Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-02 / 44. szám
U ” nnepi eseménye, értékes hagyománya kulturális életünknek a szovjet filmek fesztiválja, amelyet a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójára emlékezve évről évre novemberben rendeznek meg. A jubileum ismétlődő alkalom arra, hogy emlékezetünkbe idézzük az emberiség történetének e legnagyobb fordulóját, s lehetőség arra is, hogy bepillantsunk a forradalom teremtette új világ művészetének legújabb termésébe. Persze, egy seregszemle programja aligha reprezentálhatja az évente mintegy kétszáz filmet gyártó stúdiók munkáját, legfeljebb csak színeket, villanásokat idézhet fel a soknemzetiségű, sokféle irányzatot, stílust képviselő szovjet filmgyártás jelenéről. Ráadásul az idei szemléről hiányoznak a nagyok. Szergej Bon- darcsuk, Grigorij Csuhraj, Alekszandr Mitta, Nyikita Mihalkov, Gleb Panfilov, Jurij Ozerov és a többiek, akik nélkül szegényes, szinte elképzelhetetlen a mai szovjet film. Mindezek ellenére is vonzó a mostani bemutatósorozat. A filmek legtöbbje szorosan kötődik ahhoz az emberi, társadalmi, művészi „aranyalaphoz“, amely olyannyira jellemzi, meghatározza a szovjet filmművészet fejlődését. A háború után indult első, második és immár harmadik nemzedék elkötelezett, humanista munkásságát. xxx Anna Pavlova. Neve már életében legendássá vált. Táncának könnyedsége, költóisége és átszellemültsége bámulatba ejtette nézőit. Művészete meghódította a világot; tapsolt neki Róma, London New York, ünnepelték Párizsban, Berlinben, Lipcsében, Bécsben, Prágában és Budapesten. A balett úttörőjévé vált a legtávolibb világrészekben is, Afrikában és Ausztráliában. Az orosz balett mai napig tartó dicsősége nem kis mértékben az ö megjelenésével függ össze. Sorsa tele volt drámai fordulattal, de ezeket sokban meghatározta az a viharos történelmi kor, amelyben tehetsége kibontakozott. Az első világháború kitörése németországi vendégszereplésekor érte. A hazatérés lehetetlen volt. Ekkor kezdődött sokéves kóborlása idegen országokban, idegen színpadokon. És így halt meg, idegenben... B csodálatos egyéniség élete, alkotói műhelye elvenedik meg Emil Lotjanu látványos és hatásos filmjében. Az alkotó - aki A ciaánvtábor az egyik csúcspontja: A hattyú halála, amelynek koreográfiáját Mihail Fokin készítette Anna Pavlova számára. Megelevenednek az alkotásban a kor olyan kiváló egyéniségei is, mint Szergej Gya- gilev, Vaszlav Nizsinszkij vagy Saint Sa- éns, Vidor Dandré, Anna Pavlova lelkes tisztelője, majd impresszáriója és férje. A szovjet, francia, NDK, angol és kubai iliil mniuRLM ' égbe megy című filmjével nemzetközi hírnevet szerzett - ügyelt arra, hogy munkája ne az életrajz részleteinek felsorolására, a külsőségek bemutatására korlátozódjék. Bár nem veti meg a romantikát, a nagy szenvedélyek ábrázolását, a színpompás látványosságot, filmjében a hangsúlyt Pavlova munkájának, gyötrelmes életútjának felidézésére helyezi. Nagy szerepet kap a műben a tánc, de az alkotók nem a balerina táncának utánzására, hanem érzelmi tartalmának átadására törekedtek. A bemutatók ünnepei a próbák kimerítő hétköznapjaival váltakoznak, elöadástöredékek, koreográfiái miniatűrök villannak föl. S a film közös vállalkozásban készült film főszerepét Galina Beljajeva játssza - híven érzékeltetve Anna Pavlova lenyűgöző, de bonyolult egyéniségét, lelkének rezdüléseit. Érdemes talán megemlíteni, hogy Beljajeva a filmben végigtáncolta Anna Pavlova összes szerepét. Segítette őt ebben felkészültsége, a színésznő korábban ugyanis elvégezte a voronyezsi balettintézetet. A felvételek Angliában, Franciaországban, az Egyesült Államokban és Kubában készültek. Kaland, izgalom, feszültség jellemzi Zahid Szabitov és Georgij Bzarov filmjét, A 107-es államcsínyt. A fiktív történet a feszültségektől terhes iszlám világ Galina Beljajeva - Anna Pavlova szerepében ◄—------------------------------------------------egyik országában játszódik. E fejletlen, de nyersanyagokban gazdag országban a haladó erők ragadták magukhoz a hatalmat; a kormány megtette az első lépéseket a demokratizálódás útján, kialakul a nemzeti egység. A Nyugat vezető körei ebbe nem nyugszanak bele, s nem nézhetik tétlenül, hogyan csúszik ki kezükből a stratégiai szempontból fontos nyersanyagokban gazdag ország. Elhatározzák, lejáratják a világ előtt a demokratikus kormányt, majd megdöntik hatalmát. .. Harc a természettel, a sivatagban előtörő földgázzal, a robbanás következtében keletkezett tűzzel - már ebből is sejthető, hogy a Kánikula Kara-Kumban katasztrófa-elemekkel átszőtt izgalmas kalandfilm, olyan alkotás, amelyben Hod- zsakul Narlijev, az élenjáró türkmén rendező a lángokkal való küzdelmet bemutatva, az emberi összefogás, a bátorság, az önfeláldozás szép példáját láttatja. A múlt felidézése, az emlékezés és emlékeztetés a célja Tyimofej Levesük filmjének, amely a második világháború hősei millióinak legmélyebb drámáját tükrözi. Ha az ellenség nem adja meg magát című alkotás nemcsak azt mondja el, milyen volt a háború, hanem azt is, hogy mit érzett az ember. A történet 1944 első hónapjait idézi, s a keleti fronton zajló eseményeket tárja a néző elé, bemutatva a szovjet és a fasiszta egységek harci taktikáját is. E filmeposz híven érzékelteti a szabadságra vágyó emberek hősiességét, s azt, milyen áldozatok árán szálltak szembe a szovjet emberek a fasizmussal. A Nagy Honvédő Háborút idézi meg filmjében, a Harci felkészülésben Nyiko- laj Sztrambula rendező. Míg Levesük alkotásai közvetlenül a csatatérre vezeti a nézőt, addig Sztrambula müvének cselekménye távol a fronttól, a hátországban játszódik, s azoknak állít emléket, akik nem kis erőfeszítések árán a hadsereg folyamatos ellátásáról gondoskodtak, a gyárakban, üzemekben állva helyt. Bizonyára sokakat vonz majd a moziba Karen Sahnazarov munkája, a Dzsesszbolondok, mely az első szovjet dzsesszegyüttes megalakulásával foglalkozik. A húszas évek Moszkvája és Ogyesszája elevenedik meg a vásznon, s a középpontban az a négy lelkes fiatal, aki a dzsesszzene meghonosítói voltak a Szovjetunióban. Úttörő vállalkozásukat követi nyomon a film, sok-sok zenével, üde ritmusban és előítéletek nélkül szól e zenei stílus szerepéről, s arról, hogy miként segíti a zene az emberek megértésének és közeledésének ügyét. (tölgyessy) Trükk nélkül, szabadon Úgy ült előttem, mint egy szenvedő, megbántott gyerek: szótlanul szomorú szemekkel, s közben megértésre vágyott. Tőmondatokban társalogtunk. Azt mondta: tele van kétséggel, megválaszolatlan kérdéssel. Hogy csupa keresztút az élete. Hogy gyűlöli a kisszerűséget, az irigységet, az elkapkodott kijelentéseket. Hogy szereti a tárgyilagosságot, az egyszerűséget, az őszinteséget. Hogy akár fizetni is képes lenne egy jó szerepért. Húsz perc alatt minden lényegeset elárult magáról. Elég? — kérdezte a végén. Nem, nem elég, mondtam én, erre pajkos fintorral kijelentette, akkor nézzek jobban a szemébe, ott az élete! Stano Král. Suhanó grimaszok, kamaszos báj, gyengéd szenvedély. Rövidnadrágban, teniszütővel a kezében, kócos gentlemanként énekel a Stúdió S-ben, aztán talpig fehérben táncol, és nagyokat komédiázik. Sikere van. Népszerű. Hívja a tévé (Drótosok ösvénye, Az élet útja), főszerepet kap a Barrandovon (Jóbarátok). Érzékeny, tiszta szívű fiúkat játszik, akik csak akkor ridegek, kíméletlenek, ha az ütés övön alul éri őket.- A gimnáziumbán én voltam az osztály legjobb tanulója - meséli felszabadultan egy pohár Martini után -, de csak azért, mert tudtam, hogy beteg anyámnak így szerezhetek örömet. Egyébként biztos, hogy nem nagyon igyekeztem volna. De akármennyit tanultam is, a napot mindig olvasással zártam. Elalvás előtt, emlékszem, minden este Egyiptomban jártam; a piramisok világa rettenetesen fel tudott kavarni. A bajok csak a színművészetin gyűltek meg velem. A felvételin állítólag remekeltem, talán éppen ezért túl sokat vártak tőlem. Nem tudom. Egyszerűen gátlásos ember lett belőlem. Ha felszólítottak az órán, olyan zavarban voltam, hogy beszélni is alig tudtam. Gyenge voltam, mert nem értettem, mit akarnak tőlem. Miféle mozgásetüd Találkozás Stano Krállal az olyan, amikor egy képzeletbeli pohárból kell innom? Mire jó ez? Nem és nem ment a fejembe, hogy ilyesmikből kellett felelnem. Ha arra kért a tanárom, hogy lépjek be egy képzeletbeli ajtón, ki tudtam volna ugorni az ablakon. Szóval szöveg nélkül elveszett ember voltam. Nem is csodálkozom, hogy az osztálytársaim már rég forgattak, amikor én még csak az első szerepemre készültem. Azt hittem, sosem lesz belőlem színész. Valahogy nehezen indultak be a dolgok körülöttem. Persze a tegyünk úgy, mintha most sem az én játékstílüsom. Én akkor érzem igazán jól magam, ha a pofont nem imitáljuk, hanem lekeverjük. Mondok egy példát. Néhány hónappal ezelőtt egy izgalmas, feszültseggel teli tévéfilmet forgattunk. Gárdisták rángattak ki a kocsmából: ütüttek-vertek, ahogy az a forgatókönyvben meg volt írva. Felhasadt az ajkam, vérzett a homlokom, hideg volt, fújt a szél, s én ott hemperegtem a sárban. Nem volt trükk, nem volt festék - és éppen ettől volt hiteles a jelenet. Hát ezt a fajta munkát élvezem igazán! A szia, szép vagy, jó veted számomra nem szerep, csak egy mondat, amelyhez elég a rutin, de egy érzelmi ivet csak akkor lehet hitelesen ábrázolni, ha azt halálosan komolyan vesszük. Engem nem a jelmez, a fehér nadrág és a csíkos francia trikó hoz lázba, hanem a szituáció, amelyben elfelejthetem, hogy Stano Král vagyok. A Végre béke lesz című filmben, amely bemutatásra vár, nyolcvanoldalas szerepet kaptam. A fiú, akit életre keltek, megszökik a német munkatáborból és egy majorba téved, ahol beleszeret a magára maradt fiatalasszonyba. Először éli át a szerelmet, a nagy beteljesülést, álmai, vágyai vannak, amelyekből semmit sem tud megvalósítani. Mert egy napon hazatér a férj, s a fiúnak tovább kell állnia. Hogy merre menjen, mihez kezdjen, nem tudja. Hát ennél szebb szerepem nem volt még eddig, az biztos. Szedelőzködünk. Kinn a téren, egy pislákoló lámpa alatt nyújtja a kezét. Szemében ugyanazt a szomorúságot látom, mint kora délután. Három nappal később egy tizenöt soros levelet kapok tőle. Az utóiratban arra kér, egy sort se írjak nehéz gyermekkoráról. ,,Hisz tudod...“ - ezzel búcsúzik. SZABÓ G. LÁSZLÓ
