Új Szó, 1985. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1985-04-16 / 89. szám, kedd
Többet a tudományosságért Gondolatok az Új Mindenes Gyűjtemény harmadik kötete kapcsán Tudom, nem vagyok illetékes arra, hogy szigorúan vett szakmai véleményt mondjak az Új Mindenes gyűjtemény harmadik kötetéről (Madách Kiadó, 1984), mivel néprajzban, különösképpen pedig földrajzban jártasnak igazán nem mondhatom magam, ám mégis úgy érzem, írnom kell erről a kiadványról, s még inkább a könyv kapcsán. Az egyik ok kétségtelenül az, hogy olyan tájegységgel, elsősorban természetrajzával és néprajzi hagyományaival ismerkedhet meg az olvasó, amelyről eddig általában keveset tudott, hallott. Pedig az Ung és a Latorca vidéke ugyanúgy, mint más szlovákiai tájegység, sok értékes hagyománnyal, csodálatos tájakkal büszkélkedhet. Fölpezsdülőben van a kulturális élet is, csakhát minderről jórészt nyugat-szlovákiai központú életünkben nem mindig veszünk tudomást, holott Nagykaposon (Veľké Kapušany) tánccsoport, gimnáziumi színjátszó együttes és művelődési klub tevékenykedik. És élnek itt szorgos munkásai, napszámosai is a kultúrának. Szerzőként leginkább az Irodalmi Szemle hasábjain - például a néhai tájszámban - találkoztam velük. E mostani kiadvány igazolja, hogy bokros teendőik mellett tovább folytatták helytörténeti kutatásaikat. Több éves munkájuk eredménye ez a könyv, amelyben a Bodrog és a Latorca vidékének néprajzáról (Bogoly János), a népi halászati eszközökről és módokról, az Ung- vidéki szarufaragványokról (D. Varga László), a Nagykapos környéki temetők fejfáiról (Mihályi Molnár László), valamint az Ung- vidéki gyermekjátékokról és mon- dókákról (Géczi Lajos) olvashatunk sok érdekes adatot tartalmazó, már-már feledésbe menő értékeket népszerűsítő tanulmányokat. Ezeknek fontos szerepük lehet - reméljük lesz is - a szülőföld megismerésében, önismeretünk gazdagításában. Az olvasó soksok ismeretanyaggal gazdagodik, hiszen örökségünk, félmúltunk szól hozzánk e lapokról, természeti, művészeti kincseink, haladó hagyományaink megőrzésére int bennünket ez a könyv is. így van ez akkor is, ha a magamfajta, e területen laikus olvasó azért talál néhány furcsaságot. Nem tudom például, miért nincs egy térképen feltüntetve Ung-vi- déke, hiszen igy az olvasó pontosabb képet kapna e tájegység földrajzi fekvéséről. Azt sem tudom mire vélni, hogy a kötet végén ugyan föltüntetik, kik készítették a rajzokat, rajz viszont egyetlen egy sincs a könyvben... S nem vagyok biztos abban sem, hogy a szerzők áttanulmányoztak minden, ma már aránylag köny- nyen beszerezhető szakkönyvet. Mindezek megítélése, mint már említettem, elsősorban a szakemberek dolga, én egyéb tanulságról szeretnék még írni. Megnevezésével és céljaival Péczely József emlékét, szerkesztői hagyatékát idéző Új Mindenes Gyűjtemény első kötete öt évvel ezelőtt látott napvilágot. A szerkesztőségi beköszöntőben olvashatjuk, hogy ez a kiadvány ,,szlovákiai magyar szerzők társadalomtudományi dolgozatait tartalmazó évkönyv, amely elsőként vállalkozik arra, hogy fórumot biztosítson az önismeretünket gazdagító tudományosságnak, a szülőföldünk valóságát vizsgáló történelmi, helytörténeti, művelődés- és gazdaságtörténeti tanulmányoknak, a nemzetiségünk néprajzával, demográfiájával, szociológiájával foglalkozó dolgozatoknak." A harmadik kötet megjelenése után, fél évtized elteltével jogos a kérdés: mi valósult meg mindebből, színvonalas-e, elég-e ez a három kötet? Ezeknek és egyéb lényeges kérdések megválaszolásához a jelen írás kereteit messze túlhaladó vizsgálódásra lenne szükség, így most csupán egyetlen szempontot említek, amelyet fontosnak tartok a kérdés megválaszolásához, a további munkához. Sokasodnak ugyanis a jelek, melyek arra intenek bennünket, hogy az eddiginél többet kell tennünk az „önismeretünket gazdagító tudományosság“ fölkarolása, ösztönzése érdekében. Tények igazolják, hogy nincs igazuk a tamáskodóknak: van, lenne mivel - tekintélyes színvonalat képviselő szellemi potenciállal - sáfárkodnunk. A dél-szlovákiai múzeumokban nem is egy tudományos munkatárs végez érdekes kutató- és gyűjtőmunkát, a CSEMADOK archívumában sokasodnak, földolgozásra és publikálásra várnak a fölkutatott értékes néprajzi adatok. Biztató és szép reményekre jogosító nyelv- történeti, nyelvművelő dolgozatok is születtek, többek között különböző pályázatok eredményeképpen. Vannak már kimutatható eredményei a nyelvjárásgyűjtésnek, születtek és születnek délszlovákiai forradalmi hagyományokat fölkutató helytörténeti munkák, és egyéb tanulmányok is. És születnének talán még nagyobb számban, ha a szerzők jobban éreznék: számon tartják, várják, igénylik munkájukat, ha valós esélyeik lennének, hogy munkájuk fórumot, publicitást kap. Többet kellene tennünk e társadalomtudományi dolgozatok, pártunk lenini nemzetiségi politikájának eredményeit is tükröző munkák fölkarolása érdekében. Itt az ideje, hogy például a Madách Kiadó és a CSEMADOK KB illetékesei fölmérjék, mit tehetnének közösen e ma még jórészt fiókokban, archívumokban heverő kéziratok publikálásáért. Jobban ki kellene használni a dél-szlovákiai múzeumok, esetenként pedig a szlovák tudományos intézmények lehetőségeit, szellemi kapacitását. Meggyőződésem, hogy bizonyos idő után kéziratok, könyvek, többek között az Új Mindenes Gyűjtemény további kötetei igazolnák: nem hiábavaló a fáradozás. SZILVÁSSY JÓZSEF ÍRÓPORTRÉK ÉS MÉG VALAMI Huszár Tibor művészetéről Meghatározható-e melyik pillanat az, amely után egy fiatalember műveltsége, életszemlélete, valóságlátása és világnézete talaján állva művészetével már az embereket szolgálja? Aligha, hiszen éppen ezek a kategóriák olyan tartalmakat feltételeznek, amelyek elsajátítása vég nélküli folyamat kell, hogy legyen. Mégis, miért hát ez az akadémikus kérdésfelvetés? Véletlenszerűnek is mondhatnám, hogy Huszár Tibort az első sajtóban megjelent fotója óta ismerem. Ám nem lévén híve az effajta esetlegességeknek, az ismeretség kezdeteiben is megkerestem a törvényszerűségeket. Az ő esetében is előbb volt „a tojás mint a tyúk“. Alig tizenkilencéve- sen szinte az utcáról rángatták be annak idején a Nő szerkesztőségébe, felfedezve benne „valamit“. Tehetségesnek mondták, de valójában csak mára lett igazán tehetséges, miután megvívta harcait. A tehetség már magasabbrendű valami, tudatos fejlesztés, tanulás, egészséges szocializáció, befogadásra kész és segítő közösségek ráhatásával fejlődik. Az adottságok tehát igy válhatnak tehetséggé, azzal a képességgel együtt, amely lehetővé teszi számára e tehetség érvényesítését. Az első, sajtóban megjelent riportfotó után egy évtized telt el, amig kézbe vehette a prágai Film- művészeti Fősikola fotó tanszakán kapott diplomát. Szakmunkásból lett fotóriporter, a mindennapi munkája mellett leérettségizett, majd jelentkezett az említett főiskolára. Szertelensége, fiatalos rá- menőssége már akkor is eredeti látásmóddal, kísérletező kedvvel és egyre gyarapodó szakismerettel párosult. Bocsátassék meg nekem a személyes hang, de üres póznak tűnik fel számomra a kötelező távolságtartás. Kollégák, gyengeségeinket, felkészületlenségünket ismerő újságírójelöltek voltunk. A riportutaink estéit, éjszakáit, unalmas autózásait beszélgetéssel, könyörtelen vitával élénkítettük. Szenvedélyes amatőrfotósként ráadásul „a fényképezőgép mögül“ is igyekeztem nézni-látni a fotóit. Sok esetben az útkereséseivel, kísérletezgetéseivel átlépte a hazai képeslapok fotó-hagyományainak határát. Ilyenkor vitázott, védekezett. Ma már nem tudnám megmondani, milyen lenne vele együtt dolgozni. Fotói nem az alkalmazkodás képességét, hanem a valóságérzék, a szuverén véleménymondás, a művészi stilizáció növekedését tükrözik. Eredendő emberi nyug- hatatlansága igy találja meg termékenyítő hatását művészetében, biztos szakmai tudással a háttérben. Ot hazai és két külföldi kiállítása után, az újvidéki Nemzetközi Színházi Fotótriennálé aranyérmeseként idén márciusban mutatkozott be először Szlovákia fővárosában. A Novomeský-teremben nem egészen három hétig volt látható huszonhét portréja. Szándékosan nem tettem a műfaj meghatározása elé, hogy milyen portrék ezek. Az ábrázolt személyek foglalkozását tekintve írók, de lehetnének egy más esetben gyerekek, munkások, bányászok, öregek vagy asszonyok is. Olyannyira civilek ezek a képek, hogy a póznak, a takargató semlegességnek, a csináltságnak nyoma sincs rajtuk. Ha mégis, akkor az leleplez, a tér, a környezet, a tárgyak ellenpontozásként „elárulják“ a pózo- lót. Mindenkinek a közelébe férkőzik, de ez csak másodsorban fizikai közelség. Meghatározó- ÚJ FILMEK Szakadék (szovjet) Irodalmi mű, Ivan Alekszandro- vics Goncsarov (1812-1891) Szakadék cimű regénye alapján készült ez a szovjet film. Puskin és Lermontov városból vidékre menekülő felesleges emberei után Goncsarov a város és a falu között támolygó figurákat, a provinciákból származó nemesi intelligencia feleslegessé válásának folyamatát ábrázolta regényeiben, így a Szakadékban is. E müvében az élet összezsugorodását érzékelteti, elmélyült, intellektuális megközelítésben. S akárcsak többi regényében, ebben is kifejezésre jutnak szkeptikus nézetei Oroszország jövőjéről. Hőse, Borisz Rajszkij, városi karrierről ábrándozó vidéki nemes, tele romantikával és művészi ambícióval, valami bizonytalan és ideális létforma után vágyódva felőrlődik saját gyengesége és a tárgyi világ súlya alatt. Goncsarovot ebben a müvében a szellemi elmagányosodás folyamata és háttere foglalkoztatja, az orosz tehetség pusztulása, az 1861. évi jobA dolgok állása bágyfelszabadítás utáni Oroszországban. Tartózkodó, kissé szenvtelen elbeszélő tónusa egybeolvad a finom elemzéssel; a nemesi harmónia szétesését higgadtan, a beletörődés nyugalmával szemléli. Vlagyimir Vengerov rendező az eredeti történet megőrzésére törekedett, így adaptációja magán viseli a klasszikusok filmre alkalmazásának erényeit és buktatóit is. Munkájának pozitívuma, hogy az irodalmi müvet hűségesen közvetíti, gondosan ügyelve az atmoszférateremtésre, a helyszínek sajátos légkörére, a jellegzetes korrajzra. De az eredeti műhöz való görcsös ragaszkodás a rendező kezét meg is kötötte, ezért alkotása csak a regény illusztrálása; a néző hiányolhatja az egyéni feldolgozását, illetve a rendező sajátos értelmezését. S itt olyan filmalkotásokra, a klasszikusok műveinek olyan filmváltozatára gondolunk, mint Nyikita Mihalkov Oblomov vagy Etűdök gépzongorára című filmje volt. (NSZK) Jelenet az 1982-es velencei fesztivál nagydijával kitüntetett NSZK filmből Krista Bendová (Huszár Tibor felvétele) a tárgy, a téma ismerete, ami ebben az esetben írói életművek, életterek és gondolatok ismerete is. Olykor a kép elárulja, ki engedte be otthonába, az intim élettér leleplező tulajdonságától sem félve. Máskor a portré a neves íróról kialakított szokványos képzetekkel száll szembe és kedvesen csipkelődővé lesz. Majd ismét ironizál és kérdez. Egyetlen egy fo- tografált íróval beszélgettem saját arcképéről. A többieket már nincs kedvem megkérdezni. MeggyózőWim Wenders neve nem olyan ismert nálunk, mint a vele együtt indult más NSZK-beli filmrendezőké: Fassbinderé, Schlöndorfé, Klugéé, Trottáé. Míg ezek szülőhazájukban készitettak filmeket, Wim Wenders megpróbálkozott az óceán másik oldalán is, mi több: sikeres rendező lett az amerikai désem, hogy ezek az íróportrék az olvasóknak, a nézőknek és nem a fotografáltaknak tetszenek. Hiszen ki szeretné közülük, ha a baráti, emberi találkozás, beszélgetés ürügyén készülő fotók nyilvánosan szembesítik önmagával. Huszár Tibor művészetében ez a fajta közlés képezi a dokumentatív elemet. Tehát nem pusztán az emberi forma, a fizikai képmás, hanem a gondolatokkal élő ember, a szellemi portré. így lesznek ismerőseink a képeken látott emberek-irók. Játszom a gondolattal, hogy a fotós mit és menynyit olvashatott alanyainak műveiből. Bizonyos mennyiséget minden bizonynyal közvetlenül ismer, de végül is nem a müvekről készített fotókat (hogy ezt az abszurd lehetőséget máris tagadjam), hanem az alkotó emberről. Itt található meg az a biztos pont ahonnan maga a fotós is biztonsággal elrugaszkodott, s a képek nézői is megtámaszkodhatnak. A megkerült protokoláris látószög, a figyelmen kívül hagyott elvárások és a glória-tépés legelemibb emberi gesztussá avatja Huszár fotogra- fálását. A kép aztán minden utólagos manipuláció nélkül azt közli, amit a fotós tud, gondol és érez az emberről, akit ábrázol. DUSZA ISTVÁN stúdiókban. Hogy milyen áron, s hogyan sikerül a beilleszkedés s hogy milyen világba is kell egy művésznek integrálódnia, arról szól A dolgok állása című munkája. Az alaptörténet néhány szóban elmondható: egy német rendező amerikai filmet forgat Portugáliában, egy kietlen tengerparti fürdőhelyen, egy képzelt katasztrófa túlélőinek civilizáció utáni barbár vándorlásáról. A pénz elfogy, a producer az elkészült negatívokkal visszarepül az Egyesült Államokba s hitelezői és barátai elől bujkál. A rendező utánautazik, hogy kapcsolatot találjon vele, hosszas keresgélés után meg is leli őt, de akkorra világos már számára, hogy a film befejezetlenül marad. A stáb leáll, s ahogy telnek a dologtalan napok, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá a dolgok hiábavalósága, az ügy feleslegessége. Fekete-fehérben forgatta Wenders a művet, s ennek egyik jelenetében épp arról beszélgetnek, hogy a fekete-fehér filmek már nem jelentenek üzletet. E keserű hangvételű vitatkozás egyúttal rávilágít a mai alkotóművész egyik legfőbb dilemmájára is: mennyi engedményt tehet az üzleti szempontoknak, hol az a határ, amelyet a művész semmiképpen sem léphet át? E fekete-fehér tónusok ezúttal jól illenek ahhoz a komor képhez, amelyet Wim Wenders elénk rajzol: a közös ügyben már hinni nem tudó, magánügyekbe temetkező stáb portréjához. Céltalanul kóborolnak a film szereplői a kopár tengerparton, a szállodában vagy Hollywood elhagyatott éjszakai utcáin. Keresnek valamit, valami vállalható célt, értelmes, emberi tevékenységet. De a munkát lehetetlenné teszi az üzleti számítás, a csőd. Munka nélkül pedig csak a leépülés marad. Mivel Wenders iszonyú víziója az értelmes munka hiányából ered, reményt is hagy a katasztrófa elkerülésére. Filmje helyenként megszerkesztetlen, szinte hanyag a hangvétel s a legtöbb jelenet hosszadalmas is, az alkotás tehát már ezért sem kínál könnyű felüdülést. -ym ÚJ SZÚ 4 1985. IV. 16.
