Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-11-02 / 44. szám
m iegvilágítja a hegyek felé néző oldalát, gremeg a láng - és árnyékok libegnek jpedések sűrű hálójával keresztül-kasul vén kövön. Az imént fogott halakból : főzünk Ragimmal, és mindketten külö- gulatban vagyunk: ilyenkor minden át- k, átszellemültnek látszik; ilyenkor mintha megengedné, hogy belehatoljunk, oly tiszta és könnyű a szív; ilyenkor s óhajunk, csak az, hogy elmerengjünk, jer a parthoz törleszkedik; oiy nyájasan ak a habok, mintha arra kérnének ben- jngedjük a tűzhöz őket, hogy megmele- «. A csobogás általános összhangjában y-egy erősebb, csintalanabb hang halágy bátrabb hullám egészen közel kú- üzánk. í hason fekszik a fövenyen, fejjel a ten- , és - könyökre támaszkodva, fejét ie fektetve - tűnődőén néz a homályos iégbe. Boglyas báránybőr kucsmája tar- súszott. Arca csupa ránc. Bölcselkedik. ődik azzal: hallgatom-e. Mintha csak rel társalogna: stenfélő ember a paradicsomba jut. Aki im engedelmeskedik Istennek és a pró- ... az talán éppen ebben a hullámban És a víznek az az ezüstös foltja... jgyancsak ő... ki tudja?... almasan nekilendülő, sötét tenger ra- ■ott a holdfény hanyagul odavetett foltjai el rajta. A hold már kiúszott a bozontos csők mögül és most ábrándosán önti le tengerre, a partra meg a köre, melynek heverünk. iml... Mesélj, Ragim! - kérem az- Minek? - kérdi Ragim, és felém se fordul.- Csak! Szeretem a meséidet.- Már mindent elmeséltem... Többet nem tudok... - Azt akarja, hogy kérleljem. Hát kérlelem.- Elmondjak egy dalt? - hajlik kérésemre Ragim. - Akarod? Akarom hallani a régi dalt, és ő - iparkodva, hogy megtartsa az ének sajátos dallamát - bús recitativóban mesél. 1 Fel, fel a hegyre kúszott a Kígyó, és lefeküdt egy nyirkos szurdokban, csomóvá gunnyadt, s nézte a tengert. Fenn, fenn az égen ragyogott a nap, hőséget lehelt a hegy az égre, s lent a hullámok kőnek ütődtek... S lenn a szurdokban - sötét habokkal, kövét zörgetve - a tenger felé zúdult a patak... Fehér tajtékkal, bőszen s erősen, törte a hegyet, s bősz üvöltéssel tengerbe zúdult. A szurdokban, hol Kígyó gunnyasztott, szétzúzott mellel, véres toliakkal, lehullt az égből szép Sólyommadár... Kurta sikollyal, erőtlen dühvei zuhant a földre s - összetört mellel - sziklára hullott... Megijedt Kígyó, fürgén elkúszott, de mindjárt látta: Sólyom csak egy-két percig élhet még. Közelebb kúszott a roncs madárhoz, és egyenest a szemébe sziszegte:- No, hát haldokolsz?- Igen, haldoklóm! - felelte Sólyom, s mélyet sóhajtott. - Dicsőén éltem!... Ismerem jól, hogy mi a boldogság! ... Bátran harcoltam!... Láttam az eget... Te nem láthatod olyan közelről!... Ej, szegény Kígyó!- Hát mi az az ég? Üres, puszta hely!. . Hogy másszam oda? Ez a jó nekem: nyirkos és meleg! - felelt Kígyó a szabad madárnak, és kinevette ábrándozását. És azt gondolta: „Repülj, vagy kússzál, a vég ugyanaz: mindenből por lesz, földbe jut minden...“ De a vakmerő Sólyom felrezzent, felállt egy kissé, s letekintett a mély szakadékba. A szürke kövön átcsurgott a víz, s fülledt volt a lég a sötét szurdokban, s avarszag érzett. Minden erejét összeszedve, búsan, nagy fájdalommal kiáltott Sólyom:- Ó, csak még egyszer repülhetnék fel!... Ellenségemet sebemhez nyomnám, hogy megfulladjon forró véremtől!... Ó, csaták üdve!... Gondolta Kígyó: „Ott fenn az égben élni csakugyan kellemes lehet, ha úgy kívánja!...“ S tanácsolta a szabad madárnak: „Mássz a szakadék szélére, és vesd le magad onnan! It életemmel együtt. Ó, szívesen fölnyal- 1a nyelvemmel egy konyhát, a nyelvem- ik már munkát kapjak, oltam, erőszakkal bemegyek a műhely- állók a satuhoz, veszem a reszeiöt, ek dolgozni. Ha valaki rám szól bámul- el akar küldeni, oda se neki, csak , reszelek, késő éjjelig. Majd csak ad- valamit. ;m, sovány árnyékomat nézve: úgy tűnt ogy jobbra és balra rengeteg ilyen ár-ÉRI ANDOR ENDRE n velem, s azok közül néha a szél fölfújt jyet a sötétes felhőkbe: meghaltak - gondoltam könnyedén. >s Újság hirdetései felé vettem az utam. Dgöttem volt már, s a fénylő királyi vár is. ó lenne - gondoltam, - egy lámpának <irályi várban! egy trónszéknek vagy... ehetetlen... egy szakácsnak! embe jutva a reggeli étkezés, önkénte- esni kezdtem a kávéházi teraszok zöld Volt, amelyik száraz, s kissé keserű volt; ha édesebb fűszál is akadt. Nem sokat í velük: téptem s kiköptem, átbámulva yos tükrökbe. Túlságosan nyúlánk vol- nük, öklömnyi fejű és rágcsáló, ukkantva a dologban álló kereskedőse- , összefacsarodott a szivem. Csak a sok jondolat jön munka helyett, s ez már igy : ötödik hónapja! Milyen szívesen nyög- nilyen nehéz súly alatt... ebben a téten még megőrülök! Talán nekidűlök egy ha kérdik miért áll itt hónapokon át: im: am, mig gyökeret eresztek! í utálatos így ötletet ötletre zavarni. De 3k: ha becsukom ezt a lelki cirkuszt, ha leoltom benne a különös sárga lámpákat: előttem a Duna vagy egy fa száraz ága a Hűvös- völgyben. . .. Már tikkadtan dúlok a falnak, s vizsgálom a Friss Újság hirdetéseit. Néha-néha belém böknek, kicsit visszalökök, s megtartom kényelmes pozíciómat, végül is lemondóan, legyintve a kezemmel, elfordulok a hirdetéstől, és keservesen köpök egyet, aztán még kettőt. S befejezve ezt, megállók, magam elé bámulva, hogy most már mit csináljak? összerezzenve lepislantok, mert nálamnál tökmagabb alakocska, feketére sült képpel, rángatja az ingemet: - Köpjön csak - mondja komolyan. Isten neki.- Miért köp zöldet? - kérdi, s összehunyorítja macskaszemeit.- Zöldet? Ja! - s a fejemre ütök. - Mert füvet rágtam a teraszokról.- Nézzen csak ide, kolléga - mondja a tökmag -, hókuszpókusz - s varázslón gomolyog a kezével és köp.- Hát maga miért köp sárgát? — kérdem fölvihogva. Fölhúzza a vállát:- Hókuszpókusz, mert én meg fát rágok.- Aj, haj - sóhajtottam -, magának sincs állása? '- Régen. És maga mióta luftol?- Régen.- Csak már a kormány bukna meg - mondom.- Csak legalább hosszabb stimpfliket találnék az utcán - dörmögi.- De azért nem utolsó dolog betörni egy bankba, mi? - kérdem.- Hiába, elkapják rögtön az embert.- Persze, több a detektív, mint a légy.- Hopp - mondom tegezőn -, a füleden is ül egy légy.- Hopp - mondja -, a te orrodon is ül egy.- Szervusz! - ... Szervusz! Kettesben ballagunk tovább. Ő néha lehajol, fölkapni egy-egy cigarettacsutkát; én meg szeretnék egy jó villamosjegyet találni, bedőlni egy kocsiba, s kicsit kiutazni látogatóba a sörgyárakhoz, Kőbányára.- Nincs valami pénzed? - kérdi hirtelen.- Volt egy fillérem.- Hol van? - kiáltja izgatottan.- Csináltam neki egy hajót, s ö lett a kapitánya. Adtam neki két gyufalábat, egy gyufafejet meg kutyatejvitorlát.- De hol van? - kérdi makacsul - azt mondd meg... mert nekem is van egy fillérem... s kettőért már egy egész Drámát kapok!- A Bécsi úton - mondom meséién -, mesz- sze... egy árokban úszik, ha már le nem merült. Hátha felkap majd a szárnyad ismét, és még egy kicsit elemedben élhetsz.“ Megrezzent Sólyom, büszkén kiáltott, s karmával, csúszva, a szakadékhoz mászott a sziklán. Odavergődött, nagyot sóhajtott - villogott szeme -, s kinyitva szárnyát, lefelé hullott. A sziklát horzsolva, szárnyát tördelve, tollát hullatva, mint egy darab kő zuhant a mélybe... A patak árja felkapta Sólymot, lemosta vérét, tajtékba vonta, tengerbe vitte. A tenger habja bús bömböléssel kőnek ütö- dött... S a madár testét a tenger síkján sehol sem látni. 2 Szurdokban fekve tűnődött Kígyó az égimádó Sólyom halálán. A messzeségbe bámult, mely mindig a boldogságról szőtt méla álmot vonja szemünkre.- Mit láthatott a haldokló Sólyom fenn a végtelen magas síkságon? Végső percükben mért zaklatják a hozzá hasonlók lelkűk az égnek s a repülésnek imádatával? Mi vonzza őket? Megtudnám én is, ha felrepülnék egy pillanatra, fel a mennyboltig. Szólt - s meg is tette. Gyűrűvé görbedt, a légbe szökkent, s keskeny szalagként fénylett a napon. Ám, aki arra született, hogy másszék, nem tud repülni!... Ezt elfeledvén, a kőre pottyant, ép maradt mégis, s kacajra fakadt...- Ez hát a bája a repülésnek! Zuhanás csupán! ... Balga madarak! Nem ismervén a földet, búsulnak, magasra törnek, fel, fel az égbe, s a forró úrben akarnak élni. Sivár a mennybolt! Fénv volna bőven, de nincs táplálék, s az élő testet nincs, ami tartsa. Miért e nagy gőg?! Miért a feddés? Talán hogy azzal leplezzék vágyuk tébolyultságát; azzal álcázzák, mily élhetetlenek? Engem nem szed rá többé beszédük! Tudok már mindent! Láttam az eget... Felszálltam hozzá, megmértem én is. Tudom: mit jelent visszazuhanni; nem zúzódtam szét, s most csak még jobban hiszek magamban. Csapja be magát az, ki a földön nem szeret élni. Tudom én jól, hogy mi az igazság. Nem ámítanak el biztatásukkal. Földnek szülötte... földön élek én! Boggá csavarja magát a sziklán, s büszke magára. Vakító fényben ragyog a tenger, szörnyű hullámok verik a partot. Mint az oroszlán, bömbölnek dalt a büszke madárnak, rengnek a sziklák csapásaiktól, s szilaj daluktól reng még az ég is. Bátrak tébolyát dicsérje dalunk!- A Bécsi úton? - faggat — a téglagyári ároknál?- Igen... igen - lebiggyesztem az ajkam -, de miért izgulsz?- Te ló - kiáltja mérgesen -, mert kimegyek érte... ha megtalálom, egy egész Drámát szíhatok! ... S egyedül kószálok már. A kis Misi (mert igy hívták) elindult Óbudára a fillérért: „Hátha találok útközben is egyet“ — mondogatta és elment... Nem nagyon bánom. Amit a köpésről mondott, az jó vicc, de máskülönben egy kis paraszt, aki leenné a fejemről a szórt. S dél van. Újrakezdem a kávéházi teraszok fosztogatását. De most már megfigyelem a nyállövedékemet. Zöld, zöld... s Isten felé elbámulva, sóhajtva kérdem:- Uram, mikor köpök én már sonkásat, halasat, krémeset? Egy poros padra ereszkedek. Itt pihenek át egy harangszóközt, aztán gyufaszálakkal ráírom a padra: Itt járt G. A. E. 1930. júl. 4. Mi lenne, ha ilyen padra Írnám a búcsúlevelem? ... elfújná a szél? vagy ráülne valaki? Bátrak tébolya - éltünk értelme! Ó, merész Sólyom! Elvéreztél a hős küzdelemben... De lesz még idő, mikor vérednek minden hő csepp- je szikraként gyűl fel éltünk ködében, sok bátor szívet lángra szít, a fény és a szabadság őrült vágyával! Ám halj meg, hősünk!... De a bátraknak és erőseknek dalában mindig élő példa léssz, és büszke szózat, mely a szabadság s fény honába hív! Bátrak tébolyát zengje énekünk!... ... Hallgat a tenger opálos síkja, zengve csobban a fövenyre a hullám; hallgatok én is, nézem a tengert. A víz felszínén mind több ezüstfoltót vet a holdsugár... Bográcsunk halkan duruzsol. Az egyik hullám játékosan a partra gördül és kackiásan zúgva kúszik Ragim fejéhez.- Hova mászol, hé?... Mars vissza! - legyint felé Ragim, és a hullám engedelmesen a tengerbe gurul. Nem tartom sem nevetségesnek, sem félelmesnek Ragim viselkedését, aki szellemnek képzeli a hullámot is. Körös-körül minden furcsán eleven, nyájas és szelíd. A tenger oly megkapóan nyugodt, és érezni lehet, hogy friss leheletében, amelyet a nappali hőség óta még le nem hűlt hegyekre fúj - sok visszafojtott, hatalmas erő rejtőzik. A csillagok aranydíszével fel van írva a sötétkék égre egy ünnepélyes, lélek- búvölő ige, mely valami kinyilatkoztatás édes reményével bódítja el az ember agyát. Minden szunyókál, de oly éberen! Úgy tetszik: a következő percben felrezzen minden, és kimondhatatlanul édes, harmonikus dallamra zen- dit. A világ titkairól szólnak majd e hangok, megmagyarázzák őket az észnek, aztán kioltják az értelmet, mint holmi lidércfénvt. és magukkal ragadják a lelket, fel, fel, a magasba, a sötétkék végtelenségbe, ahol a csillagok reszkető díszei szintén a kinyilatkoztatás bűvös zenéjét zengik... MAKAI IMRE fordítása MIKULÁS KOVÁÖ Ősz Nézz az ősz szemébe. A park fái pirulva, mint durva élceket hallgató lányok mintha távozni akarnának. Nézz az ősz szemébe. Gesztenyék gurulnak le az utcán az első falig, hogy azon menthetetlenül szétzúzódjanak. Nézz az ősz szemébe. Hullnak a levelek, hullnak a könnyek, esők, ködök s a fészkek s az éjjeli égbolton, akár üvegen könnycsepp, csillag gördül le. Tekints az ősz szemébe. Felmennydörgött, vörös láng csapott ki s az őszi füstgomolyok, a halott fák s a hulló levelek, könnyek s csillagok körül magasba tör az emberi csillag, csillag, mely embermilliók fejét emeli fel a könnyáztatta őszi tenyerekből. Tekints egyenesen az psz szemébe. Fügedi Elek fordítása Jiri Mikula fametszete a Napjaink Leningrádja című ciklusból
