Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-13 / 28. szám
I oSte, már megalszik a kerítés így napon gono- a kis Burai J. ítnánk egy csoírnyókat szede- ,Iáról - rengeteg az évben, nem- , a gyümölcsfá- 5 az ősz beálltá- íásztak a házak elrejtőzzenek és ahol a padláso- íindjárt otthagy- íondtam: kilógatta az utcára, és hangosan szuszogva fulladozva kapkodott levegő után. Tényleg csúnya volt, és mi ezért határoztuk el Burai J.- vel, hogy egyszer alágyújtunk, hátha akkor nem fog többet utcára lógó fejjel aludni. Burai J. szerzett szalmát és gyufát, izgatottan dörzsölte össze a kezét, és azt mondta:- Jót fogunk röhögni. A postás úgy fog táncolni, mintha megveszett volna. deszkakerítésbe is, segélykérőén nézett körül, és most észrevett bennünket. Egyből rájött, hogy mi gyújtottuk a tüzet, ezt mindjárt láttam, amikor dühösen összeszűkült a szeme. El akartam futni, de a kis Burai J. megragadta karomat, bizonyára arra várt, hogy a postás mondjon valamit, amin röhögni lehet. A postás ekkor eltaposta a tüzet, ismét ránk nézett, és mint egy szégyenlős, piros arcú gyerek, kicsit zavartan azt mondta: erezzünk szalmár erre, hóna- jrai J.-vel, hogy ik a postásnak, »ostást, az utcáién senki sem még dolgozott, mmi baj, olyan más ember, alig lel elment szét- t, délután hazadolgozott, vagy néha leállt be- íeliekkel, szóval selkedett, mint rTváltozott meg, <. Inni kezdett, ízott, reggelen- mába, dél körül gén, az arca ki- kedvüen düny- z udvarába, rá- ony deszkakeri- a az utcára, egy íredt maga elé, elaludt. A dél- resen átaludta zkodva. Estén- Iment a sarokra berekkel, de ott dt, a hátát vala- /etette, és állva k meg ilyenkor zték magukat. iy a postásnak ■ement a mája, zíve, bár lehet, in is beteg volt, :aka nem mert dssz szive miatt ílna, az asztal isztalra borulva szakákat. Állító- dig annyira ál- s tudott aludni ín csúnya volt, önösen délutá- fejét részegen GION NÁNDOR A postás, aki egy ujjal tudott fütyülni- Ha elkap bennünket, összetöri a csontjainkat - mondtam.- Nem kap el bennünket - nyugtatott meg Burai J. - olyan részeg, hogy alig tud lépni. Vigyorogva mentünk a postás háza elé, ott szétnéztünk, az utcán rajtunk kívül nem volt senki, a postás lógó fejjel nyugodtan aludt, régi, piszkos levélhordó-sapkája egészen a szemére csúszott. Óvatosan mentünk oda hozzá, leguggoltunk, és a deszkakerítés résein bedugtuk a szalmát a lábához. Vörös arca a fejünk felett lógott, a postás néha horkantott, de nem ébredt fel. A kis Burai J. ekkor meggyújtotta a szalmát. Hátraugrottunk, de nem futottunk el, vártuk, hogy mit fog csinálni a postás. Nehezen ébredt, a szalma már magas lánggal égett a lába körül, amikor végre felemelte a fejét, hátralépett, és értetlenül bámult a tűzre. Nem táncolt, mint aki megveszett, pedig mi azt vártuk. Csak állt ott bambán, a tűz már majdnem belekapott a rozoga- Tudok egy ujjal fütyülni. Csodálkozva néztünk egymásra Burai J.-vel, ezen még röhögni sem lehetett.- Mi meg két ujjal tudunk fütyülni - mondta Burai J., és megpróbált vigyorogni.- Két ujjal mindenki tud - mondta a postás. - De én egy ujjal tudok fütyülni.- Nem hiszem - mondta Burai J. A postás ekkor szájába dugta a mutatóujját, és éleset füttyentett. Leforrázva oldalogtunk el onnan, visszamentünk a házunk elé, és megpróbáltunk mi is egy ujjal fütyülni. Nem sikerült, és én már fél óra múlva tudtam, hogy nekem soha nem is fog sikerülni. így hát megint elkezdtem szedni a ház faláról a hernyókat, földre dobtam és agyontapostam őket, Burai J. azonban továbbra is a mutatóujját rágta.- Félreismertük eddig ezt a postást - mondta később. isszaért, Öod'o már osztotta a gyerme- a félig főtt tejberizst. rekek egyedül feküdtek le, Ondót meg i ő cipelte az ágyba, aztán még kimo- -két darab ruhát. is ágyba került, már éjfél is rég elmúlt, már nem is volt érdemes lefeküdnie, ilt, hogy úgy van, ahogy van. Eszébe se így másként is lehetne, iberek is sokszor nem tudják, mit be- Hányszor mondták neki, hogy már nem jhez, hogy így meg úgy, és lám - neki is loldogságból... ek nyilván irigylik. Van is miért. Van rerekei, munkája. Hogyne simogatná et egyenként, mielőtt lefekszik. Úgy :, mint az ártatlan bárányok. Ondó haját mítja a homlokából... zöket meg nem adná a világ összes [ sem. Kiskorától megszokta a munkát >k körül. Jakub bátyával öröm együtt i az állatokat. Az öreg ebéd után mindig iának egy kis üveg rumot. Margiténak Iverkcukrot. Mind meg kell ennie ott i. Jakub bátya ügyel rá, nehogy hazavi- srni^eknek. De ö Így is a zsebébe dug z-egy szemet. énekelnek az öreggel. Margita énekli az lamot, az öreg a másodikat. És soha z szót sem szólnak egymáshoz. Jakub bátya a földön fekszik, feje a jobb karján, bal kezébn a lapos üveget forgatja, és nézi Margitét, aki egy fának dőlve énekel.- Margitka, hány éve vagy már férjnél?- Hány éve is, várjon, bátya, mindjárt összeszámolom. Stefi kilenc éves, Olinka hét, az összesen tizenhat, Marta hat, tijzenhat meg hat, az huszonkettő, Eviőka meg Feri együtt öt, az annyi, mint huszonkettő, meg öt - huszonhét, bátya... Este, amikor hazafelé igyekezett, az iskola előtt meglátta a tanítót. Talán el is ment volna mellette, mintha nem látná, de már késő volt. A tanító behívta a házába. Apró arany pohárba töltött valamit, Margita megitta, de ha agyonütnék, sem tudná megmondani, mi lehetett az. Eszénél sem volt egész idő alatt. A tanító közötte vele, hogy a tanácselnökkel közösen elintézték a férjének az elvonókúrát, Stefit pedig szeptembertől intézetbe küldik. Az iskolától a házukig hosszú az út, de Margita annyi idő alatt sem bírt magához térni. Egész este, sőt még éjjel sem. Nem lesz, aki lehúzza Ondó lábáról a csizmát, a haját sem simítják majd félre a homlokából, Stefi meg nem alszik el, csak úgy, ha az ő két térde között van a keze... Sok volt neki egyszerre. Senki sem tudja, mennyi minden megváltozott körülötte egy röpke pillanat alatt. Elveszett a nyugalma, minden boldogsága. Nem tudja, egyszerűen nem tudja, miért történt ez Így, miért kell ennek Így lennie. Irigylik, egészen biztosan irigylik tőle a boldogságát. Vagy jót akarnak neki. A kettő közül valamelyik igaz. ILLÉS ANNA fordítása- Szerintem ő volt a legjobb postás a világon.- Akkor nem nyugdíjazták volna - mondtam.- Láttál te már valakit, aki egy ujjal tud fütyülni? - kérdezte ellenségesen Burai J.- Nem láttam.- Hát akkor ne beszélj - mondta. - Szerintem ő az egyetlen ember a világon, aki egy ujjal tud fütyülni. De én is meg fogok tanulni, ha beledöglök is. És ezentúl rendesen fogunk vele viselkedni. Tényleg rendesen viselkedtünk a továbbiakban. Mindennap legalább egyszer elmentünk a postáshoz, és Burai J. megkérte, hogy fütyüljön. A postás mosolygott, és készségesen fütyült, Burai J. pedig utánozni próbálta, de még mindig nem sikerült neki egy ujjal fütyülni.- Megtanulom, ha beledöglök is - mondogatta dühösen. Aztán egy éjszaka megfagyott a föld, és leesett az első hó. A kis Burai J. reggel kétségbeesetten rohant hozzám.- Tennünk kell valamit- mondta. - A postás meg fog fagyni. Ismét leissza majd magát, elalszik a kerítés mellett, és meg fog fagyni.- Mit tegyünk? - kérdeztem.- Én ilyen hidegben nem szaladgálok oda folyton, hogy felébreszszem.- Tennünk kell valamit - hajtogatta kétségbeesetten Burai J.- Nem szabad hagyni, hogy elaludjon.- Az emberek között a sarkon is mindig alszik - mondtam. Burai J. ekkor hazafutott, hozott egy darab szalonnát és zsineget. Elmentünk a postás házához, és Burai J. az egyik eperfára felkötözte a szalonnát. Fél óra múlva apró, színes madarak gyülekeztek az eperfa körül; csízek, cinkék, és a megfagyott szalonnadarobot csipkedték. Később egy vörösbegy is odaszállt. A postás dél körül jött haza tökrészegen. Ezúttal is megállt a kerítés mellett, de nem aludt el, kimeresztett szemmel bámulta a madarakat. Egész délután nézte őket, néha szájába dugta a mutatóujját, és halkan füttyentett a madaraknak. Azok néhányszor riadtan szétrebbentek, de csakhamar megszokták a füttyögést, és nyugodtan csipkedték, a szalonnadarabot. A postás attól kezdve nem aludt délutánonként, fütyörészett a madaraknak, szinte beszélgetett velük. A kis Burai J. meg továbbra is eljárt oda mindennap, mert ö komolyan elhatározta, hogy megtanul egy ujjal fütyülni. JAN NERUDA* Mindent vállaltam Nem tartok én a sorssal haragot. Ugyan miért? Hogy labdaként dobálva játszott velem? Hogy rám vert ostorával? Hogy vak szeszélye föl s le rángatott? Hisz kérdésből így lettem büszke válasz végre, bár százszor buktam s keltem újra fel.- Sok minden voltam én e földi létben, s vállaltam, mit vállalni kell. Kemény bölcsőt adott a sors nekem, kis pendelyemre vetve durva foltot, s míg égő könnyet újra könnyel oltott, oly kurtán-furcsán bánt mindig velem. Gőg, gőg vett csak körül, - oly meggyötörtén éltem! de egy-két úrfit én döngettem el. - Akármi voltam is e földi létben, vállaltam, mit vállalni kell. Adott a sors nyomort. S erőt vele, hogy nekivágjak elszántan az útnak. Csak nőtt erőm, míg napok, évek múltak, s lettem fiúból magam embere, ki büszkén válaszol, habár kérdez szerényen, kit szolgasorba nem törhet teher - voltam hol ez, hol az e földi létben s vállaltam, mit vállalni kell. S mióta férfinak tudtam magam, a szép leányok - ó, ez már szokásuk - kertészükké avattak, s biztatásuk: „Szolgálj nekünk!,“ hangzott bűbájosán. „Nyiló-múló virág vagyunk, ápolj serényen, míg érlelő szellő ránk nem lehel.“ - Voltam hol ez, hol az e földi létben s vállaltam, mit vállalni kell. De szólt a sors: Eddig és nem tovább! Lobbanj egy lányért végül tiszta lángra, s alig csókoltad, sápadjon halálra, szívedben hordd sírját egy élten át. ' Kínzó füzed hunyjon ki gúny fagyos szelében, míg életed is árván hamvad el - voltam hol ez, hol az e földi létben, s a gyász gyötrelmét is vállalni kell. A sors ezt mondta: Népedé a dal! Boldogtalan cseh népedért dalolj csak, zengd énekét gyötrő, gyilkos nyomornak, dalt, hol szeretet fájdalomba hal. Zengj zord telet, míg más nép vidul nyár hevében: s vérző dalodban néped írra lel - voltam hol ez, hol az e földi létben, s vállaltam, mit vállalni kell. Majd így szólt hozzám: Légy te közlegény! Veszélyes poszton szorongatott strázsa, kit szemen fröcsköl az ellenség nyála, kit kő talál el orvul kebelén: ki egy nemzet sorsát hordozza önszívében, s ezer sebtől borítva vérzik el - voltam hol ez, hol az e földi létben, s vállaltam, mit vállalni kell. Nyit még talán a sors valami tért, hisz szent jogért harcoltam egyre, híven, hisz elmém friss, hisz tiszta, ép a szívem, ó, adna bár az új nap újra célt! Sors! nézz megint gyereknek, kezdjed újra vélem, és kedvet adj kikötni bárkivel - legyek akármi még e földi létben, vállalni fogom, mit vállalni kell. KARDOS PÁL fordítása * A vers közlésével Jan Nerudára, a jeles cseh íróra, költőre, kritikusra és újságíróra emlékezünk, születésének 150. évfordulóján. voltak Vladimír Vestenicky: PARTIZÁNOK TANÁCSKOZÁSA, (olaj, 1972) ✓ 4
