Új Szó, 1985. május (38. évfolyam, 102-126. szám)

1985-05-21 / 117. szám, kedd

Szerelvény a hátországba Mihail Roscsin drámája a Szlovák Nemzeti Színházban Egy emberekkel és gépekkel megrakott szerelvény indult el va­lahová a hátországba. A nemrég kitört háború űzi őket, a megtáma­dott szovjet haza menekíti tartalé­kait; emberi és anyagi tartalékait. Nők, gyerekek és gépek egy mar­havagonokból összeállított szerel­vényen. Hazulról magukkal hozták emlékeiket, sorsukat, emberi lép­tékű vágyaikat és a túlélés remé­nyét, a győzelembe vetett hitet. Érthető, hogy Mihail Roscsin Sze­relvény a hátországba cimű drá­májának expozíciójában ezek az emberek még individuális lény­ként, a maguk belső vívódásaival, személyes jellegű ügyeikkel, anyai féltésükkel, gyermeki ragaszkodá­sukkal jelennek meg. Mindezeket az eredendően emberi sajátossá­gaikat egymás mellé állítva és pontos dramaturgiával olykor üt­köztetve teremt drámaiságot eb­ben a kerekeken és sínen mozgó leszűkült világban. A drámairó egyáltalán nem idealizál, nem osztályoz, nem konfrontál életsor­sokat. Pontosan érzékelteti, hogy minden erkölcsiség, minden indi­vidualizmus, de az idegen hatalom megtámadta szovjet társadalom egyéni létformái is, a háború ke­gyetlenségének nyomorító terhe alatt az első napokban szorongás­sá, félelemmé változtak. A szerelvény hol órákon át ha­lad a sztyeppén, hol napokat vesztegel lebombázott hidak előtt, máskor idegeket őrlőén vánszorog előre. Az ideiglenes emberi lak­hellyé átalakított marhavagon to- rokszorítóan szűk légköbméterei nemcsak fizikailag, de lelkileg is meggyötrik az embereket. Az pe­dig, hogy kit mennyire visel meg ez a több irányból táplálkozó bi­zonytalanság, nemcsak a testi és lelki edzettségtől függ. Roscsin drámájának legfontosabb jellem­zője, hogy az embereket egyetlen pillanatig sem idealizálja. Az érzé­keltetett heroizmusuk is a sokszí­nű egyének, a közösen átélt meg­próbáltatások nyomán közösség­gé formálódó emberek szenvedé­sei nyomán lesz valóságos. A szerelvény vagonjaiban szin­te nincsenek férfiak. Az időnként megjelenő parancsnoknak éppen ebben a vagonban utazik a felesé­ge, aki gyereket vár. Roscsin e kapcsolatban is megmutatta a férfi és a nő kapcsolatának belső törvényszerűségeit. Körülöttük pe­dig magukra maradt asszonyok, a szerelmet éppen csak most is- mergetó lányok, férfivá serdülő fi­úk, az öregség terhétől görnyedő öregasszonyok. Mind egy-egy pontosan meghatározott jellem, erényeikkel és hibáikkal is szere­tette méltó emberek. Roscsin nem riad vissza a bé­kés társadalomépités formális kö­zösségeinek háborús körülmé­nyek között nehézkessé váló mű­ködésének bírálatától sem. A há­borúban az emberséget nem a po­litikai hovatartozás szerint ítélik meg. A tettek, a cselekedetek ak­kor mindenekelőtt az emberek életének megmentését, az asszo­nyok és a gyerekek védelmét, a hódítással fenyegető ellenség legyőzését célozzák. Ezt vállalják a hátországba tartó marhavagon utasai is. Kommunista tudatos­sággal irányító és szervező pa­rancsnok, a német nemzetiségű szovjet orvos, az imádkozó öreg­asszonyok, az öntudatosság pó­zát magára kényszerítő komszo- molista lány. Ók lesznek azok, akik célhoz érve megteremtik majd a veszélybe került haza mű­ködőképes hadiiparát a hátor­szágban. De míg céljukat elérik, fasiszta bombázók raja szórja rá­juk a vashalált, önmaguk gyenge­ségeit kell legyűrniük és az éhező ország földönfutóinak szenvedé­seinek látványát is el kell viselniük. Hiszen ők, s velük együtt még több száz szerelvény utasai képe­zik majd azt a gazdasági erőt, amely nélkül nem lehetne a győ­zelembe vetett hittel heteken át szorongani marhavagonokban... Ezt a torokszorítóan igaz em­berségű darabot Galina Volcsek, a moszkvai Szovremenyik Szín­ház főrendezője állította színpad­ra. Rendezésének meghatározó vonása a roscsini szöveg lélekta­nilag pontos mélységeinek a fel­színre hozása és a színészek játé­kában az egyensúly megteremté­se. A szintén vendégként közre­működő Mihail Ivnyickij színpadi terében, amely szinte csak a stili­zált vasúti tehervagonra korláto­zódik, egy konkrét történelmi időt jelenít meg, de mindvégig utal a mára. Az előadás keretjátéknak is ne­vezhető szituációval kezdődik. Az író (Vladimír Durdík) felolvassa a dráma prológusát, amelyet mai utcai ruhákba öltözött színészek hallgatnak. Majd szinte észrevét­lenül elkezdődik a játék, s a színé­szek a hátországba tartó szerel­vény utasait személyesítik meg. A színpad függőleges tengelye körül, valamint előre-hátra mozgó stilizált tehervagon a rendezői gondolatot segítő, pontosan tagolt részterekre bomlik. Volcsek ren­dezői kézjegyének legjellemzőbb­jei között említhetjük a tér és a já­ték pontos megszervezését. Itt nincs fölösleges díszletelem, a színészek bejátsszák a színpadi technika járulékos elemeit is. A re­pülőtámadáskor a zsinórpadlás, a portálok, a reflektorok mind­mind szcenikai funkciót kapnak. Az előadás első részében Gali­na Volcsek a saját rendezői poéti­kájából ismert hatásmechanizmu­sokkal dolgozik. Az írói szöveget időnként a drámai erőt és töltést lépcsőzetesen fokozó ötletekkel, effektusokkal húzza alá. így mind­azt, ami a dialógusokból, a szí­nészek játékából gondolati tarta­lomként a nézőt foglalkoztatja, a következő pillanatban az író te­remtette szituációt követve, adek- vát rendezői ötlettel emeli át egy más gondolati, érzelmi síkba. Ez az eredeti dráma szövegéhez kö­tődő rendezői poétika Volcsek más általam látott inszcenációiban (Három nővér, Segíts, ne této­vázz!) is felismerhető. Ez soha­sem csupán a néző figyelmének élénkítését szolgáló rendezői fo­gás. A rendező mindig megkeresi a drámának azokat a csomópont­jait, ahol a formai effektussal együtt tartalmi többletet is bevisz az előadásba. Galina Volcsek Roscsin drámáját joggal értelmez­hette úgy, hogy a hátországban maradott asszonyok sem mente­sülnek a háború terhei alól. Lát­szólag már-már idillikusnak érzett utazásukat német mélyrepülések, véres támadások zavarják meg. A rendező a második rész rövi- debb színpadi idejében teret en­gedett a roscsini szöveg meditativ, nosztalgikus és álmodozó ele­meinek. Az első részhez képest itt tovább hagyta folyni a monológo­kat, a meséket, az ábrándok szö­vése itt merészebb. De ugyanilyen erővel fordul egyet a világ, zúdul rájuk a háború. A szerelvény uta­sai a rendezővel és velünk együtt felismerik: a háborúkban már nin­csenek hátországok. A hősök pus­kával a kézben ugyanúgy meghal­hatnak, mint a csecsemők testét puszta testükkel védő asszonyok. A színészi játék nyomán sajátos karaktereket ismerünk meg. Az al­kalmi közösségen belül is több irányban tagolódnak, osztódnak az emberek csoportjai. Családi kötelékeken kívül itt kialakuló sze­relmek, barátságok, emberiesség szülte tiszteletek zárják egyre tö­mörebbre a vagonlakók közössé­gét. A színészi játékból pontosan lemérhető távolságok az előadás végére nemcsak testi, de lelki kö­zelséggé is változnak. A megszü­letett csecsemő így lesz mindenki gyermeke. A repülőtámadás után kiürített lángoló vagon lelki sze­meink előtt jelenik meg. A szerel­vény persze nem pusztul el, a „hajlék“ nélkül maradiakat befo­gadják, az elpusztultak munkáját folytatják... Ebben az előadásban olyan színészi kánont láthat a közönség, amelyben a Szlovák Nemzeti Színház színésznői minden kor­osztályának képviselői jól játsz­ható szerepet kaptak. Éva Kristí- nová vagonparancsnoknóje em­bersége mellett úgy tűnik fel, hogy inkább lánya, az öntudatos póz­ban tetszelgő komszomolista sze­retne parancsolni. Viera Strnisko- vá, Mária Prechovská, Viera To- pinková az öregasszonyok bölcs szépségét játszották el. Emília Vá- šáryová, Zuzana Cigánová és Zdena Studenková az anyaság más-más aspektusait mutatták meg. Zuzana Kocúrikovä, Judita Vargová, Natália Pišútová, Anna Malővá, Ingrid Ištóková a nőkben különböző korban ébredő szerel­met érzékeltették. Külön ki kell emelni Božidara Turzonovová és Mária Kráľovičová kettősét, akik két olyan asszonyt személyesítet­tek meg, akik képesek másokban tartani a lelket, pedig maguk is híján vannak már az erőnek. A fér­fi szereplők közül Július Pántik orvosa, Dušan Jamrich vonatpa­rancsnoka és Jozef Vajda néma lengyele volt kiemelkedő alakítás. DUSZA ISTVÁN Saját úton Luzsicza Árpád Lajos - grafi­kus. A szakállas fiatalember csí­kos pulóverben, szemüvegben ér­kezik a megbeszélt prágai találká­ra. A régi irodalmi kávéházak jelle­gét idéző Slávia nyugodt, zöld márványasztalkáinak egyikét sze­meljük ki. Egy közös prágai cseh­szlovák-magyar kiállítás okán be­szélgetünk - munkáiról, terveiről, önmagáról és még számos -ról, -ről. így a száztornyú városhoz fűző szálakról, az itt töltött diákévekről - 1982-ben végzett a prágai kép­zőművészeti akadémián -; a Ma­gyar Képzőművészeti Alapról, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójá­ról, melynek szintén tagja 1982 óta; az Új Szóról, melyben diák­évei alatt gyakorta jelentek meg illusztrációi; az idei őszi prágai ösztöndíjról - ezzel kapcsolatban a müteremlátogatásokról, beszél­getésekről, megannyi hasznos ta­pasztalatcseréről, a barátokról, kedves ismerősökről; a két na­gyon eltérő művészi utat jelző - Ji- rí Salabával közös prágai - tárla­táról; arról, hogy a különböző lá- tás- és ábrázolásmód a művészeti irányzatok, lehetőségek sokféle­ségének bizonyítéka; a grafikáin élő makrovilágról, az apró dolgok kinagyításáról, arról, hogy a mak- rovilág szintén magában hordozza a monumentális ábrázolás lehető­ségét; a meghökkentő, és eseten­ként fricskaként ható képaláírá­sokról - Pierre Cardin úrnak oku­lásul; Jávorka Ádám, a kuruc fur­csa betegsége; Kísérletek Lee­uwenhoek csodálatos felfedezése nyomán; Divine Maccaroni (Buda­pest átépítési terve a századfor­dulón a beépített Dunával); a kép és a cím viszonyáról, arról, hogy bár a kép s a szavak látszólag külön életet élnek, ennek ellenére szerves kapcsolatban állnak az alkotóval, s a szemlélővel; a múlt­ban és közelmúltban elvégzettek­ről; az eddigi hat önálló és számos csoportkiállításról, a legutóbbiak­ról, a budapesti, székesfehérvári és természetesen a prágai tárla­tokról; a terveiről, melyek között egy, nyáron Hajóson megszüle­tendő négyméteres szobor szere­pel, ami közel sem jelent szakítást a grafikával, hanem új kapcsolat- teremtést; arról, hogy szeretné to­vábbra is folytatni a tanári munkát a Ferenczy István Képzőművé­szeti Körben, ahol a főiskolai elő­készítés folyik; arról, hogy szeret­ne ismét ott lenni Nyárasdon (To­poľníky) a fiatal képzőművészek, írók és fotósok találkozóján; az új, Jugoszláviába megpályázott ösz­töndíjról. Példaképéről? - mosolyog, s a német expresszionistákat em­líti. Hogy példakép? A maga útját keresi - járja. TARICS ADRIENN UU FILMEK Elcserélt szerelem (magyar) A nemzedéki különbségek ke­rülnek „terítékre“ ebben a magyar vígjátékban, a változó erkölcsök és szokások, a szerelem vetületé- ben. A film egy jellegzetesen mai család életében mutatja be a nem­zedéki szemléletkülönbséget - sokszínűén, mulatságosan, de kissé felszínesen. A Kállai István és Szálkái Sándor által írt történet a lehető leghagyományosabb film, bevált, ismerős mesevezetéssel, felületes, közhelyszerű jellemraj­zokkal. Megjelenik előttünk a „megér­tő“ apa, aki éppen megértésével szüntelen beavatkozik fia életébe, ki a néző előtt. S a középkorú férfiak - a film szemlélete szerint - azt hiszik: ha minden helyzetben és kritikátlanul udvarolnak a fiatal hölgyeknek, akkor önmaguk is visz- szafiatalodnak. S milyenek a fiata­lok? Csélcsapok és hebehurgyák, szüntelenül cserélgetik szerelmi partnereiket, szüleikkel tartatják el magukat, mert nincs kedvük dol­gozni. Vígjátékról lévén szó a szerelmi cserebere végül is szülők, gyere­kek, nézők megnyugvására hepi- enddel végződik. De elég fricská­val, csavarással, fanyarsággal ah­Moór Marianna és Avar István a magyar vígjáték egyik jelenetében hiszen saját ifjúságát szeretné folytatni, továbbélni fia szerelmei­ben. S az erkölcsös mama, aki jobban szenved csemetéje hűtlen­kedései miatt, mint az elhagyott hajadonok. S egy másik, konzer­vatív, lányát egyedül nevelő papa, aki nem hajlandó tudomásul ven­ni, hogy gyermeke felnőtt. És a fia­talok, akik úgy érzik, egy világ választja el őket az értetlen és érthetetlen „öregektől“. Megértő és zord atyák, lelkizés nélkül sze­relmet, szerelmeket cserélő ifjak mindennapos viszálya bontakozik Pucéran és szabadon hoz, hogy ne váljék ez a befejezés szirupossá, festett egű boldogság­gá. Kedves, derűs film tehát az Elcserélt szerelem, kirívó-bántó, felháborító ízlésficamok nélkül, de az alkotás így sem sorolható a va­lóban igényes szórakoztató filmek közé. Ragyogó színészek egész sora csillogtatja meg vígjátéki ké­pességeit a filmben: Avar István, Tordy Géza, Moőr Marianna, Gob­bi Hilda, Szirtes Ádám, Rátonyi Róbert, Szilágyi Tibor és néhány főiskolai hallgató a fiatalok szere­pében. (francia) Charles és Lucie házastársak - jóval túl fiatalkori éveiken, de még őrizve a hitet valamiféle me­sés fordulatban. És, csodák cso­dája, a szerencse rájuk mosolyog, örökölnek. Hogy a dúsgazdag örökséget átvehessék, pénzzé te­szik minden vagyonukat. Aztán ki­derül, hogy szélhámosok vezették őket az orruknál fogva. Lepottyan­nak a felhők közül, s mindent elöl­ről kell kezdeniük... Ennyi mese voltaképpen bősé­gesen elég lenne a játékfilmhez. Csakhogy a Pucéran és szabadon igazi cselekménye ott kezdődik, ahol az idézett expozíció véget ér. A fásult férj és feleség valósággal kivirul a bajban. Fejük fölött nincs tető, viszontagságaiknak seho­gyan sem akar vége szakadni - ők azonban bölcs fölénnyel és lanka­datlan energiával tűrik a sors csa­pásait. Sodródásuk már-már a tár­sadalomból való kivonulást sejteti, amikor újabb csoda hoz fordulatot. Ez már persze mese, a „jók elnye­rik méltó jutalmukat“ tézis bohó- kás illusztrációja. Kedves, ám csöppet sem felszí­nes ez a történet arról, miként érhetnek egymás után csapások embereket, anélkül, hogy azok el­vesztenék önmagukat, sőt, ho­gyan találnak még inkább egy­másra az elűzhetetlen humorral viselt szerencsétlenségek sorozatá­ban. Nelly Kaplan rendező (aki maga is feltűnik a vásznon egy jósnő szerepében) mesterien ért hozzá, hogy nézőjét elandalítsa, sőt, olykor - ha hajlamos ilyesmire - még meg is könnyeztesse. Ro­konszenves alkotása - bár nem mentes bizonyos sémáktól - első­sorban természetessége révén ra­gad magával. A csöppnyi infanti- lizmust, amely helyenként vissza­fogja az élményt, bőségesen el­lensúlyozza a remek humor, a ka- rikarisztikus ábrázolásmód, s min­denekelőtt „a nagy gyerekeket“ megszemélyesítő Ginette Garcin és Daniel Ceccaldi ragyogó játé­ka, mely szinte árasztja magából a felszabadult életszeretetet.-ym­Kassán (Košice) május 30-án ünnepélyesen bemutatják az Európai történet című szovjet filmet s ezzel megkezdődik a nyári filmszemle. A képen: jelenet az Igor Gosztyev rendezte alkotásból ÚJ SZÚ 4 1985. V. 21.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents