Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-16 / 46. szám
5e fáj - jegyez- dész. - Ha az 3l sem hinné... e még a reggel bécsi. - De mészáros létyimofej szokolov Haramia testvérek mondta örven- ? - kérdezte >lta az erdész. borult. stoppant a nő- az, urak, miért nem álmosak, pett, amelyen tüdtek, s megnegfelelő ada- lidősebb páci- i hajolt: it, Zoli bácsi. 3csinálta, amit zaseg ftette az nár nem birta át, hozzátette: londjárt hozok on - rimánkozok magának li - tiltakozott ig a nővér. JÍts a nővér hasegédletével lásik kettőnek nég a reggel igazságot az merre lófrál izottan. ídkezett meg t, arcán még az imént. Fia- nemrég ment sebezte meg, ászség áradt, an, amelynek látni engedte napsugaras, lan bizonyíté- neséböl vagy iny. tablettát nem' ír, rövid ideig lék itt - finto- Elörehajolt, őt, s hosszú g ágyán. kicsit császár jó is lesz , és Zoli bá- hozzásimult elökandikáló férfi ősi és álatával előtagénak, nőareg áhítatos om tanúját rintette, mint stőbb dolgaiIC fordítása Földúton haladtam. A vasútállomástól vagy húsz kilométerre volt az a falu, ahová indultam, méghozzá állandóan mezőn - az immár kalászba szökkent rozs végtelen mezején. Sem egy fuvallatot, sem egy oda nem való zajt nem kapott el a fülem a kalászoknak azon az utánozhatatlan, mintegy szégyenlős susogásán kívül - amely a gabona érékének idején hallható - meg a pacsirta égi trilláin kívül. Majdnem dél volt. Forróságot lehelt a róna. Láthatatlan, finom valami érintette meg ajkaimat és orcáimat, csalogatott egyre messzebb és messzebb egyenest bele a mezők és rétek bódulatába, amelyet csak az ismer, aki már belekóstolt. A rozstáblában tört keskeny út valami, számomra ismeretlen célszerűséggel folyton kanyargó« a zöld tölgy-, éger- és füzesedével borított kis dombok és horpadások között; helyenként kicsiny források nyirkosságot árasztottak... Madarak szálltak oda, hogy szomjukat oltsák. És olyan nyugalom, békesség és harmónia volt mindenütt, hogy örült az ember lelke. Az égen egy felhőcske, egy porszem sincs. A kékség még nem fakult meg, olyan veröfényes volt, mintha csakugyan selyemsátor borult volna a föld fölé, és éppen azért érlelődve minden, mert nagyon meleg van alatta... Tágas térség. Senkitől és semmitől nem korlátozott élet. Valóságos paradicsom. Ám egyszer csak, nem tudni honnan, előtűnt két héja; mifelénk nádisasnak hívják a héját. Előre repültek az út felett, szemügyre vették a környéket, aztán visszatértek, igyekeztek kiszemelni valami zsákmányt. Mindig meglepett e haramiák számításának pontossága, amikor az égből kődarabként lefelé zuhanva megragadtak a földön egy-egy apróvadat, és vitték, hogy szétmarcangolják. Ezek senkitől se félnek, pimaszul viselkednek, mint igazi légi kalózok. És mindannyiszor ágaskodott bennem a felháborodás: hát ugyan kinek kell az ilyen harmónia?! ... Ekkor, mintha a bosszantásomra tenné, egyikük rögtön zuhanórepülésbe ment át, lecsapott áldozatára, és elrepült vele egy horpadásba. Nekem pedig nem maradt hátra más, mint elképzelni azt a kicsi lényt, amely már se élő, se holt a belemártott karmok okozta fájdalomtól, a halálfélelemtől, melyet ugyanúgy ismerünk mi, emberek is. A másik haramia eszelősen kóválygott, bizonyára a testvérének sikere miatti irigységtől. No, most meglátott valamit az úton, ott lebegett a levegőben, megcélozta áldozatát, majd tőlem vagy ötven méterre lezuhant. Hallom - ez valami pottyanás volt. Odanézek- szerettem volna tudni, .mit kapott el -, de a héja eltűnt. Folytatom az utamat. És egyszer csak- istenem! Mi ez? Tőlem három lépésre hevert - elterülve. Felemeltem: meleg, petyhüdt, élettelen. Nem akratam hinni a szememnek. Az imént még büszkén repült az égen, szabad volt és kérlelhetetlen. Felpillantottam. Az ég tiszta - szelíd és ártatlan. Egy ujjammal megérintettem a csőrét - erős, hegyes. Ezzel a csőrrel tépett szét más állatokat. Most őbelőle szivárgott a vér, kemény karmába egy kis csomó száraz földet szorított. Elszámította magát... Egy darabig a kezemben tartottam, és talán a szomorúságnak, talán a szánalomnak valamiféle vegyes érzésével azt gondoltam: nos, ez a büntetés. Azzal a fű közé dobtam. MAKAI IMRE fordítása Az öregasszony látogatója A kisváros peremén, egy lebontásra váré ház egyik szobácskájábán éldegélt az öregasszony, ót is itt felejtették, vagy inkább elfelejtették?! Mindenesetre, nem volt a legjobb helyzetben, de mivel makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy maradhasson, minden illetékes legyintett rá:- Ha maradni kíván, hát maradjon! - hümmögették. - Ellehet még egypár évig, amíg a házat le nem bontjuk. - Ha neki többet érnek az emlékek a régi családi ház nem éppen kényelmes szobácskájábán, mint az „Otthon“ komfortja, biztonsága, hát maradjon! Az is lehetséges, hogy amikor majd kényszeríteni kellene, már nem lesz kit... Az is lehetéges. A fiai hívták öt lakótelepi lakásaikba, hozzájuk se ment. Pedig az unokákat imádta. De mit kezdjen 6 egy másik helyen? Az egyedülléttel járó gondjai lassan, törvényszerűen engedtek szorításukból, úgy-ahogy minden rendben volt.... Elvolt... Mostanában már látogatója is van esténként, aki minden panaszát, közölnivalóját meghallgatja. Illedelmes, csendes, nem fecsegös természetű. Legtöbbször csak szűk fél órácskát tölt nála. Kölcsönösen érzik: van valakijük! Most is őt várja. Már mindent szépen előkészített: sajtot, tejet, kekszet, amire csak tellett a kedvenc ételek közül. Vendége jelenlétében sohase szokott matatni, nem tartotta idomosnak az együttlét perceit rakosgatással zavarni. Egyszóval, mindent úgy elrendezett, hogy ha a vendég megérkezik, jószerivel mozdulnia se kelljen! Aztán leült a nagy karosszékbe, szemben az ódon faliórával, és várt. Teltek, múltak a percek. Jaj, mi lesz, ha nem jön? - futott át az agyán, de aztán megnyugodott, hogy ilyesmi még sose fordult elő. A nagy izgalomtól egészen kiszáradt a torka. Már 'nyúlt is 8 tejes bögréje után, de meggondolta magát és kezét lassan, röstellkedve ölébe ejtette. Micsoda illetlenség lenne, ha nem várná meg. Az öregasszony finom neszeket vélt hallani. Izgalmában mozdulni is alig mert, nehogy elriassza... Ma is annyi szeretet gyűlt össze szívében. Mi történik, ha nem lesz kivel megosztania?! De csitt! Most! Megjött! Itt van! És a szoba sarkában lévő lyukacskából magabiztosan kiballagott a kicsi szürke e9ér KOVÁCS JÓZSEF JÚLIUS LENKO Beszélgetés az utódokkal Nem fölemelt ujjal, hanem a ligetek örök árnyékába lehajló derékkal, kihűlő ágyakon sápadó kezekkel, amíg lélegezzük ugyanazt a légkört s azt az éjszakát, írjuk szavainkat emlékkönyveitek fehér lapjaira. Rátok hagyjuk a földet, a megtiportál és a szenvedőt, füstölgő gótikus tornyaival együtt, és a világot élő repülők anyajegyeivel, és rátok hagyjuk a füst uszályában bolygó városokat, ez az örökségetek. Hozzá kapjátok az óceánok fájó belsőrészeit, az utak kígyóit modernül kiképzett kocsik robajával, hamvasztók terveit, mindenféle gázok népes seregét, de a rozsokat is, arany rozstáblákat, melyek térdig állnak ember- és favérben, kitépett rozsokat, vékony gyökereik apró madárlábak, arany rozstáblákat, és mellettük véres réti virágokban a hősök emlékét, és reátok hagyunk Magalhaes útjánál dicsőbb utakat, melyeken a jövő képét is reátok hagyjuk, hogy fejezzétek be híres emlékművek és neves temetők szemei láttára. És reátok hagyjuk gyötrő éjszakáink gyötrelmes világát. De ki értheti meg a fényes csillagok szög-elhajlását sírjaink fölé? Ha majd találkoztok nagy gondjaitokkal, velünk találkoztok, s ha nedves sziklákon föl a csúcsra mászva lábatok megcsusszan, talán meglátjátok egészen közelről fejsebünkböl serkent vérünk cseppjeit, mert az ember, míg él, jár-kel és kutat, s közelebbi neki a veszély, mint a vánkos. És reátok hagyjuk a halottaságyak fekete folyóit, s a repülők raját, melyek a szorongást szórták, amint dobogtak a padlózatokon, de a dicső nevű várostereket is tireátok hagyjuk, és még néhány utcát réti virág névvel, harmatcseppeket a gyógynövényeken, kékes szajkótollat a vers küszöbén, s a hegyekben sok dalt (soká ássatok még ama helyeken), és reátok hagyunk valami tisztát is, mert szerettük nézni a szántóvetőt, az ökrök páráját a kék alkonyaiban, s a fecske fészkéből leső fejecskéket. Ez is örökségetek, mert csokorba szedni nem csak gyűlöletet, szerelmet is lehet. Az ember olyan, hogy eltöri ugyan a régi vetélót, ámde a fonalat ugyanolyan fából faragott orsó törzsére vezérli, városokat kapcsol egybe, majd újból ketté szeli, s bár már ezerszer emelte szemét a csillagokra, föltekint még sokszor, az eget kutatva, amíg föl nem fedez egy régi-régi úrporlepte érmét a saját képével. “ x S olyan, hogy széttépi a múlt jelképeit és újakat alkot, kalászt szed, kemencét és palotát épít, de egyetlen veszett tyúkért is elindul, hogy ne vesszen kárba, magasan szárnyal az igazságos harcban, de a biztonságért ekeszarvat ragad, szánt és énekel, hogy fiatalos maradjon az élet, nem maga kedvéért, nem déli nyereség, hanem alkonyati dicsőség az álma, mikor majd mindent az utódokra hagy. Nem kérünk felmentést, mert aki az embert szereti, megérti a tövis fájdalmát is. De szabadjon tán a kilátóról nézni, hogy lépitek át a holnap küszöbét, hogyan léptek saját jövő versetekbe, mert ameddig tornyok nyúlnak fel, s ameddig a tölgyfák rügyeznek, rájuk telepednek megfáradt madarak. S amíg hajók úsznak messzi tengerekre, messzeségre vágyik az emberi szempár, gyermekmód vágyódik találkozásokra és búcsúzásokra, szélmód vágyódik szülői fészek után, s vágyódik hegycsúcsmód is, amely messze tekintve várja kincseinek a felfedezőit. Elmentünk egy hegyhez, és a hegyoldalról madárdal szállt felénk, s majd a felhők hosszú, helyeselő tapsa. Közös örökségünk. N PETRIK JÓZSEF fordítása
