Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-27 / 30. szám
A demokratikus centralizmus, a kommunista pártok alapelve, szüntelen támadások középpontja: támadják a kommunizmus nyílt ellenségei, de kétségbe vonják a különféle- jobboldali vagy „baloldali“ beállítottságú csoportok is - amelyek egyes kommunista pártokon belül keletkeznek. Ha felfogjuk a kritika lényegét, könnyen megértjük a kommunista pártok szervezeti alapelve iránt megnyilvánuló rosszindulat, sőt gyűlölet „rejtélyét“. A probléma abban rejlik, hogy. a demokratikus centralizmus egyik feltétele a kommunista pártok harckészségének, forradalmi jellemvonásának. Akik egyébként hajlamosak minden rosz- szat a világon a kommunizmus bünéül felróni, még azok sem tagadják, hogy korunkban a kommunizmus a legszervezettebb erő, akár tömegpártról van szó, akár kis létszámúról. Mindig az összetartás és az akcióegység a jellemzője, hiszen a szervezettség, tudvalévőén megsokszorozza az erőt. A burzsoá sajtóban - az NSZK-ban, az USA-ban - sok gyalázkodó szó található a kommunistákról, mert kevesen vannak, nincs parlamenti képviseletük. Úgy tűnhet ezért, hogy mint politikai erő figyelmen kívül hagyható. Ellenben, ha például tömegmozgalmakról, főleg békemozgalmakról beszélnek, szinte minden sikert a kommunista pártok javára írnak. Szándékosan teszik ezt, a tapasztalatlanokat akarják megfélemlíteni: „várjatok csak, a kommunisták hatása alá kerültök“. De találkozunk kikényszeritett beismerésekkel is, mint például a Werkhunde című folyóiratban, (1983. 12. szám), amelyet az NSZK katona-politikai társasága ad ki. A folyóirat békemozgalmat jellemezve elismeri, hogy a kommunisták „kisebbséget alkotnak, de konkrét céljaik vannak, apparátusuk rugalmas és hatékony, a legerősebb, megbonthatatlan és aktív csoportot képezik.“ A szerző természetesen a burzsoá pártok kategóriáiban gondolkozik, ahol mindent fizetett apparátus végez. A kommunista pártok erejét „apparátussal“ magyarázni nem újkeletű, amit a kommunista pártok, - főként a franciaországi és olaszországi - nemegyszer megcáfoltak. A tények azt bizonyítják, hogy a kommunista pártoknak, más politikai szervezettel szemben, a legkisebb az apparátusuk. A kommunista párt ereje a tagok aktivitásában rejlik. Minden kommunista a munkahelye vagy lakhelye szerint szervezett. Az alapszervezeteket területi felosztás szerint alakult bizottságok irányítják, melyek egy felsőbb bizottság alá tartoznak, s áz egész pártot a központi bizottság irányítja, melynek határozatai valamennyi szervezetre kötelezőek. így jön létre az egységes struktúra, s a vele kapcsolatos kötelező fegyelem, amely minden kommunista számára lehetővé teszi, hogy - erejüket nem felaprózva - bekapcsolódjanak a közös feladatok megoldásába. Éppen a centralizmus biztosít a pártnak szervezettséget, ennek révén lesz akcióképessé. A fegyelem elengedhetetlen feltétele a centralizmusnak, fegyelem nélkül üres szó volna csupán. Ugyanakkor a határozatok, amelyeket a pártvezetőség bármilyen szinten jóváhagyott, csak akkor realizálhatók, ha tudatosan és önként teljesítik. A kommunisták megértik a párt céljait- főleg az osztályharcban megedződött munkások, az osztályharc pedig szervezettséget és összetartást követel - rendszerint nemcsak szükségesnek, hanem természetesnek is veszik a centralizmust. Az emberek között azonban, akik munkafeltételeik, munkájuk jellegénél fogva nincsenek kapcsolatban a kollektívával, előfordulhatnak az individualizmus megnyilvánulásai, s a fegyelmet a személyiség elfojtásaként értelmezik. Ma, amikor a tudományos-műszaki forradalom befolyásolja a munkásosztály szociális összetételét, bizonyos mértékben megváltozik a kommunista pártok összetétele, kiszélesedik a fegyelem elleni nyugtalanság tere. Főleg ott jelentkezik, ahol a centralizmust egyoldalúan értelmezik, ahol vétenek a demokratizmus ellen. A kommunista pártok ugyanis nem egyszerűen a centralizmusra épülnek, hanem a demokratikus centralizmusra. Ez azt jelenti, hogy valamennyi vezető tisztségviselő, a legalsóbb láncszemtől a legmagasabbig, választott. Valamennyien felelősséggel tartoznak a párt tagjainak, állandóan tájékoztatniuk kell őket a munkájukról, s főleg bevonni őket a párt irányvonalának nemcsak gyakorlati megvalósításába, hanem az előkészítés folyamatába is. Ezekről a kérdésekről a kommunista pártokban mindig intenzíven vitáznak. Rendszerint a kongresszusok előtti időszakban folynak viták, különböző vélemények nyilvánulnak meg számos konkrét javaslat és kérés vetődik fel, melyeket aztán a kongresszuson elfogadott határozatok rögzítenek. Természetesen az eltérő vélemények is teret kapnak. A demokratikus centralizmus nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a többséggel egyet nem értő kisebbség létre ne jöjjön, bár ez a helyzet nem tekinthető megszokottnak, mert a pártban, amely egyformán gondolkodó emberek szövetsége, mindig megtalálható a közös megoldás, a megengedett kompromisszumot is beleértve. Ha a nézeteltérések tartósak és elvi jellegűek, a kisebbségnek joga van ragaszkodnia álláspontjához. Előfordulhat, hogy éppen a kisebbség álláspontja a helyes forradalmi álláspont, s a többség helytelen irányvonalat követ. Tehát a követelményt, hogy a kisebbség alávesse magát a többség akaratának, nem kell úgy értelmezni, hogy tilos elvi harcot folytatnia az opportunista nézetek ellen. De az ellentéteknek és véleménykülönbségeknek semmilyen esetben nem szabad dezor- ganizálni a párt közös munkáját. Minden kommunista joga, hogy védje álláspontját, ugyanakkor az elfogadott határozatok teljesítését nem utasítja vissza - ez nem mond ellent a demokratikus centralizmus elvének. Ami összeegyeztethetetlen vele, az- a frakciózás, amikor a párttagok egy csoportja szembekerül a párttal. A frakció aláássa a pártfegyelmet, megfosztja harcképességétől. A kommunisták nem tartják helyesnek, ha a vitában minduntalan visszatérnek bizonyos kérdésekre, mivel ilyen esetben a kommunista párt, a tettek pártja helyett szüntelen szócsaták pártjává válik. A demokratikus centralizmus elve rugalmas és felhasználásának konkrét formái tényleges körülményektől függenek. Illegalitásban és az üldöztetés alatt a centralizmus kerül előtérbe, s a párton belüli demokrácia leszűkül. A mai fejlett kapitalista államokban, amikor a kommunista pártok a demokrácia elterjedéséért harcolnak a társadalmon belül, saját soraikban is igyekeznek a demokráciát a lehető legnagyobb mértékben növelni. Különös figyelmet szentelnek a párton belül olyan légkör kialakítására, amely elősegíti valamennyi kommunista alkotókészségének és aktivitásának kibontakozását. Ha a párton belüli élet szellemiekben gazdag, kedvezően hat az aktivitás fokozására, úgy maga a párt is vonzóbb, és arra ösztönöz - főleg a fiatalokat, - hogy a párt soraiba lépjenek. Egyes pártok dokumentumaiban feltűnik annak szüksége, hogy a belső pártéletet érdekesebbé és gazdagabbá tegyék, megszabadítsák a bürokratizmustól és közömbösségtől, minden kommunistát baráti légkör vegyen körül, hogy úgy érezze magát alapszervezetében, mint otthon. Mindez szorosan összefügg a párton belüli demokrácia fejlesztésével. A kommunista párt élő, fejlődő szervezete, a munkásosztály forradalmi szervezetére jellemző alapvető sajátosságai azonban nem változnak. A demokratikus centralizmus elvének lebecsülése, lekicsinylése azt okozhatja, hogy a párt elveszíti új típusú párt jellegét. Dr. BORIS LEJBZON, kandidátus imperializmus agresszív erőinek azon igyekezetét, hogy létrehozzák az első csapásmérö fegyverek arzenálját, és kedvező helyzetben bevessék e fegyvereket, a pszichológiai háború kiéleződése és elterjedése kíséri. Ma azon országok népei ellen folytatnak lélektani hadjáratot, melyek a független fejlődés útjára léptek, de a saját népük ellen ugyancsak folyik a harc, főként a háború- és rakétaellenző mozgalmak résztvevői ellen. A legfőbb célpont azonban a Szovjetunió és a szocialista országok. A pszichológiai agresszió a szocialista országokat veszi célba, mert az Amerikai Egyesült Államok és a NATO-országok vezetésével az ideológiai harc ma ilyen formát öltött. E tényt lényegében sem az amerikai kormány jelenlegi vezetői, sem az alárendeltjei nem tagadják. Amikor Reagan 1982 júniusában „keresztes hadjáratba“ szólított a kommunizmus ellen, azzal a céllal, hogy a kommunizmus a „történelem szemétdombjára kerüljön“, nem ideológiai rivalizálásra gondolt, hanem a lélektani háborúra, ráadásul a legpiszkosabb háborúra, mely gálád beavatkozás a Szovjetunió és a szocialista országok belügyeibe, amit széles körű felforgató tevékenység és ideológiai diverzió kísér. Reagan és környezete távolról sem úttörők a Szovjetunió ellen folytatott lélektani hadjáratban. Az imperialista reakció a szovjet állam megalakulása óta sűrűn alkalmazta ezt a módszert. Az USA röviddel 1917 októbere után megkezdte a hidegháborút Oroszország ellen, és azóta egyetlen napra sem szakította meg. A második világháború alatt, mindössze néhány hónappal Franciaország vereségét megelőzően, az Egyesült Államok külügyminiszter-helyettese, S. Walles, a háború befejezéséről tárgyalt Európában s egyúttal „kereszteshadjárat“ megszervezéséről a Szovjetunió ellen. Antiszovjet hisztériát szítottak olyan országokban, amelyek nem sokkal később a Szovjetuniónál kerestek menedéket a fasizmus elől. Az ismert francia burzsoá publicista, de Quérilis így írt erről: „A burzsoáziát leírhatatlan düh kerítette hatalmába. Megszállottja lett a kereszteshadjárat gondolatának. Minden oldalról ez hallatszott: »Háborút Oroszországra«! Ez volt az a pillanat, amikor az antikommunista őrjöngés a tetőfokára hágott és epileptikus rohammá fajult.“ A második világháború után az anti- kommunizmus és az antiszovjetizmus (az antikommunizmus lényege) a Szovjetunió ellen irányuló atomtámadás tervében mindenütt szerepel, akárcsak az újabb háború előkészítésének és kirobbantásának tervében, amit az amerikai és á NATO stratégák dolgoztak ki. A Szovjetunió ellen folytatott pszichológiai háború a Fehér Ház jelenlegi főnöke alatt érte el legnagyobb intenzitását. Éppen Reagan és környezete csináltak hadiipari szolgálatban álló eszközök gigantikus masinériájából afféle „ideológiai' faltörő kost“ a Szovjetunió és a többi szocialista ország ellen. A lélektani hadviselés legfőbb fegyvere a hazugság, a rágalmazás, a dezinfor- máció és a provokáció, melyek segítségével az ideológiai diverzánsok megtévesztik polgártársaikat. Ugyanilyen módszerekkel mérgezik a szocialista országok polgárainak tudatát. Ugyanakkor az USA és a NATO-beli partnerei egyáltalán nem csökkentik aktivitásukat a bombasztikus propagandakampányokban, sőt még alattomosabb módszerekre térnek át. Charles Wick, az USA információs (a dezinformációs kifejezés találóbb volna), tárcájának főnöke egy interjúban kijelentette: „Jobban kpll támogatni a számunkra kedvező ideológiai helyzetet, mint amilyen például a lengyelországi helyzet, és keresni kell az új lehetőségeket, hogy tájékoztatásaink minél több szovjet emberhez jussanak el, csakúgy, mint a Varsói Szerződés hadseregei sorába.“ Holott az imperializmus lélektani háborúja olyan mértéket öltött, amelyhez hasonló nincs a történelemben, s még jobban igyekeznek kiterjeszteni. Reagan elnök például úgy vélekedik, hogy az Amerika Hangja, a Szabad Európa és a Szabadság rádiókat éveken keresztül „elhanyagolták“, ezért a költségvetésben növelni kell a rájuk vonatkozó tételeket, a felszerelésüket pedig modernizálni. At- lantista körökben egyidejűleg azon sopánkodnak, hogy a „NATO elvesztette a Varsói Szerződés országaival folytatott propagandaháborút“, következésképp további szubvenciót követelnek a rádiódi- verzió kiszélesítésére. Közben ismert tény, hogy naponta több mint 200 órát sugároznak csupán a Szovjetunióba, 23 nyelven. Az USA és NATO-szövetségesei számára a rádió kétségkívül a szocialista országok ellen folytatott pszichológiai hadjárat egyik fontos eszköze. Nagyon fontos, de nem az egyetlen eszköze. Egyre nagyobb mértékben használják fel erre a célra a sajtót - részben a hivatalos sajtóorgánumokat, részben a különféle felforgató kiadványokat, brosúrákat és röplapokat, amit illegális úton juttatnak el a Szovjetunióba és a többi szocialista országba. A Pentagonnak csupán a nyilvánossággal kapcsolatokat tartó osztálya évente nyolcmillió példányban ad ki szovjetellenes könyveket, brosúrákat, százszámra készíti a filmeket és évente 3000 rádióműsort sugároz. Az antikommunista kereszteslovagok nem vetik meg az olyan régi módszereket sem, mint amilyen a röpiratok és álhírek terjesztése. A hatvanas években provokatív röplapokat tartalmazó leveleket és egyéb küldeményeket juttattak el csehszlovák állampolgárokhoz, olyan lemezeket, amelyeken a feltüntetett zeneművek helyett a szocialistaellenes emigráció képviselőinek beszédei szerepeltek. Hasonló módszerekhez folyamodtak később az NDK-ban és Lengyelországban. A hírekkel kapcsolatban egy amerikai instrukció cinikusan megjegyzi, hogy „a hírnek látszatra nincs propagandajellege, sem hivatalos jellege, de sokan elhiszik, s ami a legfontosabb, nagyon nehezen cáfolható meg. Mihelyt bekerül a körforgásba, a legközelebbi napokban százszámra akadnak segítőtársak, akik akaratlanul is terjesztik.“ A pszichológiai háború fokozásával kapcsolatban nemcsak a mértékét kell szem előtt tartani, hanem azt is, hogy módszerei egyre inkább „tudományos“ alapokra helyeződnek. Az USA-ban és a többi NATO-országban kutatóintézetek hálózatát hozták létre és állandóan bővítik; a Szovjetuniót és a többi szocialista országot tanulmányozzák, tanácsokat adnak • az antiszocialista kampányok megszervezéséhez. A pszichológiai háború szervezői és irányítói az USA uralkodó körei, de mind gyakrabban bekapcsolódnak az északatlanti blokk további országai is. Erről tanúskodik többek között az a tény, hogy a NATO-ban nemrégiben a Szovjetunió, Lengyelország és a többi szocialista ország ellen irányuló felforgató propagandaakciók aktivizációjáról tárgyaltak. Lépéseket tesznek arra vonatkozólag, hogy tovább mélyítsék a lélektani hadjáratban részt vfevő civil és katonai szervek koordinálását és hatékonyságát. Komoly veszélyt jelent a lélektani háború a békére, az emberiség életére. Semmiképpen sem szabad lebecsülni. Az ideológiai ellentéteket átvinni az államok közötti viszony szférájába soha semmi jót nem hoz annak a félnek, aki így tesz. De ma, az atom korszakában egyenesen abszurdum és megengedhetetlen. Az emberiség túlságosan nagy árat fizetne azért, ha az ideológiai szembenállás háborús szembenállássá változna. L. KORZUN AZ ANTIKOMMUNIZMUS 1.%ß0U A NATO PSZICHOLÓGIAI HÁBORÚJA A SZOCIALISTA ORSZÁGOK ELLEN % V
