Új Szó, 1985. július (38. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-19 / 168. szám, péntek

Az egyedüli ésszerű alternatíva a Helsinkiben megkezdett út folytatása

ÚJ szú

1985. VII. 19.

(Folytatás az 1. oldalról)

Később, a nyolcvanas évek elején, a hidegháborús erők általános támadásba lendültek az enyhülés ellen. Példátlan fegyverkezési hajszát indítottak minőségileg új, veszélyesebb, képletesen szólva és szó szerint is „kozmikus dimenziókban“, hogy felborítsák a hadászati egyensúlyt és globális fölényt vívjanak ki. Talán nem kell magyaráznom, hogy milyen erőkről volt és van szó. Megkezdték és folytatják Nyugat-Európában a közepes hatótávolságú rakéták telepítését. Különféle leszerelési értekezleteken meggátolták az előrelépést, az erőpolitika hadállásaiból provokációikkal és a diktátum politikájával megmérgezték a világ és Európa helyzetét, számos területen megzavarták a kölcsönösen előnyös békés együttműködést.

A helsinki irányvonala, valamint a Záróokmány egyes cikkelyei és elvei ellen irányuló frontális támadás - mi másnak minősíthetnénk az európai területi és politikai realitásokkal szembeni támadásokat - egyidejűleg azonban próbatétje lett Helsinki szelleme erejének és életképességének. Ma nemcsak a szocialista országok, hanem nyugati partnereik túlnyomó többsége is azt a nézetet vallja, hogy a bonyolult és néha veszélyes nemzetközi helyzet ellenére a hetvenes évek enyhülésének tapasztalatai és annak az időszaknak az államközi dokumentumai mit sem veszítettek jelentőségükből, nem lepte be őket a por. Mi több, még időszerűbbekké váltak. A helsinki folyamat éppen napjainkban olyan fontos politikai tényezőként hat, amely általában kedvezően befolyásolja az európai helyzetet. Most az a feladatunk, hogy ezt a folyamatot jelentősen ösztönözzük és sokoldalú kibontakoztatására törekedjünk.

Úgy hiszem, hogy ehhez jó alkalom a közelgő magas szintű helsinki találkozó a Záróokmány aláírásának 10. évfordulója kapcsán.

• Csehszlovákia hogyan vesz részt a helsinki Záróokmány megvalósításában?- Tekintettel történelmi tapasztalatainkra es földrajzi helyzetünkre Európa szívében, különleges érdekünk fűződik földrészünkön a békés együttműködés stabilizálásához és kibontakozásához. Ezért tartoztunk a helsinki konferencia kezdeményezői közé. Megállapításai teljes mértékben megfelelnek két nemzetünk létérdekeinek. Meggyőződésünk, hogy egyben a konferencián részt vett valamennyi állam érdekeinek is.

A Záróokmány teljesítéséhez ezért - napjainkban csakúgy, mint tíz évvel ezelőtt - komolyan viszonyulunk, úgy, mint a politikai, a gazdasági, a kulturális és a humanitárius együttműködés átfogó programjához. Rendkívül időszerűnek, tartós érvényűnek tekintjük a Záróokmány gerincét, azoknak az alapelveknek deklarációját, amelyekhez igazodniuk kell a részt vevő államok kapcsolatainak. Éppen ez a rész rögzíti a helsinki konferencia résztvevőinek közös politikai akaratát, miszerint arra törekednek, hogy az enyhülés folyamata szakadatlan legyen, fejlődjön és teljesítse küldetését. Csehszlovákia külpolitikájában mindig következetesen igazodott ennek a „tízparancsolatnak“ az alapelveihez, amelyek jelképezik a különböző társadalmi berendezkedésű államok békés egymás mellett élésének politikáját. Hiszen az olyan alapelvek megtartása nélkül, amilyen a szuverén egyenlőség, valamint a szuverenitásból következő jogok tiszteletben tartása, az erővel való fenyegetéstől és az erő alkalmazásától való tartózkodás, az államok határainak és területi épségének sérthetetlensége, a vitás kérdések békés rendezése, a belügyekbe való be nem avatkozás stb., manapság elképzelhetetlen a békés nemzetközi kapcsolatok fejlődése. Csehszlovákia az enyhülési politika e konstruktív keretének köszönhetően nemcsak elmélyíthette kölcsönösen előnyös együttműködését az olyan hagyományos partnerekkel, amilyen például Franciaország, hanem egyidejűleg széles körű és sokoldalú együttműködésre léphetett további országokkal is, például Finnországgal, Görögországgal, Dániával, Törökországgal, Olaszországgal, Portugáliával és Spanyolországgal.

Következetesen hozzáfogtunk a Záróokmány azon részének teljesítéséhez is, amely a gazdasági, a tudományos-műszaki és a környezetvédelmi együttműködéssel függ össze. Megvalósítására megteremtettünk minden előfeltételt, beleértve a megfelelő szerződéses jogi kereteket. Számos két- és sokoldalú szerződést kötöttünk. A kétoldalúak közül megemlíthetjük az NSZK-val, az Ausztriával, a Portugáliával, a Franciaországgal, a Hollandiával stb. kötött kereskedelmi, gazdasági és tudomá- nyos-műszaki együttműködési egyezményt.

Cselekvően fejlesztjük együttműködésünket humanitárius és egyéb területeken is. Az emberekkel való kapcsolatoktól, a művelődés területén végbemenő együttműködésig és csereakciókig. Erről szemléltetően tanúskodnak a tények. Míg 1975-ben művelődési egyezményünk volt 44, egészség- ügyi egyezményünk 15 országgal, addig 1980-ban már 86 országgal volt művelődési és 33 országgal egészségügyi egyezményünk. Ez a sok közül csak egyetlen példája az együttműködés fejlődésének. Viszont furcsáljuk, hogy éppen azok az államok, amelyek nagy figyelemmel kísérték, hogy a szocialista országokban miképp teljesítik a helsinki Záróokmány e „harmadik kosarának“ cikkelyeit, és szenvedélyesen síkra szálltak például az információk szabad áramlásáért, mit sem tettek annak érdekében, hogy saját állampolgáraik számára lehetővé tegyék a más népek életéről szóló igaz és tárgyilagos információk megszerzését. Az amerikai tévénéző ma csakúgy, mint tíz évvel ezelőtt, nem ismerkedhet meg a szocialista országok televíziós műsorszámaival. Hogyan is tehetné ezt, hiszen az Amerikai Egyesült Államokban a tévé műsorszórásának nem egész 2 százalékát teszik ki a külföldi programok.

Csehszlovákia felelősségteljesen megvalósítja a helsinki Záróokmány minden részét. A múltban nemegyszer tanúsítottunk politikai jószándékot és Helsinki szellemében továbbra is hatékonyan elősegítjük a béke és a biztonság szilárdulását, minden nép gazdasági és társadalmi haladását, támogatjuk jólétük megteremtését. Számunkra nincs más ésszerű alternatíva, csak Helsinki útja, amely kedvező eredményekhez vezet kivétel nélkül minden, a Záróokmányt aláírt ország népe számára.

• Genfben, Bécsben, Stockholmban és Európa más városaiban fontos két- és többoldalú

tárgyalások folynak. Mit vár

ezektől?- Elsősorban _ hangsúlyozni szeretném, hogy a két- és többoldalú tanácskozásokat olyan fontos, jelentős eszköznek tekintjük, amelynek kulcsszerepe lehet a nemzetközi feszültség enyhülésének, a fegyverkezés korlátozásának és a béke megszilárdításának folyamatában. Ezért a többi szocialista országgal karöltve, következetesen és megfelelő hangsúllyal követjük minden szinten és minden fórumon a párbeszéd aktivizálásának irányvonalát.

Az utóbbi időben azonban tanúi voltunk annak, hogy ezen irányvonalunkkal szemben mind konokabban érvényesítik a vele szöges ellentétben álló megközelítést: célzatosan szítják a bizalmatlanságot, érdektelenséget tanúsítanak a tárgyszerű párbeszéd, a tényleges kapcsolatteremtés iránt, tárgyalásokkal törekednek a további fegyverkezés elkendőzésére. Az ilyen megközelítés természetesen zsákutcába vezet. Emlékeztessünk csak arra, hogyan szakadtak meg a hadászati fegyverek korlátozásáról szóló szovjet-amerikai tárgyalások. Akkor, 1983 őszén a Szovjetunió elutasította a tanácskozások folytatását, mivel

a másik fél csak azt a célt követte, hogy megnyugtassa a világ közvéleményét. A Szovjetuniónak ez az elvi állásfoglalása, amelyet teljes mértékben megértünk, tartós érvényű.

Az utóbbi időben azonban többször az volt a benyomásunk, hogy az Egyesült Államok nem akar okulni ebből az esetből az űr- és a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos kérdések komplexumáról szóló új genfi szovjet-amerikai tanácskozásokon. Elutasítja a -megegyezett célokkal és alapelvekkel összhangban álló, kölcsönösen összefüggő témákról folyó tanácskozást és indokolatlanul kerüli a lázas fegyverkezés világűrbe történő kiterjesztése kérdésének megtárgyalását. Ezzel szemben a Szovjetunió annak a feltevésnek megfelelően egyezett bele ebbe a tanácskozásba, valamint a Genfben 1985 novemberében megrendezendő csúcstalálkozóba, hogy elsődlegesen megtárgyalják a nukleáris háború megelőzésének, a lázas fegyverkezés elhárításának, valamint a világűrbe történő kiterjesztése meggátolásának kérdését. A Szovjetunió ezzel kapcsolatban már konkrét javaslatokat tett az Amerikai Egyesült Államoknak. Ezt tekintjük konstruktív megközelítésnek.

A legfontosabb többoldalú tanácskozásokat illetően a kilátások szemszögéből nagy jelentőséget tulajdonítunk a genfi leszerelési konferenciának. Remélni szeretnénk, hogy a konferencia nyugati résztvevői, elsősorban az Amerikai Egyesült Államok, pozitívan viszonyulnak a tanácskozás tárgyához, vagyis nem gátolják meg a napirend legfontosabb kérdéseivel foglalkozó szervek létesítését, a tanácskozást nem fogják bonyolítani szándékosan elfogadhatatlan követelmények előterjesztésével, és a már működő munkaszervek esetében készséget tanúsítanak küldetésük következetes megvalósítására.

Fontos, és mondjuk ki nyíltan, nagyon szövevényes a közép-eu- rópai fegyveres erők és fegyverzet kölcsönös csökkentéséről folyó bécsi tanácskozás. Ez már 12 éve folyik, s ennek során a szocialista államok több mint húsz átfogó, illetve a részletekkel foglalkozó javaslatot terjesztettek elő. Sajnos, a tanácskozáson részt vevő NA- TO-országok egyelőre ezekre nem adtak konstruktív választ.

A holtpont áthidalására törekedve, 1985 februárjában új kezdeményezést terjesztettünk elő, amely sok fontos kérdésben elébe megy a nyugati államoknak. Véleményünk szerint legfőbb ideje, hogy nyugati partnereink egységes és tárgyszerű választ adjanak a szocialista országok javaslataira.

Földrészünkön a nemzetközi feszültség enyhülési folyamata katonai területen való érvényesítésében pótolhatatlan szerepet tulajdonítunk az európai bizalom- és biztonságerősítő intézkedésekről, a leszerelésről Stockholmban folyó konferenciának. A NATO-or- szágok azonban itt sem adtak választ javaslatainkra, amelyeknek célja kidolgozni és elfogadni a katonapolitikai és a katonai-műszaki jellegű intézkedéseknek a kiegyensúlyozott komplexumát. Amennyiben a két fél megfelelő politikai akaratot tanúsít, nem látjuk okát annak, miért ne lehetne már ez év őszén hozzáfogni a Záróokmány szövegének kidolgozásához, úgy, hogy azt már a jövő év nyarán aláírhassuk. Ez minden bizonnyal jelentős hozzájárulás lenne az enyhülési folyamat megvalósulásához.

Hazánk az említett fórumokon kívül aktívan részt vesz számos további két- és többoldalú tanácskozáson is. Véleményünk szerint a problémák tárgyalóasztal melletti konstruktív és kezdeményező megoldása szavatolhatja csupán a némaság és a süketség mesterséges akadályának ledöntését, amely akadály gátolja a kölcsönös megértést, s a meg nem értés, valamint a konfliktusok táptalajának létrehozásával veszélyezteti a világbékét.

NICARAGUA

Hat esztendő

E

gy közép-amerikai kis ország népe hat esztendővel ezelőtt fegyverrel a kezében űzte el diktátorát, akinek családja előzőleg 42 évig szipolyozta és terrorizálta őt. A sandinista forradalom 1979. július 19-én győzött, ami a sokat próbált Nicaragua történetében alapvető fordulatot jelentett: lehetővé tette a szabad, független fejlődést, a haladó változásokat politikai, gazdasági és szociális téren egyaránt. A forradalmi átalakulás mérlege lehetne kedvezőbb is, ám a jelenlegi helyzetben, amikor a sandinista rendszer a puszta létért küzd, már ez a hat év is nagy eredménynek számit.

Szinte a nulláról kellett kezdeni mindent. A megdöntött Somoza diktátor lerombolt állapotban hagyta az országot, a polgárháború idején 2 milliárd dollárt meghaladó anyagi károk keletkeztek, az ipari üzemek, lakóházak jelentős hányadát lebombázták, a mező- gazdasági termés megsemmisült, a munkanélküliség elérte a 40 százalékot, a lakosság fele írástudatlan volt, egészségügyi ellátásról pedig beszélni sem lehetett. Az új vezetés csupán 3 millió dollárral rendelkezett, miközben a külföldi adósságok 1,6 milliárdra rúgtak.

A politikai rendszer átépítése a legfontosabb feladatok közé tartozott. A nemzeti helyreállítás irányító tanácsa már a forradalom győzelme előtt egy hónappal megalakult, s egy évvel később megkezdte működését az államtanács, a törvényhozási kérdésekben a tanácsadó szerepét betöltő reprezentatív testület, amelyben különböző politikai pártok, szak- szervezetek, társadalmi és tömegszervezetek, a fegyveres erők képviselői kaptak helyet. Természetesen a Sandinista Nemzeti Felszabadítási Front, mint a diktatúra megdöntésének fő ereje, fenntartotta magának a többségi jogot.

Rengeteg támadás érte külföldről, elsősorban az USA részéről Nicaraguát amiatt, hogy a rendszer állítólag törvénytelen, nem választások útján jött létre. Belülről is fokozódtak az indulatok, mivel a forradalom után a sandinista, frontról levált, főként polgári erők valódi befolyásukat jóval meghaladó hatalomra törtek. Amikor azonban Nicaragua bejelentette, 1984 novemberében szabad választásokat rendeznek, kiderült: Washingtonnak és a belső ellenzéknek nem is az „antidemokratikus“ rendszer fáj, hanem az, hogy nem gyakorolhatnak döntő befolyást az ország fejlődésének ’irányára. Mindazonáltal a választásokat megtartották, s a sandinista front immár alkotmányos irányítója az országnak. A megszerzett csaknem 70 százalékos szavazat- arány alapján kizárólag az ő tagjaiból álló kormány jött létre, s Nicaraguának az év elejétől immár parlamentje és elnöke van. A forradalom tehát intézményes kereteket kapott, s a világ országainak túlnyomó többsége ei is ismeri Nicaraguát mint szuverén és demokratikus államot.

G

azdasági téren a kezdet - a már említett súlyos örökség ellenére - biztató volt. A fő célt, az idegen tőke uralmának felszámolását szolgálták az államosítások. A Somoza-klántól kisajátított ipari és mezőgazdasági kapacitások képezték a népgazdaság állami szektorának alapját. A forradalmi kormány ugyanakkor kezdettől fogva a vegyes gazdálkodás híve volt, tehát az olyan gazdasági rendszeré, amelyben kölcsönösen kiegészíti egymást az állami, a kollektív és a magán- szektor. A magántőke ma is erős pozíciókkal rendelkezik, részesedése a bruttó nemzeti termékből mintegy 50 százalékos.

A forradalom utáni két év rendkívül dinamikus gazdasági növekedést hozott, s ez csak 1982-ben torpant meg, illetve kezdett visz- szaesni. De nem a forradalmi fejlődés veszítette el lendületét, hanem az Egyesült Államok gazdasági szankciói és bojkottja okozott kétségtelenül nagy károkat, s a gondokat - a természeti katasztrófák, a megdrágult import stb. mellett - elsősorban az ellen- forradalmi szervezetek nem szűnő fegyveres támadásai súlyosbították. A fő exportcikkek - a cukor és a kávé - betakarítását pl. évek óta nehezítik az ellenforradalmárok akciói. A nicaraguai gazdaság 4,7 százalékkal esett vissza, az ipari termelés ezen belül 5,6 százalékkal. Nyersanyaghiány miatt több üzemet be kellett zárni, a munka- nélküliség a lakosság kb. egyötödét érinti, az infláció 40 százalék körül mozog, a külföldi adósságok elérik a 4,5 milliárd dollárt.

Az amerikai gazdasági embargó, a nemzetközi pénzintézetekre gyakorolt washingtoni nyomás ellenére Nicaraguának megvan a reménye, hogy elkerüli az összeomlást. Sikerült ugyanis új piacokat szereznie, s Daniel Ortega elnök nemrég tett európai körútja során a szocialista országoktól ígéretet kapott a gazdasági segítség növelésére (a Szovjetunió pl. vállalta, fedezi Nicaragua idei kőolajszükségletének 80-90 százalékát). A nyugat-európai tőkés országok, ill. a latin-amerikai államok is átveszik a húst, a cukrot, a banánt és más árucikkeket Nicaraguától.

^^~akhogy az immár hat éve

wO tartó hadiállapot lényegesen korlátozza Nicaragua gazdasági lehetőségeit. Managua kénytelen nemzeti jövedelmének 40 százalékát a védelemre fordítani, s a kötelező katonai szolgálat bevezetése is dolgos kezeket von el a termeléstől. Tehet-e mást a kormányzat? Aligha, ugyanis az előtte álló feladatokat rangsorolva a védelmet kellett az első helyre tennie.

Az Egyesült Államok, amely jó négy évtizeden át tartotta életben a Somoza-diktatúrát, kezdettől fogva nyíltan ellenséges magatartást tanúsított a forradalmi Nicaraguával szemben. Reagan elnök hatalomra jutásával új lendületet kapott a szabotázsakciók, a gazdasági zsarolás, a közvetlen agresszióval való fenyegetés politikája. „A kommunista és a szovjet veszélyre“ hivatkozva állítják Washingtonban, hogy Nicaragua „szörnyű nagy fenyegetést“ jelent az USA nemzetbiztonságára nézve. Az amerikai vezetés persze nem képes elviselni, hogy szinte a tőszomszédságában egy apró ország neki nem tetsző politikát folytat. Ezért pénzeli és irányítja a Hondurasban és Costa Ricában meghúzódó ellenforradalmi szervezeteket, ezért hozott létre a CIA hatalmas apparátust e bandák kiképzésére és ellátására.

Mindez azonban nem hozott és nem hoz olyan eredményt, amely közelebb vitte volna Washingtont legfőbb célja megvalósításához: a nicaraguai rendszer felszámolásához. Managua számtalanszor bizonyította, hogy hajlandó tárgyalások útján rendezni a két ország viszonyát, de még a rendszer lehetőségeinek határát súroló engedmények sem bizonyultak elegendőnek. Találóan foglalta össze a helyzetet a minap az International Herald Tribune, amikor azt írta, hogy a sandinista vezetés csak az öngyilkossággal tudna a Reagan-kormány kedvében járni.

Nos, erre aztán tényleg nem hajlandó Nicaragua, de tovább keresi a békés rendezés lehetőségét, minden kínálkozó alkalmat kihasznál a feszültség csökkentésére. A Contadora-csoport tevékenységét támogatva szomszédainak is békejobbját nyújtja, ám az USA nyomásának következtében egyikük sem hajlandó elfogadni a tárgyalási ajánlatokat.

V

ilágszerte rokonszenv kíséri a nicaraguai nép harcát, s még az USA szövetségesei is óva intenek egy amerikai intervenciótól. Ennek valószínűsége mindazonáltal nóttön nő! Nicaragua mégsem hagyja magát megfélemlíteni, az ország népe felkészült a fegyveres támadások visszaverésére, s vállalja az ezzel járó áldozatokat.

PAPUCSEK GERGELY