Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-10-26 / 43. szám
»ÚJ szú 5 1984. X. 26. A — észt főváros, Tallinn tor- r\/L nyai már nevükkel is mintegy önjellemzést adnak: a Hosszú Hermann, a Kövér Margarita, a Szűz torony, s a tréfásan hangzó Kukkants-be-a-konyhába. Érthető, ugye? Az ősi fellegvárat szegélyező fal e tornyából a kürtőkön át akár az alant terpeszkedő polgárházak konyháiba is bepillanthatnak a vitézek. A Duna szélességű Daugava partján, vagy annak közelében magasodnak Riga, a lett főváros fölé a gótikus templomok - a János, a Péter (Riga védőszentje) és a ma orgonahangverseny-terem- ként szolgáló Dóm - szokatlanul karcsú sisakban végződő tornyai. A litvániai Vilniusban a XIV. században élt Gediminas fejedelem (alighanem az utolsó európai pogány uralkodó) erődje - ez a dombon épült, tömzsi bástyatorony - ragadja meg a város vendégeinek képzeletét. Es a vendégek bizony - mind a Szovjetunió más vidékeiről, mind külföldről - szép számmal érkeznek a három balti köztársaságba. Ami a belföldi idegenfortöbbé vagy kevésbé zökkenőmentesen üzemelő szálloda működik, nem is szólva Tallinnról, amely, mint az 1980. évi olimpia egyik gazdája (ott rendezték a vitorlás- versenyeket) vizsgázott a külföldiek fogadásából. A Tallinnban tavaly kiadott útikalauzban - első pillantásra kissé meglepő módon - szerepel a város határában működő Kirov kolhoz is. Ezt a főként halászattal foglalkozó gazdaságot eddig több mint 110 ezer hazai és külföldi látogató kereste fel. Kalju Helisalu elnökhelyettes elmondta, hogy gazdaságuk Szovjet-Észtország egyik legnagyobb halászkolhoza, amelynek az északi tengerpart tucatnyi településén összesen 6800 tagja van. Közülük 5900-an aktívak, a többiek nyugdíjasok. Úgy „mellékesen“ foglalkoznak sertés- és juhtenyésztéssel, zöldség- és virág- termesztéssel is, halászati felszereléseket gyártanak és hajójavító tevékenységet végeznek mind A trakaji várat járva szüntelen úgy éreztem, mintha egy történelmi film felvételeinek a közepébe csöppentem volna bele. Igaz, a várkastély szűk és meredek lépcsőin felhágó, a belső függőfolyosókon hömpölygő és a felvonóhídon áttrappoló százak (a „statiszták“) nem viseltek páncélt, de minden más ilyen tömegjelenetre emlékeztetett. A Vilniustól 30 kilométernyire elterülő jókora trakaji tavak szigetein és félszigetein valamikor a XIII. (más krónikák szerint már a XII.) században kezdték építeni az első faerődítményeket, hogy azok segítségével óvják-védjék a litván földet a hódítók: a német lovagrendek ellen. A Halve tó szigetén álló két hektár-alapterületű várról Cantarini velencei követ korabeli leírásaiból tudjuk, hogyan festett a maga idején, a XV. század végén. Azért csak abból, mivel az erőd, amely később börtön, majd Zsigmond Ágost király nyári palotája lett, a XVII. század harcosainak, ostromainak áldozatául esett. Lerombolták és sorsára hagyták. /tófejé ä BKmmäL • Szigeten áll az ősi litván erőd, Trakaj galmat illeti, nos, ez igazán érthető. Az észt vagy a litván kultúra, építészet, általában véve ugyan nem régibb, mondjuk, a grúznál, az örménynél, az orosznál vagy akár a közép-ázsiai köztársaságokénál, sőt! (gondoljuk csak például Buharára vagy Szamarkandra). Viszont egészen más hagyományokból, forrásokból táplálkozik, s ez egészen különböző, kőben, fában foglalt stílusokban realizálódik. Tallinn annakidején a balti országok neves Hanza-szövetsé- géhez tartozott, s ez tükröződik épétészetén. Vilniusban található a Szovjetunió legrégebbi (egyébként Báthori István által 1579-ben alapított) egyeteme. Nem hiszem, hogy akadna a Szovjetunióban még egy város, amelyben annyi, a gótikus stilus jegyeit magán viselő épületet lehetne fellelni, mint Rigában. Mindez természetesen a városok mai életére is rányomja bélyegét. És megint csak sajátos módon. Ahogyan Moszkvában gigan- tikus'éttermek, Taskentben teaházak, Tallinnban intim kávézók, Rigában sörözők várják áz enni-inni, pihenni vágyó közönséget. Ennek a másfajtaságnak a vonzása, az iránta megynyilvánuló természetes kíváncsiság a belső idegenforgalom egyik fő motorja a Szovjetunióban. Ami pedig a külföldieket illeti, mindez részben rájuk is vonatkozik. Moszkván és Leningrádon kívül rengetegen keresik fel Tbiliszit vagy Bakut, s ugyanígy sokan kíváncsiak a Baltikumra is. Arról nem is szólva, hogy például a svédek, a finnek vagy a lengyelek számára ez a Szovjetunió hozzájuk legközelebb eső vidéke, természetes kapuja. A nagyarányú idegenforgalomnak részben a tárgyi feltételei is megvannak. Rigában és Vilniusban jónéhány huszonemeletes, építészetileg világszínvonalú, maguknak, mind más gazdaságoknak. Fő ágazatuk azonban a tengeri halászat és a halkonzervgyártás. Hadd ne soroljam a számokat és az adatokat, annál is inkább, mivel nem tudom, hogy iksz tonnányi hering egy halászra kivetítve sok-e, vagy kevés. Láttam viszont a kolhoz központi telepét, s azt talán meg tudom ítélni. A jó háztömbnyi hosz- szúságú emeletes irodaépület, kivált belülről - a berendezés célszerűségével, a helyiségek beosztásával, a simavonalú, kényelmes bútorokkal és az absztrakt képekkel a falon - az Egyesült Államokban látott irodaház-belsőkre emlékeztetett. A lakóházak egy része emeletes családi ház, már-már villa, a több emeletes bérházak egyéni tervezésúek, teraszosan emelkedő, a napfényt, a kilátást egymás elől el nem fogó emeletekkel, illetve lakásokkal. A konyhák és a fürdőszobák szokatlanul tágasak. Az idős halászok otthonában minden házaspárnak saját külön fürdőszobás lakrésze van: közös a vendéglőt idéző ebédlő (négyszemélyes asztalokkal), a társalgó, a moziterem és a játékszoba. Százágyas kórháza, zenei, művészeti és sporttagozatú középiskolája, háromezer nézőt befogadó stadionja, irigylésre méltó tetszetős művelődési háza, saját múzeuma is van ennek a halászkolhoznak. Most épül a fedett uszoda. Ezt magam láttam. Igaz, nem jártam a gazdaság többi telepén (és egy pillanatra sem állítom, hogy minden észtországi kolhoz ilyen gazdag). Ez bizonyos fokig kirakat. A hivatalos neve is: bá- zis-mintakolhoz. Éppen arra való, hogy mások példát merítsenek innen: munkaszervezésből, vállal- kozókedvböl, a hozzáállásból - mindabból, aminek révén a kolhoz ilyen lett. Csupán a XIX. század elején, a litvánok nemzeti magukraébre- désének időszakában fordult ismét az érdeklődés Trakaj felé. Ám még ötnegyedszázad esztendőnek kellett eltelnie addig, amíg az 1950-es évek elején, immár Szovjet-Litvániában, nemcsak kedv és elhatározás akadt, hanem szakértelemből és pénzből is elegendő gyűlt össze ahhoz, hogy hozzálássanak a trakaji várak kiásásához, konzerválásához és újjáépété- séhez. A félig és háromnegyedrészt felhúzott falak és bástyák természetesen nem díszletek: ez a rendkívül fáradságos, aprólékos és költséges újjáteremtő munka készenléti állapotát jelzi. A „statisztéria“ pedig nem más, mint a közönség: azok a turisták és érdeklődők, akik Litvánia és a Szovjetunió más városaiból meg külföldről látogatnak ide nagy számban. Trakaj azonban csupán egyetlen példa arra, hogyan őrzik, vigyázzák és teremtik újjá a történelmi-építészeti relikviákat a Baltikumban. A város kellős közepén, Riga legmagasabb pontján, az 1209 előtt épült és ma építészeti múzeumul szolgáló Szent Péter székes- egyház tornyáról pillantottunk le Rigára, Andreis Ho/cmanis-szál, a lett főváros helyettes főépítészével.- A rigai óváros rekonstrukciója roppant bonyolult probléma mondotta Holcmanis -, mivel különböző korszakokban épült, különböző állapotban levő utcákat, házakat örököltünk a város- központban, amelyben természetesen a korszerű közlekedés követelményeinek is eleget kell tennünk. A sok száz éves polgárházakat korszerűvé alakították vagy alakítják a közeljövőben. Kényelmes, nagy lakásokat képeznek ki (gyakran két-, sőt, háromszinteseket), természetesen fürdőszobákkal, központi fűtéssel. Eközben az épületek homlokzata olyan marad, mint volt, pontosabban - korabeli metszetek, feljegyezések felhasználásával - ismét olyanná varázsolják őket, amilyenek voltak. Nem egy-egy házról, hanem háztömbökről, utcákról, az egész rigai óvárosról van szó. És mert egyes szakmunkák (köfaragás és mások) elvégzéséhez nem találtak elegendő szakembert, Gdanskban és Varsóban óriási gyakorlatot szerzett lengyel építőket hívtak meg. Ily módon persze elsősorban a városszépítészeti követelményeknek tesznek eleget. A lakások döntő hányada Rigában is az új lakótelepeken épül. Évente mintegy hétezer, ami egy nyolcszázezer lakosú nagyvárosban sem kevés. A múlt építészeti emlékeit azonban nemcsak a nagyvárosokban őrzik. Paide egy viszonylag jómódú, csaknem tisztán mezőgazdasággal foglalkozó járás tízezer lakosú központja Szovjet-Észtor- szágban. Fiatal főépítészétől, Juri Viitmantól hallottunk a városka történetéről. 1265-ben a livóniai német loi A Báthori alapította alma mater Vilniusban (A szerző felvételei) ■ vagrend hozzálátott itt a dombon egy vár építéséhez. Körülötte iparosok, kereskedők települtek, s Paide 1291-ben városi rangot kapott. Hanem azért a paidei polgárok nem voltak olyan módosak, hogy kőből építkezzenek, és az emberek - akárcsak másutt, a fában oly gazdag Észtországban - mind mostanáig fából építik fel házukat. Paide főterén csupán a lutheránus templom, a tanácsháza, az étterem és az áruház kőépület. A faépítészetnek is vannak művészei, s ebben az észt városkában nem kevesen akadnak ilyenek. Kezük munkájának annyian jártak és járnak csodájára, hogy nemrégiben nemzetközi kongresszust tartottak Paidében. A házigazdák arról számoltak be, hogyan konzerválják eredeti állapotában - nem szabadtéri múzeumként, skanzenként, hanem létező, működő városként - ezt a járási székhelyet. A háztulajdonosok és a városi tanács természetesen megfelelő támogatást kapnak köz- társasági és országos alapokból, hogy azt felhasználva újítsák fel, állítsák vissza eredeti állapotukban az ősi, nemzeti elemeket őrző, mesteri faragással díszített faházakat, amelyekbe közben nemcsak a villanyt, a folyóvizet és a csatornázást, de még a gázt is bevezették. Aki a mai baltikumi építészetre kiváncsi, annak figyelmébe ajánlhatom a vilniusi tévétornyot. Mármint nem magát az épületet (bár az sem érdektelen: a torontói, a Moszkva-osztankinói és a berlini után a legmagasabb a világon), hanem 165 méter magasban forgó éttermét, ahonnan egy csésze kávé mellől kiválóan lehet tanulmányozni: mi épült az elmúlt évtizedekben a litván fővárosban. Van egy vilniusi lakótelep (egyébként még nem teljese befejezett), Lazdinaj, amelynek tervezőit Lenin-díjjal tüntették ki. Amint így, a tévé-torony madártávlatából elnézem ezt az épétészeti együttest, megértem, hogy miért. Természetesen, a 40 ezres lakótelep is panelházakból áll. A technika adott. De az építészek vették maguknak a fáradságot (s a városi hatóságok nyilván jó partnerek voltak ehhez), hogy kitörjenek a kényszerkeretek közül. Párhuzamos, többször is hajlított hullámvonalú, tízemeletes szalagházak, kitünően a terepbe simulva, közöttük esztétikusán elhelyezett és színezett 16 emeletes toronyházak. A színek, az erkély- és ablakdíszek harmóniájára mindenütt ügyeltek. Uszoda, mozi, étterem már működik. A lakótelep ug- rásnyira van a vilniusi tavaktól - a házakból kerékpárral lehet odajárni fürdeni. Aki gépkocsin közlekedik, annak sincs gondja. A lakóházaktól egy kicsit távolabb vagy közöttük, de a föld alatt, ezrével helyezkednek el a szövetkezeti vagy egyéni garázsok. És az egész lakótelep valósággal eltűnik a zöld közegben, belesüpped az erdőbe, amelynek közepébe építették. KULCSÁR ISTVÁN
