzóvá a szerze­ményt, s szerez élvezetes pillanatokat a hallgató számára. A sokszínű zenéhez hasonlóan a dalok szövegei is frissességről, kor­szerű felfogásról, fiatalos gondolko­dásról vallanak. KOLLER SÁNDOR Amikor a hími (Chym) lányok 1983-ban Léván (Levice) a Tava­szi szél... országos döntőjében a hagyományápoló éneklócsopor- tok kategóriájában az első helyen végeztek, egy középkorú férfi mel­lettem megkérdezte: „Hím, Hím, hol van ez a falu, ahol ilyen jó hangú, szép lányok nőnek?“ Nos, ilyen és ehhez hasonló kérdések ezután még Zselizen (Želiezovce), Gombaszögön (Gombasek) és másutt is elhangzottak, ahol csak közönség elé léptek a lányok. Mert való igaz, hogy a Kassa-vidéki (Košice-vidiek) járásának ez a kis­községe eddig nem nagyon halla­tott magáról. Pedig Hím elég régi település. Az első írásos emlékek 1332-ből, Hem, illetve Heem néven említik. A kisnemesi birtok a Hihm-család, majd a Bessenyeiek tulajdona volt. 1427-ben 7 porta volt a job­bágyrésze. 1564-ben nemeseké a falu, 1568-tól zálogjogon a Kato- na-család kezébe került. 1696- ben mindössze 13 jobbágy és 3 zsellér lakta, 1715-ben pedig már csak 8 jobbágy és 6 zsellér. A XVIII. század elején szlovák telepesek kerültek a faluba. Ekkor a lakosok száma 420-ra emelke­dett. 1920-ban ismét kevesebb 231 - zömében magyar - ember lakott Hímben, ami arra enged következtetni, hogy a telepesek nem találták meg itt a számításu­kat. Az őstermelők főleg a Csere­háti dombhajlatokat művelték, a síkságon elterülő nádas-lápos területekkel nemigen tudtak mit kezdeni, mindaddig, míg a Ka- nyapta-csatornát meg nem építet­ték, illetve létre nem hozták a nagy­üzemi szocialista mezőgazda­ságot. A hímiek, a felsőlánciak (Vyšný Lanec) és a perényiek (Pe­rín) ma már egyesített földmű­vesszövetkezetben gazdálkod­nak, s dicséretükre legyen mond­va, jobb termelési eredményeket felmutató és rendezettebb szövet­kezet egész Kelet-Szlovákiában ben a kis faluban olyan gazdag kulturális munka folyik, amilyet nem egy központi községben, sőt kisvárosunkban is szívesen ta­pasztalnánk. De vajon így volt-e ez mindig? - kérdezem Monyok Jolántól, aki éveken át a CSEMADOK helyi szervezeté­nek elnöki teendőit is ellátta, s im­már tíz éve ó a vezetője a híressé vált leány éneklócsoportnak?- A régebbi időkben Hím ha­gyományvilága, népi kultúrája olyan volt, mint a többi csereháti településé - mondja Monyok Jo­lán. - Változás a társadalmi moz­gás felgyorsulásával, az ötvenes évek második felében következett be, amikor a hagyományos falukö­zösség kezdett átalakulni. A szoci­alizmus nyújtotta új és jobb lehető­ségek megragadását tekintve vi­szont én úgy látom, mintha a mi falunk egy kicsit lépéshátrányban lett volna a járás többi községével szemben. Itt mindenekelőtt a falu­fejlesztésre gondolok, de nem csak arra. Nálunk például a CSEMADOK is csak valamikor az ötvenes évek közepe táján ala­kult meg. Biztosat azért nem tu­dok mondani, mert az alakuló gyűlésről sem nálunk sem a CSEMADOK járási bizottságán nincs erről dokumentum. Az első vezetőség összetételét sem is­merjük. Szüléinktől annyit sikerült megtudnunk, hogy körülbelül: vagy húsz tagja lehetett a szerve­zetnek, s kezdettől fogva Pasztir- ko Jánosné volt a legaktívabb. Az első színdarabot is ő tanította be, amelyet aztán még több követett.'* A bemutatókat az iskolában tartot­ták. Később a falu végén egy csa­ládi házat alakítottak át művelődé­si házzá, aminek azonban nem sokáig örülhettek a kultúra műve­lői, hamarosan családot költöztet­tek bele. A helyhiány elvette az emberek kedvét a jól indult munka megtorpant. Csak 1960-ban kezd­ték újra. Színre vitték a Fekete bárány című drámát, 1961-ben A hími lányok, akik nemcsak énekelnek alig akad! A régi vizekre és lápok­ra most már csak egy halastó emlékeztet, amelyet a környező falvak lakói Hími Potyogónak is neveznek, ugyanis a népi emléke­zet szerint annak idején a portyá- zó törökök egészen idáig merész­kedtek, de tovább már nem men­tek, mert közülük sokan a lápba, vagyis a hími Potyogóba fulladtak. Igy nem véletlen, hogy a közeli falvakban a rosszalkodó gyerkő­cöket manapság is ekképpen fe- nyitik: „Jó légy, mert elviszlek a Hí mi Potyogóba!“ Noha a hímieknek a múltban sohasem volt könnyű az életük, ma az emberi kiteljesedésre már minden lehetőségük megvan, és az is tény: anyagi jólétben élnek. A falu lakóinak egy része a már említett földmúvesszövetkezetben dolgozik, a többiek pedig a Kelet­szlovákiai Vasműben és Kassa különböző ipari üzemeiben. Annak ellenére, hogy a többség naponta ingázik, az elnéptelenedés veszé­lye nem fenyegeti a falut. Az utób­bi tiz-tizenöt év alatt a régi lakóhá­zak helyén csaknem mindenütt korszerű, összkomfortos, többnyi­re emeletes házakat építettek. Hímnek jelenleg 380 lakosa van, s ezek közül 106-an CSEMADOK- tagok. Ezt azért említem, mert eb­a Dandin Györgyöt, majd a Fehér Lászlót és 1963-ban a Baj van a szerelemmel cimű vígjátékot. Ez utóbbit többször is bemutatták, s ötezer korona tiszta hasznuk volt. A környező falvakban ekkor már mindenütt volt művelődési ház, csak nálunk nem, ezért elha­tározták, hogy az összeget odaad­ják az alapokra, s társadalmi mun­kában felépítik az új művelődési házat. Azonban a járási szervek nem adták meg az engedélyt, en­nek következtében a falu kulturális életében teljes pangás állott be, az addig lelkesen dolgozók is telje­sen passzívakká váltak.- Végül mégiscsak felépült a művelődési ház.- Igen, de 1972-ig várnunk kel­lett rá. Mikor végre megvolt az engedély, minden visszatért a ren­des kerékvágásba. A lakosságot nem kellett nógatni, aki csak te­hette, jött őriként dolgozni. A mű­velődési ház felépült, s ez új len­dületet adott a kulturális munká­nak. Amatőr színjátszóink ettől kezdve minden évben bemutatnak egy új színdarabot vagy esztrád- músort. Most már irodalmi esteket, író-olvasó találkozókat is rende­zünk. A MATESZ Thália Színpada 1977. szeptember 10-én játszott először községünkben. Juliu Edlis Gyalogszerrel az édenbe című művét mutatták be. Számunkra ez nagy esemény volt. Mindig emlé­kezni fogunk erre az előadásra.- Milyen előzmények után jött létre az éneklócsoport?-1976 januárjában a CSEMADOK járási bizottságának elnöksége értékelte helyi szerve­zetünk munkáját, s ekkor került szóba, hogy jó lenne, ha alakíta­nánk egy éneklócsoportot. A fela­dattal engem bíztak meg. Szóltam otthon az embereknek, kértem őket: próbáljuk meg. Az éneklő- csoport alakuló összejövetelén ti­zenöten vettek részt, többnyire házaspárok. Ez 1976. március 25- én történt. Nagy nekibuzdulással kezdtünk, sajnos - amint az ké­sőbb kiderült - a kitartással egye­sek hadilábon álltak, hiányoztak a próbákról, s ez megérzódött a fellépéseken. Abbahagyni ter­mészetesen nem akartuk. Ezt még azok is szégyellték volna, akik elmaradtak a próbákról, ezért maguk helyett „legalább“ a lányu­kat elküldték. Igy ment egy dara­big, majd fokozatosan azt tapasz­talhattam, hogy a lányok száma nő, a szülőké csökken. Ekkor ér­tettem meg, hogy népdalhagyo­mányunkat nemcsak az időseb­bekkel lehet közönség elé vinni, hanem mi, fiatalok is megtehetjük ezt, csak meg kell tanulni a népda­lokat. Azt már tudtuk, kiktől tanul­hatunk. Hát valahogy igy kezdő­dött.- És a sikerek?- Ha a versenyre gondol, akkor elmondom, hogy már a hetvenha- tos a Tavaszi szél... járási döntő­jében dicséretet kaptunk, 1980- ban pedig ott voltunk az országos döntőben. A Csereháti új kenyér című műsorban szerepeltünk, má­sodik díjat nyertünk. A hagyo­mányápoló éneklócsoportok kate­góriájában 1982-ben megnyertük a járási versenyt és a Tavaszi szél... országos elődöntőjében is az első helyen végeztünk, 1983- ban pedig megnyertük a döntőt. Nagy elismerés­nek tartjuk, hogy ez év március 15-én leány éneklőcsopor­tunk négy tagja: Filipko Valéria, Filipko Jolán, Krózser Éva és Kohány Ivett ma­gyar népdalokkal részt vett a Csehszlovák Televízió kassai stúdiója által ké­szített, lakodalmi szokásokat be­mutató népmű­vészeti műsor­ban. A Tavaszi szél... járási döntőjét külön­ben az idén is megnyertük. Minden héten rendszeresen próbálunk, a csoport fennállásá­nak tizedik évfordulóját az orszá­gos döntőben való jó szerepléssel szeretnénk megünnepelni. Nos, ezek lennének hát a látványosabb eredmények, de a legfontosabb­nak én nem ezeket tartom. Ha­nem, hogy az a huszonkét lány, aki jelenleg is tagja a csoportnak, s az a tizenegy, aki közben férjhez ment és kivált a csoportból- a népdalok által lelkileg sokat gazdagodott; emberi kiteljesedése is minden bizonnyal más lesz, mint mondjuk azoké a fiatal anyá­ké, akik gyermekük fölé hajolva nem tudnak mit énekelni a csöpp­ségnek. Szép vallomás és igaz Monyok Jolán megállapítása - lám, már ezért érdemes népdalokat tanulni. Hímben kétségtelenül megtalálták a tiszta forrást. Tiszteletet érdem­lő, amit tesznek, mert ez a hu­szonkét lány nemcsak énekel, ha­nem a falu kulturális életének mozgatója is: író-olvasó találko­zókat szerveznek, táncolnak, színdarabokat tanulnak, az idén pedig már közművelődési klubot is alakítottak. Mindezek után joggal elmondjuk róluk: olyan fiatalok ók, akik hú őrzői a hagyományoknak, ugyanakkor képesek új hagyomá­nyokat is teremteni. SZASZÁK GYÖRGY Mohnyánszky Vilmos felvétele ÚJ SZÚ 4 1985. VIII. 19.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents