Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-20 / 29. szám
h >oldog vakációja m volt, mint ne- ron. Apám meg- ony, egyszálbélü az autótól, nem csit, összetörte nem nyitottuk ki Csiklandós volt, Mégiscsak ló ozoga szekeret, tehén vagy apró i lovat gazdástul, ik a bajunk lett gorság nevetett, mi? Hiszen még adni rajta, akinek lübögött az istáihoz, aztán villogí örültünk: apám •nesen oktattuk t. Az ostort csak áz oldal mellett, ik volna a világ (ovácshoz ment kaszálni. Azzal Jtkolást. Még es- i a teljhatalmat sak vigyázz na- d siettetni, akkor felé vihetsz egy :afelé meg hozz nádét.Az ólpadláson van a rossz kasza, azzal vághatsz. Pár szem kockacukrot vittem reggel a lónak. Míg azt ropogtatta, befogtam. Felültem, s indítottam. Minden baj nélkül kifordultunk az utcára. Akkor láttam csak, hogy Fillér is ott kocog a kerék mellett.- Velünk akarsz jönni? - szóltam le neki. - Ugorj föl! Ne járj gyalog, amikor fogat van a háznál! Fölsegítettem a kutyát. Befész- kelődött az első saroglya és a mel- létámasztott ülésdeszka közé. Időnként szétnézett. Bámulta a vetéseket. A kaszát próbáltam ki először. Néhány lendítéssel levágtam egy hónaljnyi csalamádét, s a ló elé zuhintottam. Ez a négy-öt suhintás kedvemre sikerült. A kasza hegye nem akadt a földbe, s a tarló sem maradt túlságosan hosszúra. Közel álltam az elbizakodás- hoz. Már hallani véltem az úton haladók álmélkodó megjegyzéseit:- Nézd, milyen talpraesett fiú! Erős rántás ébresztett a képzelgésből. Túl bátran csapkodhattam már, a kasza mélyen eltűnt a földben, s meg is kapaszkodott erősen, alig bírtam kirángatni. Ijedten pillantottam.az út felé. Senkit sem láttam, megnyugodtam. Míg én a csalamádéval birkóztam, Fillér valami ürgelyuknak veselkedett, s kapart, ásott, morgott, viaskodott. Időnként felemelte a fejét. Horkantott, kifújta az orrából a földet, aztán még dühösebben ugrott a gödörnek. Néhány trombitálás után csaholni kezdett.- Na, mi van, vén bolond? - hátrafordultam. Rátámaszkodtam a kaszanyélre, s a derekamat kinyújtóztattam. - Már nehogy félreértse...- hebegtem ijedten - a kutyának mondtam... Faragó Flórián mosolygott. A csőszök nyugodt, mindig ráérős cammo- gásával lépett hozzám, s kezet nyújtott. Ettől még jobban meglepődtem. Először vettek férfiszámba.- Hallottam, hogy a kutyának beszéltél. Engem nem is láthattál, mert innen bújtam ki a cirokból. Az ember sohasem tudhatja, ki darabolja a mislinget. Mert az is megesik ám, hogy némelyik fényes nappal viszi el a másét. Hát apád hol van?-Árva Tóninál. Lucernát kaszálnak. A patkolásért.- Ez a vén dög még bír menni?- intett a kutya felé a füstös bunkósbottal.- Hogyne, most egészen jól bírja magát. Följavult tél óta...- Az enyém szétszedné ezt, mint a vércse a verebet! Mindenki úr a maga szemétdombján. Nem szeppentem meg én sem. Kissé bátortalanul ugyan, de ellenkeztem:- Az nem is olyan biztos...- Azt mondod?- Én azt.- No, várj csak! - fordult meg az öreg. - Hektor! Gyere elő! - Bekiáltott a ciroksor mögé. Hangjára csörtetve előugrott az izmos ebállat. Német juhászkutyákkal tarthatott rokonságot, ő maga azonban korcs volt már. A füle kajla, s néhány fehér folt is tarkállott az oldalán. Meglepődtem. Ez tényleg erős dög lehet.- Na, fönntartod?- Nem. Most azt mondom: megverné ezt az én kutyám, ha mellette állhatnék egy pálcával, s biztathatnám.- De nem nyúlnál az enyémhez?- Nem.- Egy liter bor! - lökte felém Flóris bátyám lapáttenyerét. - Egy liter! - mondta újra.- Nem szeretem én a bort - vakartam a fülem tövét. Nem is Fillér vereségétől ijedtem meg, hanem a fogadástól. Kisdiák korunkban sokat fogadkoz- tunk ugyan. Egy forintba, száz forintba, pofonba, birsalmába, de az csak olyan szóbeszéd volt. Az öreg csősz azonban komolyan beszél.- No, csapj bele! - biztatott. - Úgyse neked kell azt a bort meginni, ne félj!-Jó, majd megissza édesapám!- vágtam vissza, s belecsaptam á csősz tenyerébe. A kutyák körülszaglászták egymást, és morogtak. Talán arra vártak, hogy megkössük bőrükre az egyzséget, mert azonnal egymásnak ugrottak, ahogy szétcsúsztattuk a kézfogást. Egymás pofáját akarták szétmarni. Két mellső lábukkal összetámaszkodva acsarkodtak.- Fogd meg, Hektor! Kapd el! -rik- kantgatott az öreg. A hatalmas dög hallgatott a szóra. Leteperte Fillért. Nem nézhettem tétlenül. Odaléptem egy aprócska csalamádé- szárral. Csak ennyit mondtam:- Fillér! Itt vagyok! A kutya rám nézett. Megrázta magát, majd elkapta az ellenfél fülét. Rágta, húzta, harapta. A si- maszórű lefordult róla. Erőtlenül lihegett. A mi perceink következtek. Fillér érezte, hogy a harc most már életre-halálra megy. Feszülő inakkal ugrott a másikra. Nem csaholt, nem vicsorított már. Néma haraggal verekedett. Kicsit igazított mellső lábával a másik fején, aztán elkapta a nagy dög nyakát. Minden hang fennakadt a levegőben. A csősz kutyája is elnémult, kilógatta a nyelvét, szemét az égnek meresztette. Percnyi élete lehetett csupán. Ugrott azonban Faragó Flórián. Egyetlen mozdulattal lelökte válláról a ráterített kabátot, s marokra kapta az ormótlan fütyköst. Jót kanyarított vele, aztán hatalmasat vágott. A tarkóján találta Fillért. Bénán álltam az apró kukoricaszárral.- Mit csinált? - kérdeztem halkan, mélyre szorított indulattal. Az öreg egy szót sem szólt. » Lábánál fogva fölemelte Fillért, s elindult vele a folyó felé. Úgy hallottam, a szekér kereke is sír, midőn kikanyarodtam az útra. A vacsorától féltem a legjobban. A maradék a kutyáé. Most megtudják, mert a kutya nem jön majd. Soha semmilyen hívásra nem jön többé. Reszkető kézzel tartom a cseréptálat. Anyám beleönti a levest, rárakja a krumpli megmaradt morzsáit. Indulok kifelé. Szólni kellene! Még nem késő! De nem nyílik a szám, a Iában pedig visz kifelé. Megállók a langyos estében. Kiáltani kellene. Hívni kellene a kutyát. Nincs hozzá erőm. Pedig így kellene. Azt mondhatnám: hív- "'J tam, de nem jött. Biztosan elcsa- vargott. Máskor is elkószál. Én nem lesem itt hajnalig. Mélyeket lélegzem, nagy levegőt veszek. Füttyentek, majd kiáltok:-Fillér! Gyere! Fillééééér... Halkan koccan a tál, mikor a téglára teszem. Az udvar felől ugyanakkor zajt hallok. Egyre erősödik a robogás. Reccsen a rostély, s trappolva, fic- kándozva, nyüszítve-kacagva megérkezik Fillér. Az én kutyám halkan nyiffant, s elterült a felrugdosott földön. A másik lassú erőlködéssel felállt. Megrázta magát, s újra lerogyott. Ült féloldalasán, s nyalogatta szü- gyéröl a vért. Nekiugrik a cseréptálnak. Habzsolja az ételt. Megkövültén nézem, aztán lehajolok hozzá! Elkapom, s átölelem a nyakát. A bundája még vizes. Az arcomat is benedvesíti. )ttó V Stefan Strázay Az ünnep pillanata Daniela Hivesová Annyi gyerek... ' ki volt a világ legkövérebb futballbima volt ez. Kiment az ember jszonkét jókötésü, javarészt szikár Jelme közepette rendszerint valami yüség bukdácsolt, fújta a sipot, ilyok betartására. idők, s ma már ritkaságszámba futballbíró. Amolyan zömök, testes egy-kettő, de kövér? Ugyan kérem! ián tudom, hogy ki volt a kövérek jvérebb. Mert Óbudán élt, mint oly ívüli férfiú, s a neve: Skultéty úr! ír először láttam öt, még nem tud- futballbíró. Srácok voltunk, karnagy része az utcán telt el, a Miklós és izötti keskeny Miklós utcán, ahol z végállomása van. Snúroztunk, mi i is tudom, hogyan, hiszen a Miklós zteros volt; ám azért csak snúroz- :skés Zsiga hajolt le, hogy össze- mellől a réz kétfilléreseket, amikor >ty úr. Furcsán közlekedett, mindig szorosan a járdaperem mentén, kijárt neki az óbudai szódás-és ogy megtűrjék, mi több, kikerüljék - hiszen a járdán el sem fért volna. jltéty úr, Kecskés Zsiga meg szed- i egyszer csak egymásba akadtak valami elgurult pénzdarab miatt. Zsiga kitért az útból, mert a hatalmas pocak tiszteletet parancsolt, s akkor jött a meglepetés. Skultéty úr ugyanis utánozhatatlan gyors mozdulattal lehajolt, fölkapta a járdaperem mellé gurult pénzeket, és átnyújtotta Zsigának.- Parancsolj, barátom! Micsoda graciőz tartás, mennyi kecsesség volt e mozdulatban! Mi csak hebegni tudtunk a csodálkozástól, de akkor már a kedves férfiú messze járt. Ám attól a naptól kezdve gyakran láttuk őt, s nemegyszer meglepő körülmények között. Például az Ősbuda moziban, ahol éppen egy új magyar filmet vetítettek, s annak egyik lakomajeleneténél 6 is ott ült az asztal mellett.- Látod, színész - lökött oldalba Eckl Béla, de én tudtam, hogy ez nem színészet. Skultéty úr csak statisztált, bár valószínű, hogy kiemelt gázsiért, mert másodpercekkel mérhető jelenete volt: megállt rajta a gép, premier plánban mutatva be a hatalmas étvágyát. A nevét Óbuda klasszikus sporttelepén, az OTE- pályán tudtuk meg. Egy vasárnap délután belógtunk a meccsre - már nem emlékszem, hogy milyen csapatok játszottak -, s a huszonkét izzadt mezes között ott futkosott ő is, olyan hévvel, hogy a nézők már-már jobban gyönyörködtek benne, mint a játékban. Kecskés Zsiga izgatottan cibálta meg egy öreg drukker kabátujját.- Bácsi, bácsi! Ki a bíró? Az öreg drukker csak fél szemmel nézett vissza rá, de válaszolt:- Hát ki volna? A kövér Skultéty! Jól nézd meg, öcskös, mert ilyen bíró kevés van a városban. Újból ránehezedett a korlátra, s már csak a válla fölött rebegte tovább:-Talán nincs is. Igaza volt. Ilyen játékvezetést én még azóta sem láttam. Skultéty úr a maga százhatvan kilójával úgy száguldozott a pályán, mint egy oldalkocsis BNW - sípja mindig a megfelelő pillanatban szólalt meg, s ha egy játékosra rászólt, az tisztelettel állt meg előtte, s lehajtott fejjel hallgatta a korholást. Mikor a mérkőzés már a vége felé közeledett, odalopakodtunk a játékoskijáró korlátjához, és vártunk. Vonultak le a csapatok, elöl a bíró jött, s mikor a közelünkbe ért, Kecskés Zsiga elkurjantotta ma- gátt:- Éljen a bíró! Skultéty úr odanézett, megismert bennünket, és elmosolyodott, mire Eckl Béla rekedtes hangon suttogta:- Kitűnő volt! Igazán kitűnő! De Skultéty úr nem szólt semmit, csak mosolygott és ment tovább; ezzel is bizonyítva rendíthetetlen pártatlanságát. Valami remeg az abrosz fölött, amellyel betakarja a durva s nehéz asztalt. A csendes ráncok fölött szinte láthatatlan, habkönnyű arany vár csillog a hűvösség s a kezek illatában, amelyek mosták. Annyi gyerek alszik más házakban, ott, az ablakok mögött. Reggel találkozom velük az utcán, mennek valahová, délben is lépdelnek valahová, nagy, néma szemekkel, amelyek még csak készülnek mindent befogadni, mennek saját, önálló világukkal, sima őszibarack-arccal, mind az enyémek, ha közelükben állok és szemmel megkötöm cipőzsinórjukat. Fügedi Elek fordításai X i • Orest Dubay: ; HOSSZÚ MENETELÉS
