Új Szó, 1985. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1985-05-17 / 114. szám, péntek
A geg még nem gyermekszínház MESEJÁTÉK A MATESZ-BAN Nem újkeletű megállapítás, hogy a csehszlovákiai magyar dráma a mai napig nem tudott kiemelkedni a középszerből. Ha csak irodalmunkon belül maradunk is: több körrel lemaradva, nehéz tüdővel kullog a regény, a novella és, főként, a líra mögött. Még inkább érvényes ez a meny- nyiségben és minőségben egyaránt kevesebbet termő, bár az utóbbi évtizedben örvendetesen cseperedő gyermekliteratúránk viszonylatában. Nem született eddig olyan gyermekdarab, . amely szemléletével, művészi és pedagógiai értékeivel csak megközelíteni is képes lett volna legjobb verses- és mesekönyveinket. Legfeljebb a szándékot lehetett egyértelműen dicsérni, mint például Kmeczkó Mihály Harc a kutyafejü- ekkel című mesejátékában, amely a tatárjárás idején zajló harcok egyik, e táji mozzanatának a felelevenítésével hősiességből, szü- löföldszeretetből kívánt példát mutatni egyebek között. Lényegében ugyanez mondható el e darabok színpadi megjelenéséről, mely egyébiránt minden színmű életrevalóságának és erejének próbája, még ha az nem is valamennyi esetben tekinthető a puszta szöveg hordozta minőségek biztos mutatójának (láttunk már kitűnő színművet gyatra előadásban, és fordítva). A Magyar Területi Színházban és Thália Színpadán, hazai magyar szerzőktől általam látott gyermekelőadások nem értek el magasabb színvonalat, mint az alapanyag, amelyből készültek. Volt azokban líra és állíra, színkavalkád és ha- cacáré, ének és zene, eredeties- kedő szellemeskedés és ugyanilyen tánckoreográfia, és volt bőven szöveg. A látszólag sok esemény ellenére - mégis esemény- telenség. Az a fajta játék hiányzott általában, amelyben a történet, a várható és váratlan fordulatok, konfliktusok mindenekelőtt vizuális szinten, határozottan körvonalazott, feszes logikai rendbe épített, feszültségteremtő és -oldó színpadi akciókban, formai alakzatokban valósulnak meg, így késztetve a gyermeknézőt a jóval, az értékkel való azonulásra, a rossz elutasítására, állásfoglalásra, végig aktív érzelmi jelenlétre. A hiányosságok aligha magyarázhatók azzal, hogy a MATESZ és Thália Színpada elsősorban felnőtteknek játszó társulat, és mint ilyen: nem gyermekszínházi műhely, amelyben esztétikai, pedagógiai és lélektani szempontok egyszerre és egyforma hangsúllyal juthatnak szerephez egy-egy gyermekdarab színre vitelekor. Az okok dramaturgiai-művészeti eredetűek, kezdve mindjárt azzal, hogy színházunk - úgymond elősegítendő a csehszlovákiai magyar drámaírás ügyét - gyenge színmüvet is elfogad, jobb híján, noha, hitem szerint, ezzel éppen nem használ az ügynek, amit, sajnos, igazol három évtized drámai termése egészének minősége. A kritikusabb válogatás, a nem kimondása a nyilvánvalóan gyenge színműre - hatékonyabb ösz- tönző-kényszerítő erő lenne. Igénytelenség csak újabb igénytelenséget szülhet. Arról nem szólva, hogy különösen a gyermeknéző jó színdarabot akar látni, nem pedig szerzőt, annak kiléte legfeljebb másod-, harmadsorban érdekes a számára. Ilyen esetben inkább mást, mint gyenge hazait. Még akkor is, ha, tagadhatatlan, a színház megdolgozik ezekkel a darabokkal, igyekszik nemcsak színre vihetővé tenni őket, hanem lehetőleg jó előadást is kreálni belőlük. Nem sikerül, a legtöbb eredmény, enyhén szólva, felemás. Amint a legújabb is, Kő- szeghy F. László Lusta királyság című zenés mesejátékának előadása. A darab klasszikus mesehagyományok alapján és elemeinek fel- használásával íródott, nem túl nagy fantáziával. Eredetijét tavaly közölte az Irodalmi Szemle két folytatásban. Elolvasva, azt kell mondanon, hogy - minden szerkezeti aránytalansága, egyenetlen jellemrajzai és dramaturgiai fogyatékosságai ellenére, melyek negatívan befolyásolják az egymásnak feszülő erők közötti viszonyokat, a különböző helyzetek menet közbeni hatását, valamint a mondanivaló erejét - jobb ez a változat, mint, amelyik a színpadra került. Mert földközelibb, reálisabb, logi- kusabb és ízlésesebb. A színház átdolgoztatta a szerzővel a darabot, majd maga is belenyúlt, vett el belőle jócskán, és tett hozzá. A végeredmény: megmaradtak az eredeti változat hibái, melyekhez újabbak kerültek. Valamennyit csak fölerősítette az előadás. Ez pedig arról szólna, hogy van egy lusta királyság, királlyal, királylánnyal tanácsosokkal és másokkal, ahol a bejárati felirat szerint is Dolgozni tilos, a sültgalambokat varázsvesszővel varázsolják elő, melyet azonban a Tündérkirálynő nem erre a célra adott, hanem azért, hogy esőhöz segítse az annak idején szárazság sújtotta országot. Amikor később rájöttek, hogy egy Álmos nevű fickó kezében pecsenye is elővarázsolható vele, megszűntek dolgozni. Egy napon azonban Álmos elfelejti a varázsigét - ez a Tündérkirálynő bosszúja, amiért visszaéltek a bizalmával. Amikor bekapcsolódunk az előadásba, már napok óta éhezik a lusta királyság, királyával az élen. De dolgozni, azt továbbra sem, senki. Ekkor érkezik Fürge Márton, a vándorlegény, aki elhatározza, hogy segít ezen a népségen, megtanítja őket dolgozni. Amit el is hinnénk, hinne a gyereknéző, ha... Fürge Márton túl keveset van ahhoz színen, és egyáltalán nem olyan akciókban, illetve cselekedetekkel, hogy valóban hihetnők: képes itt változtatni. Mintha a hangsúly inkább a lusta királyság ostobaságainak, dőre dolgainak a bemutatásán lenne, aminek „köszönhetően“ Marcinak nincs egyenrangú ellenpólusa (amiként a már említett Kmeczkó-darab révkomáromi hőseinek sem volt a bugyutára formált tatárok személyében), következésképpen a figyelmet a lényegre terelő feszültség sem jöhet létre, a gyereknéző gégékén, egy-két jópofa be- köpésen, szóviccen szórakozik. A rugalmas cselekménybonyolítás, az egymás után sorjázó jeleneteknek újabb és újabb lökést adó helyzetteremtés helyett többnyire helyzetrajzokat látunk a már jelzett modorban és nemegyszer puszta szövegben kapjuk azt, amit játékban kellene. Hitelteleníti a történetet, hogy ebben a királyságban végeredményben éhesen is eléggé vidáman vannak, mintha már megszokták volna az éhséget, mintha valóban az csendülne ki az egészből: ,,Minek ide munka, ha más módja is van a megélhetésnek?" Ilyen „ellenféllel“ szemben, mármint amilyet a lusta királyság alkotott, Marcinak igazán nem volt szüksége a Tündérkirálynő, azaz a felsőbb hatalom segítségére, sőt, közreműködése visszásán hatott, hiszen egyrészt Marci alig tett valamit, mint munkára tanító mester, az a próba is, melyet ki kellett állnia, ezen a színpadon inkább bohóckodásra emlékeztetett; másrészt földöntúli erőkkel sem kellett megküzdenie célja eléréséért. Ha elfogadjuk is, hogy tudott változtatni a dolgokon, munkával teremtve törvényt a lusta királyságban, emberi cselekedetének jelentőségét csökkenti a gyermeknéző szemében, hogy végül is az történik, amit a Tündérkirálynő akar. És ő is mondja ki az utolsó szót, nem Marci. Ezenkívül még se szeri, se száma a „kisebb“ hibáknak. Az ízléstelenség határát súrolja a fészekrakás-jelenet (sisakja fölött guggol az egyik alabárdos, akit színésznő alakít, többek között ezzel a szöveggel: ,,Elég, ha a madár beletojik a fészekbe. Azután lecsapunk a madárra is, meg a tojásra is... Legalább egy ökörszem bújhatna a fészkembe“ - sic!), továbbá, hogy örökösen egeret akarnak enni, például vadasan, zsemlyegombóccal tálalva. A király, aki bölcsőben fekszik, cumlizik és pelenka kell alá, éhségében dajkája karját harapdálja. Más jellegű probléma, hogyan lesznek a végén egymáséi Marci és az ugyancsak ostobácska Csecsebecse királykisasszony, amikor Marci az előadás egész ideje alatt egyetlen lépést sem tesz e frigy érdekében. Modernek? Lehet. Mindenesetre: ez a happy end nem jön be, mint ahogy az sem, hogy a lusta királyságnak: „Legyen a neve ezentúl a Bőség országa". Bőségteremtő munkának nyoma nem volt. Nem is nagyon lehetett, amikor maga Marci ilyeneket mond: - Következik a szántás, vetés ideje. Mi következik ebből? Nóta. - Hát igen. A nótával és a kísérő zenével mellesleg nem is volt baj, legfeljebb annyi, hogy a szöveget helyenként nem lehetett érteni. Folytathatnám a sort az üresjáratokkal, az erőltetettnek tetsző diszkós táncmozdulatokkal, a színtérrel, melyről a mai napig nem tudom, hogy két oldalán mivel - rongyokkal, szemetet idézendő? - volt teleaggatva, a szétszórtság látszatát keltve. Hogy a gyerekek tapsoltak? Hát persze... Csak kétlem, hogy annak szólt a tapsuk, amiért - kétségkívül nemes szándékoktól indíttatva - a szerző megírta és a színház bemutatta ezt a mesejátékot. Melynek szerepeit Lórincz Margit, Pőthe István, Dráfi Mátyás, Varsányi Mária, Turner Zsigmond, Boráros Imre, Tóth László, Szent- pétery Aranka, Bugár Gáspár, Petrécs Anna, Bugár Béla, Benes Ildikó és Mák Ildikó alakítja. Zene: Zsákovics László. Díszlet- és jelmeztervek: Platzner Tibor. Rendezte: Konrád József. BODNÁR GYULA Jegyzetek az Ifjú Szívek bemutatójáról Kétszer is zsúfolásig megtöltötték a Szlovák Nemzeti Színház nézőterét azok, akik kíváncsiak voltak az Ifjú Szívek Magyar Dal- és Táncegyüttes új műsorára, amely a Tavaszköszöntó címet kapta. Az együttes harminc év alatt oly sok faluban és városban mutatta be műsorát, s annyi zenés, énekes, táncos szerepelt műsoraiban, hogy neve méltán vált ismertté országszerte. Ez is magyarázza a nagy érdeklődést, amely a jubileumi bemutatót megelőzte. A nyitányként hallott széki muzsika után Kvočák József Májusi csokor című összeállítását mutatták be. Mivel az együttes ötévenként mutatkozik be új műsorral, csak az 1980-as összeállítással tudom az ideit összehasonlítani. Sajnos, azt kell megállapítani, hogy az akkori elmarasztaló kritikák nem változtattak Kvočák József eddigi gyakorlatán, amely távol áll az együttes harminc évvel ezelőtt megfogalmazott céljától. A helyzetet beárnyékolja, hogy ebben a stílusban több táncos generáció nőtt már fel, akiknek ízlését, szemléletét már nehéz megváltoztatni. Kétségtelen, hogy ennek az összeállításnak is van fontos eszmei mondanivalója, ám ezek a gondolatok esztétikai értékek hiányában jórészt elhalványulnak: hatástalanok. A rutin kötötte egybe Kvočák József májusi csokrát is. Török Elemér Békeóhajtás című versét Tibor Andrašovan zenésitette meg és az énekkar szép előadásában (karnagy Kovács Kálmán) az összeállítás prológusa és epilógusaként szerepelt. Maga a csokor „zempléni táncszvit“ volt. Tételeiként a Sarkantyús, a Pozdi- šovcei lányok, a Pásztortánc és egy Csárdás szerepeltek. A táncok értékelése előtt le kell szögezni, hogy a bemutatott müvek elemzéséhez nem lehet a más néptáncegyüttesek műsoránál alkalmazott módszert használni. A színpadi néptánc ugyanis vagy valamelyik etnikum - vidék, falu - eredeti táncát mutatja be a stili- záció különböző fokán, vagy valamilyen gondolatnak a néptánc nyelvén való megfogalmazását tűzi ki célul. Itt semmi ilyesmit nem láthatunk. Maga a „zempléni“ meghatározás is egy elég tág fogalom, amelybe belefér a szlovák és a magyar folklór. Kétlem, hogy szlovák kollégáink vállalnák valamelyik tánc hitelességét; a magyar vonatkozásokat pedig csak úgy lehet jellemezni, hogy a motívumok teljesen légből kapottak. Ha tehát a táncokban nem valódi zempléni táncokat stilizáltak, akkor milyen gondolatot követhettek? Tízéves a Szovjet Irodalom Ünnepi külsőben látott napvilágot a Szovjet Irodalom idei áprilisi száma, ugyanis a magyar nyelvű kiadás most ünnepli megjelenésének tizedik évfordulóját. Az eltelt egy évtized munkáját, eredményeit summázva, úgy vélem, leginkább az minősíti a szerkesztők munkáját, hogy a folyóirat rangot, elismerést szerzett; fontos szerepe van a magyar kulturális életben. Sokat tett elsősorban a kortárs szovjet irodalom népszerűsítése érdekében: számos szovjet alkotás - például Csingiz Ajtmatov több műve - néhány hónappal az orosz nyelvű megjelenése után már olvasható volt a folyóirat hasábjain magyarul. A Szovjet Irodalom magyar kiadása számos érdekes és fontos tanulmányt, kritikát közölt, amelyek a magyar olvasók tájékozottságát, felkészültségét gazdagították. Jelentős érdemeket szerzett a folyóirat a szovjet -magyar kulturális kapcsolatok feltárásában és népszerűsítésében is. A Szovjet Irodalom magyar melléklete hazánkban is ismert és elismert, különösen az irodalmárok és a pedagógusok forgatják rendszeresen. Többször láthattuk Dél-Szlovákiában a Szovjet Irodalom Élő Mellékletét is, amelyben neves magyarországi színészek kortárs szovjet írók, költők és drámaírók új alkotásait mutatták be. A jubiláló folyóiratot ebben a számban Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának főtitkára köszönti, aki többek között a következőket írja: „Megítélésem szerint a tíz esztendő beváltotta mindazokat a reményeket, amelyeket a Szovjet Irodalom magyar kiadásának létrehozói és szerkesztői a folyóirat megjelentetéséhez fűztek. A lap sikeresen teljesíti nagy fontosságú hivatását. Ma már egyértelműen kimondhatjuk: mással nem pótolható fontos szerepet tölt be a szovjet irodalom magyarországi népszerűsítésében. Jól válogatva, színvonalasan és frissen mutatja be a mai szovjet irodalom legjavát, s ezáltal fontos küldetést teljesít a széles és fejlődő magyar-szovjet kulturális kapcsolatok építésében. A magyar olvasók hamar megszerették a folyóiratot, mert a szovjet írók itt publikált művei olyan eszméket és gondolatokat, erkölcsi értékeket és mély emberi érzelmeket fejeznek ki, amelyek hozzájuk is közel állnak.“ E szám sok felfigyeltető írása, tanulmánya közül külön figyelmet érdemel Konsztantyin Szi- monov posztumusz regénye, Szofja Leonyido- va, Lazar Lazarov előszavával, Soproni András fordításában. Több szovjet író magyarországi visszaemlékezéseit is olvashatjuk a jubileumi számban, amelyben egyébként neves magyarországi és külföldi közéleti személyiségek - hazánkból Duba Gyula érdemes művész - válaszolnak a szerkesztőség körkérdéseire. Sz. J. A tánc szelleméhez társult a zene is, amelyet Tibor Andrašovan komponált. Nemcsak a dallamok összeválogatásával voltak bajok, hanem kirívó módon műdalok is keveredtek a kompozícióba. így az epilógusban táncoló lány kezében a művirágcsokor az egész táncszvit tárgyi szimbólumává lett. A műsor második felét az együttes új koreográfusa, Katona István alkotta és rendezte. A fiatal szakember az Ifjú Szívekbe 1983 októberében került. A komáromi (Komárno) Hajós Táncegyüttes koreográfusaként és művészeti vezetőjeként elért sikerei után figyelt fel rá Kulcsár Tibor, az Ifjú Szivek igazgatója. Már az első szám, amely a martost táncokból merít (tételei: Ver- bunk, Szerelem, Gyertyástánc, Bukós és Friss) minden kétséget kizáróan igazolta, hogy szándéka összhangban van az együttes eredeti küldetésével. A táncok motívumkincse és kivitelezése is tiszta, hűen visszaadják a martosi táncok világát és a koreográfus elképzelését. Hangulatuk kellőképpen visszafogott, aminek ellentéte az ezt követő Nyitra-vidéki (Nitra) lakodalmi dalcsokor. Az énekkar Németh Imre saját gyűjtéséből összeállított képét nagyon erőteljesen adta elő mintegy kontrasztként a martosi táncokhoz. A lakodalmi hangulatot ez a szám teremti meg jobban, ezért megfontolandónak tartanám a két mű felcserélését. Mivel Katona István műsora egyben bemutatkozás is volt az Ifjú Szívekben, a közönség rokon- szenvéért meg kellett küzdenie. A Szántottam gyöpöt című madari böjti leánytáncra már bejött a vastaps és a Sem veled, sem nélküled című bodrogközi cigánytánccal már mindenkit meggyőzött tehetségéről, tiszta szándékáról. A leánytánc lendületes, erőteljes kivitele párosult a nagyon szép énekkel. Dinamikája semmit sem rontott az éneklésen, ami az egész mű kicsengése szempontjából nagyon fontos. Azt, hogy milyen kevés látványosság kell a valódi sikerhez, a cigánytánc bizonyította, méghozzá fényesen. Écsi Erzsébet (ének), Katona István (koreográfia és szájbőgő), Kaluz Árpád és Mat- lák Bea (tánc) tudása elegendő volt a lélegzetelállító produkcióhoz. Tökéletes harmóniában volt a vers szövege és dallama a táncosok meggyőző mozgásával. Ezt a két sikeres számot a zenekar közreműködése nélkül mutatták be, ami jelezte, hogy a koreográfus és a Karaba Gyula vezette zenekar még nincs egy „hullámhosszon“. Ez a feltevésem a széki muzsikánál és táncoknál beigazolódott. A műsor dramaturgiájából kitűnt, hogy a széki folklór adja a keretét, amely egységbe zárja a sokféle látványt. A széki muzsika stili- záltsága a kiindulópont, és a széki dalok (Virágok vetélkedése), valamint a széki táncok jelentik majd az ősi formákhoz való visszatérést. A kivitelezés azonban nem tükrözte az elképzelést. A szerző bízva az eredeti anyag kiváló rit- mikájában, lendületes páros és mutatós férfitáncaiban, a szabad táncolás mindenkit magával ragadó varázsában, kissé elszámította magát. Az egyes tételek aránytalanok voltak, a táncosok nem érezték a prím, kontra és bőgő serkentő, biztonságot jelentő közelségét, táncaikból kiveszett a belső impulzus. A kompozíció vontatottá vált és az ide képzelt hangulatot csak a záró férfitánc teremtette meg. Ennek ellenére a táncosok az egész műsorban nyújtott teljesítményükért és hibátlan „átvedlésükért“ minden elismerést megérdemelnek. Az Ifjú Szívek ezzel a műsorral köszöntötte a tavaszt; 1945 tavaszát, 1985 tavaszát és feltételezem, hogy további sikereik tavaszát is. Azt pedig, hogy a virágok vetélkedésében ki melyik csokrot választja, a nézőkre bízom. Én az illatos, élő virágot szeretem... GÁL GYÖRGY OJ SZÓ 1985. V. 17. A művirágnak nincs illata
