Új Szó, 1985. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1985-03-06 / 55. szám, szerda

SZOVJET PARLAMENTI KÜLDÖTTSÉG WASHINGTONBAN Genfben a januári közös nyilatkozat szellemében kell tárgyalni (ČSTK) - Washingtonban hétfőn kezdődtek meg a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa és az amerikai képviselőház küldöttségeinek tárgyalásai. Vlagyimir Scserbickij, a Szov­jetunió Legfelsőbb Tanácsa El­nökségének és az SZKP KB Politi­kai Bizottságának tagja, az Ukrán KP KB első titkára, szovjet küldött­ségvezető beszédében üdvözölte a szovjet-amerikai parlamenti kapcsolatok felújítását. A tárgyalá­sok fő céljaként napjaink legége­tőbb problémáját jelölte meg: a Szovjetunió és az Egyesült Álla­mok közösen hogyan járulhatna hozzá az atomháborús veszély el­hárításához. A küszöbönálló szov­jet-amerikai tárgyalásokkal kap­csolatban emlékeztetett, hogy a Szovjetunió véleménye szerint milyen intézkedések járulhatná­nak hozzá a genfi tárgyalások si­keréhez, a végső cél eléréséhez - az atomfegyverek teljes fel­számolásához. Ilyen intézkedés Revansista követelések (ČSTK) - A nyugatnémet re­vansista szervezetek továbbra is hangoztatják megalapozatlan követeléseiket Csehszlovákiá­val szemben. Jörg Kudlich, a szu- détanémet revansisták vezetője Münchenben kijelentette: meg kell szerezni a csehszlovák határ menti területeket és hogy szerve­zetének tagjai vissza akarnak ide térni. Szavai nem hagytak kétsé­get afelől, hogy az NSZK-ban to­vábbra is történnek veszélyes kí­sérletek Európa háború utáni el­rendezésének megváltoztatására, s igazolta: valótlanok egyes nyu­gatnémet politikusok azon állítá­sai, miszerint az NSZK-ban nincs revansizmus. A szudétanémet szervezet vezetője többek között azon szerződések revízióját is kö­vetelte, amelyeket az NSZK Cseh­szlovákiával és más szocialista or­szágokkal kötött, s amelyek - töb­bek között - a csehszlovák-nyu­gatnémet határt is rögzítik. lenne mindenekelőtt az atomfegy­verek általános betiltásáról koráb­ban folytatott párbeszéd felújítása, az atomhatalmak arzenáljainak befagyasztása. Kétségkívül előse­gítené a két ország közötti bizal­mat és csökkentené a nukleáris veszélyt, ha az USA követné a Szovjetunió példáját és szintén kötelezettséget vállalna, hogy nem alkalmaz elsőként nukleáris fegyvert. A szovjet küldöttségvezető fon­tosnak nevezte a két ország kö­zötti tudományos, műszaki, kultu­rális és kereskedelmi kapcsolatok fejlesztését is. Az Egyesült Álla­mok viszont az utóbbi években úgy tekint a kereskedelemre, mint a politikai nyomás eszközére, ezért e területen jelenleg rosszabb a helyzet, mint bármikor azelőtt. Az amerikai fél részéről Tho­mas Foley, a képviselőház de­mokratapárti többsége vezetőjé­nek helyettese, Lee Hamilton, Jim Leach, Lawrence Smith, Stephen Solarz képviselők és mások elmondták, hogy nagy je­lentőséget tulajdonítanak a külön­böző szintű szovjet-amerikai kap­csolatoknak, s a kölcsönös párbe­széd hozzájárul a konfrontáció ve­szélyének csökkentéséhez. Ezzel párhuzamosan azonban többen védelmezték a világűr militarizálá- sát szolgáló terveket. Ezek olyan rakétavédelmi rendszer kiépítésé­vel számolnak, melyek feltételezik az űrben elhelyezett fegyvereket is. A szovjet küldöttség tagjai rá­mutattak, mekkora veszélyt jelen­tene az emberiségre nézve - az Egyesült Államok népére is - ha a lázas fegyverkezést kiterjeszte­nék a világűrre. Hangsúlyozták, hogy szigorúan meg kell tartani a január 8-án közzétett szov­jet-amerikai közös nyilatkozat­ban megfogalmazott alapelve­ket a genfi tárgyalások témakö­réről és céljairól. Egyes amerikai politikusok a Szovjetunió és az USA második világháborúban való együttműkö­dését jó példaként hozták fel arra, hogy a két nagyhatalom közösen munkálkodhat a nemzetközi biz­tonság garantálásán. A szovjet küldöttség tagjai hangsúlyozták a fasizmus felett aratott győzelem közelgő 40. évfordulójának jelen­tőségét, s ez az esemény is arra emlékezteti az emberiséget, hogy a jelenlegi bonyolult nemzetközi helyzetben az államoknak min­dent meg kell tenniük az atomve­szély elhárításáért. Reagan abszurd állítása (ČSTK) - Ronald Reagan amerikai elnök a Kongresszusban ismét azt az abszurd állítást han­goztatta, hogy a genfi szovjet­amerikai tárgyalások sikere attól függ, megszavazzák-e a törvény- hozásban az 1,5 milliárd dollárt az újabb 21 MX-rakéta gyártására, vagy sem. Reagan ezzel hivatalo­san is előterjesztette az interkonti­nentális ballisztikus rakéták továb­bi gyártására vonatkozó progra­mot, melynek elfogadtatására az utóbbi hetekben intenzív propa­A baden-würtenbergi Heilbronn közelében fekszik az amerikai robotrepülőgépeket befogadó egyik bázis. A városka lakói különö­sen azt követően tiltakoznak erőteljesen a rakétatelepítés ellen, hogy január végén egy amerikai rakéta felrobbant. Képünkön: Heilbronn mintegy 12 ezer lakosának tiltakozó menete az amerikai támaszpont közelében. (ČSTK felvétele) gandakampányt indított. A Kong­resszusnak március 20-ig (nyolc nappal a genfi tárgyalások meg­kezdése után) Rell döntenie ez ügyben. A Fehér Ház összesen 233 MX rakéta gyártását tervezi, ezekből százat 1989-ig kívánnak elhelyez­ni a Minuteman rakéták eddigi in­dítóállásaiban. Jim Wright, a képviselőház de­mokratapárti többségének vezető­je azzal vádolta a kormányt, hogy politikai játékra akarja felhasz­nálni a genfi tárgyalásokat. Wa­shingtoni sajtótájékoztatóján kije­lentette, hogy ezért a képviselő­ház nem küldi el megfigyelőinek 16-tagú csoportját a tárgyalá­sokra, ahogy azt korábban ter­vezték. A kormány tagjai az utóbbi napokban viszont azért bírálták a képviselőházat, hogy túlságosan nagy létszámú csoportot akar Genfbe indítani. A bírálat célja viszont az volt, hogy a demokrata többségű képviselőház ne is küld­je el tagjait, s csak a szenátus megfigyelői legyenek jelen, itt ugyanis a kormányzó republiká­nus pártnak van többsége. Craxi az USA-ban (ČSTK) - Kétnapos látogatásra Wa­shingtonba érkezett Bettino Craxi olasz kormányfő. Útja szervesen beil­leszkedik abba a konzultáció-sorozat­ba, amelyeket Washington a szovjet­amerikai tárgyalások megkezdése előtt nyugat-európai szövetségeseivel kezdett. Megfigyelők azt várják, hogy Reagan Craxit is megpróbálja meg­nyerni „csillagháborús“ terveinek. Ortega: Managua mindent megtett a válság politikai rendezéséért (Folytatás az 1. oldalról) lásokat Washington egyoldalúan megszakította. A külügyminiszter-helyettes ha­tározottan elutasította a három el­lenforradalmi csoport követelését, miszerint a sandinista kormány kezdjen velük párbeszédet. Hang­súlyozta, Nicaragua előnyben ré­szesíti az e csoportokat támogató USA-val való közvetlen tárgyalá­sokat. Tinoco ezzel reagált a Nicara­guai Demokratikus Erők (FDN) és néhány más ellenforradalmi cso­port vezetőinek múlt szombati fel­hívására. Ennek aláírói egyebek között a nemrég megválasztott parlament feloszlatását, illetve a nicaraguai forradalmi folyamat felülvizsgálását célzó egyéb intéz­kedéseket követeltek. A doku­mentumot egyébként az amerikai kormány támogatásáról biztosítot­ta. A másik oldalon azonban Cos­ta Rica megtiltotta a felhívás szer­zőinek San José-i sajtókonferen­ciáját, s kiutasította az országból Adolfo Calerot, az FDN vezetőjét. A felhívást egyébként nem írta alá az Eden Pastora körül tömörülő ellenforradalmi csoport, amely Costa Ricában közölte, „új ellen­zéki tömböt“ hozott létre. Pastora az egyesítésről szóló tárgyalások­ra szólította fel az FDN-t. Á nicara­guai ellenforradalmár csoportok egyesítését elsősorban az Egye­sült Államok szorgalmazza. A kubai kormány nyilatkozatot adott ki, amelyben teljes támoga­tásáról biztosítja a nicaraguai kormány által február 27-én be­jelentett intézkedéseket. A nyi­latkozat egyben élesen bírálja a washingtoni vezetőknek azokat az állításait, miszerint az egyolda­lú managuai lépések a sandinista kormány gyengeségét bizonyítják. Kuba a nyilatkozatban kötele­zettséget vállal arra, hogy márci­usban és áprilisban nem küld to­vábbi katonai tanácsadókat Nica­raguába. Emellett hangsúlyozza, májusban megkezdi száz katonai tanácsadójának kivonását. Mivel Nicaragua a kubai tanácsadók kivonását nem kötötte feltéte­lekhez, erre sor kerül függetle­nül attól, milyen döntést hoz az amerikai Kongresszus az ellen­forradalmároknak nyújtott tá­mogatásról. A nyilatkozat egyben felhívja a figyelmet, amennyiben az ameri­kai kormány a nicaraguai béke­erőfeszítések ellenére és a száz kubai tanácsadó kivonása után tovább folytatja szennyes háború­ját és agresszív fenyegetéseit Ni­caragua ellen, kizárólag Kuba ügye lesz, miként válaszol Nicara­guának az újabb katonai tanács­adók esetleges kiküldésére vonat­kozó kérésére. Pont - kérdőjelekkel B efejeződött az „évszázad sztrájkja“: a brit bányá­szok pár nap híján egy évig tartó munkabeszüntetésének végére vasárnap, a bányászszakszerve­zet (NUM) küldötteinek országos közgyűlésén pontot tettek. Viszont kérdőjel is maradt bőven, hiszen az alapvető problémák nem ol­dódtak meg. Kilencvennyolcán szavaztak a munkába való feltéte­lek nélküli visszatérés mellett, ki­lencvenegyen ellene. Ez utóbbiak­nak amiatt voltak mindenekelőtt fenntartásaik, hogy a határozat nem követelte a sztrájk idején kü­lönböző ürügyekkel végleg elbo­csátott hétszáz bányász visszavé­telét. Nyilvánvaló, hogy egy sztrájkot nem lehet a végtelenségig folytat­ni, már csak azért sem, mert egy 180 ezer tagot számláló szakszer­vezet és az államhatalom eszkö­zei, lehetőségei, tartalékai között hatalmasak a különbségek. Ez a múlt év vége óta vált mindinkább szembetűnővé, s az utóbbi hetek­ben főleg már csak az volt legin­kább a tét az országos szénhivatal (NCB) és a NUM csatájában, hogy megkapják-e a bányászok a „mél­tó visszavonulás“ lehetőségét, vagy pedig a kormány szándéká­nak megfelelően feltétel nélküli megadásra kényszerülnek. Mégfigyelők már hetek óta han­goztatták azt a véleményt, hogy a bányászsztrájk befejezése elke­rülhetetlen. Ennek egyik okát ab­ban látták, hogy maguk a bányá­szok is megosztottak. A sztrájko­lok és a dolgozók aránya - tavaly márciustól novemberig - a hetven és harminc százalék között moz­gott. Novemberben a kormány rendkívüli jutalmakat ígért, s en­nek reményében több ezren álltak munkába. A visszaszivárgás de­cemberben lassult, januárban is­mét felerősödött: a sztrájkolok kö­rülbelül 10 százaléka tért vissza a tárnákba. A sztrájk folytatására elszánt bányászok arányszáma még így is 59 százalékot mutatott, vagyis nem csökkent olyannyira, hogy a kormány, illetve a szénhi­vatal már elkönyvelhette volna sa­ját győzelmét. Látva azonban a munkások megosztottságát, to­vábbá azt, hogy a reformista Mun­káspárt és a csakúgy reformista angol szakszervezetek (TUC) nem járultak egyértelműen hozzá a sztrájk megfelelő hazai harci hátterének kialakításához, a kor­mány álláspontját képviselő NCB elzárkózott az érdemi párbeszéd elől, s úgy döntött, kivárja, amig a sztrájk belülről „kivérzik“. De lássuk az előzményeket. Tavaly március 6-án az orszá­gos szénhivatal az NCB úgy dön­tött, hogy fokozatosan bezár 20 bányát, ahol magasak a kitermelé­si költségek. Ezzel 20 ezer bá­nyászt is megfosztottak volna a munkájától. A bányászszakszer­vezet, a NUM viszont ragaszko­dott a bányabezárási program el­törléséhez, nem fogadta el a gaz- daságtalansággal való érvelést. Álláspontja szerint a bányákat csak a szénkészletek kimerülése vagy biztonsági okok miatt lehet bezárni, s azzal érvelt, hogy Nagy- Britanniában a bányaipar állami támogatása kisebb, mint több más nyugat-európai országban, példá­ul az NSZK-ban vagy Franciaor­szágban. Arthur Scargill, a NUM elnöke ragaszkodott ahhoz, hogy a bányákat a bezárás helyett kor­szerűsítéssel tegyék gazdasá­gossá. E z alatt az egy esztendő alatt a brit bányászok kivívták a világ tiszteletét, tapasztalhatták a nemzetközi szolidaritást. A csehszlovák bányászok is kife­jezték együttérzésüket, tettekkel, anyagi és erkölcsi támogatással. Ez is hozzájárult a bányászok el­szántságához. A kormány azon­ban mindent elkövetett, hogy a bá­nyászokat letörje. A hatalmas pro­pagandakampánytól a megfélem­lítés más eszközeinek bevetésén és a brutális rendőrterror alkalma­zásán keresztül egészen az anya­gi jellegű intézkedésekig. A bur- zsoá kormánysajtó az ország el­lenségeinek nevezte a sztrájkoto­kat, terrorista elemeknek állította be őket. A kormány lefoglaltatta a bá­nyászszakszervezet 4,5 millió font sterlinget kitevő pénzalapját. A külföldről érkezett segélycsoma­gokat, élelmiszerszállítmányokat „egészségügyi okokra“ hivatkoz­va a rendőrség elkobozta. Külön­leges rendőri alakulatokat létesí­tettek, s ezeket egybehangoltan vetették be a sztrájkőrségek ellen. Mindez sok nélkülözést, szen­vedést jelentett a bányászok csa­ládjainak is. Természetesen a brit kormánypolitika nemcsak a bá­nyászokat, hanem az egész brit munkásság jogait támadja már évek óta. Ezenkívül - s ezt már említettük - a sztrájkolok győzelméhez nem volt meg a megfelelő háttér, a bá­nyászok nem kaptak átfogó támo­gatást. Igaz, volt a bányászokkal szolidaritást vállaló több sztrájk is a vasutasok, a dokkmunkások stb. részéről. A végső győzelemhez ez azonban kevés volt. Mindenek­előtt a Munkáspártnak és a több mint 6 millió tagot számláló TUC szakszervezeti központnak kellett volna többet tennie. A TUC nem kezdeményezte több más kulcsfontosságú ágazat egyszerre indított általános szolidaritási sztrájkját, nem szün­tették meg a kormány által felhal­mozott szénkészletek mozgatá­sát, szállítását. A szavakkal dekla­rált vagy csak szórványos akciók nem segíthették a bányászokat győzelemre. A Munkáspárt, amely a nyolcvanhármas előrehozott parlamenti választásokon ismét vereséget szenvedett, még mindig nem egységes. Szavakban támo­gatta ugyan a bányászokat, de előnyben részesítette a politikai megfontolásokat. Hírmagyarázók véleménye szerint ahhoz, hogy a jövőben vissza tudja szerezni az 1979-ben elvesztett hatalmat, már nem lesz elég csak a munkások bizalmát visszaszereznie, hanem a középrétegeket is meg kell nyer­nie. Ezek többsége pedig nem szimpatizált a sztrájkoló bányá­szokkal - nem utolsósorban a kor­mány hatalmas propaganda- kampányának eredményeként. A munkáspárti vezetés tehát nem akarta egyértelműen elkötelezni magát a bányászok egyes „szél­sőséges követelései“ mellett. Scargillnak, a bányászszakszer­vezet vezetőjének értésére is adta, hogy nem támogatja az általános sztrájk gondolatát. Kinnock mun­káspárti vezér szerint ugyanis a Munkáspárt „nem társulhat a jogrend semmibevételéhez“. Ez a kettősség jellemző a jelen­legi munkáspárti politikára. Á par­lamentben élesen bírálják a tory- kormányt, pár hete bizalmatlansá­gi indítványt is felvetettek. A párt programja síkraszáll az enyhülés­politika és a leszerelés mellett. Több alkalommal Thatcher sze­mére vetették a bányászokkal szembeni eljárást is. De: minden­áron a maguk oldalára akarják állítani azokat, akik kiábrándultak a konzervatív kormány politiká­jából. A széncsatát a kormány meg­nyerte. Mégsem nevezhető egyér­telműen győztesnek - magas árat fizetett. Egyes adatok szerint 2,5 milliárd, mások szerint 3 milliárd font sterlingbe került a bányászok sztrájkja. A munkanélküliek száma meghaladja a 3 milliót, s a jelek szerint ez a szám tovább fog emelkedni. A font értéke a dollár­ral szemben még sosem zuhant akkorát, mint az utóbbi hetekben. Február 11-én volt tíz éve annak, hogy Thatchert megválasztották a Konzervatív Párt vezetőjének. Ebből az alkalomból a The Sun­day Times közvéleménykutatást rendezett. Ennek adatai szerint a párt a választók 37 százaléká­nak a bizalmát élvezi, s ez pont annyi, amennyit az ellenzéki Mun­káspárt is fel tud mutatni. Nyolc­vanhármas választások óta tehát Margaret Thatcher pártja 8 száza­lékkal esett vissza. A létbizonytalanság kergette a bányászokat az egy évig tartó sztrájkba. A bányászok gondjainak megoldása helyett a kormány presztízskérdést csi­nált az ügyből, mindenáron a „megleckéztetésre“ törekedett. Éppen ezzel ejtett sebeket a saját tekintélyén is. A munkanélküliség réme továbbra is ott függ Damok­lész kardjaként a brit dolgozók feje felett... MALINÁK ISTVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents