Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1984. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1984-10-05 / 40. szám
i Monológ, amelynek ihletője Ljudmila Andonova-Zsecseva, a magasugrás világcsúcstartója Az újságíró egy-egy riport, portré megírása előtt összegyűjti a riportalanyról szóló információt, kidolgozza a kérdések sorát. A gyakorlat tanúsága szerint többször áll elő olyan helyzet, hogy ezekre a támpontokra szüksége is van. Ritkább az olyan eset, amikor a beszélgető partner faggatás nélkül tárulkozik ki, szinte ö maga írja a társalgás forgatókönyvét. , Ilyen szerencsés helyzetbe kerültem Ljudmila Andonova-Zsecsevávál. Nem tudom, ez a közvetlenség részben abból adódott-e, hogy egy kedves bolgár kollégám ajánlott be nála. A találkozás alapján viszont inkább hajlok a másik változat felé: lenyűgöző egyénisége alkotásra termett: sportban, családban, társaságban, mindenütt, ahol felbukkan. Mert magában hordozza azt a bizonyos valamit, amit müvésznyelven úgy neveznek - ihlet. Érdekes, ugyanez a kifejezés merült fel egy esztendővel ezelőtt Budapesten, s akkor is sportolóval kapcsolatban (mégiscsak igaz lehet, hogy van valami közös a művészetben és a sportban): Tamara Bikova világcsúcsa láttán. S most, teljesen véletlen - vagy tán mégsem? - ismét egy magasugró világrekorderrel találkozván jött létre a képzettársítás. Mert amikor a magas, mégis törékenynek tünó Ljudmila alakja megjelent, s rám villantotta őszinteséget, tisztaságot sugárzó sötétbarna szemét, felborult az előre összeállított kérdésláncolat, s valami azt súgta, itt éé most ezzel az analógiával kell kezdeni. Elmagyaráztam hát, miről is van szó: Tamara Bikovától megkérdezte annak idején egy kolléga, milyen címet adna a világcsúcsáról szóló tudósításnak. A válasz kapásból jött, s tömören így hangzott: „Ihlet“. „ Talán nem hangzana eredetien, mégsem felelhetnék találóbban én sem. Úgy érzem a teljesítmény nálam is ihlet kérdése. Nagyon érzékeny vagyok, s ezért még inkább szükségem van a közönség támogatására, egy jó háttérre. A berlini Olimpiai Napon az volt az érzésem, az emberek várják, akarják a szép eredményt, s ezt a légkört mindenképpen meg kell hálálni. Nem hittem, hogy világcsúccsal sikerül. Ez nem kishitűség, majd még kitérek az okokra. Az idén nem is álmodtam a kétszázhét centiméterről. Ennek ellenére álomnak is beillik ez az év, szinte minden százszázalékra teljesült. Igaz, hogy a versenyre egy hónapot várnom kellett, s már kezdtem félni, odalesz a formám. Szerencsére, kézlegyintéssel elhessegettem a szorongást, s Berlinben olyan testi-lelki egyensúlyban versenyeztem, amilyen teljesen elengedhetetlen kelléke a kiugró teljesítménynek. A világcsúcs után eszembe jutott, hogy Tamarával hasonló érzéseink vannak. Későbbi találkozásainkkor meg is beszéltük a dolgot. Ez persze, nem véletlen, mindketten rosztovi születésűek vagyunk (a szüleim ott voltak kiküldetésben), s alkatra, természetre nézve is hasonlóak. Most nekem volt több szerencsém, két centiméterrel fölugrottam Tamara rekordját. Apropo, Tamara... Azt mondtam, sok a közös vonás bennünk. Mégsem mondhatom, hogy tökéletesen ismerjük egymást. Nem vagyunk bensőséges barátnők. Ismerni egy embert, azt jelenti: hosszasan együttlenni vele. Mi kolléganők vagyunk, versenyeken a legádázabb ellenfelek, mégis kedveljük egymást. Tegnap is együtt töltöttük az estét, edzőm, Hriszto Conov hívott meg bennünket vacsorára. Szívesen beszélgetünk, sok a közös témánk. Véleményt mondjak róla? Nagyszerű sportolónak tartom, számomra ő a teljes ember példája. Olyan emberé, aki a pályafutása kezdetén sok-sok akadályba ütközött, s mégis legyőzte valamennyit. Nagyon erős jellem. Az az érzésem, Tamara az idén azért maradt alul a velem folytatott csatában, mert a sportban és a magánéletben is kisebb válságot él át. A Szovjetunióban óriási a konkurrencia ebben a versenyszámban, s az elvárás alapján Tamara csak első lehet. Ez óriási pszichikai nyomásként nehezedik rá. Egész éven át keményen dolgozik, mert a külföldi versenyeken ugyanez a légkör várja. Három évig volt első, s ennyi ideig nem könnyű tartani az abszolút formát. Most pihennie kell, s aztán megint teljes erőből folytathatja. Én hiszem, s ezt őszintén mondom, hogy túljut a krízisen. Mert túl akar jutni! S ezért az elszántságáért, erejéért becsülöm őt többre Ulrike Mey- farthnál és Sara Simeoninál, mégha ők mindketten olimpiai bajnokok is. Sara és Ulrike... Ha megfigyeli, ők egy-egy idényben nagyon kevés versenyre mennek. Egy csúcsra összpontosítanak. így könnyebb. Kettejük közül Ulrikét kevésbé ismerem, két-háromszor találkoztunk, de még sohasem nyertem. Ennyit tudok róla mondani, közelebbit nem. Ő eléggé zárkózott. Egyébként, minden tiszteletem az övé, hogy tíz év után még vissza tudott jönni. Sara Simeonival az ezerkitencszáz- nyolcvanegyes Universiaden versenyez„A léc legyen jó magasan, de sohase bízzuk magunkat csak néhány kísérletre!“ (ÓSTK, Mészáros és Richter felvétele) fém először, ez volt életem első igazi nagy versenye. Akkor zavart, hogy nekem Sarától eltérően olyan kevés a tapasztalatom. A százkilencvennégyet ő elsőre vitte, s ez döntött a javára. A verseny után olasz kolléganőm kijelentette: Még sohasem félt ennyire, hogy nem nyer, de nem azért, hogy vereséget szenved, sokkal inkább azért, hogy egy ilyen ismeretlen versenyzővel szemben marad alul.t Az Universiádé után meghívtak bennünket Olaszországba, de Sara kijelentette: Ha én jövök, ő nem áll rajthoz. Próbáltam őt megérteni, ha nehezemre esett is, azt válaszoltam a rendezőknek; rendben van, elmegyek, de nem versenyzek. Tisztelem Sarát, s ha ö nem akarja..: Aztán a dolog megoldódott magától, megbetegedtem. Szokássá vált, hogy elrakom a rólam szóló újságcikkeket. Az Universiade évében Sara azt nyilatkozta: jó kilátásaim vannak, hogy túljussak a két méteren. Az idei lapokban viszont úgy vélekedik, az eredményeim nem reálisak. Hát, ilyen is van. Egy olasz ismerősünk (egyébként a külföldi lapokból megállapítottuk, maga Simeoni edzője. - A szerző megj.) úgy jellemezte: mérges kígyó. De nem haragszom rá. Minden ember másképp viseli el a vereséget, azt, hogy távozni kényszerül. De nem szabad rá haragudni, évekig nagyon nagy versenyző volt. legyen, legalább is nekem ez a véleményem. Most nem a fizikai értelemben vett erőre gondolok... Erős asszonynak tartom magam, olyannak, aki minden helyzetben dűlőre jut. Az embernek tudnia kell, mit akar. Én tudom: nem szeretnék elveszíteni egy napot sem az életemből. S akkor törvényszerűen megérek szép, boldog perceket is... Olyanokat, mint Berlinben. Vagy még szebbeket. Mint amikor anya lettem. A kislányom, Jana augusztus tizennyolcadikén volt egyéves. S ha az elején az ihlettel kezdte, azt kell mondjam, ő számomra a legszebb és legnagyobb ihlet. Lélektanilag sokat segített nekem az anyaság, úgy érzem, kicseréltek, más ember lettem. Sajnos, keveset vagyok a kislányommal. A férjem, Atanasz Ando- nov, tízpróbázó, ő is sokat van távol, így a kis Janát felváltva nevelik hol az ö, hol az én szüleim. Nem is tudom, kinek kellene dedikálnom a világcsúcsomat? Azt viszont igen, hogy ha Jana egyszer felnő, (hogy lesz-e belőle magasugró, azt nem tudom), szégyellném, ha a tévében a vereségeimet látná. Ezzel csorba esne a tekintélyemen. Amennyiben úgy érzem majd, teher már számomra a versengés, abbahagyom. De egyelőre még nem az. Berlinben júliusban kétszázhét centimétert ugrottam. Akkor sokan kérdezték, vajon ez az ugrás nem volt-e olyan, mint Beamon mexikói nyolcszázkilencvene, az az emlékezetes kirándulás a huszonegyedik századba. Én azt vallom, még mindig a huszadik századot éljük. S kirándulásokra Szívesen járok a tengerhez, az erdőbe, de nam a jövő időbe. A század- fordulóig sokkal magasabban lesz a világcsúcs értéke. Berlinben kis híján átvittem a kétszáztizet, a második kísérlet olyan biztató volt. Csak túlságosan fáradt, izgatott és boldog voltam... Mesterem véleménye szerint a női magasugrás világrekordja kétezerig a kettöszázhúsz centiméter körül lesz. Lehet, hogy valaki új stílussal jön elő. Minden megtörténhet. Az idén még csak százkilencvenkilenc volt a bolgár csúcs értéke, s egyszerre nyolc centiméterrel gyarapodott. Pedig „Asszony vagyok, világ- csúcstaró vagyok. Mindkettővel velejár a szépség, a boldogság...“ Milyen ember vagyok én? Úgy érzem egyszerű, örülök annak, hogy itt Prágában keveset ugrottam - ne nevessen ki, tudom, hogy ez paradoxon-, mert Bulgáriában lassan már úgy tekintenek rám, mint egy múzeumi darabra. Folyton azt várják, no, most újabb két centivel megtoldja. Sajnos, az ilyen vélemény kialakításához hozzásegítenek az újságok is. Kislányként Őrjöngtem a tornáért. Nálunk a lányok a ritmikus sportgimnasztikáért élnek-halnak, én a tornáért voltam oda. Otthon éreztem magam a gerendán, a felemáskorláton, no meg a balett-táncosok között is. Csakhogy aztán nőttem, mint az árnyék, alaposan kinőttem a sárból, csupa kéz meg láb letten. A Sztará Zagora-i gimnáziumban így kovácsoltak atlétát belőlem. Tizenhét évesen nyertem az első versenyt, százhatvanöt centiméterrel. A Levszki Szpartak Szófia kapuin száznyolcvannégy centiméteres teljesítménnyel kopogtattam. Felvettek a Georgi Dimitrov Testnevelési és Sportfőiskolára, jött Hriszto Conov edző és a kemény munka. A sport alapjaiban megváltoztatta az életemet, segített gazdagabbá tenni azt. Fegyelemre, rendre tanított, erősítette jellememet, fejlesztette látókörömet. Segítségével megismertem a világot, megtanultam becsülni a barátokat, az őszinteséget, az egyenes tartást. Asszony vagyok, aki idejét megosztja a sport, a családja és az iskola között. Ha megkérdezi, mi a különbség Andonova a nő és Andonova a sportoló között, azt válaszolom, a férfiaknak a szó szoros értelmében vett nők tetszenek, nem kell, hogy azok sportolók legyenek. De a sport lehetővé teszi egy nő számára, hogy erős tavaly szültem, s utána négy hónappal kezdtem csak az edzéseket. A sporteredmény nem a véletlen műve. Beamon világcsúcsa sem volt véletlen. Vagy ha így akarják: egy kivétel, amely erősíti a szabályt. Vagy azt, hogy álomhatárok nem léteznek. Álmok... Valamikor tornász akartam lenni. Aztán a magasugrásnál kötöttem ki. Hriszto Conov jó ugrót nevelt belőlem. Pedig ő inkább barát, mint edző-diktátor S mégis néha kemény; amikor úgy érzi, nekem nem megy, amikor szomorú vagyok, sírni szeretnék, s a lécet legszívesebben darabokra zúznám. Én is csak nő vagyok, ha nem sikerül valami, kicsordulnak a könnyeim. Sírok, ha odaégetem otthon az ételt, ha... De ebben is van valami csodás, ha az ember kisírhatja magát. S abban is, ha a mester ilyen állapotban kizavar a pályára, könyörtelenül. Berlinben a világcsúcs után mindketten bőgtünk. A boldogságtól. Jó év volt ez az idei. A világon a legmagasabbra jutottam, a kislányom tízhónapos korában elkezdett járni. Úgy is fogalmazhatnék, mindketten az első lépést tettük a világba. A sportteljesítmény nem véletlen - mondtam. Az élet sem az. Nem bízhatjuk magunkat néhány kísérletre. Szemünk előtt a léc legyen jó magasanI Igen, világcsúcstartó vagyok. Ezzel velejár egy kis dicsőség, egy kis figyelmesség, egy kis boldogság. De ezt a címet nem mindhalálig adományozzák. Minden múlandó. Holnap talán Tamara, Ulrike, esetleg még Sara is magasabbra juthat. .. “ Lejegyezte: URBÁN KLÁRA Kiadia Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága főszerkesztő Rabay Zoltán helyettes főszerkesztő: Szarka István és Csetö János, szerkesztőség 815 81 Bratislava. Gorkého 10. telefon 309 331-252 332-301 szerkesztőségi titkárság 550-18 gazdasági ügyek 506-39 Távíró 092308 Adminisztráció Pravda Kiadóvállalat, 815 80 Bratislava. Volgogradská 8 Fényszedéssel készül a Pravda az SZLKP Nyomdaipari Vállalata 02-es üzemében. 815 80 Bratislava. Martanovicova 21. Hirdetési iroda magánszemélyeknek: 815 80 Bratislava. Jiráskova 5. telefon: 337-823. 337-825 Hirdetési iroda a közüle- teknek: 815 80 Bratislava. Vaianského nábreÉie 15 II emelet telefon 551-83. 544-51. Előfizetési díj havonta - a vasárnapi kiadással együtt - Kős 14.70. A vasárnapi kiadás előfizetési dí|a negyedévenként Kős 13.-. Terjeszti a Postai Hirlapszolgálat. előfizetéseket elfogad minden posta és kézbesítő. Külföldi megrendelések. PNS, Ústredná expedicia a dovoz tlace. 813 81 Bratislava. Gottwaldovo námestie 6 &ÚJ SZÚ VASÁRNAPI KIADÁS index 48 097 A MAMA ÉS JANA ELSŐ LÉPÉSE A VILÁGBA
