Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)

1984-07-20 / 29. szám

O lyan könnyűnek éreztem magam, mint még soha. Csak a szemhé­jam volt ólomsúlyún nehéz. A heverön feküdtem, forró vizes tömlővel a hasa­mon. Apa elment, de előbb még kitisztí­totta a szőnyeget, eltakarította a kávés­csészék cserepeit, és forró hársfateát itatott velem. Hogyan is lehetne máskép­pen? A hársfatea segített minden eddigi gyermekbetegségen, amit megkaptam, miért ne segítene most is? Apa szemé­ben még hatvanéves koromban is gyerek leszek. Akkor is félteni fog, és ha szükség lesz rá, még ezerszer feltárja előttem legrejtettebb titkát, hogy a leikébe lássak. Szenvedni fog, szégyen gyötri majd, de nem szépíti meg a tévedéseket, amiket elkövetett, s amelyektől meg akar óvni. Tudom jól. Már egy órája tudom. Nagyon bonyolult ez az egész, és rémítő, de tiszta, mint a kristály. Tudom, hogy még egy apa sem beszélt így a lányával, nem érdekel! Az én apám így beszélt velem! ' Ezért érzem olyan könnyűnek magam! Már egy órája fekszem a heverön lehunyt szemmel. A szemhéjam egészen elnehezült, de nem az álmosságtól. Nem alszom, nem is akarok aludni. Gondolko­zom, de nem apára gondolok, s még kevésbé Inocentára. Inocenta az áthatol­hatatlan fal mögött maradt, s mert már este nyolc óra van és sötét, a falon keresztül nem látni semmit és senkit. Magamra gondolok. És mert magamra gondolok, Jozef dombokra is gondolok. Furcsa, hogy nem Zefre. Zef, az Jozef dombok. Ezt az összefüggést először a vezetőségi gyűlésen fedeztem föl. Vie­ra Zoltánová nevezte öt így. Ezért gondo­lok most Jozef dombokra. Hogy segíteni kell rajta. Hogy segítenünk kell rajta. Most már nem azért, mert ő az iskola legcsino- sabb sráca, és mert sokkal jobban tet­szem neki, mint Marcela, hanem azért, mert miattam került a faliújságra. Igen, miattam. Eddig ezt nem tudtam. Eddig csak azt tudtam, hogy boldog vagyok, őrülten boldog, mert nekem kíván füttyjel­lel jó éjszakát, mert velem akart moziba menni és a Kőmalomhoz. Segítenem kell rajta, mert ha az első pillanattól kezdve nem tudta volna, hogy elbűvölt, nem akart volna előttem még többnek látszani, nem akart volna min­den és mindenki fölé kerülni. Mit is tehe­tett volna, ha más akart lenni, mint a ked­ves és jó, de egyszerű Vinco Otőenáá, aki mindig megbízható volt, de aki mellett sohasem dobogott gyorsabban az ember szíve! Semmit, csak azt, amit tett: fekete pulóverben, mérték után csináltatott cipő­ben járni, a Mister Bluest fütyülni és úgy beszélni az emberrel, mint a középkor­ban. Ez imponált nekem. Ezzel nyerte meg a tetszésemet. Közönséges sznobsággal és nem kiválósággal, nem eredetiségével és semmiféle isteni szikrával, amit hajlan­dó voltam elvitatni a költőktől, de neki elismerni. Te jó ég, milyen részeg voltam! Részeg a szerelemtől! Hűvös lett. A nyitott ablakon besuhanó szellő meglebbentette a függönyt, s meg­simogatta arcomat. Jólesett a szél hűvös­sége. A forró tömlőtől egész melegem lett. S a részegségem miatti szégyentől is. Éreztem, hogy ég az arcom. A szél, azonkívül, hogy lehűtött, orgonaillatot so­dort a szobába. Ez is jólesett. Ebbe a jó érzésbe hasított bele hirtelen a telefon csengése. Szegény apa, bizto­san nyugtalankodik miattam. Mielőtt föl­megy a függöny, szeretné tudni, hogy érzem magam. A telefon egyre csak csengett. Az volt az érzésem, hogy apa nyugtalansága átragadt a telefonra. Nagy nehezen kihámoztam magam a paplan­ból, amivel apa betakargatott, és igye­keztem, hogy minél gyorsabban a tele­fonhoz érjek. Igyekeztem, de hiába. Alig vánszorogtam, és úgy éreztem, hogy sohasem érek oda. Végre mégis odaér­tem. A telefonkagylóban nem apa hang­ját hallottam. Vinco beszélt:- Te vagy az, Andrea?- Én.- Szeretnék veled beszélni. Nem jössz ki?- Nem. A kagylóban kattant valami, és Vinco folytatta:- Nem baj. Elmondom így. Elnapoltam a vezetőségi gyűlést. Bedugult a fülem, vagy hirtelen meg­hülyültem. Fogalmam sem volt róla, mi az, hogy elnapolni. Jó vagy rossz.- Mit csináltatok? - kérdeztem olyan hangosan, ahogy csak bírtam.- Elhalasztottuk a gyűlést. Egészen elszédültem. Sokáig azt sem • tudtam, hol vagyok. A kagylóban Vinco egyre csak a nevemen szólongatott:- Andrea, Andrea! Ott vagy még?- Itt vagyok, Vincko! - suttogtam alig hallhatóan.- Mi bajod van? Beteg vagy? Hívjak orvost? Mondd meg, mit tegyek!- Gyere ide! Vinco hamarább tette le a kagylót, mint én. Elképzeltem, hogy szalad és hogy félt. Lassan, óvatosan kimentem az elő­szobába, kinyitottam az ajtót, és tapoga­tózva visszamentem a szobába. Ittam a hársfateából, hogy lehűtsem a forrósá- got, amely tetőtől talpig elöntött. Az asz-« talon feküdt A balgák bölcsessége, de most a picassói arc egyik szeme fehér, a másik meg kék volt. S a könyvnek nem volt címe sem szerzője. Még ilyet! Leg­főbb ideje, hogy Vinco, aki mindig meg­bízható volt, ideérjen, mert különben megbolondulok én is, és besétálok a re­génybe. Megjött Vinco. Kettesével vette a lép­csőket. Jó, hogy nincs itthon Gö kisasz- szony. Biztosan kijönne a konyhából és látná, hogy egy idegen fiú jön hozzám. Felsikoltana, és ezt gondolná: Mégsem neveltük őt jól. Szerencsére Götczi kisasszony anyá­val együtt Iglóra utazott Müller bácsi temetésére, és csak éjjel tizenegykor jönnek vissza. Addig Vinco is elmegy, és apa is hazajön. És főleg: addig Vinco mindent helyrehoz, amit én elrontottam. Vinco belépett, és beszéni kezdett:- Csak feküdj, meg se mozdulj! - Az ablak alá tolta az asztalkát. Rajta A bal­gák bölcsessége. Megfordította a köny­vet, a címével, a szerző nevével és a piros szemű arccal fölfelé. Föllélegez­tem. Az a kék szem mégsem volt halluci­náció. A borítólap másik oldalán volt. De akkor Jozef 2ombok megjavítására van más megoldás is. Biztosan van! Vinco Otcenáé közelebb tolta a ka­rosszéket a heveróhöz, leült és folytatta:- Amikor elmentél, elnapoltuk a gyű­lést. Nem folytathattuk. Még sohasem voltunk ennyire más véleményen. Viera széttépte a beszámolót és a jegyzőköny­vet is. O mondta ki elsőnek, visszavon mindent, és hogy szégyelli magát. Aztán megsemmisítettük a faliújságot is. Vinco hangja elcsuklott, és a paplanra tette a kezem melé a játékot: a tizenkettő ötvenes fehér-sárga, játékbolti robogót. Sokáig egyikünk sem vett róla tudomást.-Anyám mondta, hogy már reggel rosszul érezted magad. Ezért telefonál­tam. Ezenkívül meg akartam tőled kér­dezni, nem tudod-e, hogyan segíthet­nénk Jozef Zombokon. Bólintottam:- Tudom.- Hogyan?- Úgy, hogy elmondod neki azt, amit most nekem mondtál. Vinco egész teste megrándult a meg­lepetéstől.- Ezt nem gondolhatod komolyan.- Komolyan gondolom! Egyikünk sem mondta neki, hogy térjen észre, és fogad­ja meg a jó tanácsot. Vinco az orrán át fújta ki a levegőt. HANA ZELINOVÁ — <jff É j| f j Ét ff Ä r-'-■ ' Semmi mást nem tett, és én, bár tudtam, hogy ezzel megbántom, befejeztem a mondatot:- Te sem! Pedig a te kötelességed lett volna. Most nem csuklott el a hangom. Kime­rített a beszéd és a vágy, hogy Jozef Zombokból rendes fiú legyen. Nagyon sokára Vinco megkérdezte:- Mit tegyünk hát?- Hívd ide. A telefonszáma...- Nincs otthon - vágott a szavamba.- Hol van? Ilyenkor otthon szokott len­ni.- Moziba ment Marcelával. Már kimondta. Tudtam, hogy megköny- nyebbült és a lélegzetem figyeli. Csak figyelje! Semmivel sem lesz az nehe­zebb. Rosszakaratú közlése, mint sima falról, úgy siklik le a szívemről. Alig érinti.- Nézd meg, világítanak-e 2ombokák­nál? - mondtám.- Világítanak. Az anyja az előbb ön­tözte meg a fikuszt az erkélyen - felelte Vinco.- Akkor jó.- Mi jó?- Hogy otthon az anyja.-Miért?- Mert elmegyünk hozzá.- Andrea!- Menj gyorsan a másik szobába vagy a konyhába. Föl akarok öltözni - siettet­tem, mert máris indulni akartam. Szófogadóan fölállt, de még egyszer megkísérelt visszatartani:- Andrea! A heverő szélére csúsztam, lábam már a padlón volt.- Menj gyorsan, menj! Mielőtt hazaér, el kell tőlük jönnünk. Szó nélkül kiment a szobából, és én sietve felöltöztem, magam sem tudom, hogyan. Aztán kimentem utána a kony­hába.- Hát akkor menjünk! - mondtam láz­ban égve, és a továbbiakban már min­dent szinte önkívületben tettem.- Hová - kérdezte Vinco, és megfogta a kezemet, amelyben, magam sem tu­dom, miért, a játék motorbiciklit tartottam. Sehová sem megyek, amíg meg nem mondod, minek megyünk az anyjához.- Segítenünk kell rajta - feleltem.-Azt tudom! - szakított félbe. - De holnap is elkezdhetjük.- Nem! Holnap már késő lenne- mondtam. - Holnap nem biztos, hogy otthon lesz az anyja. Kanasztázni jár, és ha azt akarjuk, hogy Zef megváltozzon, előbb az anyjának kell megváltoznia. Vinco megint az orrán fújta ki a leve­gőt, és mondani akart valamit.- Csst! - fojtottam bele a szót, és unszolni kezdtem, amilyen sürgetően csak tudtam: - Egy szót se, Vincko, gyere! Beleegyezése jeléül elengedte a keze­met, kinyitotta az ajtót, és kulcsra zárta mögöttünk. Egész úton egy szót sem szólt, csak idősebb dr. Jozef 2ombok ajtaja előtt:- Mindenekelőtt az igazolványát kell megtalálni!- - Igen, Vincko — feleltem, és becsön­gettem. D. SIDÓ ÁGNES fordítása + Az Este nem jövök című regény fönti részletének közlésével köszöntjük a 70 éves szlovák írónőt. Soha diáknak, kém azo vette a lo jószág V( indította a nagyke előtte idi rúgott, I húzta a2 nem vale szamár. Anyán- Azt mon több vek Ilyenkor I az is igye máskor r lójában., hatsz! Csak i meg én a szerteli dísznek I Rá nem kincséért Egyik apám, li egyenlíte te átadtí a kocsi-le-Befő gyón. Ne nincs vei teher du< egy derék Den / Valentyin Raszputyin * ‘cjjeí tiki Éjnek évadján zavaros távoli zúgásra ébredt, amely hol elcsi­tult, hol hirtelen megint feltámadt. A hatéves fiúcska máskor bizo­nyára rögtön a feje búbjáig a pap­lan alá bújt volna előle, és igyeke­zett volna minél előbb elaludni, de most az utolsó remény arra kész­tette, hogy legyőzze félelmét, és felkeljen az ágyból. Valami külső parancsoló erőnek engedelmes- kedve eltapogatózott az ajtóhoz, nesztelenül kinyitotta, és kisurrant az utcára. Eget-földet sűrű korom­sötétség borított, amelyen sehol semmi nem szűrődött át, de ő csu­kott szemmel is ismerte az utat a folyóhoz. Mulatságosan és eset­lenül szökdelve a part felé iramo­dott - félt, hogy nekiszalad valami kerítésnek, de még jobban félt lépésben menni. Ott világosabb volt. A jégről gyönge, szürke derengés szivár­gott, így hát e derengésben köny- nyen észrevehette, hogy a folyó ugyanúgy áll, ahogy állt. Az este óta semmi sem változott rajta. Sót mintha megnyugodott, elcsende- sett volna. Valahol messze a tajgában fel- dübörgött valami, és egyre foko­zódó erővel, gördült, gördül egye­nest a falu felé, azzal fenyegetve, hogy legázolja, szétmorzsolja, és csak akkor omlott széjjel, amikor már kis híján odagördült. Vihar közeledett. Az, amit a fiúcska a fo­lyó zúgásának vélt, mennydörgés volt - az első azon a tavaszon -, amely váratlanul és eleinte nem túl hangosan keletkezett. Rövid vil­lámfény lobbant fel, mindjárt ki is aludt, és gurulását a folyó fölött kiegyenesítve, megint mennydör­gés gördült a falu felé, majd tőle nem messzire megint elakadt. Most hatalmas és félelmetes volt az ég. A szélein, a földdel összeolvadva, végtelen sötétség­be nyúlt, fentröl pedig óriási, nyug­talan súly gyanánt csüngött alá. A felhőtornyok között, előrehalad­va és váltakozva, baljós kékséggel lobogtak valamiféle csíkok és fol­tok. A mennydörgések szüneté­ben, amikor csend állt be, a ma­gasból alig hallható, -szinte meg­foghatatlan nesz hallatszott - ta­lán a fellegek surrogása, talán a szél fojtott fütyülése. Az égiháború már közvetlenül a falu felett járt. Kelletlenül, lany­hán kezdib, mintha nem is tudná, érdemes-e vagy nem érdemes dörmögnie, de aztán addig mor­góit, míg felhergelte magát, majd hirtelen egy pillanat alatt dühösen oldalt szökkent, aztán erőlködve, nehézkesen nagyot pukkant, rob­bant, és sok-sok csörgő szilánkot szórt szerteszét. Még el se csen­desült az egyik égzengés, máris felzúgott a másik. A vihar, mivel esőt akart kierő­szakolni, mind jobban belemele­gedett. Az ég átláthatatlanul, telje­sen feketéből sötét bíborszinüvé vált, és világosabban kirajzolódott. Az ég egyenletesen és haragosan dörgött, már nem volt benne a kezdeti mérséklet és játékosság, rögtön robbant, és változatlan erő­vel hajszolta robaját, amíg valahol, más oldalon újabb csattant fel. Körös-körül minden csak menny­dörgéssel volt tele - amelyet a vil­lámok sűrű robbanásai ösztökél­tek -, minden remegve összehúz­ta magát előtte, de neki már nem volt elég a tér, már fuldoklóit dühé­ben . . . Hamarosan valami egé­szen borzalmas dolognak kellett bekövetkeznie. MAKAI IMRE fordítása Ki ti rója? Vali a mec férfi öl kopás: s ügye Vál megy közül sok rr Per tam re szók,: a Flói most £ komis: utc» j< tunk. I gyűjtsi megje a koc Annyi jegesk ót, elő Szó te a p Langstein Erzsébet: FALUVÉG

Next

/
Thumbnails
Contents