Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-16 / 46. szám
utcára néző ablak alatt valaki füttyentett. Szunyókált, így ezt az új, idegen hangot csak tudat alatt rögzítette, s nyomban meg is feledkezett róla. Lehunyt szemhéján át látta az ablak körvonalát, amelyre ferde szögben küldte sugarait a még mindig hevítő szeptemberi nap. A sugarak hullámozva és lebegve, szüntelenül alakot váltva, az épület előtt álló fa susogó lombozatának mozgását vetítve rákúsztak a sima, fehér falra, s törékeny árnyképekkel feloldották megszokott kedélytelenségét. A napsugarak a hosszúkás, keskeny szoba ablak menti részén is szétszóródtak, elérték az ágyat is, amelyen feküdt, jelenleg lábbal az ablak felé, mert egy órácskával ezelőtt a vánkosokat az ágy egyik végéről a másikra helyezte át, s ilyen megváltozott testhelyzetben feküdt, mint mindig a kötelező délutáni pihenéskor. A falon a lebegő-rezgö képek árnyjátéka végtelenül variálódott, de a szoba ablak alatti része elsötétült, árnyékba veszett. Valami apró felhőcske került a nap elé, ám rövidesen tovább is úszott, s a nap ismét besugarazta a sötét helyet. Éppen ekkor hangzott fel újra az ismerős füttyentés, amelyet ezúttal már éberebben észlelt, a szemét is felnyitotta kissé, mintha csak arra figyelne, mi következik ezután. Egy-két perc múltán, mivel fönt az ablakokban senki sem jelent meg, a járdán várakozó türelmetlenebb lett, s most élesebben s egymás után háromszor füttyentett; kétségtelenné vált, hogy az ablakhoz akar csalogatni valakit. Felült az ágyon, lábát a padlóra lógatva kitapogatta a papucsát, s belebújt. Tekintete végigsiklott a szobatársakon, úgy látta, mindhárman alszanak, szundikált a legidősebb is közülük - Zoli bácsi. Leszállt az ágyról, csöndesen az ablakhoz ment, s egy arasznyira kihajolt. A járdán, hanyagul az utcai lámpa fémoszlopához dőlve, az ablakokra emelt fővel egy göndör hajú fiú álldogált, minden bizonnyal az imént füttyentgető. Fejét jelképesen föl-le mozdítva megkérdezte az odalent várakozót, hogy mit akar.- Megkérhetném, hogy küldje az ablakhoz az apámat? - szólt fel a fiú -, Horvát, a tizennégyestül - tette hozzá. Bólintott, hogy rendben, s ellépett az ablaktól. Óvatosan az ajtóhoz csoszogott, kilépett a folyosóra, körülnézett, nem látja-e valahol a szolgálatos nővért, s amikor meggyőződött róla, hogy tiszta a levegő, befordult a szomszéd szobába. Ez a helyiség valamivel tágasabb volt az ő szobájuknál, öt ágy állt benne. A páciensek aludtak, csak az ajtó melletti ágyon fekvő beteg volt ébren, könyvet olvasott. Hpzzálépett és halkan megkérdezte:- Fekszik itt egy Horvát nevű beteg? Lent várja valaki.-Ó az, most jött - mutatott a férfi a szomszéd ágyra.- Maga a Horvát? - érintette meg könnyedén a keresett vállát.- Én - válaszolta felijedve, rekedt hangon.- Menjen az ablakhoz, azt hiszem a fia keresi.- Köszönöm - bújt ki Horvát fürgén az ágyból. - Biztosan a borotvafelszerelésemet hozta el, nem tudtam, itt mara- dok-e... Visszament a szobájába, a tizenhár- masba. Távolléte alatt semmi sem történt. Szobatársai aludtak, vagy legalábbis úgy tettek, mintha aludnának. Csupán a Rózsahegy mellóli erdész, egy magas termetű, kidagadt erezetű, középkorú férfi, aki néhány napja, mindjárt, amint a szobába helyezték, tárgyilagosan, zavartalanul közölte a kíváncsiskodókkal, hogy bőrrákja van, azt jött kioperáltatni, az alatt a pár perc alatt csak ő fordult át a hátáról a jobb oldalára, s homlokát az olajfestékkel fehérre mázolt hűvös falnak támasztotta. Egy pillanatig habozva állt az ágya előtt, mintha azt mérlegelné, lefeküdjön-e, vagy sem. Aztán felrázta kissé a vánkosát, s áthelyezte őket az ablakhoz közelebb eső, megszokott helyükre. Vó- gigdólt az ágyon, egészséges karját feje alá tette, s tekintetét az ajtóra szegezve várta azt a pillanatot, amikor a folyosón felhangzanak a pihenés perceinek véget vető hangok, azok a hangok, amelyek aztán már késő estig meg sem szűnnek. Zoli bácsi szinte mozdulatlanul feküdt a hátán. Mióta együtt voltak a szobában, talán még sohasem látta őt ilyen megkönnyebbülten pihenni, jószerivel csak most először tükröződött örökösen sűrű, szürke tüskével benőtt arcán kiegyensúlyozottság és nyugalom. Meglepetésében felkönyökölt az ágyon, hogy meggyőződjék róla, nem a szeme káprázik-e. De nem, Zoli bácsi arcán a szokott fájdalmas fintornak nyoma sem látszott, a homloka nem futott ráncba, s ajkát sem harapta össze, mint máskor, hogy jelezze, a fájdalom férge újra rágni kezdte lábfejének szerény maradékát, egészen a csontbél magvába, a csontvelőbe fúr, s kényszeríti az embert, hogy fogvicsorgatva, szakadozottan, hideglelős komolysággal szavakat és fohászokat suttogjon, inkább önmagának, mint szenvedése szemtanúinak arról, hogy tovább már nem bírja, hogy elege van mindenből, s inkább elpusztítja magát... Zoli bácsi nyugodtan feküdt, szinte már gyanúsan nyugodtan. De a szemhéja finoman remegett, s ezért ügy tetszett, hogy nem is alszik, hogy lezárt szempilláin át érzékeli maga körül a világot, észleli a napsugarak áramlását, amelyek most már egyre ferdébb szögben és gyérebben hullanak a helyiségbe, figyeli a fa finoman sárgába hajló lombozatának vég nélküli lebegését a falon, a lombozatát, amely az ablak mögött fekvő embereknek is tévedhetetlenül hírül adja, hogy odakint már a kora ősz az úr. Nem, az öreg biztosan nem aludt. Minden bizonnyal csak azon ámult félig lehunyt szemmel, hogy milyen gyorsan repül odakint az idő. Az ablakon beszüremlő napsugaras őszi hangulat megindította. Zoli bácsi képzeletét. Szomjasan szívta magába a folyók egyesülésénél fekvő szülőföldje színeit és illatait, a déli tájét, amely ebben a kora őszi időben nem is látszik a végtelen kukoricatábláktól, s ahol a meleg szellőben a kukoricával együtt ringatóznak, sustorognak a szárak csúcsáig is büszkén felkúszó fűszálak és elszáradt virágok milliói. Az öreg biztosan nem aludt, mert abban a pillanatban, amikor az izmos testű erdész az éjjeliszekrényből elővette a cigarettát és a gyufát, hogy a vécére induljon, ahol azóta már minden bizonnyal gyülekeztek a legerősebb dohányosok, kinyitotta a szemét, s így szólt:- Dohányozni megyünk? Haj, én is rágyújtanék, de megtiltották - vonta meg lemondóan a vállát, s többet nem szólt, odább mozdult az ágyán, és sajnálkozó- an nézett fölfelé.- Elviszem magát tolószéken - ajánlotta az erdész. - Ide hozzam? - nézett kérdőn az öregre.- Inkább ne - felelte. - A nővérke észreveszi, megszid bennünket... Az erdész bólintott, és kiment. És amikor már teljesen nyilvánvaló vott, hogy a folyosón és a szomszéd szobákban a megszokott élet lüktet, a ti- zenhármas szoba negyedik páciense is felkelt az ágyból, egy tagbaszakadt keletszlovákiai mészáros, aki talán már ötöd- ízben feküdt itt azzal a reménnyel, hogy elhalt ujjai, amelyek évekkel ezelőtt egy baleset alkalmával megbénultak, végül mégiscsak életre ébrednek. Három napja, lefekvés után, a mészáros és még egy férfi a tizenötösből közösen megittak egy üveg pálinkát, melyet még érkezésükkor csempésztek be a kórházba. Utána dalolni való kedvük támadt, ami persze kiváltotta a szolgálatos személyzet nemtetszését. Másnap megfenyegették a két férfit, hogy ha még valamit elkövetnek, mehetnek haza. Ezzel magyarázható a mészáros óvatossága és következetessége, amellyel most is megtartotta a kötelező délutáni pihenés idejét. Amikor a mészáros kiment a szobából, Zoli bácsi kissé fölemelkedett az ágyon, s félültében hosszan nézett az ablak felé.- Aludt egy kevéskét? - kérdezte az öregtől.- Elszundítottam - válaszolta az öreg. Legalább egy kicsit lehunytam a szemem.- Nem fáj?- Csak kapargat. Ez a legjobb időpont... De már éledezik, eh ébredezik - ráncolta össze a homlokát Zoli bácsi, s könyökéről óvatosan a hátára ereszkedett. A késő délutáni nap most már az ablakrámát aranyozta be. De az ablakon túl a fa lombja még teljes fényében fürdött. Zoli bácsi éppen ezt figyelte, s egyszer csak halk, kissé fátyolos hangon arról kezdett vallani, amit a másik megsejtett az imént.- Otthon is ilyen napos idő van, de ott nálunk még több a nap. A nyárfák körül fehér ökörnyál rezeg, úszik a levegőben, az ember arcát pillanatonként valami fonál csiklandozza, rátapad a kabátjára... És a kukorica, sikerült-e vajon az idén, a legmagasabb férfi is elvész benne... Hogy énekelnek a kukoricatáblák... Hogy suhcxjnak, suhognak...- Én is a kukoricára gondoltam - vallotta meg az öregnek. - Én is hallottam a suhogását.- Azt hiszem, jobb lenne már nekem otthon, úgysem jutnak itt velem semmire- elmélkedett fennhangon Zoli bácsi.- Műteni sem akarnak, a fájdalmamat sem csillapítják. Csak kikapargatnak innen folyton valamit, egészen a csontomig hatolnak a kanálkáik... Hanem azok a bacilusok! Ott vannak, csakhogy még mélyebben... Valami mást kéne kigondolni ellenük, ott vannak az átkozottak, mélyen...-Talán most kutatják az ellenszerét, hiszen itt vannak erre a legjobb szakorvosok, segítenek magán - igyekezett lelket önteni az öregbe.-De hiszen én is ezt gondolom... A járási kórházban is azt hajtogatták egyre, próbáljak meg valahogy bejutni a klinikára, ott vannak erre a legjobban berendezkedve... Nálunk nincs más, csak a kenőcsök, kenőcsök, örökösen a kenőcsök! Mit segítenek azok rajtam! Mélyebbre kell hatolni, mélyebbre, ott, mélyen érzem én, mélyen...- Valamit majd kieszelnek - mormogta újra ő, bár ezúttal kevésbé meggyőzőn, mint az imént.- És te, földi, neked fáj még, vagy már szúnöget? - kérdezett rá a sebére Zoli bácsi.- Csak viszket, itt-ott szúrogat - válaszolta az öregnek.- Éjjel nem aludtál, csak mocorogtál az ágyon, láttam, aztán kimentéi, és csak pirkadatkor jöttél vissza - közölte vele az öreg -, bizony, az éjszakák a legrosszabbak - tette hozzá sóhajtva.-Nem akartam zavarni... A folyosón sétálgattam. Állva az ember nem érzi annyira a fájdalmat, mint fektében... Lehet, hogy ez csak úgy rémlik neki, s közben folyton egyformán fáj, ördög tudja - felelte elmélázva.- Bizony. így is, úgy is fáj. Zoli bácsi felült, az éjjeliszekrényből almát meg kést vett elő, levágott egy darabkát az almából, és csendesen rágni kezdte. Nézte az öregembert, s bár az most egyetlen szót sem ejtett ki, mégis hallani vélte a minap elhangzott borongó szavait.- Harmincnyolc őszén kellett volna berukkolnom. Gondolom, Csehországba, mitőlünk mindenki oda rukkolt. Be kellett volna rukkolnom, de éppen akkor támadt az a zűrzavar, a köztársaság megrendült, megváltoztak a határok, s mi újra Magyarországhoz kerültünk, (gy otthon maradtam, s még azon a télen megnősültem. Negyvenben megszületett az első kislányunk, a szüleim házához ragasztottam egy kis szobát, munkát kaptam a vasútnál. Egy óv múlva én is kelet felé meneteltem... Túl a Donon, negyvenkettő kegyetlen, fagyos telén, amikor az oroszok megállás nélkül ágyúztak bennünket, s mi, akár a mezei egerek, fa- gyoskodtunk a lövészárkokban meg a hófúvásokban, bombarepeszek fúródtak a lábamba meg a váltamba. Könnyű sérülésnek számított volna, ha gondosan ápolják, csakhogy a mieink már visszavonulást riadóztak, aki nem bírt menni, ott maradt, hamarosan elvérzett az őrjítő hidegben, úristen, milyen embertelen volt ott a fagy, egy-két óra alatt bárkivel végzett... Egy falubeli barátom a szánkóra tett, bekötözte a vállamat, lábsérülésemet nem vette észre. Betakargattak, amivel lehetett, aztán már csak vonultunk visszafelé, sokáig, sokáig vonultunk. Amikor végre megálltunk, én is tábori kórházba kerültem. Csak ott derült ki, hogy a lábam is megsebesült. Mondom, könnyű sérülés volt, a vérzés egy idő után magától elállt, csakhogy a lábamból a vér a osizmámba folyt, megfagyott, s vele együtt a talpam is. A bal lábamról csak az ujjakat s még egy darabkát kellett levágni, de a jobb lábamnak csak a fél sarka maradt meg. Hazajöttem, s újra tanultam járni. Aztán fuvarozgattam, és hosszú éveken át nem volt semmi baj. De úgy valahogy a hatvanadik évem felé előjöttek a régi fájdalmak, s egyre erősödtek. Azóta megint az orvosok kezében vagyok, örökösen piszkálják, főleg a jobb lábamat, a csodakanalukkal. Zoli bácsi hirtelen eltette a bicskát meg az almát, hátradőlt, eltorzult az arca, s csak egy idő titán szakadt ki torkából az elnyújtott, tompa hang.- Mi történt, Zoli bácsi? - kérdezte teljesen fölöslegesen, hiszen jól tudta, miről van szó. A nyugovóra térő nappal egy időben, mindennapos rendszerességgel előjöttek az öreg fájdalmai, s a növekvő sötéttel egyre erősödtek és erősödtek.- Úhm - nyögött fel újra az öreg.- Fáj, -ugye - állapította meg kis idő múltán, ugyanolyan fölöslegesen, mint az imént.- Az átkozottak! Már megint kezdik... Ott vannak, mélyen - szólalt meg végül az öreg. Most már nem volt bátorsága a banális vigasztaláshoz. Hallgatott. Gondolkodott, a fájdalommal szembeni tehetetlenségére gondolt, mert tudta, hogy rövidesen az ő testében is teljes erővel föltámad a fájdalom. Hallgatott azért is, mert előre látta sorsát: végül majd meg kell tanulnia élni számos, eddig magától értetődő művelet és feladat elvégzésének képessége nélkül is. Sokáig hallgatott, s a nap már közeledett a látóhatárhoz. Az ajtóhoz közelebb eső sarok, ahol Zoli bácsi feje nyugodott, lassanként elsötétült, megtelt homállyal, s a homány csöndesen kúszni kezdett az ablak felé. Megjött a két elbolyongott szobatárs is, s lefeküdve az ágyra szintén hallgatagon merengtek valamin. Az öreg nyögdicsélését úgy vették tudomásul, mint valami elkerülhetetlen dolgot, amin nem lehet változtatni.- A vacsorát már megettem, most mi legyen? - sóhajtott fel egy idő múltán a mészáros. Szombat volt, ez indokolta a kérdését. A csomagolt száraz vacsorát már az ebédnél szétosztották a betegeknek.- Van konzervem, később majd felnyitjuk - szólalt meg az erdész. - Menj, szerezz valahol kenyeret - mondta a mészárosnak, s az mindjárt fel is kelt, és kiment.- Ah, furkodnak a dögök! - könnyített magán a szitokkal Zoli bácsi. - Nem a csont lesz az, a csontom nem fáj, a húsban fészkelnek... Bacilusok, biztosan valami bacilusok.., A szobára teljes homály borult, de nem kapcsolták fel a villanyt, jobban esett így tölteni az alkony perceit. Közvetlenül a magas, szürke mennyezet alatt pislákoló égő úgyis csak rontotta volna a betegek szemét.- Megint micsoda éjszaka vár rám, földi, micsoda éjszaka! - folytatta Zoli bácsi.- Már én is érzem, hogy jön a fájdalom - mondta az öregnek, s nem hazudott.- Nekem meg s te meg csodálko; ember nem látná |- Ó, istenem, c- szólalt meg»-i messze! Kenyérrel a ki pett a szobába.- Sikerült szén dezve. - Felka a többieket.- Hagyd még- Majd később e S a szobára új Egyszerre csa vérke, villanyt gy vannak sötétben, mondta, az asz a páciensek bete kérdezte:- Láz volt? Bejegyezte a I tokát, elmosolyo ens ágyához me- Megigazítorr Öljön fel egy kies csinálni szálndéki öreget az ágyra, hallani és látni a- Fáj? Tudom, h( magának valamii- Hozzon, nőv dott Zoli bácsi.- Mindjárt vég tablettát.-Tablettát ne az öreg.- Injekciót? - Igen, igen, c- Azonnal jöv bozva. Az erdész a felnyitotta a kon: nemigen volt ehi-Aj, földi, de- sóhajtotta újre öreg. - Hol va annyit? - nyöszi Dó a növérk róla, hamarosar kedvesebb mos< tál volt még, fial férjhez, az élet lényéből optimiz Kék-fehér ápoló nyárias szabásé lebarnult bőrét, alig véget ért ny kát, úgy festett egy szép álomb-Akkor hát, akar - mondta.- A tabletta r hat... Éjfél után rodott el az öre<- Akkor adun hogy elkészítse szőke haja szét- Fogódzón I szón odább, íg- csicseregte a csiból, aki arcá’ a kék blúz k bronz gyönyöri soha meg nem törtek a szavak:- Milyen szé| vérke! S abban a pil elragadtatásán? egyszerre, szál friss fuvallat, az nak illata. KULC IVAN HAB AJ Mg IMMwil Borzl László felvétele Égbekiáltók
