Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-12-28 / 52. szám

...AZ EMBEREKKEL

Felkiátójeles mondattöredék, háromszor aláhúzott név, bekeretezett cím, kalligrafikus telefonszám. Egy újságíró jegyzetfüzetében fellelhető jelek, melyeknek eredeti céljuk az volt, hogy a bejegyzés pillanatának múltbaveszése után egyszer még képzettársításra, elvégzendő feladatokra ösztökéljenek. Sajnos, a gyakorlat az, hogy a találkozások áradatában elvesznek az emlékezet mozaikképei, s csak kövecskék, jobb esetben tenyérnyi töredékek maradnak meg. Felkiáltójelek, vízszintes vonalak, számok pedig egyáltalán nem, vagy.alig idézik fel az embert, akihez talán még mindig kötődnek. Persze, sokszor csak a témát jelzik, amely egy-egy jobb riporteri órában bensőséges vallomást, őszinte szókimondást hallva jelentkezett tudatomban.

Ezeknek a bejegyzéseknek egyetlen sajátosságuk van: meg nem írt, eléggé fel nem tárt dolgokra, elfeledett arcokra, jellemekre vagy típusokra kellene emlékeztetniük. Furcsa dolog, de amíg ezek legtöbbször megmaradnak a maguk felkiáltójeles, többszörösen bekeretezett tárgyi valóságukban s megfejthetetlen hiányként a gyarlóan szűkös emlékezetben, addig egyes dolgok, arcvonások, bejegyzések kalligráfiák nélkül is elevenen élnek. Szinte velem vannak, foglalkoztatnak, olykor elmélyültebb munkára is késztetnek, mint amit a napilap feneketlen zsákjába őrlő taposómalom rajtam kivül eső forgási sebessége diktál. Ez a fajta emlékezetbeli „jelenlét“ igazolja azt a gondolatot, mely szerint az emlékezet a legjobb orvos, az idő pedig a legjobb bíró. A napisajtó forgása keltette röpítöerö olykor az idő malomköveinek is ellenálló dolgokat a kör szélére vet, s ezek erős szerkezeti kristályként rögzülnek a pálya mentén. Nem engedelmeskednek az egymáson forgó idő-malomkövek súlyának, keménységének.

A bejegyzett inforámciók többsége úgy tűnik fel, hogy csak az akkori helyzetben volt érdekes, véltem megőrzendőnek. Bár lehet, hogy ez csupán egyoldalú megállapítás, hiszen annak az élete, akiről azt a néhány szót vagy címét, telefonszámát feljegyeztem, talán a nyilvánosság érdeklődésére is számot tarthat. Esetleg ma már segítségre, a megértés gesztusára, vagy csak a szavak vigasztaló, erőt adó hatására is szükség lenne, szinte csak a véletlenre hagyatkozhatok, hogy felmerül valami az emlékezetem mélyéből.

... AZ IDŐVEL

Esztendők fordulóján csak a határidő- naplómat cserélem újra, s a jegyzetfüzetemet csupán egy dátummal osztom ketté, amely a beköszöntő új időszakaszt indítja. Éppen a megelőző oldalakon találhatók azok az információk, amelyek egy része egyelőre megfejthetetlen figyelmeztetés. Ebben azonban nem a „megfejthetetlen“ a döntő, hanem a figyelmeztetés, amely pontosabb, emberekre figyelőbb munkára késztet.

Ami jegyzés nélkül is megmarad emlékezetemben, az előbb utóbb témává lényegül át, egy-egy általánosítható eleme útnak indít, hogy anyagot gyűjtsék hozzá, esetleg megkeresem azt az embert, akinek életében példát, mások számára is hasznosítható tapasztalatokat véltem felfedezni. Nemegyszer ilyenkor pozitív vagy negatív előjelű meglepetés ér. A találkozás óta eltelt idő alatt olykor egészen megváltozott léthelyzetben élő optimista emberrel találkozom, máskor viszont megfáradt, csalódott szem néz vissza rám. Tagadhatatlan, hogy az újságíró találkozásainak értékét az idő adja. Az idő, amely a megismerés, a bizalomépítés elengedhetetlen tartozéka.

A sokszor emlegetett hiányzó műfaj, a riport éppen az emberrel, a téma forrásvidékén eltöltött idő rövidsége miatt nem fejlődik a hazai magyar sajtóban. Ugyanakkor az idő a feltárt, a megírásra váró információanyag igényes feldolgozását is segíti, hiszen a hevenyészett, sietős megírás aligha vagy csupán véletlenszerűen eredményezhet irodalmi szinten írt riportokat. Az idő azonban más értelemben is tisztázó katalizátor lehet. Egyetlen táj, egyetlen ház sem ugyanolyan a napszakok, az évszakok, a nappal és az éjszaka változásaiban. Részletei vesznek el, vagy tűnnek elő éles körvonalakkal. Ha a fizikailag rögzült formájú tárgyakról állítom ezt, akkor sokszo- rozottan érvényesnek tartom ezt az emberre. Persze, nem a hírlap igényelte írások kereteibe szorítva gondolkodom róla, hanem a lényeg, a típus és a példa megragadására törekvő igényes publicisztikai műfajok tág határai között. Olykor annak okán szegényesek és sekélye- sek a mindennapok hőseiről írt írások, mert hiányosak a szerző ismeretei az emberről. Éppen a legfontosabbak, a mindenkori biztonságot adó, a kiindulási alapot képező saját tapasztalatok, az idő függvényében mélyülő megismerés megállapításai hiányoznak.

így hagyatkozik ilyenkor a szerző csupán a kapott információkra. Nem vonható kétségbe ezek igazságértéke, de riport többet, feltáró munkát, a jéghegy víz alatti

részének a megismerését is feltételezi. Az alámerüléshez pedig idő kell, ami a biztonságos felszínre érkezés és a friss levegő vételének is feltétele.

... A GYERMEKEINKKEL

Roppant súly nehezedik rám, pedig amikor ezeket a sorkat írom, még nem tudom, miként reagál majd nagyobbik fiam a közlésemre: az idén még nem kap, autópályát ajándékba a szeretet ünnepén. Talán majd jövőre, s addig meg kell elégednie az új bélyegekkel, a társasjátékkal. Nem akarok most a szokványos és számomra mindig unalmas vásárlási glosszákban tűzhányóként füstölgő kollégák ötleteiből egyetlen egyet sem bitorolni, de... Mi történne, ha egyszer ezeket a glosszákat éppen a gyermekek írhatnák meg róluk, felnőttekről? Aligha lenne benne panasz arra, hogy az apu vagy az anyu ezt vagy azt nem kapott a karácsonyi vásárban. Azt sem emlegetnék fel, hogy a játéküzlet kirakata előtt kígyózó sorban állva unatkoztak. De azt talán szóvá tennék, hogy az előttük álló bácsi minősíthetetlen jelzőkkel illette az eladókat, a kereskedelem irányítóit, a gyártókat, a termelés irányítóit. Érdekes képet kapnánk magunkról.

így már könnyebben el tudom képzelni, hogy a fiam a közlésem után tollat ragad, s glosszát ír apja tájékozatlanságáról, aki az autópályát holmi bóvlinak feltételezve kevés pénzzel a zsebében indult el ilyesmit vásárolni. Folytathatná, hogy a mai szülők nem előrelátók, nem is sejtik, hogy a gyermeküknek egyáltalán nem az irányítható kisautó kell, hanem a duplájába kerülő körbe-körbe futó autó és a pálya.

Persze mindez csak feltételezés, s lehet, hogy azt írná meg a fiam, hogy keveset találkozunk, bár ő ennek ellenére leginkább a kapott bélyegeknek és a bélyegalbumnak örült. Legjobban annak, hogy a négy koronás „gyermekbélyegek“ mellé karácsony lévén „felnőtteknek való“ harminc vagy negyvenkoronás bélyegcsomagot is kapott. És ezek voltak igazában csak a „klassz“ bélyegek, mert „autósok“. Lehet, hogy így találkozunk majd a legboldogabban.

... EGYMÁSSAL

Jaj, csak egy fél órát a szusSzanásra! Csak egyetlen percet, hogy bekapjak valamit! A, a kávét majd felhajtom két billentyű leütése közben, balkezemben tartva a csészét! Csak előre, csak hajrá! X vár a kávéházban! Y a pályaudvarról telefonált! A feleségem Így, a gyermekem úgy! Az ügyvéd, az egy...! A csőrepedés! Jaj, az automatamosógép! Úgy aludnék! Ja, te vagy az mellettem! Mit? Jó viccet!? Azt mesélik, nem csinálják! Mesélik, érted? Meséliiik!...

Az álom pedig ijesztően hasonlít az előbbiekre, csat minden olyan furcsa, megnyúlt és lassúbb, a szürke színesebb, a színes szürkébb, a más olyanabb, az olyan másabb. Én pedig t^ rád kezdek hasonlítani, te rám hasonlítasz. Hasonlít, csak lassúbb, csak szürkébb, csak színesebb, csak olyan, csak másabb, és csak mi vagyunk. Mi, akikben a felerész mindig a két énből áll össze.

Mindez miért nincs így éberség állapotában? Miért teher nekünk az, ha a másik akar velünk találkozni? A fáradtság? Más talán nem fáradt? Több az ideje? O talán nem hajt autóért, színestévéért, új lakásért? Lehetetlen megtudni tőle, hiszen minden találkozáskor azt állítja, hogy jól van. Éli világát. Most is ráér, mert a felesége is az egyik barátnőjével találkozik. Rettenetes emberek vannak, ők még panaszkodni sem tudnak. Mit értékelnek az ilyenek? Ezeknek minden az ölükbe hullik? Pedig e héten mind a négy értekezleten ott ült, hiszen vállal, tesz. Valamilyen életmüvész lehet az ilyen, bosszantó egy alak. De, de... hiszen ez semmit sem értékel! Akinek könnyen jön, az azt hiszi, mindenki így él. Megkérdem tőle, mondd öregenvte soha nem panaszkodsz? Válaszol rá? Nem, biztosan nem! Na, most megfogtalak! Biztosan szeretőd van, s annak a vállára borulva sírja el heti bánatát! Na, szép kis alak vagy, beszélj csak!

Megszólalt, de jaj, inkább ne tette volna! Azt állította, hogy három hete zuhant le a mennyezetről egy sátorlapnyi vakolat az íróasztalára. Azóta várják a kőművest. A szomszédja hetente sértegető leveleket ír neki. Valami furcsa fáradság vesz rajta erőt, amikor a felesége mellé bújik. Tűt kért, hogy felvarrja a zsúfolt autóbuszban letépett kabátgombját. Adtam neki, hiszen erre nekem is naponta szükségem van. Nevetett, viccelődött. Jól van, nem hiányzik semmi az életéből, s régóta erre a találkozásra várt. Szép kis alak! Ez időmilliomos. És pénze is van, hiszen még rendelni akar. Nem, nem, ebből elég! Egyet rendelt, azt visszakértem, többet nem szánok rá. Igyon magában. Elköszönök, de jaj, jön velem. Sétál egyet. Megtébolyodok, ez sétál! Óh, egy negyvenötös busz: a megmentőm. Rohanok, talán még elérem. Rohanok. Rohanok. Rohanok.

DUSZA ISTVÁN

pv^cesszmuzsika szól halkan a tágas nappali

UZo távolabbik végéből. Avantgarde dzsessz, mondja vengélátóm, Platzner Tibor, a Magyar Területi Színház díszlettervezője, akivel akár zenéről, zenélésről is beszélgethetnék most, egyrészt annak okán, hogy alkalmi együttes tagjaként szerepelt az idei gott- waldovi dzsesszfesztiválon, másrészt szerepel, fuvolán játszik az új MATESZ-előadásban. Amatőr zenésznek tartja magát, kedvtelésből zenél. Fontosnak érzem mindjárt itt lejegyezni ezt, mert mintha kedvtelésből dolgozna hivatásos képzőművészként is Platzner Tibor. Munkáit látván, semmi erölteteftség, semmi na- gyotakarás, semmi világmegváltó program. A festészetben, az alkalmazott grafikában is csak azt csinálni, ami jólesik. Ami saját örömre, gyönyörűségre kívánkozik ki a lélekból. Az már plusz, ha másoknak is tetszik a mű, ha mások számára is van mondanivalója.

Ez a könnyedség, aztán játékosság, szellemesség, humor jellemzi kollázsait is, amelyekből nyomban elém kerül vagy száz lap, amint kimondom, hogy róluk szeretnék egy kicsit elbeszélgetni. Azért is, mert a közönség nem nagyon ismeri őket; amíg Platzner Tibor festményeivel, grafikáival sokszor szerepelt önálló és csoportos tárlatokon, addig a kollázsok csak kétszer kerültek nagyobb nyilvánosság elé, nem számítva az alkalmi sajtóközléseket. Pedig jó lenne gyakrabban látni ezeket a munkákat is, melyeken nemegyszer látszatra egymástól messzire eső motívumok társulnak a fényképkivágás és a rajz puritán kombinálásával, hol meghökkentő, hol elgondolkoztató telitalálatokat, poénokat eredményezve végül. Némelyik puszta ötlet csupán - egy emberi szem egy csinos női lábra húzott harisnyán -, de mint ilyen is üdítő.- A lényeg az, hogy a forma és az ötlet egyensúlyban legyen - mondja Platzner Tibor, majd egyik kompozíciójára mutatva így folytatja: - Képzeld el, ha , én ide rajzolom ezeket a hímestojásokat. Nincs hatás. Az egészben az az izgalmas számomra, hogy a fotó egyfajta realitás, amelyet egy elvont formával társítok,

Ugyanazt- másképpen

a rajzzal. Ha valamelyik folyóiratból vagy könyvből kivágok egy háromdimenziós valamit, majd ráhelyezem egy sík felületre, feszültség jön létre, és ez szinte irritál, hogy társítsak valamit a fotokivágáshoz, aminek a révén finom iróniával, nem fenyítően tudok szólni bizonyos emberi tulajdonságokról. Megpróbálom az összes fölösleges dolgot lehántani, ne legyen egyetlen fölösleges vonal sem.- Mi az, ami egy-egy ilyen kompozíció megalkotására indít?

Platzner Tibor kollázsa- Sok folyóiratot böngészek. Amelyik kép megtetszik, kivágom, ha egyelőre nincs is hozzá ötletem. De sokszor épp a kép ad ötletet. Máskor az ötlet van előbb. Például, fogorvosnál vagyok, egyik fogamra korona kellene. Mi lenne, ha a pasas szájába egy valódi egykoronást helyeznék, fotómásolat formájában természetesen? Megcsinálom, és ha tetszik, megmarad. Általában szilveszter délelőttjén átnézem az év termését, nagyjából a felét kidobom. Ami megmarad, azokat én nagyom szeretem. Nem állítom, hogy színvonalasak, csak én szeretem őket. És eléggé féltem, ezért is nem küldök közlésre. Egyetlen álmom, egy publikációt megjelentetni belőlük.- Van itt egy kollázs, melyen egy félig meztelen hölgy borral teli pohárba nyom le egy férfifejet. Bár a téma ismerős, a sajátos megjelenítési módnak köszönhetően mégis az újszerűség erejével hat. És több mint ötlet.- Egyik munkám olyan, mint egy jó beköpés, a másikat jó vicchez, tréfához hasonlíthatnám, mely talán el is gondolkoztak Semmi több. Nem szeretem a világmegváltó szándékokat. „Ha én megírnám életem regényét“ - szokták mondani. Nos, mi lenne akkor? Attól még lennének például Pershing rakéták. Én ezeket a dolgokat is olyan időszakban tudom csinálni, amikor nincs hajsza, besüt a napsugár az ablakon Ilyenkor jönnek az ötletek.- Amelyek megvalósított változatai egyéni, groteszk látásmódról is tanúskodnak, mintegy jelezve számunkra, hogy másképpen is lehet nézni környezetünket, mint ahogy azt általában nézzük.- A mindennapi élet bizony sztereotip gondolkodásra készteti az embert. Hiányik életünkből a jó értelemben vett lazaság, könnyedség. A múltkor láttam Levente Pétert a tévében. Azt mondta a gyerekeknek, aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. És megette a virágot... Ellopva tőle az ötletet, előadtam ugyanezt egy társaságban. „Mi van veled? Mit hülyéskedsz?“ - mondták. Hát ez az... BODNÁR GYULA