Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-16 / 46. szám
Hj szú 1984. XI. 16. H no HARflHBJn Az írók szófiai világtalálkozójáról ötödízben találkoztak a világ írói a szófiai Moszkva Parkszállóban. Arról a legalapvetöb kérdésről tanácskoztak, amely napjainkban az egész emberiséget foglalkoztatja. Béke - bolygónk vágya - ez a három szó volt a központi és egyetlen téma, melynek fontosságát minden egyes felszólaló szavaiból teljes mértékben ki- éreztük. A kölcsönös dialógushoz, a nézetek közelebbi és mélyebb megismeréséhez vezető utak keresése mindnyájunk kötelessége, mely elől nem térhetünk ki. Az írók számára ez irányban sokféle lehetőségek adódnak. Munkájukkal jelentősen hozzájárulnak az emberek, nemzetek és országok közti kölcsönös kommunikációhoz. Nagyon találóan fogalmazta ezt meg beveztőjében Lubomir Levcsenko, költő, a Bolgár írók Szövetségének elnöke, amikor azt mondta, hogy ma már nem mérhetjük az egyes országok és kontinensek közti távolságot kilométerekben, csupán percekben, melyekben nemcsak egyes országok és földrészek, hanem az egész földgolyó is elpusztulhat a már kialakult atomfegyvertár által. Hogy erre sose kerüljön sor, mindent meg kell tenni, amire a józanul gondolkodó emberek erejéből futja. Az íróknak módjukban áll befolyásolni a társadalmi tudat alakulását. Műveikkel a békére, a megértés és kölcsönös bizalom légkörének kialakulására kell nevelniük. Ezt a tényt a felszólalók egyértelműen hangsúlyozták, s feleltek az olykor felmerülő szkeptikus kérdésre, vajon van-e még egyáltalán értelme a békemozgalomnak. Amíg van élet a földön, addig a béke megóvása a legfőbb feladat. Ilyen értelemben az egyik legfigyelemreméltóbbnak tartom Szer- gej Mihalkov szovjet író felszólalását, aki konkrét tények alapján elemezte és magyarázta a szovjet békepolitika alapelveit a világ több mint ötven országából érkezett csaknem 150 jelen lévő írónak. Szergej Mihalkov arról a nagy veszélyről beszélt, amely egyrészt a felgyülemlett atomfegyverzet miatt fenyeget, másrészt pedig az értelmetlen, hisztérikus antiszovjet és antikom- munista propagandából ered. Nyugaton jelenleg napi 24 órán át vezetik félre ezzel az embereket a televízió, a rádió, a sajtó révén. A hazugság és az információtorzítás hatalmas méreteket öltött. Szerzői nem riadnak vissza a legpiszkosabb módszerektől sem. A szocialista országok életének valótlan ábrázolása, az emberek két - szabad világban élő és nem szabad világban élő - csoportba való sorolása és más, olykor az imperialista körök betegesen értelmetlen kitalálásai céltudatosan zavarják meg és teszik tönkre mindazt a pozitívumot, amit a múltban a békés egymás mellett élés politikájával sikerült elérni. Visszaélnek azoknak a fiataloknak - beleértve a kiskorúkat - érzéseivel és gondolkodásával, akikbe a fölérendeltség és mindazokkal szembeni ellenszenv gondolatát oltják, akik nem értenek egyet az ő életmódjukkal. A lengyel Halina Audierska írónő a fentiekkel kapcsolatban felvetette a háborús tematikájú játékok gyártásának megszüntetését, illetve betiltását. Valóban, sokszor nem is tudatosítjuk, hogy az első pillanatban kicsinyesnek tűnő dolgok olykor az agresszív jellem kialakulásához vezetnek. A résztvevők figyelmesen hallgatták Jan Kozák nemzeti művész szavait, aki tényekkel bizonyította, hogyan járul hozzá Csehszlovákia a békepolitika elveinek megvalósításához. Csak párbeszéddel, az összes indoklás meghallgatásával kereshető az az út, amely az emberiséget kivezeti a mostani feszült helyzetből. Ezzel kapcsolatban értékes gondolatait ismertette például a francia Pierre Gamara, aki az eddigi összes találkozón részt vett, az angol James Aldridge, az NDK-beli Hermann Kant, a ciprusi Eli Peoni- du. Nagy figyelem, rendkívül nagy visszhang és egyetértés kísérte Ernesto Cardenal nicaraguai költő szavait. Lebilincselően beszélt népének hősies harcáról a külföldi intervenció ellen. Bizonyítékokat mutatott föl az amerikai titkosszolgálatnak Nicaragua belügyeibe való beavatkozásáról. A szerény férfi felszólalása az imperialista kormánykörök elleni vádbeszéd volt. Érdekesek voltak az Afrika, Ázsia és Latin- Amerika fejlődő országaiból érkezett írók, felszólalásai is. Ezek az országok szép számban képviseltették magukat Szófiában. Ramon Ur- danetta venezuelai író, Gabre Marian etióp költő, a nigériai Festos íjain, a mexikói Rudolf Juan és mások nemzeti irodalmunknak a világ- irodalom gazdagításához való hozzájárulásáról beszéltek. Ezeknek a nemzeteknek a hangja napjainkban egyre erőteljesebben hangzik minden nemzetközi fórumon. Amikor a görög Ni- kosz Paposz lépett a szónoki emelvényre, s megindultan közölte írótársaival, hogy feleségének, Ritának magnóra rögzített hangfelvételét tudta csak magával hozni, a jelenlevők megrendültek. A jól ismert görög békeharcos halála előtt mikrofonba mondta üzenetét a találkozó résztvevőinek. Az elhunyt írónő őszinte és meggyőző szavai senkit sem hagytak hidegen. Az NSZK- beli Friedrich Hitzerés az osztrák Micha! Sarang országuk békemozgalmának feltételeiről, küzdelmeiről és eredményeiről szóltak; és arról, mennyire veszélyes a könnyelműség, amellyel a kormánykörök meg akarják fertőzni a dolgozók széles tömegeit a nyugat-európai országokban. Andrej Voznyeszenszkij szovjet képviselő költő- társait éleslátásra hívta fel. A költőnek messzire kell előre látnia, ha azt akarja, hogy hangját ne csak a ma embere hallja. Sok érdekes szakmai gondolat, ötlet és észrevétel hangzott el a szófiai találkozó három szekciójában. A prózaírók a mai regény témájáról, a költők a jövő század költészetéről és a fordítók, illetve kiadók dolgozói a könyvkiadás, a fordítás és a béke témáiról tárgyaltak. Ami a csehszlovák könyvkiadást illeti, mi következetesen teljesítjük vállalásainkat, amelyeket a helsinki Záróokmány aláírásával tettünk tíz évvel ezelőtt. Szocialista hazánkban évente több más nemzetiségű író könyvei jelennek meg. Az érdekesség kedvéért: az elmúlt tíz év alatt csak a Revue svetovej literatúry oldalain a következő országok szerzőinek munkáit közöltük:Ango/a, Argentína, Ausztrália, Belgium, Brazília, Bulgária, Kolumbia, Chile, Franciaország, Fülöp-szi- getek, Görögország, Guatemala, Haiti, India, Japán, Jugoszlávia, Kanada, Kenya, Kína, Kongó, Lengyelország, Magyarország, Mexikó, Mo- zambik, Nagy-Britannia, az NDK, Olaszország, Peru, Románia, Sierra Leone, a Szovjetunió, Spanyolország, Törökország, Tunisz, Uganda, az USA, Vietnam. Ez a felsorolás azt bizonyítja, hogy a szerzők megválasztása során nem tartjuk szem előtt a társadalmi-politikai és geográfiai határokat, amelyek ma megosztják a világot. A döntő kritérium a minőség és a humánus tartalom, mely a világ más-más részein élő embereket hivatott egymáshoz közelíteni. Azokat az embereket, akik élni akarnak, akiknek a nevében az író hangjának harangként kell zengnie. Találóan jelentette ki a szófiai találkozó plénumán Jevgenyij Jevtusenko: „A múltban a háborúk miatt szedték le a harangokat a tornyokból, hogy fegyvert öntsenek belőlük; de elérkezett az idő, hogy a felgyülemlett fegyverekből harangokat öntsünk.“ A szófiai Parkszálló előtt egyébként idén is felcsendült a harang, amelyet nemzetközi találkozók alkalmából szólaltatnak meg. Ez a béke harangja. Olyan időben zeng, amikor az emberiségnek a legfőbb óhaja az, ogy minél jobban és minél messzebbre hangozzék. JÁN SOLOVIŐ érdemes művész, a Szlovákiai Írók Szövetségének elnöke / B ármennyire is erőlködik az összefüggések, indítékok, az irodalomtörténeti kontextus, a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődésképe, valamint a tágabb látókör felé is kémlelő olvasó, alig talál Zalabai Zsigmond Mindenekről számot adok című könyvéhez hasonlót. Kétségtelen, hogy tájainkon valamikor számtalan honpolgárt serkentett arra a változó történelem, hogy a maga módján megörökítse a kollektív emlékezetből kiveszőben lévő dolgokat. Lelkes patrióták írogattak kisebb-nagyobb dolgozatokat, amelyeket a honfiúi szeretet mondott tollba, éppen ezért túlfűtötté őket a romantika, az önigazolás és önmegmutatás szándéka. Az egyetemes magyar irodalomban a falukutatók irodalmi szociográfiái is inkább a kor társadalmi állapotait mutatták fel, és rögzítették a józan érzületeket felkavaró állóképekben, mintsem az alulnézeti történelmet. Bár az 1948 után bekövetkezett társadalmi fejlődés a csehszlovákiai magyarok életét a közös hazában élő nemzetekével együtt gyökeresen átalakította, mégis negyedszázadot kellett várni, hogy az újságírás riportokkal megrajzolt csonka képe után az íve, segített egy históriás ének, egy népballada. Ott, ahol hiányzott a tényanyag, ahol csupán az egykori szenzációs újsághír segített, meglódult az írói képzelet, fgy lett töretlen az íve, erős a tartógerince ennek a gótikus katedrálisok rozettáit, tartóbordáit, oszlopait, hajóit és oldalhajóit idéző könyvnek. M induntalan könyvről, műről, alkotásról beszélek. Az írói teljesítmény műfaját ebben az esetben nehéz meghatározni. Minden esetben tévednék, mindenféle megközelítés formai béklyóvá silányulna. Kérdésekre kereshetek választ: Szépirodal- rfii alkotás? Történelmi monográfia? Helytörténeti kézikönyv? Egy falu történelmi regénye? Néprajzi gyűjtemény? Gazdálkodástörténet? Életmódvizsgálat a történelemben? Egyik sem és mindegyik - ahogy ez már a kiváló könyvek esetében lenni szokott. A történelmi kronológia megtéveszti az olvasót; ugyanígy jár az oklevél-idézetekkel, amelyek legterje- delmesebbike az ,,lpoly-pásztói hely- séghnek urbarioma", ám mindezekben ott a többlet, az írói mesterség A megtalált történelmi idő ZALABAI ZSIGMOND: MINDENEKRŐL SZÁMOT ADOK irodalmi igényesség minden jegyével 1972-ben megjelenjen Duba Gyula Vajúdó parasztvilága. Ez á könyv egyszerre lett a félmúlt, igaz, pátosztól sem mentes, vizsgálata és jövőkép. Ugyanakkor a történelem egyetlen darabját vizsgálja, a régmúlt csupán az emberek mélytudatában, a felkorbácsolt érzelmek szövevényében lehetett „kitapintható“. Az imént említett irodalmi szociográfia mind a mai napig a síkból kiemelkedő kilátó, a következő - a paraszti sors- és életmódváltozás utáni - nemzedék számadói kötelességére is emlékeztető tett maradt... Tíz esztendő kellett ahhoz, hogy Duba Gyula alapköve mellé másik kerüljön, hogy szaporodjon, erősödjön a kollektív önismeret fundamentuma. Zalabai Zsigmond könyvének műfaji meghatározásától egyelőre eltekintve, megállapítható, hogy elsődleges szándéka szerint a pátosz, a szülőföld irányába fel-felcsapó nosztalgia megkerülésével íródott. Irodalmisága, történetisége és társadalmi szemlélete az alkotói módszer - a monografikus számbavétel és a szépirodalmi ihletettség - útján teljesedik ki, szintetjzálódik egy történelmi „időszimfóniában“. A könyv tagolása a történelmi sorsfordulók között eltelt idő változásainak, állapotainak számbavételét segít. A tíz önálló fejezet a mai falu múltbeli örökségeit bemutató bevezető résszel kezdődik. Bár az olvasó ebben is históriát, őstörténeti és ókori vázlatot olvashat, ebben a részben észrevehető az, ami a könyv elolvasása után nyilvánvalónak tűnik fel: mindazt, amit falujáról, Ipolypász- tóról (Pastovce) közread, saját szellemi horizontjának teljességében láttatja. Közelképei nemcsak a történelmi hűség, de az értékelő hitelesség jegyében születtek. Nincs aránytévesztés, nincs nyoma az alkotói túlfűtöttségből eredő elfogultságnak. Zalabai számára minden, amit falujáról elolvasott - legyen az oklevél, jobbágyösszeírás, néprajzi monográfia vagy érdekességet kereső újságcikk - mintha a szélesebb haza, a tágabb horizont kapcsolóeleme lenne. Nem a falujáról ír, hanem egy faluról, amelynek népe ugyanazt a történelmet élte, s a maga erejéhez, tehetségéhez, lehetőségeihez mérten alakította is, mint tették azt az emberek bárhol a Kárpát-medencében. S ha már az írói módszer titkait próbálom meg felfedni, külön szólnom kell a munkát feszítő belső konstrukcióról, amelynek bonyolultságát mi sem bizonyítja jobban, hogy szájhagyományt, szellemi folklórt, sírfeliratokat, a természeti környezetben még fellelhető emlékeket, adóösszeírást, levéltári okiratokat, más-más szempontok szerint íródott tudományos és áltudományos munkákat kellett szerves egésszé gyúrnia, s mindezt szép- irodalmi szándékkal. Ott, ahol már kevésnek bizonyult az oklevél-idézet, ahol megbicsaklott volna a gondolat beléoltotta új tartalom, máig érő gondolat, kapcsolódási pontokat teremtő utalás. Zalabai Zsigmond úgy uralja ezt a helytörténetileg is roppant mennyiségűnek ítélt anyagot, mintha eleve fikció, általa teremtett valóságkép lenne. Pedig a következőket ö maga írja: ,.Amelynek szerzője valójában nem is én vagyok. Nagy író mondta tollba ezt nekem: a Történelem. “ Könyve ismét csak példát szolgáltat arra, hogy a modern szépirodalomnak nemcsak az Időt, a Teret és benne a történést kölcsönözheti a Történelem, hanem a kristályosító súlya alatt megszületett anyag gyúr- hatóvá, formázhatóvá válhat a modern széppróza alkotója számára. Nem a hagyományos értelemben vett történelmi-szociográfiai monográfia módszere teremtette Zalabai Zsigmond könyvének a formai keretét. Minden idézet, mindegyik ténycso- portosítás, valamennyi népdal, népballada, betyártörténet a mai tudati állapotunk előzményeként, mozaikköveként jelenik meg benne. Folytonosságról csak így beszélhetünk, tudati változást is csak ezek ismeretében bizonyíthatunk, hiszen mindez a lét, a változó történelmi lét függvénye, (gy lehet ez a könyv minden látható formai jegye, külső tartalmi jellegzetessége mellett is lélektani látlelete a tájainkon a történelmet a múltban leginkább csak elszenvedő ember (emberek) világának. Ha szépirodalmi értékeit keressük - márpedig a történet- tudomány, a néprajz, a szociológia mércéjével nem mérhetünk -, akkor ezeket tudati előképünk ilyen elementáris erejű megrajzolása adja. Nevezhetjük ezt történelmi tudatnak, nemzetiségi tudatnak, osztálytudatnak, hiszen mindez együtt jelenti a szocialista társadalmi rend feltételei között élő, mai nemzedékek történelmét és önszemléletét. Úgy vélem, irodalmi alkotás, válasszon bár szerzője akármilyen formát, a nyolcvanas évek csehszlovákiai magyar irodalmában nem vállalhat kevesebbet. Ez a könyv jó példa arra, hogy a történelem miként lehet egy mai tényirodalmi alkotásban minden oda beépített elemével igaz, mégis művészi - irodalmi - értéket teremtő erő. Ehhez persze kell az a világnézeti magalapozottság, intellektuális erő és szépírói tehetség, amelynek Zalabai Zsigmond a birtokában van. A Mindenekről számot adok - ha szabad ezt a kifejezést használnom - modellje egy eddiginél korszerűbb (írhatnám a szükségszerűbb jelzőt is) irodalomszemléletnek. Mentes még az igaz pátosztól is, s ez annak az eredménye, hogy faluja, Ipoly- pásztó (ezt a fentiekkel már bizonyítottnak véljük) csupán ürügye és oka írói tettének, de nem célja, nem horizontja. Olyan krónikát tett elénk az író, amely méltán lehet szeretett olvasmánya „Ipolypásztó törzsökös családjainak és mai népének“, de mindenekelőtt önazonosító számonkérés kell, hogy legyen mindany- nyiunknak. DUSZA ISTVÁN Könözsi István felvétele
