Új Szó, 1985. április (38. évfolyam, 77-101. szám)

1985-04-29 / 100. szám, hétfő

A z elmúlt esztendőben emlé­keztünk Bél Mátyásra (1684-1749), a nagyhírű tudósra (akit két nemzet, a szlovák és a magyar is magáénak vall; akit több mai tudományág, szintén jo­gosan, előfutárának tekint), szüle­tésének 300. évfordulója alkalmá­ból. A kerek jubileum értékelő Írá­sok, életrajzok, valamint a jeles férfiú néhány munkájának első, illetve újramegjelentetését tette időszerűvé. összpontosítsuk figyelmünket most egy kiadványra, mégpedig a Magyarország népének élete 1730 táján című kötetre, amely a budapesti Gondolat Könyvkiadó Történetírók Tára sorozatának ban forgó kötet írásai is ilyen „mellékterméknek" tekinthetők. Bél Mátyás vállalkozásának re­alizálásához olyan kiterjedt adat­gyűjtő- és feldolgozó munkára volt szükség, amit manapság legfel­jebb nagy szakembergárdával rendelkező kutatóintézetek tudnak elvégezni. Ó sem teljesen egyedül dolgozott persze, még ha kortársai közül sokan, különböző okokra hi­vatkozva, vonakodtak is az együtt­működéstől. Munkatársai dolgo­zatait a maga igényei, ízlése sze­rint átjavitva, közismerten ékes la- tinságára átültetve építette bele munkájába. így bizony sokszor névtelen munkatársairól nem so­kat tud ma sem a szaktudomány. Annak a Matolai Jánosnak is jó­szerével csak a nevét tudjuk, aki­től eredendően a szóbanforgó kö­tet összes írása származik. A mai olvasó egy kicsit biztosan megüt­közik ezen: miért nem Matolai ne­ve alatt jelenik meg a munka, ha egyszer tudjuk, hogy ö írta?! Igen, mai értelemben véve egyértelmű­en plágiumról lehetne beszélni, de hát abban fiz időben, ahogy erre Wellmann Imre is figyelmeztet az előszóban, a szerzőséget még egész másként ítélték meg. És Bél a maga művében beépítve, nyelvi­Irodalmi hagyományaink és a kötelező olvasmányok Fogyó adósságaink Bél Mátyás müvei mai kiadásban újabb darabjaként látott napvilágot (Budapest, 1984). A könyv anya­gát válogatta, sajtó alá rendezte és az elmélyült tárgyismeretről ta­núskodó bevezető tanulmányt Wellmann Imre, a neves gazda­ságtörténész irta. A latin eredeti­ből való fordítás döntő hányada is az ő munkáját dicséri. Mielőtt a kö­tet fölépitéséról szólnék, szüksé­gét érzem, hogy legalább emlé­keztessek Bél Mátyás hatalmas munkájára, amely tulajdonképpen halhatatlanná tette őt, mégpedig az Uj Magyarország történeti-föld­rajzi ismerete cimű vállalkozására. A munka latin nyelven készült („Notitia Hungáriáé novae histori- co geographica“) és ennek alap­ján a köztudat is csak Notitia-ként tartja számon. Az akkori európai tudományosság színvonalán álló hatalmas vállalkozás a korabeli Magyarország 48 vármegyéjének teljes történeti-földrajzi leírását adja, ám sajnos nagyobb része a mai napig kéziratban hever. A szerző életében csupán az első négy teljes kötet jelent meg (Bécs, 1735-1742), valamint töredéke­sen néhány részlet. így a csaknem félszáz megyeleírás közül mind­össze 11 hozzáférhető. Bél mun­kájához alapos előmunkálatokat folytatott, amelyeknek eredmé­nyeit aztán részben, mintegy a Notitia előfutáraként vagy kiegé­szítőjeként meg is jelentetett, részben pedig kéziratos hagyaté­kából maradtak ránk. Nos, a szó­leg, szerkezetileg átfésülve hasz­nálta föl az írásokat (jobban mondva: használta volna föl, hi­szen ezek életében nem jelentek meg). De nézzük most már, mit talál az érdeklődő olvasó a recenzió tárgyát képező könyvben. A kötet gerincét a mezőgazdaságról szóló terjedelmes dolgozat képezi, ahol szó esik az állattenyésztésről és földművelésről, valamint a halá­szatról, vadászatról stb. Tulajdon­képpen kultúrtörténeti leírások ezek, amelyek a gazdálkodás mai néprajzi vizsgálatának is becses forrásai, s a korabeli szakirodalom és gazdasági viszonyok beható ismeretéről tanúskodnak. Szerve­sen kapcsolódnak ehhez a dolgo­zathoz a Magyarország szőleiről és borairól, valamint a gabonake­reskedelméről szóló kisebb dolgo­zatok. A kötetet az Értekezés a magyarok öltözetéről és szoká­sairól cimű dolgozat, Bél Mátyás kiadott műveinek bibliográfiája, valamint hely- és névmutató zárja. E kötet megjelentetésével egy régi-régi adósságból törlesztett a Gondolat Kiadó, hiszen a nép­rajz és a művelődéstörténet iránt érdeklődők, szakemberek és cé- henkivüliek számára egyaránt be­cses ajándék Bél Mátyás életmű­vének ez a töredéke. Vajon remél- hetjük-e, hogy belátható időn belül Bél Mátyás fő műve, a Notitia is eljut majd a mai olvasóhoz? LISZKA JÓZSEF ötvenszer egy járásban ,,Akit a nép ajkára vesz, vállára veszi azt, / akit a nép vállára vesz, szívébe zárja azt, / akit a nép szívébe zár, nem hal meg soha az.“ Akkor gondoltam Váci Mihály verssoraira, amikor Zalabai Zsig- mond, az ötvenedik író-olvasó ta­lálkozójára készülődött az érsek­újvári (Nové Zámky) járást járva. A Mindenekről számot adok című könyvéről a szülőfalujával szom­szédos ipolyszalkaiakkal (Salka n. Ipľom) beszélgetett először, ahol még a csaknem négyórás találko­zó sem fárasztotta el az írót - ol­vasóját se. Hónapokkal később is él az est emléke az olvasókban. ,,Ez volt a legjobb", emlegetik a faluban, ahová visszavárják az írót a könyv folytatásával is. így történt ez Štúrovóban, Nánán is, ahol már negyedik alkalommal, fo­gadták szeretettel. Mindig és újra tud gondolatot, érzelmet ébresztő szavakkal szólni olvasóihoz. Könyve után szóban is számot adott történelmünkről, sorsunkról, szülőföldjéről: a surányi (Šurany) közgazdasági középiskolában, a štúrovói gimnáziumban és az érsekújvári középiskolákban, ahol a diákok vetélkedő formájában foglalkoztak a könyv tartalmával. Vetélkedőre inspirálták a muzs- lai (Mužla) CSEMADOK-szerve- zet szervezőjét, Búcsi Teréz pe­dagógust is a könyv fénykép-il- lusztrációi. ó az alapiskolás tanu­lókat szüleik és nagyszüleik bevo­násával ösztönözte a közös olva­sásra, melynek eredményeképp hetedikesek, nyolcadikosok és fel­nőttek vetélkedtek egymással. Be­tyártörténetek és ipolypásztói nép­dalok is tarkították a találkozót. A mintegy kétszáz ember között egy-egy család több generációja is jelen volt, s majd három órán keresztül beszélgettek az íróval. A Mindenkiről számot adok cí­mű könyvből a járásban 700 darab talált olvasóra. Az olvasók minde­nütt visszavárják az írót a további számadásra a könyv folytatásáról, amely előreláthatólag nemcsak Ipolypásztó (Pastovce) de mind­annyiunk történelmi könyve is lesz. DÁNIEL ERZSEBET Egy polgári irodalomtörténész szerint az írás, az irodalom idejét­múlt jelenség az egyre moder­nebb, technológia-központú társa­dalomban. Az íróknak egyre keve­sebb a tekintélyük, tehát jóval ke­vésbé befolyásolhatják tudati és erkölcsi szinten az olvasóközön­séget. Ez a megállapítás lényegé­ben nihilisztikus vonásokat tartal­maz, de nem kétlem, hogy a fejlett tőkés országokban a könyvkiadási viszonyokat a business uralja. Ér­dekes vonás az is, hogy a szépiro­dalommal szemben a publicisztika kerekedik felül. Ez a zsáner vi­szont olyan roppant erővé válik, hogy a szerzőket a publicisztikus formák és műfajok körébe csábít­ja. Manapság nyugaton az írók úgy gondolkodnak az irodalomról, mint „esetleges tartós fogyasztási cikkről“; az a jó írás, amely hat a vásárlóra és „eszmei mondani­valójával“ nem terheli meg túlsá­gosan. Ezekután felmerül a kérdés: mi a helyzet nálunk? A Madách Kia­dónál például az ötven körüli évi tételszám tulajdonképpen néhány témakör között oszlik meg, s en­nek valamivel több mint a fele szépirodalom. Természetesen még ez a szám is megoszlik: a kortárs írók publikációi és az elődök müvei között. Felnőtt egy nemzedék, amely a két világháború közti csehszlo­vákiai magyar irodalomról csak közvetve értesült: a tankönyvek szemelvényeiből vagy az újságok hasábjairól. Ha könyv formájában, alacsony példányszámban, vala­ha forgalmazták is a műveket, hol található ma belőlük néhány da­rab, mely antikvárium polcán lel­hetjük meg őket? Leggyakrabban tán még Tamás Mihály könyveivel találkozunk, de hol vannak a töb­biek: Darkó István, Sellyei József, Morvay Gyula, llku Pál és sokan mások. Még a legilletékesebbek sem tudtak például Tamás Mihály Casanova új élete című, a 30-as évek közepén a Magyar Újság hasábjain folytatásokban megje­lent regényéről. Kaczér Illés mű­vét, a Fekete tragédiát még éppen nem ezen a címen emlegették. Vajon ki hallott Kaczér remekbe­szabott meséiről. Sellyei népraj- zos-folklorisztikus karcolatairól- tárcáiról vagy Szombathy Viktor Ipoly menti paraszti történeteiről? Bizony alig-alig... Múlt és jelen találkozása mindegyre késik. Igaz, olykor idézgetnek régi művekből, de inkább csak illusztrációképpen, semmint a felfedezés öntudatával és örömével. A tantervek eleve szűkre sza­bott óraszámban foglalkoznak a csehszlovákiai magyar iroda­lommal. Két-három óra ugyanis nem elegendő bizonyos jelensé­gek, törekvések mélyebb értelme­zésére. Csak Fábry munkássága legalább egy tucat órát igényelne. Ehhez segítség lehet az új életmű- sorozat. Ellentmondhatnának a pedagógusok: honnét szerez­zünk órákat? Válaszolhatnánk: lé­tezik átcsoportosítás, előre tudott helyettesítő órák, irodalmi-szak- köri összejövetelek, egy-egy rövi- debb lélegzetű dolgozat megíratá- sa, az iskolai újság, faliújság stb., mégha ezek többletmunkát is kí­vánnak a szakos tanároktól. Ha az iskola csak a rideg tényekre szo­rítkozik, a tanulónak az életben már nem lesz alkalma pótolni a le­maradást. Utalásként jegyzem meg, hogy létezik bizonyos „taní­tási erkölcs“ is, valamennyi peda­gógus programszerű vezérfonala. Olvasót nevelni kell - a csehszlo­vákiai magyar irodalom olvasóját is. Visszakanyarodva a könyvek­hez, az utóbbi időben mégis ör­vendetes mozgásnak lehetünk szemtanúi. Néhány éve a Madách Kiadó gondozásában sorozat in­dult útjára Csehszlovákiai Magyar írók címmel, amely szélesebb ol­vasóközönséghez, elsősorban az ifjúsághoz juttatja el a „múlt tanú­it“; regények, kisregények, drá­mák, versek ölelik fel a legszínvo­nalasabb termést. így most már a diákok a csehszlovákiai magyar irodalomról tanulva nem hivatkoz­hatnak arra, hogy könyvek hiányá­ban nem olvashatják a kötelező olvasmányokat. Ezután a pedagó­gusokon a sor. Hívjuk fel a tanulók figyelmét a kiadványokra, rendez­zünk számukra könyvankétokat! Valamennyiünknek legyen ez is „igazi irodalom" sok más egyéb olvasmány mellett. Bizonyos, hogy mind a múlt kiadványaiban, mind a mai irodalomban találha­tunk olyan műveket, amelyek ké­pesek az olvasók tömegeinek gondolkodását és szocialista er­kölcsi tudatát befolyásolni. Még akkor is, ha napjainkban a techni­kai civilizáció nem kedvez túlságo­san ezeknek az elképzeléseknek. S minthogy a múlt tulajdonképpen a teljesebb világkép, a „tudato­sabb tökély“, az „önmegigazu- lás“, élményeink és tapasztalata­ink „megkomponálásának“ biztos forrása, irodalmunknak természet­szerűleg minden esélye és remé­nye megvan a folytonosságra. KÖBÖLKÚTI JÓZSEF Új könyvek OZSVALD ÁRPÁD Valahol otthon FÁBRY ZOLTÁN: Összegyűjtött írásai akarunk bűnhődni, de élni - em­berek módján és jogán, emberek hasznára és örömére JULIUS FUČÍK: Emberek, legyetek éberek! Kevés magyar író kapott az el­múlt években olyan elismerést, mint az egy életen át Stószon alkotó Fábry Zoltán. Az elismerés, tisztelet és megbecsülés annak a harcos antifasiszta írónak szólt, akinek életműve messze kima­gaslik a csehszlovákiai magyar irodalomból, és akit megtisztelő hely illet meg az egyetemes ma­gyar irodalomban is. A vox humana írója kezdettől fogva következetesen vállalta a harcot a „barna téboly“ ellen, s már 1938-ban az „európai ma­gyarság“ eszméjét hirdette: Mi nem élhetünk csak magyar életet, posztunkról világot figyelünk. A hat-nyolc kötetre tervezett életműsorozat ötödik kötete Fábry Zoltán 1938-1949 között írt cikkei­nek és tanulmányainak egy részét tartalmazza. A kényszerű hallga­tás esztendeit leszámítva e kor­szak írásait szinte kivétel nélkül a fasizmus ellen vívott elkesere­dett, már-már kétségbeesett küz­delem jellemzi, s az apokalipszis elmúltával sem lankadó óvó figyel­meztetés: Nem szabad rezignál­nunk és hallgatnunk. Itt szólni kell ... ordítani kell: mi nem akarunk a harci kocsihoz, a kalandorvég­zethez, a német ámokfutáshoz láncolt kutyák lenni!... Mi nem A Ctah Irodalom Könyvtára JULIUS FUČÍK EMBEREK, LEGYETEK ÉBEREK! ,,Szerettem az életet, s az élet szépségéért szálltam harcba. Szerettelek benneteket, emberek, boldog voltam, ha szeretetemet vi­szonoztátok, és szenvedtem, ha nem értettetek meg. A nevemhez soha ne fűződjön bánat és szomo­rúság." Július Fučík (1903-1943) író volt, publicista, szerkesztő, utazó riporter, irodalom és színikritikus; szenvedélyes politikummal, szi­lárd elkötelezettséggel telített, igaz embere a szónak. Szó és tett, elv és gyakorlat elválaszthatatlan egységgé ötvöződött benne. Ezt bizonyítja a kötet is, amelyben ízelítőt adunk teljes életművéből, írásaira vérével ütötte a hitelesség korokon átsugárzó pecsétjét. A fa­siszta börtönben írt utolsó művé­vel is, amelyet több mint hetven nyelvre fordítottak le, óva inti az emberiséget, vigyázzon, hogy ha­sonló borzalmak ne ismétlődjenek meg. Eddigi költői életművének összegezése, vagyis Oszlopfő cí­mű válogatott versgyűjteményé­nek megjelenése után a jeles szlo­vákiai magyar költő újabb területe­ket kíván költészete számára meghódítani. Ozsvald Árpádot hosszú ideig a falu, a letűnt pa­raszti életforma, az emlékezés és a természetszeretet költőjeként tartották számon. Újabb verseiben is az elvágyódás, az otthonkere­sés ragadja meg az olvasót. A köl­tő azonban most nem a gyerekkor, a közelmúlt világát eleveníti meg, hanem a kultúra múltjából, a ma­gyar és az európai művelődéstör­ténetből idéz fel olyan alakokat és motívumokat, amelyek állandó ér­tékeket testesítenek meg, és ezál­tal erőforrásul szolgálhatnak nap­jaink problémái, magánéletünk válságai közepette is. Marcus Au­relius, Bornemisza Péter, továbbá a névtelen középkori kódexmáso­ló vagy rézmetsző egyaránt olyan erkölcsi és magatartásbeli példák, amelyeket Ozsvald Árpád nyelvi és költői igényessége, gondos for­makezelése igazán hitelessé tesz. ÚJ SZÚ 4 1985. IV. 29.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents