Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-27 / 30. szám
*» <* * Megjelenésében, viselkedésében nincs semmi feltűnő, ilyen szempontból teljesen elvegyült a kazincbarcikai amatőr színjátszó fesztivál forgatagában. De mindenki felfigyelt rá, amikor beszélni, értékelni kezdett. Ilyen szeretettel, egyszerűen és mégis nagy hozzáértéssel, s ugyanakkor őszintén, a hibákat nem elhallgatva, kevés színházi szakembert hallottam beszélni. így hát nemcsak a színjátszásban betöltött tisztsége, hanem megnyerő egyénisége késztetett arra, hogy beszélgetésre kérjem meg ót. 0 Véleménye szerint milyen ma a jó színház?- Nem vagyok híve az izmusok, különböző iskolák kiemelésének. Számomra az a jó színház, ahol az előadás alatt megfeledke- zek mindenről, a körülöttem ülőkről, gondjaimról, minden másról, s teljesen átadom magam annak, amit látok, amit hallok, s érzem, mindez magával ragad, átjárja egész lényemet. A rossz színházban kínos lassúsággal telik az idő, s azon veszem észre magam, hogy minduntalan fészkelődöm, s azon gondolkodom, én mit hogyan csinálnék, mert amit látok az nem jó, nem igaz. • Amióta színház létezik, válságról is be-, szélnek, önnek mi erről a véleménye?- A színház szüntelenül fejlődik, mindig ugyanaz és mindig más. Megtorpanhat, de válságban sosem volt és nem is lesz. A színjátszás az egyetlen kommunikatív művészet, így hát még a legfantasztikusabb technikai csodák világában is fontos lesz az ember számára, hogy alkotó közösségben gondolkodjék el az élet értelméről, a boldogságról, s megannyi más sorskérdésröl. Ha öt, tíz vagy húsz ember közösséget alkotva beszélni, vallani kezd az életről, az mindig izgalmas lesz sokak számára. • Több ország amatőr színjátszó mozgalmában különböző műfaji kategóriákba sorolják a résztvevők. A szlovákiai magyar amatőr mozgalmunkban is jelenleg vita folyik arról, hogy legyenek-e műfaji kategóriák, s ha igen, milyenek. Kíváncsi vagyok az ön álláspontjára.- Természetesen itt is az adott helyzetből kell kiindulni, a sajátosságokról sem megfeledkezve. Nekem az a véleményem, hogy csak egy színjátszás létezik, amelynek sokEGY SZERELMEM VAN Beszélgetés Georg Malvius rendezővel, az Amatőr Színjátszók Nemzetközi Szövetsége alelnökével • Névjegykártyáján ez áll: Georg Malvius, az örebrói színház igazgatója, művészeti vezetője, az AITA, az Amatőr Színjátszók Nemzetközi Szövetségének alelnöke. Hogy fér össze ez a két tisztség?- A teljesség kedvéért mondom, ez még nem minden. A helsinki Színművészeti Főiskola tanára és a svéd televízió rendezője is vagyok. Nincs gondom a tisztségek egyeztetésével, mert egy szerelmem van: a színház. Minden lépésemet, cselekedetemet ez a tény határozza meg. Szeretném, ha minél több ember részesülne abban a varázslatban, amit színháznak neveznek. Ezért dolgozom rendezőként, igazgatóként, tisztségviselőként egyaránt. Magam is mind gyakrabban szeretnék ebben a csodában gyönyörködni. Ezért utazom a nagyvilágban, s nézek meg nagyon sok színházi előadást. • ön páratlan nyelvismerete miatt is legendás.- Ez azért egy kis túlzás. Tizenkét nyelven beszélek majdnem tökéletesen, néhány további nyelvet értek, s úgy-ahogy megértetem magam. A világnyelveken kívül jól beszélek magyarul is, hála édesanyámnak, aki magyar lévén külföldön is megtanított anyanyelvemre. Az utóbbi években sokat járok Magyarországra, azóta árnyaltabban tudom magam kifejezni ezen a gyönyörű de nehéz nyelven. Egyébként nyelvismeretem is színházi indíttatású. Jó, ha az ember érti is, amiről a színészek beszélnek, ezért tanultam, tanulok nyelveket. • Kérem, mutassa be röviden olvasóinknak az Amatőr Színjátszók Nemzetközi Szövetségét.-Az AITA több mint harminc éve, 1953- ban alakult. Csehszlovákia is az alapító tagok között volt, s azóta is aktív szerepet tölt be ebben a szövetségben. A szövetség célja valamiképpen összefogni a világ amatőr színjátszó mozgalmát, közvetíteni az információkat, szervezni színészek, rendezők képzését, sajátos eszközeinkkel hozzájárulni egymás kultúrájának megismeréséhez,' a népek, nemzetek közötti barátság, testvériség elmélyítéséhez. Szövetségünknek jelenleg harminckilenc ország a tagja, s rövidesen több új tagországunk is lesz, s ez is igazolja munkánk, fáradozásaink értelmét. • Lehet-e valamiképpen jellemezni a világ amatőr színjátszó mozgalmát?- Nyilvánvaló, hogy a kép rendkívül sokszínű, változatos. De alapjában véve minden ország amatőr és profi színjátszói tradicionálisak és kísérletezők. Hagyományosak olyan értelemben, hogy saját nemzeti kultúrájukból merítenek, de mindig többet, mást akarnak, ezért a kísérletezés. 0 Mi lehet vajon az értelmes kísérletezés mércéje?- Hát ez bonyolult kérdés, általánosságban nehéz is rá válaszolni. Annyi tény, hogy a közönség visszajelzése szükségeltetik. Nem hiszek az olyan színházi rendezőnek, aki azt mondja, fantasztikus dolgot csináltam, csak a közönség nem érti. Üres széksoroknak, nyilvánvalóan nem érdemes játszani. A legfantasztikusabb rendezés sem ér egy fabatkát sem, ha nincs közönsége, mert így halott az előadás. Molnár László felvétele féle arculata, eszköze van, de mindez mindig - színjátszás. Nem az eszközök a lényegesek, hanem az, hogy azok, akik a színpadon vannak, mit tudnak fontosat, érdekeset mondani nekem, s elhitetik-e velem azt, hogy életbevágóan fontos és igaz, amit közölnek velem. • Szeretném, ha valamit önmagáról is mondana olvasóinknak.-Amit idáig rendeztem, azok már kész dolgok, én már nem tudok változtatni rajtuk, ezért inkább terveimről beszélek, most azok izgatnak. Ósszel örebróban rendezem meg Händel Július Cézár című operáját és Bernstein Candide-ját, a svéd televízióban a III. Richárdot mutatjuk be. Detroitban amatőr színészstúdiót vezetek, s megkezdjük a monacói világfesztivál előkészítését, ahova szeretnénk meghívni a prágai Stúdió A együttest. Nagyon megkapott az ő előadásuk. A szövetségben rendező-tanfolyamot készítünk elő, törjük a fejünket a tananyagon. Az a gondunk, hogy egységes színház- történetet tanítsunk, vagy jórészt gyakorlati foglalkozásokat tartsunk-e, ahol egy-egy szerző, színmű elemzése kapcsán gazdagíthatjuk a résztvevők esztétikai, pedagógiai és lélektani ismereteit. Nagy dilemma ez. 0 Végezetül arról szeretnék érdeklődni, járt-e már hazánkban, s ismeri-e a csehszlovákiai színjátszást?- Többször jártam Kaplicéban, ahol megcsodáltam gyermekszínjátszó csoportjaikat, voltam Hronovban, ott is több kitűnő előadást láttam. Több csehszlovákiai barátom van, tőlük tudom, hogy önöknél bőkezűen támogatják az amatőr mozgalmat, s ez nagy szó, főleg nekünk, nyugatiaknak. Szlovákiában még nem jártam, de remélem ott lehetek majd a martini színházi szemlén, és szeretnék eljutni Jókai szülővárosába is, megtekinteni a Jókai-napokat, amelyről idáig csak hallottam. Én mindennél többre becsülöm a személyes jelenlétet, az emberi kapcsolatokat. Ezért bízom abban, hogy egyszer részt vehetek a Jókai-napokon is. • Köszönöm a beszélgetést. SZILVÁSSY JÓZSEF Az egy hónapja befejeződött 1983/84- es színházi évadban nem panaszkodhattunk az eseménytelenségre. A Magyar Területi Színház idei bemutatóit felidézve tudatosíthatjuk leginkább, hogy színházunk egyetlen évadban hány féle drámafelfogás szerint íródott drámát, dramati- kus szöveget játszott. Ennek oka mindenekelőtt az az évek óta érvényesülő szemlélet, mely szerint a színházunknak „szolgálnia kell“ a nézők (persze csak feltételezett) igényeit, amelyeket végül is minden esetben aszerint „feltételeznek“ mit sikerült a színházban létrehozni. Az ilyenfajta önigazolás elvezethet odáig, hogy kívülállókat megtévesztő hivatkozási alapot teremtenek, amelyről aztán az egyre erőteljesebb szakmai és nézői elutasítást kiváltó produkciók esetében is külső okokra, kívülálló tényezőkre hárítják a felelősséget. Másik tévedés, de az előbbihez szervesen kapcsolódó jelenség, hogy még mindig hajlamosak vagyunk úgy beszélni a színházunkról mint valami egyedi jelenségről, amelynek a csehszlovákiai magyar nemzetiség szocialista kultúrájában (küldetésbeli) kiváltságai vannak. Holott a MATESZ művészi munkájának megítélésekor sem találhatunk ki más eszmei és esztétikai kritériumokat, mint amit a cseh és szlovák színházkritika a párt kulturális politikájának megfelelően minden színházművészeti alkotás megítélésekor alkalmaz. Erről egyre gyakrabban meggyőződhetünk, hiszen az utóbbi időben a szlovák sajtó megkülönböztetett figyelemmel kíséri a két társulat munkáját... Az elmúlt évad dramaturgiai képletét, koncepcióját keresve tanácstalanul állunk meg a listát látva. Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiak című klasszikusnak számító dráma Konrád József-ren- dezte változata végeredményben adósunk maradt azzal, amit a színháztól korunkban elvárunk. A színház ebben az esetben sem állt a dráma és a közönség közé a maga véleményével, gondolatával. A bemutató minden formai ötlet (a török kém és a keretjáték) ellenére sem közvetített mást felénk, mint Vörösmarty veretes szövegét, gondolatait. Mindenképpen megfontolandó lenne, hogy a magyar nemzeti drámairodalom klasz- szikusainak műveiből válogatva a jövőben olyan drámákat játszanak, amelyek a színház egységesebb művészi arculata megteremtésének, a színészek egyénisége fejlesztésének az elősegítői lehetnek. Ehhez persze kevés csak a jó darab. Hiszen a jó színházhoz ma már nemcsak jó dráma és jó színészek kellenek, hanem jó rendező, jó jelmez- és díszlettervező is. Ezek a tényezők együtt, fontossági sorrend nélkül, kell, hogy jó előadásokat teremtsenek. Teremtésről beszélünk, hiszen a drámai szöveget a színpad forma- és gondolati rendszerében kell újraalkotni. Ezek nélkül még Bertolt Brecht híres Koldusoperája is csak a zenés játék szintjén szólhatott a komáromi társulat közönségéhez. Miro Procházka fiatal rendező első bemutatkozása volt ez a produkció. Bizonytalan rendezői ötletek, az olykor mindent elborító erotika és a brechti songok operettessé silányítása mellett, kétségtelen eredménye ennek a produkciónak hogy a színészeket összetettebb, többsíkú kifejezőeszközök használatára kényszerítette. Ez az egyik igazolása annak, hogy milyen darabok segíthetik a társulat gazdagodását. Különösen, ha mindezzel a jövőben a dramaturgiai célzatosság és az egyértelműen tisztázott rendezői gondolat is párosul. Ezt látszott igazolni ugyanennek a rendezőnek a rendezésében Ivan Bukovőan Mielőtt a kakas megszólal című drámája. A Szlovák Nemzeti Felkelés idején játszódó darab sok vonatkozásban kínálja az aktualizálást, bár az írói megformálás maga is a konkrét történelmi eseményt szinte csak „ürügyként“ használta fel a minden kiélezett helyzetben nélkülözhetetlen éthosz keresésére. Az a fajta publicisztikus aktualizálás, amely ezt az előadást jellemzi, jól felismerhető szándékból ered, de nem éri el Bukovőan drámájának gondolati mélységeit. A színészek számára e darab minden szerepe egy-egy jó alakítás lehetősége, s éppen az ilyen darabok (a Koldusopera is) kiválasztása jellemezhetné a színház dramaturgiájának törekvését a fiatal színészek nevelésében is. Aligha fogható rá ez a törekvés a komáromi (Komárno) társulat utolsó bemutatójára, amelynek próbasorozatát Konrád József rendező betegség miatt nem tudta a bemutatóig folytatni. Az így közönség elé került A legyező című Goldo- ni-komédia nemcsak a befejezetlensé- get, de a rendezői gondolat egysíkúságát is tükrözte: az egymással ellentétes színészi játékstílusok, az elsekélyesített jellemkomikum és az itt ismét jelentkező, immár lassan a „komáromi“ jelzőt is kiérdemlő öncélú, néha malackodásba fulladó erotika. Bár az idén a kassai (Kosice) Thália Színpad rendezői gárdája is állandósulni látszott, a bemutatókon ez mégsem volt érezheztő. Daniela Kapitánová Braginsz- kij-Rjazanov A bagoly című vígjátékát, majd Páskándi Géza Egy ember, aki megunta a bőrét című groteszk játékát rendezte. Míg az előbbi mindenképpen a szórakoztatást követő rendezői gondolat jegyében született, addig a Páskándi- darab az erőteljes írói gondolat kényszerítő erejével és a rendező értelmezésével nőtt túl ezen a szinten. A Thália Színpad együttesében uralkodó bizonytalan alkotói légkör elsősorban a színészeket sújtja. Az egyre inkább tudatos társulatépítő munkát kívánó helyzet még akkor is megoldás után kiált, ha vannak olyan nézetek, melyek szerint a komáromtól két- háromszáz kilométerre alkotó együttes létezése nem eléggé indokolt. Pedig a MATESZ tájolásainak gyakorlatát figyelve, megállapíthatjuk, hogy gazdasági, szervezési okokból - a művelődéspolitikai elvekről nem is szólva - sem lenne célravezető ezt a társulatot visszafejleszteni. A prágai színházművészeti akadémián (DAMU) tanuló Horváth Lajos az idén is nagymértékben hozzájárult a Thália Színpad művészi útkereséséhez. A jobbra törekvő szándékot azonban nem minden esetben párosította invenciózus munkával. Ráadásul arra is rákényszerült, hogy az idén ő rendezze a színház helyenként erőszakoltan is felvállalt „drámaíró-nevelésének“ eredményeként legutóbb íródott csehszlovákiai magyar dramatikus szöveget. Mészáros László Egy tanú idézése című színpadi játékának értékét csupán a vállalkozás célja - Fábry Zoltán emberi és írói példájának színpadi eszközök segítségével való bemutatása - adja. A dokumentum, az éthosz, a történelem akkor válhat katarzist kiváltó drámai eszközzé, ha a dramaturgia törvényeit, a színház több síkú művészi kifejező eszközeit figyelembe veszi. Ennek tudatában Horváth Lajos mindent elkövetett azért, hogy a fenti törvényszerűségeket figyelembe nem vevő dramatikus szövegből kicsikarjon valamilyen drámai konfliktust. Az eredmény végül egy helyenként rendezői műhibákkal terhelt, Fábry Zoltán életét csak felmondó előadás lett. Jan Jílek A csodatevő Borbála-ág című mesejátéka volt az évad utolsó bemutatója. Horváth Lajos ezúttal rendezői határozottsággal, mégis elsősorban a folklór esztétikumát rosszul értelmező nézőpontból közelített a szöveghez. Ennek szerves része volt számtalan olyan népzenei és népköltészeti eiem, amely a drámai szöveg folklór-ihletettségéhez kötődött. Ezért olyan jellemzően cseh ennek a mesejátéknak a világa, s ezért lehetetlen ehhez magyar néptáncelemeket, népszokásokat és népdalokat kapcsolni. Aligha akad olvasónk, akinek ne tűnne szemébe a nagyobbrészt elmarasztaló ítéleteket felsoroló írásunk. Magunk immár negyedik évadát kísértük rendszeres figyelemmel a MATESZ művészi munkájának. Az idén vitathatatlanul érezhető útkeresés éppen a bevezetőnkben említettdramaturgiai koncepció kiérleletlensé- ge, a kiválasztott darabok többségének eltérő művészi értéke, a kassai Thália Színpad társulatának körülményei hatására lett ismét felemás. Az új színház épület - reméljük - már a közeljövőben elkészül, s ez kötelezi is atársulatot, hogy művészetével fölnőjjön a várhatóan gyökeresen megváltozó üzemeltetési körülményeihez. Feltétlenül meg kell alapozni azt a dramaturgiát, amely - a párt művelődési politikájának szellemében - a társulat fiatal színészeinek a jövő érdekében elengedhetetlenül fontos fejlődést is felkínálja. Az így kiválasztott darabok némelyikét esetenként az üzemeltetési feltételek közepette, akár egy majdan létesítendő stúdióban is betanulhatnák. Ennek azonban feltétele a fiatal színészek hiányának egyre sürgetőbb megszüntetése. Ezért sem indokolt, hogy előzetes tájékoztatás szerint a bratislavai Színművészeti Főiskola színész-tanszakán szeptembertől csupán egy, a rendezőin pedig senki sem tanul majd. Az átgondoltabb dramaturgiai munka egyben a rendezői kontinuitást is feltételezi, amiből később az oly sokat hiányolt sajátos stílus, művészi arculat is megteremtődhet. DUSZA ISTVÁN ÚJ SZÚ ' 14 1984. VII. 27. Mi van, s mi nincs?
