Új Szó, 1985. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-21 / 17. szám, hétfő

A Grimm nevet a világ népei­nek közkincsévé vált me­segyűjtemény őrizte meg eleve­nen a köztudatban immár csak­nem két évszázadon át. A hetven reit, rögzítse a német nyelv szám­ba nem vett kincseit. Míg a romantikus írók vonzódá­sa a középkorhoz többnyire a mű­vészi-költői rokonszenven alapult, és eredménye a múlt poétikus- hangulatos felidézése volt, addig Jákob Grimm - öccse segítségé­vel - a tényeket kutatta fel filológi­ai pontossággal és lelkiismere­tességgel: nyelvemlékeket, okle­veleket dokumentumokat, a nép- költészet szájról szájra hagyomá­nyozott termékeit, hogy belőlük re­konstruálhassa a német kultúra kezdeteit és fejlődéstörténetét. Ennek a törekvésnek köszönhetik létüket a már említett „Grimm- mesék", amelyek nagy része a testvérpár lejegyzésében kapott Nemcsak a mesék... Jákob Grimm születésének kétszázadik évfordulója nyelven olvasható Gyermek- és házimesék gyereknemzedékek egész sorának adtak érzelemgaz­dagító, képzeletformáló és öröm­szerző élményt. Jogos büszke­séggel írhatta hát Wilhelm, a fiata­labb Grimm fivér bátyjának, Já­kobnak már 1815-ben, a mesék második kötetének megjelenése után: „A mesék az egész világ előtt ismertté tettek bennünket.“ Pedig a mesegyűjtemény csak a bevezetést jelentette ahhoz á nagyszabású és következetes elképzelésen épülő életműhöz, amelynek kidolgozását a jogász­ból lett filológus Jákob Grimm élet­célul tűzte maga elé. A koncepció magvát a romantika adta: a rajon­gó érdeklődés a feltáratlan nem­zeti múlt, az elfeledett régi hazai középkori kultúrkincs, a minden alkotóerő ősi forrásaként érzékelt népköltészet iránt. Ez a romanti­kus elképzelés azonban Jákob Grimmnél azzal a törekvéssel pá­rosult, hogy tudományos alapokon, kutassa fel a német kultúra gyöke­először maradandó formát. Jákob Grimm a népmesében látta meg azt a kulcsot, amely lehetővé teszi a kutató számára egy addig csak ötletszerűen megközelített hatal­mas kultúrterület: az ősi népi mon­dák és mítoszok világának mód­szeres és rendszeres feltárását. Ennek a munkának egyik első eredménye a Német mondák című kiadvány, a „mesék“ ellenpárja, és ezt koronázza meg a monográ- fikus összefoglalás, a Német mito­lógia. Ugyancsak jellegzetesen ro­mantikus Jákob Grimmnek az a korábbi elemekből továbbfej­lesztett koncepciója, amely között mitológiai alapból eredezteti kü­lönböző konvenciórendszereket és formákat, mint a nyelv, a nép­dal, az eposz, a népszokások és a jog, melyek fejlődésükben és kiteljesedésükben egyetlen ősi mi­tikus elv: a néplélek kifejezését valósítják meg. Ez az elképzelés vezeti el a nyelv beható tanulmá­nyozásához, ahhoz a tárgyhoz, amely azután legnagyobb jelentő­ségű és az utókor számára leg­gyümölcsözőbb tudományos vál­lalkozásaira indítja. Egyik ilyen müve a terület feltárása szem­pontjából alapvető jelentőségű. A német nyelv története, de ugyancsak iránymutató a hatal­mas anyagot felölelő négykötetes Német nyelvtana, mely a nyelvek történeti-összehasonlító vizsgála­tának új módszerére épült, és szi­lárd megalapozást adott a szár­nyait bontogató német filológia számára. Ha kissé leegyszerűsítő is az a tétel, amely szerint ennek a nyelvtannak az elkészülte a né­met nyelvről és irodalomról szóló tudomány, a germanisztika meg­születését jelenti, bizonyos, hogy szerzőjét kitünte­tett hely illeti meg e viszonylag mo­dern tudomány­ág megteremtői között. Nagy egynyelvű német szótárakat is írtak már Grimmék előtt - és utánuk is -, a két fivér 1852-ben elindult, évszázados munkálattá terebélyesedett kez­deményezése azonban, a Német szótár, amelyet német nyelvterü­leten röviden ,,Grimm“-ként tarta­nak számon, mindmáig egyedülál­ló, utánozhatatlan és megismétel­hetetlen: a német nyelv szókincsét a kezdetektől Goethe haláláig ve­szi számba és dokumentálja, ér­telmezi és eredezteti. Jákob és Wilhelm Grimm csak az első négy kötetet tudta gondozni, de utánuk filológusok nemzedékei dolgoztak a hatalmas munkán, amelyet 1961 -ben a 32. kötet kibocsátásá­val az NDK Tudományos Akadé­miája juttatott el a befejezéshez. Ha a mesék az egész világot emlékeztetik megörökítójük jubile­umára, ez a roppant, posztumusz alkotás a német nyelv minden be­szélőjének, írójának és kutatójá­nak eszébe juttatja tervezőjét és első munkását. HALÁSZ ELŐD A gyermeki fantázia gyümölcsei Egy bolgár gyermek-pantomimegyiittes Több mint egy évtizede él Bul­gáriában Lili Kardics perui szár­mazású rendező. Annak idején hazájában pedagógiai főiskolát végzett, majd a szófiai Chriszto Szarafov színművészeti főiskolán színházi rendezést tanult. Már ta­nulmányai ideje alatt is fokozott érdeklődéssel fordult a gyermek­színjátszás,. a gyermekszínház felé. Első ilyen jellegű próbálkozá­sát a Liliana Dimitrova Ifjúsági Ház pantomim stúdiójában láthatta a szakma és az érdeklődő közön­ség. Az ott bemutatott mesejáték a nyuszi elveszett farkáról szólt, s a limai San Marcos Egyetem XII. színházi fesztiválján első díjat nyert. Közismert tény, hogy a gyerme­kek dramatikus játékai, legyenek azok akárcsak az előbbi példában említett pantomimes játékok, első­sorban nevelési célzatúak, s csak a kreatív játék végső stádiumában kerülnek közönség elé, mint mű­vészi értéket is képviselő alko­tások. Lili Kardics szerint a szófiai pantomimstúdióban ezt követke­zetesen meghatározónak tartják. Nem véletlen, hogy a kiválasztott történetek, mesék, dramatikus szövegek is ezt a célt szolgálják.- Néhány hónappal ezelőtt kezdtünk el foglalkozni egy perui darabbal - informál a rendezőnő, egyik írásában, amely a gyerme­kek dramatikus játékai vezetésé­nek tapasztalatait adja közre a Bulgárija című lap egyik tavalyi számában. Indítékaink között leg­inkább a gyerekek kíváncsisága, az amerikai indiánok világa iránti rajongásuk volt a legfontosabb, így közelebbről, talán mélyebben, a táncok, a zene segítségével lé­lekben is megismerhetik az indiá­nokat. A foglalkozások mindig be­szélgetéssel kezdődnek. A gyere­kek egyik alkalommal a perui tán­cokról, máskor a ruházatról kér­deznek. Természetes igényük, hogy a hallottakat maguk is kipró­bálják. így jutottunk el odáig, hogy már a pantomimes játékunkhoz szükséges jelmezeket készítjük. Más esetben is, de ebben a játék­ban különösen fontos a ritmus. A dob, amellyel a mozgást, a tán­cot, a kifejező mozdulatokat kísé­rik szinte már alapeszközévé vált a munkánknak. Természetesen tanácsaival ő is segít a pedagógus-művész kollé­gáiknak. írásában őket is megszó­laltatja. Zsanan Kaba, az együttes rendezője mondta:- A tárgyakat, a növényeket, a tájat is mozgással jelenítjük meg. Ez segíti elő, hogy a gyere­kek érzelmileg azonosulni tudja­nak szerepükkel, amely végül is mindig kollektív szerep, éppen ezért közösségi élményt nyújt mindenkinek. Ezért sincsenek ki­mondottan főszerepek, ezért ját­szik mindenki ugyanolyan örömmel. Milcso Milcsev, a pantomimstú­dió vezetője az ott végzett munka alapmotívumairól beszélt:- Pantomimstúdiónk tevékeny­ségének alapját a folklór adja. Sokszor az egyes témákat, etűdö­ket is erre építjük fel.'A bolgár és más népek folklórja számos olyan dramatikus, mimetikus játékele­meket tartalmaz, amelyet aztán beépíthetünk az egyes játékokba. Az idézett írás részletei vázlatát adják annak, ami ebben a bolgár gyermekegyüttesben hétről-hétre történik. Igazolását véljük felfe­dezni mindannak, amit a gyermek- színjátszók legtudatosabban irá­nyított együttesei a tájainkon is követnek. (d-n) Ki a legolvasottabb? Napjainkban világszerte 47 nyelven olvashatnak a könyvek barátai modern szovjet szépiro­dalmi műveket. A legolvasottabb szovjet író a belorusz Vaszilij Bikov. Európában a mai szovjet írók közül Vaszilij Suksin, Viktor Asz- tafjev, Vaszilij Belov, Fazil Iszkan- der és Georgij Markov vezetik a népszerűségi listát. Továbbra is nagy az érdeklődés Gavriil Troje- polszkij világhírű regénye, a Feke­te fülű fehér Bim iránt. Gerhard Haase nyugatnémet színész Jev­tusenko Mama és a neutronbom­ba című poémájával járja az NSZK városait. t A modern szovjet próza és köl­tészet alkotásai egyre nagyobb számban kerülnek az olvasók ke­zébe az arab országokban, Latin- Amerikában, az afrikai államokban és Indiában. Más a helyzet az Egyesült Államokban, ahol még ma is igen kevés szovjet szerző művét adják ki. Az elmúlt hatvan év alatt itt alig néhány száz orosz klasszikus és szovjet alkotás látott napvilágot, míg a Szovjetunióban ugyanezen idő alatt több mint hat­ezer amerikai szépirodalmi mű gazdagította a könyvek választé­kát. Legutóbb az Egyesült Álla­mokban Jurij Trifonov elbeszélé­seit fordították angolra. A kötethez John Updike írt előszót. A szovjet klasszikusok iránt vi­lágszerte változatlan az érdeklő­dés. Az utóbbi négy évben Gorkij, Majakovszkij és Solohov több mü­ve jelent meg különböző nyelve­ken. Újabban keresik Ajtmatov, Voznyeszenszkij, Ribakov és Gre­kova köteteit is. * Egyre népszerűbb- külföldön a szovjet fantasztikus irodalom is. Az olvasottsági listát a Sztrugackij fivérek vezetik. Könyveik a szocia­lista országokon kívül Franciaor­szágban, Angliában, az Egyesült Államokban és Hollandiában je­lennek meg nagyobb példány­számban. A külföldi kiadók felfedezték a Szovjetunió különböző népeinek irodalmát is. A fordítók különös­képpen az észt Jaan Kross, a lit­ván Eduardas Mezialaitis, az avar Raszul Gamzatov, az örmény Hrant Matevoszjan kötetei iránt ér­deklődnek. A felsorolt írókon kívül az idén Norvégiában Jurij Nagibin, Fran­ciaországban Mihail Bulgakov, az NSZK-ban Konsztantyin Pausz- tovszkij és Andrej Belij műveit ad­ták ki. (B) ,,Az önök Gyermekművészeti Múzeuma egyedülálló a világon! E boldog életkorban levő nagy művészeknek forró üdvözletét kül­di egy öreg mű értő!“ Renato Guttuso, Olaszország (Bejegyzés az örményországi Gyermekmüvészeti Múzeum vendégkönyvében) A gyerekek mindig, minden kor­ban szerettek rajzolni: festékkel, krétával, szénnel vagy éppen egy vesszővel a homokban. Az elmúlt századok azonban nem őrizték meg a gyermekművészet alkotá­sait. A mai gyerekeknek szeren­cséjük van. Képzőművészeti alko­tásaikat összegyűjtik, tanulmá­nyozzák, kiállítják. De még a legszebb rajz sorsa is a tiszavirág életére emlékeztette Zsanna Agamirjan jereváni rajzta­nárt. A gyermeki fantázia csodála­tos szüleményei a kiállítás után dossziékba kerültek, gyakran el is feledkeztek róluk. Zsanna Agamir­jan viszont szerette volna sokáig megőrizni e szépséges alkotáso­kat. És ami még fontosabb: má­sokban, a többi kisfiúban és kis­lányban is felkelteni a vágyat, hogy rajzban fejezzék ki önma­gukat. És 1970 márciusában Jereván szívében, az egyik épület homlok­zatán megjelent a felirat: ,,Gyer­mekképtár“. Bent a tárlókban pe­dig felhívások: ,, Mindenkinek! Minden jereváni gyereknek! Hoz­zátok el munkáitokat!“ És mintha csak erre a hívásra vártak volna. Rajzokat, rátétes té­rítőkét, hímzéseket, gyurmafigurá­kat hoztak a gyerekek és szüleik. A rajz, amelyről a gyengébb osztályzat korábban alig érdekelte a szülőket, ez az úgynevezett ,,melléktantárgy“ egyszerre csa­ládi viták témája lett. A felnőttek titkon arról álmodoztak, hogy gyermekük munkáját a képtárban láthatják viszont. A gyerekek pe­dig - mit sem tudva szüleik becs­vágyáról - formáztak, rajzoltak. Szigorú zsűrizés után a képtár termeiben megjelentek a kedvenc könyvek hősei, királyok, középkori kastélyok lovagjai, narancsszínű oroszlánok, piros-fekete pettyes tigrisek, virágzó tisztásokon sétáló cirmosok, csodálatos madarak, színes felhők. Az első kiállítás 1970. március 13-án nyílt meg. A sajtó, a rádió, a televízió szétröpítette a kis kép­tár hírét, címét sokan megtudták. 1975-re a képtár gyűjteménye már százezer kiállítási tárgyból állt, szovjet, angol, francia, olasz, finn, latin-amerikai városok gyerekei­nek rajzaiból. Elhatározták, hogy állandó kiállítást hoznak létre. Ala­posan átböngészték a kiállításra beküldött műveket, hiszen mint minden múzeumnál, itt is az anyag minőségétől függött a képtár te­kintélye. Népszerűsége már akko­ra volt, hogy a felhíváson és a tár­lókban kiállított néhány munkán kívül semmilyen hírverésre nem volt szükség. Zsanna Agamirjant most már más nyugtalanította. Megnőnek a gyerekek, maguk mögött hagyják a szárnyaló fantázia korszakát, és sokan abbahagyják a rajzolást. Ez leggyakrabban 12-13 éves kor­ban következik be. Még a tehetsé­ges gyerekekből sem mindig lesz zseniális művész. Mit lehetne ten­ni, hogy a bontakozó tehetség ne menjen veszendőbe? A tehetsé­get a mesterségbeli tudással kel­lene ötvözni, a gyermekekben ki­fejleszteni valamilyen szakmai jár­tasságot, gyakorlati érzéket. „Ha megérem az öregkort“ - mondo­gatta a rajzolás szerelmese, s arra célzott, hogy a múzeum mellett képzőművészeti stúdiót kellene nyitni, amelynek szőnyegszövő-, kerámia-, fafaragó-, ipari forma- tervező műhelyei volnának. S arról ábrándozott, hogy a gyerekek mű­vei majd óvodákat, iskolákat díszí­tenek. Sok mindenről álmodozott férjével. Henrich Igitjannal, aki lel­kes támogatója volt valamennyi kezdeményezésnek. Zsanna Agamirjan azonban nem érte meg az öregkort. Repü­lőszerencsétlenség áldozata lett 1975-ben. De Jerevánban a mai napig emlékeznek rá, a gyermek­múzeum első igazgatójára. Álmai megvalósulnak. 1978-ban Örményország Kom­munista Pártjának Központi Bi­zottsága és Minisztertanácsa ha­tározatot hozott egy köztársasági Gyermek- és Ifjúsági Esztétikai Nevelési Központ létrehozásáról. A központ magja a gyermekképtár lett, amely már tehetséges peda­gógusok tucatjait gyűjtötte maga köré. Hat éve vezeti Henrih Igitjan, Örményország Érdemes Művésze az Esztétikai Központot. Képzett­sége szerint pedagógus és művé­szettörténész. Elhivatott gazdája e gyermekbirodalomnak, álmodo­zó és nagyszerű szervező egy­szerre. Elsősorban az ő érdeme, hogy a központban fiatal, tehetsé­ges, képzett pedagógusok dolgoz­nak. Mivel nyeri meg a rendező­ket, képzőművészeket, muzsiku­sokat? Azzal, hogy az alkotó em­ber számára itt nincs lehetetlen. Jó ötlet? Bizonyítsd be - hozz létre színházat, stúdiót, műhelyt! És alkoss - együtt a gyerekekkel! Jurij Kosztanjan képzettsége sze­rint kibernetikus az egyik iskolá­ban mozgásművészeti szakkört vezetett puszta kedvtelésből. Igit­jan látta egyszer a gyerekek mű­sorát, és tűzbe jött: gyerünk, csi­náljunk mozgásművészeti szín­házat! Élt Jerevánban egy ötvösmű­vész, Navaszárt Petroszjan. Aranykezű, nagyszerű ízlésű. Az emberek évekig vártak sorukra, hogy megrendelésük - egy nyak­lánc vagy fülbevaló - elkészüljön. Egyszer meglátogatta Henrich Igitjan, és megkérte, szervezzen náluk egy műhelyt. És nemsokára megnyílt a kisfiúk és kislányok munkáiból az ékszerkiállítás. Va­lódi látványosság volt: a hagyo­mányos örmény iparosruhába öl­tözött gyerekek a gázégők fölé hajolva Bach és Chopin zenéjének hangjaira, a nézők szeme láttára alkották meg a csodálatos virágo­kat, a bonyolult népművészeti dí­szítményeket... Napjainkban tucatnyi színházi stúdió működik a központban: drá­mai, musical, árnyjáték, egysze­mélyes színház. Zenei és tánc- együttesek lépnek fel, festőstúdiót szerveztek. Premierre készül a bábszínház. A gyerekek maguk találták ki a történetet, maguk raj­zolták a díszleteket. A képtárnak, amelyből tulajdon­képpen az egész központ meg­született, ma egymilliónál több ki­állítási tárgya van, a világ hatvan országából érkezett gyermekraj­zok: gyermeki remények, álmok, örömök, fájdalmak, elképzelések a jelenről és a jövőről. Az elmúlt években a múzeum munkatársai húsz nemzetközi kiállítást rendez­tek. Ismert művészek - Sicquei- ros, Guttuso, Refragier és mások, akik a múzeumban jártak, lelkes hangú bejegyzéseket hagytak a vendégkönyvben. Az örmény gyerekek alkotásait kiállították már az USA-ban, Kanadában, Norvé­giában, Bulgáriában.- Központunk nem csodagye­rekek inkubátora - mondja Henrih Igitjan - a gyerekek mind tehetsé­gesek. És nem az a fontos, hogy növendékeinkből színész, képző­művész, újságíró legyen, hanem, hogy emberré fejlődjenek. Ebben pedig óriási szerepe van a művé­szetnek. Az az ember, aki szereti Mozartot, nem lehet sem aljas, sem gonosz, csakis tiszta, nemes lélek. (A Szemja i Skola című lap nyomán) ÚJ SZÚ 4 1985. I. 21.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents