Új Szó, 1985. május (38. évfolyam, 102-126. szám)

1985-05-08 / 107. szám, szerda

A FORRADALMI NEMZETI BIZOTTSÁGBAN DOLGOZOTT Veterán kommunista emlékezik Egyre ritkul a sora azoknak, akik negyven esztendővel ezelőtt, a szovjet hadsereg által felszaba­dított falvakban, városokban a néphatalmi szervek megbízásá­ból őszinte meggyőződéssel, lel­kesen vállalták a különféle tisztsé­geket és felelősségteljesen hoz­záláttak a háború borzalmainak feledtetéséhez, az új, boldogabb élet megalapozásához. Gulyás Béla elvtárs, aki néhány esztendeje már nyugdíjas, egyike négy évtizedes szabadságunk ilyen élő tanúinak. Az alig tíz nap­pal korábban felszabadított Bod­rogköz központjában, Királyhelme- cen (Kráľovský Chlmec) 1944 de­cemberének első napjaiban vállalt munkát a járási forradalmi nemzeti bizottságban. Kassa (Košice) egyik új lakóne­gyede toronyházának harmadik emeleti lakásában találkoztunk vele. Meglepődtem, hogy negyven év múltával is milyen élénken és hűen idézi a felszabadulást követő napok, hetek és hónapok esemé­nyeit.- Negyven évvel fiatalabbak voltunk. Akkor még a megoldha- tatlanoknak tűnő problémákkal is könnyebben megbirkóztunk - em­lékezik. - Még kormány sem volt az ország területén, hiszen 1945 elején, tőlünk hatvan-hetven kilo­méterre, a ,,Dargó" körül dúltak még a harcok a fasisztákkal, de az élet cselekvést parancsolt. A fel­szabadult Bodrogköznek hozzá kellett járulnia a front ellátásához. Szervezetten segítettük például Paramonov kapitány munkáját a vágóállatok felvásárlásában. Nem ,,rekviráltak“, mindenért megfizettek a szovjet katonák. Ezt éppen én igazolhatom, aki akkori­ban a nemzeti bizottság gazdasá­gi ügyeit intéztem... Meg aztán hideg volt, tüzelő kellett a lakos­ságnak is, amelyet a közeli ,,Erős‘‘ erdőből utaltunk ki. Felejthetetlen számunkra A Jakovlevics Krikun őrnagynak, a szovjet katonai pa­rancsnoknak segítsége is. Nem­csak azt követelte, hogy a népha­talom képviselői rendet teremtse­nek, gondoskodjanak az alapvető lakossági igények kielégítéséről, és feledtessék a háború borzal­mait, hanem azt is megmondta, hogyan teremtsük meg ennek a feltételeit is. Pénz kellett a nyugdíjasok ré­szére, a közalkalmazottak, a pe­dagógusok fizetésére. Elkezdő­dött az adókivetés, felvásárolták a dohányt, apróra vágatták, majd úgy árusitották. Aknaszlatináról sóval rakott szekerek érkeztek. A hatóság ezeket a szállítmányo­kat részben ,,megvámolta“, majd A. J. Krikun őrnagy (Ján Molnár - felvétele) egyéb termékek, a bolyi (Bol ) ma­lomban sajtolt napraforgóolaj, meg bor ellenében átvették és eladták a lakosságnak. Mindebből befolyt némi jövedelem.-Meddig is kellett így gazdál­kodni? - kérdeztem, bár magam is emlékeztem, hogy később hivata­los pénzkiutalást kapott a Bod­rogköz. Bizony, elég sokáig. Csak ak­kor kaptunk először hivatalosan Tolsztov elvtársat köszönti (a kép bal szélén) Gulyás Béla, a vnb elnöke 1969-ben (Tóthpál Gyula - felvétele) pénzt, amikor az SZNT január má­sodik felében már a felszabadult Kassán székelt. Jól tudom, 1945. február 27-én, Hajdú István elv­társsal, a járási pártbizottság ak­kori titkárával együtt Gustáv Hu­sák elvtárstól, az SZNT akkori alelnökétől vettük át az első pénz­utalványt. ötmillió koronáról szólt. ,,Szívesen adnánk többet - mon­dotta Husák elvtárs, - de most csak ennyi jut!“ örültünk mi annak az ötmilliónak is, de az utazástól szörnyen féltünk. Kassára és visz- sza lovasfogattal tettük meg az utat. Oda három, visszafelé hat napot vett igénybe a 130 kilométe­res út. Visszafelé éppen tetőzött a Bodrog vize. Elvitte az ideigle­nes tahidat, csak gyalog juthattunk a másik partra. Két nap múlva lovasfogat jött el értünk, az vitt haza Helmecre, az aktatáskába zárt milliókkal együtt. Az aktatás­kát egyetlen pillanatra sem enged­tem ki a kezemből. Még éjjel sem. Akkor nyugodtam meg, amikor a pénzt otthon biztonságba he­lyeztük. így már volt miből gazdál­kodni. Hála a szigorú, de nagyon jó- szivü Krikun őrnagy segítségének, ebben a városkában is lassan megindult az élet. Következtek a békésebb hétköznapok. A. J. Krikun elvtárs ma külön­ben Dnyepropetrovszkban él nyugdíjas kohómérnökként. Gu­lyás elvtárssal és másokkal gyak­ran vált levelet. Azóta, feleségével együtt, újból járt Helmecen. Csak­úgy, mint Valerian Grigorjevics Tolsztov, a felszabadító szovjet hadsereg közkatonája. Öt, miután 1944 decemberében megsebe­sült, a helmeci Fekete család ápolta. Azóta már három ízben látogatott el Helmecre és igen sok barátot szerzett. Tolsztov elvtárs nyugdíjas pedagógus, író és publi­cista. Helmeci élményeit is közre­adta otthon, a Volga menti Csuvas Autonóm Szovjet Szocialista Köz­társaságban. Legutóbbi levelében közölte, műtéten ment át, ha fel­épül, nyáron talán megint ellátogat hazánkba.- Májusban, hazánk felszaba­dulása 40. évfordulója alkalmából talán Krikun elvtárs is bekopogtat hozzánk - jegyzi meg Gulyás Béla elvtárs. - Szeretnék vele találkoz­ni s elmondani neki, mit végez­tünk, meddig jutottunk negyven év alatt az új társadalmi rend építésé­ben. Biztosan örülni fog eredmé­nyeinknek. Gulyás Béla elvtársnak valóban van miről beszámolnia. Hiszen az eltelt negyven szabad esztendő­ben a legkülönbözőbb felelős tisztségekben, - a jnb titkáraként, az 1971-76-os években pedig a helmeci vnb elnökeként kommu­nistához méltó munkát végzett. Csaknem tíz éve ment nyugdíj­ba, de ma sem tétlenkedik. Mun­kája nyomán ma is gyümölcs te­rem városperemi kertecskéjében. Most, 74 évesen is azt vallja: ,,A tevés-vevés hasznos dolog, értel­met ad az életnek!“ Kívánjuk, sokáig élvezze még munkája gyümölcsét. KULIK GELLÉRT Holnap: Čapek-bemutató a Tháliában ÚJ SZÚ 1985. V. 8. Karéi Čapek a hősiesség fogalma felöl közelíti meg az élet-halál kérdés­kört. Számára a hamleti - lenni vagy nem lenni? - kérdés igy módosul: Melyik hősiesség értelmesebb? Az-e, amelyikre halálával, vagy az, amelyikre életében tesz szert az ember? Vagyis: Meghalni vagy élni érdemesebb-e egy eszméért? A válasz roppant nehéz erre a kér­désre, mert hiszen ezek a fogalmak - hősiesség, halál, élet - elválasztha­tatlanok egymástól, s elválaszthatatla­nok az embertől is. Csak dialektikus egységben szemlélhetők és érthetők meg. Nyilvánvalóan történelmi helyze­te válogatja, hogy mely korban milyen hőstípusra ,,van szükség“. Egyszer a harc, máskor a munka hősei a példa­képek. A döntés „kinagyított" pillanatát lát­hatjuk Karéi Čapek Az anya című drá­májában. Az anyának kell döntenie, de nem a maga, hanem a legkisebb fia sorsa felől. Az anya sorra megidézi elhunyt hozzátartozóit, hogy segítse­nek számára a döntésben: elengedhe­ti-e fiát a harcba. A megidézett halottak az élőknél sokkal természetesebben viselkednek, gondolkodásuk racionális, szavuk őszinte, véleményük, ítéletük pontosabb mint az élőké... A megidé­zett holtak például egyáltalán nem ér­zik magukat hősöknek... tanácsot ugyan nem adhatnak, de az életük és a haláluk egy-egy jótanács. Az anya végül ezeknek birtokában dönt a darab végén - fia sorsáról. Csakhogy a dön­tés pillantában valójában a fiúnak kell döntenie a sorsa felől. Ez az a többlet, amivel a Magyar Területi Színház Thá- lia Színpadának holnapi bemutatója gazdagíthatja a dráma eddigi értelme­zéseit... Ezen túlmenően más tényekkel is szolgálhatunk a premier ürügyén. A MATESZ mutatta be elsőként ma­gyar nyelven Az anyát, csaknem har­minc évvel ezelőtt, 1956. január 27-én Komáromban (Komárno). Azóta létre jött a MATESZ kassai (Košice) Thália Színpada, s ezúttal új szereposztás­ban láthatja a közönség ezt az idősze­rű Capek-drámát. Mégis akad egy ki­vétel. Gyurkovics Mihály harminc évvel ezelőtt a legfiatalabb fiú, Toní szerepét alakította a komáromi bemutatón. Most a darab legidősebb figuráját, az öreg­urat jeleníti meg. Ugyancsak régen láthatták már a nézők Szabó Rózsit, aki betegségéből eredő hosszabb kényszerszünet után most lép először színpadra - az Anya szerepében. Az Apát Lengyel Ferenc alakítja. A fiúk szerepében László Géza, Pólós Árpád, Bocsárszky Attila lépnek színpadra. A Női hang Gombos Ilonáé, a Férfi hang Dráfi Mátyásé. A rendezés Hor­váth Lajos munkája. A korabeli cseh, szlovák és magyar nyelvű kritika elismerően irt a Čapek- mű MATESZ-beli magyar nyelvű ősbe­mutatójáról. A dráma szövegét Egri Viktor Állami-díjas írónk ültette át ma­gyar nyelvre. Harminc évvel ezelőtt is, most is ebben a fordításban élvezheti a közönség a Capek-szöveget. A mos­tani bemutatót a felszabadulás 40. év­fordulójának jegyében tartják, olyan időben, amikor a háború és béke kér­dése mindennapivá, a legfontosabbá vált. KMECZKÓ MIHÁLY A Liptovský Mikuláš-i Járási Pionír- és Ifjúsági Ház már több mint 30 éve fejt ki gazdag tevékenységet. A gyermekek szabadidejének eltöltéséhez számos természettudományi, műszaki, kulturális, művé­szeti és társadalomtudományi szakkör járul hozzá. E szakkörök 555 gyermeket tömörítenék. A képen: Jozef Brunčiak mérnök, a hajómo­dellezők szakkörének vezetője a műhelyben végzett munkát irá­nyítja. (Vladimír Gabčo felvétele - ČSTK) A gárdaegység Az éjszaka csöndjét az ügyele­tes határozott hangja szeli ketté: - Riadó... riadó. A gárdaegység katonái fürgén ugranak ki az ágyukból. Gyorsan felöltöznek, majd futtában magukhoz veszik fegyverüket. A harci járművekhez érkezve a további parancsra vár­nak A legszívesebben rágyújta­nának, de tudják, hogy ez tilos, az ellenséges felderítőknek nem sza­bad semmit sem észrevenniük.- Azt a parancsot kaptam, hogy gépesített lövészegységünk sem­misítse meg az ellenség feltétele­zett védelmét - tájékoztatja a sza­kaszparancsnokokat Szergej Szi- dorov gárdaszázados, majd elő­veszi a térképét, hogy beosztottjai berajzolhassák a megadott terep- szakaszt. - A felderítők mindenre ügyeljenek, nehogy oldalba tá-, madják az egységünket. Pár perc múlva elindulnak a biztosító járőrök, nemsokára utánuk a tompított fénnyel haladó harci jármüvek is. A százados tud­ja, hogy nehéz nap vár az egysé­gére, de azt is, hogy a kiképzés során jól felkészítette katonáit a feladat teljesítésére. A járműve­zetőket nem egyszer túlterhelte, de meg is van ennek az eredmé­nye. Az ő egységében szerezték meg a legtöbben a szakminősítési jelvény I. és II. fokozatát. Bízik beosztottjaiban mégis felnyitja a csapóajtót, hogy a sötétben vé­gignézzen az oszlopban haladó egységén.- Fenyő... fenyő ...Itt nyírfa... Ráakadtunk az ellenség állásai­ra... A lövészárkok üresek...Vár­juk a további parancsot. A fiatal százados elgondolkodik. Jól isme­ri feletteseit, akik nem egy gyakor­laton szinte megoldhatatlan fel­adat elé állították, minden bizony­nyal most is valamilyen cselről lehet szó. Az ellenség azzal szá­mol, hogy idő előtt szétbontakoz­tatja egységét s így könnyen ol­dalba támadhatják. Éppen ezért a következő parancsot adja ki:- A felderítők haladjanak tovább... ha ellenségre bukkan­nak, ne bocsátkozzanak vele harcba, hanem jelentsék és min­den tevékenységét kísérjék figye­lemmel. Jó egy óra múlva már a térkép­be rajzolja be, hogy hol helyezke­dik el az ellenséges rohamlöveg- úteg, amely csapdát állított. A törzskar tisztjei szorgalmasan dolgoznak, futárok továbbítják a parancsokat. A rádiót nem hasz­nálják, nehogy a túloldalon meg­szimatoljanak valamit. Éppen csak hogy pirkadni kezd, amikor piros rakéta száll a magasba. Feldübö­rögnek a harci járművek s teljes sebességgel száguldanak a meg­adott cél felé. Aztán megszólalnak a fedélzeti fegyverek... Sikerült meglepniük az ellensé­get, de nincs idő az ünneplésre. A parancs más irányba szólítja a gárdaegységet, ezúttal menet­ből kell támadnia. A feltételezett ellenséget most harckocsimaket­tok helyettesítik. Azokat kell meg­semmisíteni, vagyis éleslövészet következik. Indrisz Zinatuljin köz­legény, az egység legjobb irány­zója az első lövéssel megsemmi­síti a célt. Az ukrajnai Leonyid Dzsura szakaszvezető raja is tü­zet nyit. Az első lövés rövid, a má­sodik hosszú, de a harmadik pon­tosan célba talál. Az üzbég Abdul Szigyikov közlegény vezette harci jármű nehéz terepen halad előre, feladatát azonban példásan telje­síti. A gárdaegység feltartóztatha­tatlanul rohamoz, ahogy megsem­misíti a harckocsimakettokat meg­szólalnak a fedélzeti gépfegyve­rek. A százados a periszkópon keresztül figyeli az egységet, aka­ratlanul is elmosolyogja magát, amikor látja, hogy a katonák előtt már egyetlen céltábla sem áll. Ki­adja a parancsot:- Tüzet szüntess. Gyülekező, az X terepszakaszon. Miután kiszáll a harci járműből cigarettáért nyúl a zsebébe. Egy levél akad a kezébe. Tegnap kap­ta Oleg Drapcsuktól, aki tavaly még az egységében szolgált őr­mesteri rangban, szakaszpa- rancsnok-helyettesi beosztásban. Most a Távol-Keleten magasfe­szültségű villamoshálózatot épít, azt írja, hogy ott is hasznát veszi annak, amit a katonaságnál meg­tanult. Szívesen emlékszik a Csehszlovákiában eltöltött hó­napokra.- Az egységünk még a Nagy Honvédő Háborúban megkapta a gárdaegység címet, s minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy méltók legyünk elődeinkhez - je­lenti ki a százados, majd így foly­tatja. - Az egységben tizenhárom nemzetiség szolgál, de jól megér­tik egymást. Egy emberként telje­sítik feladataikat. A dombhajlat mögött fesztele­nül beszélgetnek a katonák. Az egyik csoportban Leonyid Dzsura szakaszvezető viszi a szót:- A századosunk belevaló em­ber. Katonának született. Talán azért szigorú velünk szemben, mert tudja, hogy mi a háború. A szülei is részt vettek benne. Édesapja egy rohamlöveg ütegpa­rancsnoka volt, édesanyja pedig a légvédelemnél szolgált. A nagy­bátyja az egyik doni hídfő védel­mében szerzett érdemeket. Ó er­ről nem beszél, mi is csak véletle­nül tudtuk meg. A tűzbe mennék érte. Szigorú, de igazságos...- Vigyázz! - hangzik a vezény­szó, mivel megjelenik a százados, aki miután meghallgatja a jelen­tést, pihenjt vezényel.- A tábornok üdvözletét küldi - mondja. - A feladatot kiválóan oldottuk meg, no persze itt-ott még van mit javítani. Véget ér a gyakorlat a szovjet középső hadseregcsoport egyik gárdaalakulatánál. Valahonnét előkerül egy harmonika, nótára gyújtanak a fáradt katonák. Isme­rős dallamok ütik meg a fülem. Apáik, nagyapáik énekelték eze­ket a dalokat negyven évvel ez­előtt, amikor nálunk jártak, Berlin felé törtek előre.NÉMETH JÁNOS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents